blogin.hu

Az egyik budapesti iskolában az igazgató lefújta (betiltotta) a diákok március 15-i, ünnepi előadását, mert beszart. Az iskoláját féltette vagy csak saját magát, nem tudni és nem is érdekes, de az agyában bekapcsolt a Menyhárt Jenő (Bizottság) által megénekelt kopasz cenzor, és így cselekedett, ahogy. Indoka a látványos és lehangoló akcióra az volt elmondása szerint, hogy a gyermekek előadásában Petőfi „Akasszátok fel a királyokat” című versének szavalása során a refrén egy helyen „elnyelődött” úgymond, így Orbán Viktort lehetett odagondolni. Nem tudjuk, nem hallottuk az akusztikát.

Bár elnyelődés nélkül is előfordulhat ilyen baleset, ám ennek megakadályozására gondolatrendőrségre volna szükség, ilyenje azonban igazgató úrnak nincsen. „Ha ez kimegy, vége az iskolának” – mesélte még a lehangoló döntésről, s bár a tudósítások nem írják, magunk látjuk, amint reszket a lába, és csorog róla a jéghideg izzadság, ezért inkább a magunk részéről sajnáljuk szegény direktort, hogy ilyen országban kell élnie. Bár hozzá tesszük, hogy mi is ebben tengetjük magunkat. A diákok a döntés után forradalmat játszottak az iskolában, petíciót fogalmaztak, aláírásokat gyűjtöttek, ilyenek.

De ez nem az a nap volt, nem az az óra és perc, amikor ügyüket jóvégre vihették volna, az ünnepi műsor tehát elmaradt. És az iskola, valamint annak igazgatója így áll előttünk a kiábrándító képben, a gyermekek pedig találkoztak a valósággal, ahol majd felnőtt korukban elmesélik nekik, hogy az élet nem habostorta, Pelikán. Viszont, mivel ünnep volt, és épp március 15-e, a kedves vezető is adott műsort, s pont Petőfi szülőházánál, mert odaette a rossebb, ahol azt hozta a hallgatóság és az összes magyarok tudomására, hogy mindannyiunkban lakik egy kis Petőfi. Szép gondolat.

Ugyanakkor az is látszik, hogy az emlegetett iskola diákjaiban megbúvó kis Petrovicsot képen vágták, és hiába akarták volna elmondani, hogy akasszuk fel a királyokat, mert ettől mi állítólag indultunk volna Kiskőrösre ezt a miénket fölkötni. Így lehet elképzelni a félelmeket és reszketéseket mindkét oldalon, viszont az a kérdés motoz bennünk mindenképp, hogy maga I. Orbán V. nagykirályunk, amikor a tavaszi szélben Petőfit dicsőítette, végig gondolta-e, hogy épp a költő az ő fajtájával mit is csinált volna. De ezt sosem tudjuk meg, mert lekaszabolták őt az oroszok, amit viszont nagy királyunk elfelejtett megemlíteni.

Elhallgatva, szemlélve így az aktuális ünnepi delíriumot, az a benyomásunk támadt, hogy ott, Kiskőrösön a beteg épp Petőfinek álmodja magát. Olyan tulajdonságokkal ruházta őt fel, amit magának is szeretne tudni, de ez nem igazi nóvum nála. Emlékezhetünk, a futball vébé után Messinek képzelte magát, a pici embernek, aki meghódítja a világot, és az a lába előtt hever. Ezúttal Petőfi lett. Előfordulnak ilyen balesetek a betegség lefolyásában, ám ebben az egész történetben csak az a zavaró, ha ő álmodhatja magát világforradalmár költőnek, gyermekeink miért nem tehetik meg ezt. A szelleme elveszi a játékukat.

Ám ne higgyük, hogy a kisdedek móka nélkül maradtak ezen a napon. Úgy fogalmazhatnánk, annak képzelhették magukat, amit a hatalom megengedett nekik, s itt, minálunk, a fatornyosomban épp kicsi huszárnak. Viszont nem akárhogyan. Nálunk a soknevű honvédelmi kaszinós járt emelni az ünnep fényét és utat mutatni tévelygő lelkeinknek, de már maga a megemlékezés címe is beszédes volt: „Ágyúinkat ismét nyugat felé fordítjuk”.  No most, Buddhában testvéreim, engemet tessenek fölkötni, ha ebben viszont nincs ordas áthallás, csupán a másik irányba, amit viszont lehet ezek szerint.

Sőt, a mi itteni gyermekeink a nyugat felé fordított ágyúk képzelt tüze és robaja mellett papírcsákóban, forgatókönyv szerint kaszabolták le a szintén gyermek labancokat, ami előadást a megjelent potentátok, képviselők, kaszinós miniszter eltelve szemléltek, míg ugyane gyermekek pesti sorsosai megfoszttattak még a szavalás gyönyörűségétől is. Ebből is kitetszik, a mércék nem egyenlőek, a múlt, jelen és jövendő csak olyan lehet, ami megfelel a kurzus szája ízének, ami az, hogy a királyok megmaradnak vagy újjá születnek, kis katonáink pedig képzelt vérüket adják a XIX. századi NATO ellen.

Mindeme elképzelhetetlen történetek azonban nem egyebek, mint a hatalom romlottságának és perverzitásának újabb bizonyítékai, ahol az élet arról szól a birodalomban, hogy a dolgok egy ütemre járjanak, a gondolatok egy irányba mutassanak, valahová, a Kiskőrösön deliráló kedves vezető felé. Ami történik a NER-ben, az már beteges. Eddig is az volt, de a köznapok szürkesége és monotóniája elfedi rendre, azonban minden egyes ünnep – amikor mondani kell valamit – azt mutatja, kies hazánk száguld a semmi mélyén lapuló degeneráltság felé, amelynek legalján iskolaigazgatók reszketnek az életükért. Ez az, ami delikát.

• Halló – szólt bele a fiától kapott feltöltős telefonba özv. Magyari Béláné, miközben a rántást kavargatta a köménymagos leveshez a sparhelten.
• Halló – szólt vissza egy fémízű hang – özvegy Magyari Bélánéval beszélek?
• Azzal lelkem, én vagyok az, de mit akar egy szegény vénasszonytól?
• Tudja, lenne itt ez a beszéd Kiskőrösön.
• Milyen beszédre gondol, mert én olyanokat nem szokok hallgatni, már a plébános urunkat is unom gyakran, ne mondja meg neki, de el is szoktam bóbiskolni a prédikáció alatt.
• A miniszterelnök beszél Kiskőrösön.
• Ki az a miniszterelnök.
• Hát, Orbán Viktor.
• Ja, hogy ő – csodálkozott erősen az özvegy – és mit keres ő Kiskőrösön, és mi közöm nekem ahhoz?
• Március 15. lesz holnap, tudja.
• Tudom, persze, hogy tudom, gondoltam is, hogy lassan veteményezni kéne, de a derekam hasogat, tudja, meg a szegény Béla sincsen már, elvitte az ital. Mindig csak az a pálinka.
• Az ünnepre gondolok – türelmetlenkedett a fémízű hang a telefonban.
• Milyen ünnepre lelkem? Nincs se nevenapja, se születési a gyerekeknek meg a kisonokáknak, a húsvét meg messze van.
• Hát a forradalom.
• Az ’56-os?
• Nem, a ’48-as.
• Akkor még gyerek voltam, arra nem emlékszek.
• Az 1848-as.
• Mit beszél itt össze, hát hol voltam én akkor, még a dédi gondolatjába se.
• Petőfit ismeri?
• A lakatost?
• Nem, a költőt.
• Olyan nincsen itt a faluba’.
• Csak tanult az iskolában róla.
• Az Orbán Viktorról?
• Nem, a Petőfiről.
• Lehet, de nem emlékszek.
• Akkor azért jöjjön el meghallgatni a beszédet.
• Róla fog beszélni a miniszterelnök? – értetlenkedett Magyariné – Mert péntekenként szokom hallgatni a rádióba’, ott sose beszél róla.
• Most hallhatja élőben is, és beszél róla.
• De mit érdekel engem ez a Petőfi, meg messze van az a Kiskőrös, hogyan menjek oda? Buszt küldenek?
• Milyen buszt?
• Szoktak toborozni régebben ilyen menetekre, polgármester urunk noszogatta a népeket, hogy ha mennek menetelni, lesz közmunka.
• Nem lesz busz.
• Autót küldenek?
• Nem.
• Akkor hogyan képzeli ezt az én menetelemet arra a beszédre?
• Elhozza az unkája.
• Ó, a kis Karcsi a Londonba’ lakik, a Piroska meg németbe’ valahol, ők is szoknak hívni ezen a telefonon, azért vette nekem a Karcsi.
• Csak el tud jönni valahogyan, a szomszéddal.
• Azzal ugyan nem, mert, de ezt el ne árulja annak az Orbánnak, nem szereti őtet, ó, de nagyon nem. Olyanokat szokott mondani róla, hogy sokszor magam is belepirulok.
• Másképp?
• Hogyan? Gyalog? Tényleg – csillant fel a hangja Magyarinénak – krumpli lesz? Fogytán van már a pincébe’.
• Milyen krumpli:
• Azt is szoknak osztani, amikor az a szavazás van.
• Nem osztanak, most ünnep van.
• Akkor meg minek menjek oda?
• Meghallgatni a beszédet.
• Milyen beszédet?
• Hát az Orbán Viktorét – kezdett kijönni a béketűrésből a fémízű hang.
• Mondom, hogy minden pénteken hallgatom, az is unalmas, azon is el szoktam bóbiskolni, mint a misén.
• De most a Petőfiről beszél.
• Hagyjon már engem azzal a Petőfivel, ha nincs krumpli, nincs busz, nem megyek sehová.
• Lesz pizza.
• Mi az a pizza?
• Étel. Tésztaféle minden finomsággal, amit Orbán Viktorról neveztek el.
• Akkor beszéd lesz vagy névadó?
• Beszéd.
• És a tészta?
• Az is.
• Ingyen?
• Nem tudom.
• Akkor mit tud maga?
• Ne kiabáljon velem – vette pityergősre a fémízű hang -, jöjjön el Kiskőrösre.
• Dehogy megyek. Mért mennék, mi lesz Kiskőrösön?
• Hát a beszéd.
• Milyen beszéd? – fordult körbe özv. Magyariné gondolata, de váratlanul felkiáltott – A rántás, most maga miatt odakozmált a levesem – sikította, letette a hokedlire a telefont, és hajtotta a füstöt, ami mögül a fémízű hang egyre halkabban mondta.
• Magyariné, Kiskőrös, Orbán Viktor, beszéd. – sistergett a zsír, és szép lassan ebbe veszett bele a rimánkodás.

Alapélményünk – a hozzánk való viszony – s egyben leszaratásunk története is a Bicskéig való meghosszabbítása akármely dolgoknak. Orbán Viktor, mint hős, a demokráciával, annak működésével és a nép – esetünkben morfológiailag a plebs, vagy a helóták – semmibe vételével. Mi – fentebb jelzett organizmusok, akik örvendezhetünk a luknak a seggünkön, de azon kívül alig is valaminek – nem vagyunk méltók arra, hogy a NER (ezen belül Orbán) a hajlékunkba jöjjön, és meggyógyuljon a mi lelkünk. (Ez utóbbi mondatot a misejárók kedvéért srejboltam ide, bár tudom, hogy nagyon kevesen vannak. Ámde mégis.)

Mindegy. De ők is és mi is – hitetlenek vagy más istenekben hívők – jól emlékezhetünk a tételmondatra, miszerint: „Ha támadják a kisvasutat, meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor Lovasberényig. Ez nem krakélerség, hölgyeim és uraim, hanem életfelfogás, sőt, talán életösztön.” – Ezt jelentette ki a kedves vezető annak idején, mint valami filozopter, de bandavezér inkább, és mindenki elfelejtette közölni vele ekkor, hogy fáradjon a sarokba, és ott kisvasutazzon tovább a kantáros nadrágjában. Ez okozta aztán, hogy teljesen elszemtelenedett, ebből fakadóan pedig a képünkbe szarik.

Itt tartunk most. És napra nap kapjuk az újabb bizonyságot efelől, megerősítve bennünk azt a sanda gyanút, hogy az ország, amelyben élnünk adatik, félig diktatúra vagy már egészen az. De mindenképpen olyan, amelyben annak élcsapata, a Fidesz magának kedvező törvényeket hoz, de most már azokat sem tartja be egyáltalán. Mert például mi történne velünk, porbafingókkal, ha autónkkal tilos helyen parkolnánk le, hogy beszaladjunk egy boltba mondjuk kifliért. Ott teremne mindjárt a zsandár, és úgy büntetne szarrá, hogy ketté állna tőle a fülünk. No most, ezért – de nem csak ezért – nem parkolunk a tilosban.

Vagy csak nagyon ritkán, mert a büntetés fenyegetése mellett működik bennünk valami elemi ösztön, hogy bizonyos dolgokat nem teszünk meg, mert az másoknak, a közösségnek vagy rajtunk kívül álló egyénnek kárt okoz. Nem gyilkoljuk le felebarátunkat, mert csorbát szenvedne az élete, és az ilyen megfontolásból születnek az erkölcsök Isten nélkül, de ez messzire vezetne. Momentán csak annyi van, hogy például Polt főügyész megtette ezt a boltba szaladást tilosban parkolva, s amikor megkérdezték tőle, ezt akkor mégis hogy, akkor az volt a felelet, hogy megkülönböztető jelzést használó járművel azt csinál az utakon, amit csak akar.

A TEK, aki válaszolt Polt nevében, mint az őt kísérő osztag, éppen csak azt nem mondta, ha nem tetszik, hogy Polt tilosban parkolt, akkor elkísérik őt Bicskéig vagy Lovasberényig tilosban parkolni, „mert ez életfelfogás, sőt, talán életösztön”. Erre a nótára történt kegyelmes urunk minapi firenzei szerelmetes andalgása is. E kapcsán is felmerült, hogy nem épp szabályszerű a nem is kormánygépet a Kairó-Budapest viszonylatban – ami hivatalos kiküldetésnek volt hazudva – Toszkána felé eltéríteni, sőt, ott le is szállni. De erre is megszületett a pofád befogod válasz, amivel egyszerűen nem lehet egyenes kasza híján mit kezdeni.

Új fogalmat tanultunk a hivatalos indoklásban a firenzei kitérőről, amely az, hogy a nem is kormánygép azért kóválygott el Firenze felé, mert „technikai landolást” kellett végrehajtania. Ez elég ködös idea és magyarázat, de hozzáértők szerint egy gép akkor landol „technikailag”, ha nem eleve tervezett a leszállása. Viszont – emelte fel ujját intőn a szakértő – ilyen esetekben az utas nem száll ki a gépből, hanem a seggén maradva, fülét-farkát behúzva várja az információt a repülést veszélyeztető dolgok elmúltáról. Azaz, ez a kis kitérő ugyanaz nagyban, mint Polt parkolása kicsiben, hogy azt csinálok, amit csak akarok.

Viszont a törvényen kívül és felül állás soha nem tesz jót egy országnak, annak leszart népének, hacsak nem Magyarország az a hely, esetünkben Neria, amelynek lakói mannaként nyalogatják az arcukra ürített fekáliát. Valahol itt a magyarázat arra, miért tartunk ott, ahol. Itt kérdezni sem nagyon lehet, illetve ha mégis remegve, akkor az a válasz: közöd? És a porbafingó mindezek után eloldalog, azt dadogva, bocs, főnök, elnézést, hogy élek. El lehet dönteni, jó-e így, de a válasz is készen van több mint évtizede, ami az: perszehogy. Ilyen országban annyira öröm a létezés, hogy máshol elképzelhetetlen. Már álomképek sincsenek bennünk.

Áder J. nyugalmazott elnökünk bősz környezetvédő. Ehhez sem sokat ért, de kellett egy hobbi a közeledő öregség idejére, hogy míg a talpasok remegve várják a tizenharmadik havi apanázst, ő oszthassa azt az észt, ami nincsen neki. Podcastje is van e célból, odaszervezték a segge alá, hogy emlékezetes hangján, amit amúgy régebben csak szilveszter éjszakákon volt alkalmunk élvezhetni, személyiségének teljes súlyával harcoljon a pusztuló környezetért, a halak élőhelyéért leginkább, hogy a stúdióból kilépve legyen mit a szákba rakni. Mint tudjuk, ő is annak a csapatnak a tagja, aki soha nem vetemedne arra…

Tegnap szőrmentén érintettük a nemzetünket hamarosan felvirágoztató akkumulátorgyárak ügyét, azok energiaigényét, amit Orbán putyini gázzal óhajt kielégíteni. Ma pedig szintén slágvortokban ezek másfajta kárai kerülnek terítékre. Mégpedig azok, amelyek ellen oly hevesen tiltakoznak azok, akiknek az élőhelyén ezek felépülnének, tehát a magyari emberek. Az alábbiakból viszont az fog kiderülni, hogy érettük Áder, volt elnökünk annyira nem aggódik, mint a halakért, és ezzel meg is mutattuk a viszonyokat és értékeket, amelyek miatt az emlegetett személy bajszos mindenfélének neveződik a talpasjobbágyok között.

Ahogyan a krumplileves legyen krumplileves Kádár et. szerint, akképp kellene lennie egy környezetvédő podcastnek környezetvédőnek, ha már ezt a nevet nyerte el a keresztségben. Ámde nem először derül ki, hogy vannak magasabb szempontok is, mint a műsor eszméje meg ideája, és ezek a szempontok kies hazánkban rend szerint – illetve mindig – a Fideszéi, közelebbről az Orbánéi, amihöz képest minden és mindenki, így a környezetvédelem is le van szarva. Csak ezt illene is kimondani. Annyi vér azonban nincsen a nemzet pecásának pucájában, úgyhogy inkább elhallgat, vagy inkább elhallgattat.

Mint tudjuk a kedves vezető hajdani szavaiból, amelyeken kiejtésükkor fél Európa röhögött, illetve mind, aki hallotta: „mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk”. Most is kiderült, hogy Európa derültsége ezt hallván teljesen jogos volt, mert dehogynem. Mást sem csinálnak, mint arra vetemednek, aminek újabb ékes bizonyságát adta Áder nyugalmazott elnök podcastje, amelyből kivágták azt a részt, ahol az Akkumulátor Szövetség ügyvezetője a gödi kútvízben talált mérgező anyagokról beszélt. Mindez több szempontból is erősen aggályos.

A legenyhébb az, hogy ezek szerint az, aki Orbán legújabb akkumulátorgyáras őrülete ellen beszél, a jelek szerint mégis el van hallgattatva. Ez a jövőre nézvést történt így, azért, hogy ne aggódjon a plebs a majdan mindenáron felépíteni vágyott ilyen gyárak miatt. Azaz, a már meglévő tiltakozások okát vették ki az adásból azzal a naiv szándékkal, hogy amiről nem beszélnek, az nincsen is. Pedig mennyire, hogy van. Olyannyira mégpedig, hogy nem a távoli jövőben, hanem a megélt jelenben, tehát éppen itt és most. Amikor a gödiek eltelten hörbölik a mérgezett vizet, s ami tényt a volt elnök a podcastjéből kivágat.

Az ilyen alakokat környezetvédőnek kevéssé, bajszos akárminek azonban bízvást lehet nevezni, de ettől most a magunk részéről inkább eltekintünk. Mindenkinek a saját ítéletére bízzuk a jelző megtalálását, ami viszont ennél fontosabb, az az újabb bizonyság, hogyan is működik ez a magyar államnak nevezett maffia, amely nem az országért van, hanem néhány kedvezményezett lakójáért kizárólag. S emiatt – azon túl, hogy most a gödiek, aztán az összes jövőben felépülő ilyen gyár mellet lakók egészsége miatt aggódunk -, egyben késztetést érzünk arra is, hogy levitézlett elnökünket keresetlen szavakkal hajtsuk el melegebb égtájakra.

Nem elnök az ilyen, és soha nem is volt az. Mint ahogyan a Fidesz sem párt, hanem szekta, amelynek tagjai hisznek. Ha rossz az irány, amit Orbán mutat, akkor is jó, mert ő mutatja (by: Nagyferó), csak ebbe a képletbe a jelek szerint beledöglik a magyar. A mérgezett víztől majd kihullik a haja, a foga, rezeg a lába és okádik, de szó erről nem eshet, ha meg igen, kivágják, hogy senki ne tudjon róla. De egyelőre még tud. Nem biztos, hogy sokáig, de hírt hall felőle – már akinek engedik -, így legalább tudja, mibe döglik bele. S még örülhet, mert az iszonyú bizonyság is jobb bármely bizonytalanságnál. Ennyi az örömünk momentán.

Áder J. nyugalmazott elnökünk bősz környezetvédő. Ehhez sem sokat ért, de kellett egy hobbi a közeledő öregség idejére, hogy míg a talpasok remegve várják a tizenharmadik havi apanázst, ő oszthassa azt az észt, ami nincsen neki. Podcastje is van e célból, odaszervezték a segge alá, hogy emlékezetes hangján, amit amúgy régebben csak szilveszter éjszakákon volt alkalmunk élvezhetni, személyiségének teljes súlyával harcoljon a pusztuló környezetért, a halak élőhelyéért leginkább, hogy a stúdióból kilépve legyen mit a szákba rakni. Mint tudjuk, ő is annak a csapatnak a tagja, aki soha nem vetemedne arra…

Tegnap szőrmentén érintettük a nemzetünket hamarosan felvirágoztató akkumulátorgyárak ügyét, azok energiaigényét, amit Orbán putyini gázzal óhajt kielégíteni. Ma pedig szintén slágvortokban ezek másfajta kárai kerülnek terítékre. Mégpedig azok, amelyek ellen oly hevesen tiltakoznak azok, akiknek az élőhelyén ezek felépülnének, tehát a magyari emberek. Az alábbiakból viszont az fog kiderülni, hogy érettük Áder, volt elnökünk annyira nem aggódik, mint a halakért, és ezzel meg is mutattuk a viszonyokat és értékeket, amelyek miatt az emlegetett személy bajszos mindenfélének neveződik a talpasjobbágyok között.

Ahogyan a krumplileves legyen krumplileves Kádár et. szerint, akképp kellene lennie egy környezetvédő podcastnek környezetvédőnek, ha már ezt a nevet nyerte el a keresztségben. Ámde nem először derül ki, hogy vannak magasabb szempontok is, mint a műsor eszméje meg ideája, és ezek a szempontok kies hazánkban rend szerint – illetve mindig – a Fideszéi, közelebbről az Orbánéi, amihöz képest minden és mindenki, így a környezetvédelem is le van szarva. Csak ezt illene is kimondani. Annyi vér azonban nincsen a nemzet pecásának pucájában, úgyhogy inkább elhallgat, vagy inkább elhallgattat.

Mint tudjuk a kedves vezető hajdani szavaiból, amelyeken kiejtésükkor fél Európa röhögött, illetve mind, aki hallotta: „mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk”. Most is kiderült, hogy Európa derültsége ezt hallván teljesen jogos volt, mert dehogynem. Mást sem csinálnak, mint arra vetemednek, aminek újabb ékes bizonyságát adta Áder nyugalmazott elnök podcastje, amelyből kivágták azt a részt, ahol az Akkumulátor Szövetség ügyvezetője a gödi kútvízben talált mérgező anyagokról beszélt. Mindez több szempontból is erősen aggályos.

A legenyhébb az, hogy ezek szerint az, aki Orbán legújabb akkumulátorgyáras őrülete ellen beszél, a jelek szerint mégis el van hallgattatva. Ez a jövőre nézvést történt így, azért, hogy ne aggódjon a plebs a majdan mindenáron felépíteni vágyott ilyen gyárak miatt. Azaz, a már meglévő tiltakozások okát vették ki az adásból azzal a naiv szándékkal, hogy amiről nem beszélnek, az nincsen is. Pedig mennyire, hogy van. Olyannyira mégpedig, hogy nem a távoli jövőben, hanem a megélt jelenben, tehát éppen itt és most. Amikor a gödiek eltelten hörbölik a mérgezett vizet, s ami tényt a volt elnök a podcastjéből kivágat.

Az ilyen alakokat környezetvédőnek kevéssé, bajszos akárminek azonban bízvást lehet nevezni, de ettől most a magunk részéről inkább eltekintünk. Mindenkinek a saját ítéletére bízzuk a jelző megtalálását, ami viszont ennél fontosabb, az az újabb bizonyság, hogyan is működik ez a magyar államnak nevezett maffia, amely nem az országért van, hanem néhány kedvezményezett lakójáért kizárólag. S emiatt – azon túl, hogy most a gödiek, aztán az összes jövőben felépülő ilyen gyár mellet lakók egészsége miatt aggódunk -, egyben késztetést érzünk arra is, hogy levitézlett elnökünket keresetlen szavakkal hajtsuk el melegebb égtájakra.

Nem elnök az ilyen, és soha nem is volt az. Mint ahogyan a Fidesz sem párt, hanem szekta, amelynek tagjai hisznek. Ha rossz az irány, amit Orbán mutat, akkor is jó, mert ő mutatja (by: Nagyferó), csak ebbe a képletbe a jelek szerint beledöglik a magyar. A mérgezett víztől majd kihullik a haja, a foga, rezeg a lába és okádik, de szó erről nem eshet, ha meg igen, kivágják, hogy senki ne tudjon róla. De egyelőre még tud. Nem biztos, hogy sokáig, de hírt hall felőle – már akinek engedik -, így legalább tudja, mibe döglik bele. S még örülhet, mert az iszonyú bizonyság is jobb bármely bizonytalanságnál. Ennyi az örömünk momentán.

Úgy két hete derült ki, hogy az oroszoktól a háború kitörése óta vásárolt gázon kormányunk, az ország, így következésképpen te is, nyájas olvasó, úgy kétszázhatvan milliárd pénzt bukott, illetve buktál. Ha nem lennének a baráti putyinista szerződések, ha nem „harcolna” ki Orbán folyamatosan kivételeket a szankciók alól, ennyivel több lenne a brifkóban, és ez nem kevés pénz. Amikor kitört a háború, egyöntetű európai óhaj volt, hogy le kell válni az orosz gáz-, és olajcsöcsről, elsősorban a háború miatt, és azért is, mert az oroszok megbízhatatlanok, ahogyan az kiderült már Ukrajna lerohanása előtt is.

Már ekkor is szórakoztak a szállításokkal, felpumpálták az árakat, de a háború előtt ezzel nem törődött senki, a Nyugat fizetett Putyinnak, stílszerűen, mint a katonatiszt, elsősorban kényelmi okok miatt, meg azért, mert volt pénze dögivel. Ezt az ideálisnak tűnő, mégis ellentmondásos helyzetet borította fel az orosz agresszió, ami után az addig eltelten heverésző Európa kimondta, hogy meg kell szüntetni az orosz energiafüggőséget, elsősorban azért, hogy Putyinnak kevesebb pénze legyen lődözni és rakétázni, másodsorban pedig, mert ezt kívánja meg a józan ész. Több lábon állni ugyanis jobb, mint egyen egyensúlyozgatni.

Mint emlékezhetünk, Orbán sajtója ekkor kezdett ordenáré tutulásba arról, hogy Európa – és ezen belül főképp a németek – a télen meg fognak fagyni, dunsztos üvegben felfogott finggal fognak fűteni, és az élet olyannyira meg fog szűnni az orosz nafta nélkül, hogy Schmidt nagyasszony kijelentette, Németország már nincsen is. Nem telt el egy év, és a nemlétező, finggal fűtő ország bejelentette, levált az orosz csöcsről, száz százalékban máshonnan szerzi be a gázt, és a többi elvetemültek is nagy lépésekkel haladnak efelé bizonyítva azt, hogy Putyin nélkül, sőt, Putyin után is van élet, csak akarni kell.

Amíg Európa ekképp sürgött-forgott, kies hazánk és annak fura ura győzelmi jelentéseket tett közzé, hogy sorban kiskapukat, kivételeket szerzett a szankciók alól, csűrdöngölt örömében, hogy bezzeg mi kapjuk az olcsó orosz gázt. Nos, erről derült ki, ahogyan említettem, rohadt drága, hogy sokkal drágább, mintha a szabadpiacról szereztük volna be, így buktuk el az említett kétszázhatvan milliárdot, amiről ma senki nem beszél, senki számon nem kéri kormányunkat és Orbánt, mert nekünk ezek szerint így is jó. És mindeközben, mint tegnap leföstöttem, az orosz fegyverek győzelméért aggódik Orbán, nem tudni miért.

Lehet, hogy kapjon továbbra is „olcsó” orosz gázt. Valami lehet ebben a tételezésben, ugyanis a kedves vezetőnek vannak víziói a magyar gazdaság jövőjéről, amelyek szintén valami ismeretlen okból mostanában akkumulátorgyárak formájában öltenek testet.  Röviden említsük meg az ezek ellen föltörő elemi erejű tiltakozásokat, így azt is egyben, hogy Orbán ezeket úgy, ahogy vannak, leszarja, mert kijelentette, ezek pedig lesznek, súlyos milliárdokat fizet a felépítésükre, és már toborozzák beléjük a kínai vendégmunkásokat, akiknek a foglalkoztatásához te is hozzájárulsz én nyájasom. De veled törődve nincsen.

Neked a képedbe van ürítve, ami nem egyedi, mert a magyar néppel a lózungokon kívül itt nem foglalkozik senki, a kedves vezető a számok bűvöletében él. Nagy gyárakat akar és nagy hadsereget. Orbán úgy, ahogy van, eltévedt az időben, és a feudalizmus bugyraiból fasizmussal fűszerezve építi a magyar kommunista nagyipart, de erről majd máskor elmélkedünk, mai tárgyunk ugyanis Putyin csöcse, amit Orbán a jövőben is szopni óhajt. Így tán az is érthető, miért aggódik annyira amiatt, hogy a haverja vereséget szenved a harcmezőn. Ettől – is – félti a saját kis fura világát, mert messzebbre látni képtelen.

Ugyanis túl mindenen, ami az akkumulátorgyárak ellen szól – környezetvédelem, szennyezés, vízigény és a többi -, ezeknek elég sok az energiára is szüksége van, amit kielégíteni a kedves vezető úgy óhajt, hogy bejelentette, gázerőműveket épít. Minden szakértőnek nevezett bohóc mindezek után arról kezdett el elmélkedni, ezek mennyire környezetbarátak, hogyan illenek a zöld programba, csak azt az egy nyüves kérdést nem tette fel senki sem, honnan kerül bele a fűtőanyag, ami a nevéből fakadóan a gáz volna. S ha csak nem magyar finggal fűtenénk a magyar gázerőművet, akkor csak orosz gázzal lehet ezt megtenni.

És itt jutunk el oda, hogy Orbán ezzel – is – nemhogy külön utakon járna, mint az az európai közösség, amelynek állítólag a tagja vagyunk, egyenesen szembe megy azzal, mintha nem látná a jelenlegi status quo-t, vagy képtelen lenne felfogni. Illetve direkt csinálja, aminek viszont a józan ész számára magyarázata nincsen. Összefoglalva és egyszerűsítve: ahelyett, hogy kies hazánk igyekezne függetlenedni az orosz energiától, a függőséget még szorosabbra kívánja fonni, és most tegye fel a kezét, aki érti ezt, illetve az is, aki ezt szeretné, természetesen a kétmillió fideszhülyén kívül. Várom a jelentkezéseket.

Mindig felüdülés doktorminiszter kegyelmes urunkat péntekenként az éter hullámain át hallgathatni, ahogyan a heti evangéliumban világosítja meg elménket, csepegtet reményt szíveinkbe az ő mérhetetlen bölcsességével. Elmagyarázza mi miért van, ha nem tudtuk volna. Tegnap kiderült például, hogy a „háború rossz, a béke jó”, ami hangulatában erősen hajaz az Állatfarm jelmondatára, miszerint „négy láb jó, két láb rossz”. Sőt, Orbán kegyelmes urunk még azt a fordulatot is onnan kölcsönözte, Jones gazda sorsára mutatva, akit nem akarnak az állatok, hogy visszajöjjön, minálunk pedig ilyen Gyurcsány, akivel mindenkit riogatni lehet.

Például, ha ő lenne, már éhen gebedtek volna a nyugdíjasok. I tak dalse a putyinisták kedvéért, de ma a háborúról lesz szó. Persze, ha a Gyurcsány lenne, már odaveszett volna a Donnál kétszázezer magyar például. Hogy ez egy másik történet, az minket annyira sem zavar, mint Orbánt a tények és a valóság, így együtt suhanhatunk most vele az álmok szürreális világába. S mindezt az ő kappanhangján, ami külön öröm és számunkra kiváltság, mert nincs még egy ilyen bájos hangú nemzetvezető, aki az ajkait permanensen nyalogatja, mint ez a miénk, és immár örökre. Vele együtt pusztulunk el mindannyian.

Orbán, s vele együtt a Fidesz a békéért óbégatnak. Azonnali és nekik tetsző békét szeretnének, ami momentán – és már egy éve is – abból állana, hogy az ukránok leteszik a fegyvert, és országukra úgy telepedne rá Putyin, mint most a miénkre. Orbánnak valami miatt nagyon fájna, ha a barátja (főnőke, réme, vagy nem tudjuk mi a rosseb) veszítene, mert azt is kifejtette, milyen iszonyú világ következne ránk, ha az oroszok buknának. Ebből fakadóan tehát arra kell jutnunk, hogy ő az orosz fegyverek győzelméért szorít erősen. Innen nézvést tehát nem tetszik neki az ukránok nagy ellenállása, ami nézettel eléggé egyedül van a kultúrnépek között.

Vagy pedig nem is tartozik oda. Mármint ő személyesen, s természetesen a maffiája, de ezt meg tudjuk már több mint egy évtizede, csak egyre világosabbá válnak a dolgok. Visszatérve azonban a tegnapi szeánszra, elsőleg az derült ki, hogy – legalábbis Orbán fejében – az egész széles és nyüves Univerzumban ketten óhajtják a fentebb vázolt békét: mi (mármint ő) és a Vatikán. Innen nézvést a szentatya világossága ragyog kegyelmes urunk elméjében, amihöz érthető okokból mi, porbafingók föl nem érhetünk, és valljuk be, nem is érünk. Mert a Vatikánt és – Isten bocsássa meg – a szentatyát is egyként szarjuk le, ha hülyeségeket beszél.

És hát még Orbánt, ami külön öröm. Mert egyszerű a tényállás, ami pedig az, hogy béke egyféle létezhet, ha Putyin és bandája kitakarodik Ukrajnából, minden más kimenetel azt jelentené, hogy győz a gonosz. No most, a Vatikán ilyet jellegéből fakadóan nem óhajthat – bár volt már rá példa, de Ferencben még bízunk -, Orbán viszont csak ezt akarja, amit értünk, csak fel nem foghatunk, illetve arra a következtetésre kell jutnunk, hogy neki jól jönne a Sátán diadala. Valljuk meg, ez beleillik a profiljába, ehhez vagyunk szokva tőle. Sőt, sokan azt gondolják, ő maga a megtestesült Belzebub, és ez igaz is lehet, egy fokhagymapróbát megérne.

De tegnap nóvumként az is elhangzott, és most tessenek figyelni, fölkötni azt a gatyát, hogy kegyelmes urunk szerint a Nyugat „háborús lázban ég”. Nem tudjuk, milyen az a háborús láz, Orbán viszont annak tartja, ha Ukrajnát önvédelmi fegyverekkel látják el. Minden külön értesítés helyett ilyenfajta lázat Putyinnál mérhetnénk, sőt, ezt a téboly is fokozza, de a jelek szerint Orbán ezt nem akarná csillapítani. Putyin vigyen, amit akar, amíg meg nem nyugszik, ez kegyelmes urunk filozófiája, amit nevezzünk az ő békelázának, ha meg kell határoznunk valahogyan azt a delíriumot, amiben permanensen fetreng itt nekünk.

Hogy Orbán ilyen sajátos lázban látja a kajla és véráztatta világot, az az ő nyomora. Az ország, amelynek az élén áll, s amelynek mi vagyunk a lakói, tragédiája pedig az, hogy ezzel a trippel már megint egyedül van. Már megint szél ellen hugyozik – de bele a zongorába -, s ha kárvallottja lesz ennek az ámokfutásnak azok csak mi leszünk magunk. Mondhatnánk, ahogyan szokásban van, hogy hadd dumáljon zöldségeket, nem figyel rá senki sem, ám az a helyzet, hogy de, igen. És ez az oka annak, hogy magányosan kóborol Brüsszelben, ezért – sem – adnak neki pénzt, és ez azért már ránk is visszahat. Mert amit ott nem kap meg, azt a mi zsebünkből szedi ki. Ez pedig már csak zavar valakit. (Vagy nem.)

Gulyás Gergelynek nagy valószínűséggel már nem igazán kellene kormányinfókat tartani. Eddig sem volt múlhatatlan szükség az ottani közlésekre, hogy mit védenek meg és ki kaphatja be kormányunk szerint (Brüsszel), de Gulyás mintha kezdene belefáradni, és hibákat vétene az ő közlendőjében, bár ez Neriában soha nem számított. Itt semminek sincs következménye, mint az tudvalévő. Azt nem hinnénk, hogy Gulyás miniszter genetikusan náci volna, arról meg nincs információnk, hogy igénye lenne-e rá, de elindult a barna posvány felé, hogy mindenki azonmód fel is kapta a fejét kérdőn nézve, miszerint mi az anyám valagát delirál ez össze a mikrofonok előtt, a kamerák kereszttüzében. És az alábbiakat.

Azt mondta az egyre jobban táplált óvodásra hajazó miniszterünk nekünk, hogy amit Brüsszel folytat, „az egy magyarellenes, ha csúnyát akarok mondani, akkor faji alapú bosszú”. No most, a baj nem azzal van, hogy Gulyás miniszter Brüsszelről ilyet tételez, mert a Fidesz olvasatában ez a város maga a bűnökben fetrengő Babilon, hanem az, hogy faji alapokról beszél, ami kategorizálás nagyon is érthető okokból jó érzésű embernek úgy hetvenöt éve eszébe nem jut, ilyet a száján ki nem ejt. Nagyon is érthető okokból, ezeket az okokat azonban a Fidesz nem tudja vagy nem akarja látni, rosszabb esetben szándékosan úgy tesz, hogy az ember iszonyságokra gondolhasson, amikor a szájaikból ilyenek bugyognak fel.

Gulyás miniszter nem úttörő a fogalmi slamposságban vagy netán kéretlen vallomásban, hiszen a kedves vezető is ábrándozott már a magyar élettérről, legutóbb pedig Tusványoson hőbörgött európai visszhangot keltve a tiszta, nem kevert vérű magyar fajról. Volt ennek egy bukéja, ami mára elillant, a mostani megfogalmazás azonban újra előhozta azt mutatva, hogy a Fidesz gondolkodása, fogalmai és szóhasználata egyre inkább hasonlít a nácikéra, azt viszont nem gondoltuk volna, hogy Gulyás miniszter is ilyen. A jelek szerint viszont mégis. Ez nem csúszik ki csak úgy az ember száján, sőt, ha netán lelkének mélyén vannak is efféle képzetei, azokat ki nem ejti, mert belátja a következményeket, ezek azonban erre a jelek szerint képtelenek.

Miniszterünk barna gőzös gondolatai egyébként arról szóltak, hogy az EU az Erasmus-ügy kapcsán nem szívesen lát a magyar egyetemek kuratóriumaiban pártkatonákat. Nem csak minisztereket és államtitkárokat, hanem más Fidesz-lótifutikat sem, akik ezek szerint és a formállogika parancsait követve a magyar fajt testesítenék meg. Mert, ha tud róla Gulyás, ha nem, ezt mondta, és ha ezt mondta, az több okból is nagyon illetlen, de legfőképpen hülyeség. Ebből a fénytörésből nézvést ugyanis az is levonható, hogy a fideszista egy külön fajt képez a nemzettesten belül, ami kópé módon tekintve az életünkre még igaz is lehetne, de mi nem akarunk Gulyás hibájába esni. Ő általánosan gondolt a magyar fajra.

Ez ugyan színtiszta nácizmus, hiába is módosított rajta rákérdezés után, csak még nagyobb bajba került. Mert tényleg megkérdezték tőle, hogy komolyan gondolta-e, amit gondolt, és ő egy lendülettel még mélyebbre süllyedt a mocsárban, jelezve, hogy számára már nincsen visszaút. Kifejtette Gulyás miniszter ugyanis, hogy ő „kulturális alapú” faji megkülönböztetésről beszélt, azaz, Brüsszelnek mintegy a magyar kultúra elleni támadásáról, ami viszont pártunk és hülyéi szerint zsidó keresztény, olykor meg római és görög kultúra volna, ha Németh Szilárd fakanalas filozofálását is figyelembe vesszük. De kitetszik, hogy így vagy úgy, de mindenképpen külön fajként vagyunk tételezve a Fidesz szemében.

Belátható nagyon könnyen, hogy ez már régen rossz, illetve az is, ami a kiinduló pontunk volt, hogy Gulyás Gergelynek egyáltalán nem kellene kormányinfókat tartania, ha ilyen a horizontja. Mert abban is biztosak vagyunk, hogy amiként Orbán tusványosi hőbörgése bejárta a világsajtót, erről a dumáról ha más nem, Brüsszel is tudomást szerez, és indulhat oda is a küldöttség – mint most Helsinkibe és Stockholmba – magyarázkodni, csak fölösleges. Brüsszelben ugyanis már nagyon jól ismerik ezeket, így számunkra csak az a meglepetés, hogy nem képesek tanulni, és mindent megtesznek, hogy ne jöjjenek azok az áhított pénzek. Illetve olybá tűnik immár, hogy ezt nem is akarják igazán.

Elválik hát a Varga Judit. Olyan kijelentés volt ez a napokban Magyarországon, mint amikor annak idején Svejk Müllernéje kissé pontatlanul ugyan, de mégis a lényegre tapintva állapította meg a sorsfordító tényállást, miszerint „Nahát, agyonütötték nekünk ezt a Ferdinándot”. S mint ahogyan a derék katona korban innentől az elhallgatások, tiltások és fenyegetések léptek életbe a hírrel kapcsolatban, hogy az embert nehogy elvigyék a Pankrácba, akként mondta nekünk Varga nacsasszony, nem szeretné, ha a  válása okán és miatt, annak kapcsán bárki is pletykálódna. Így hát nem fogunk. Eszünkben sincs az ilyesmi.

Mindemellett számtalan okunk volna elmélkedni felőle, de azt is mind felednénk, mintegy a múltbéli sérelmeket és keserveket, viszont az már döfi, illetve egyenesen delikát, hogy férjuram – mármint a nacsasszony élete eddigi párja – pár nappal azután közölte a válási hírt, miután a neje törvénymódosítást kedvezményezett arra bíztatva az alattvalókat, súgják be a hatóságoknak, ha valaki a házasság ideája – mármint ahogyan ők képzelik – felől falsul gondolkozik. Innentől fogva a válás kikürtölése voltaképp Varga Judit Szájer-féle eresze, ami az olvasatunkban a hazugság és szemforgatás szinonímája.

Valamint az aljas képmutatásé. A vizet prédikálásé és bort ivásé, illetve lehetne folytatni annak jellemzését, amikor lehull az álca, és szikáran áll előttünk a hazugság maga. S ha még volna is bennünk annyi gyerekszoba, hogy Varga nacsasszony válásával – mint magánügy – ne foglalkozzunk, mégis feljogosítva érezzük magunkat erre, mert ő annak a hatalomnak az ordas képviselője, amelyik a gatyánkban matat minduntalan, és szemforgató-ájtatos módon írná elő, hogyan is kellene élnünk. Mi több, hogy mit kellene gondolnunk. Leginkább azt, amit számunkra előírnak, miközben ők mást cselekszenek permanensen.

De néha lehullanak a díszletek. Mint most is, amikor férjuram a Facebookon jelenti be, hogy válik, világgá kürtöli mintegy, s innentől fogva elfordíthatnánk ugyan a fejünket, de ők tolták a képünkbe a hírt, miszerint a házasság mégsem akkora szentség, a család sem szakrális intézmény, azaz, érvénytelen minden handabanda. Sőt, mondhatnánk azt is, hogy innentől fogva kuss van, de tudjuk, hogy ezek arra képtelenek. Halkan rákérdeznénk ezen a ponton a nagy kereszténységre is, illetve arra, hogy az egyház hogyan viszonyul a válásokhoz, és könnyen belátható, ebből az aspektusból sem árt a pofákat befogni.    

Meg peresze más megközelítésből sem. Orbán nagyvezírtől is azt hallottuk, hogy ő is a bérből-fizetésből tengődők keserves életét éli, mégsem hallottunk arról, hogy akármely iszonyú életű hivatalnok – akiknek a sorsától meg Novák elnök saját bevallása szerint megmenekült – állami röpülőn ment volna Rómába homárt zabálni közpénzen. Illetve legújabban szerelmesen andalogni Firenzében. Más a sorsunk. A hiba viszont ott van a készülékben, hogy a miénket ők szabják meg, míg viszont a sajátjukat teljesen másképp élik, mint ahogyan a tömegek számára kívánatosként és olykor törvényileg előírják.

Ez a különbség köztünk, ami nem kicsi, és ez az is, ami a NER-t a mai demokráciáktól megkülönbözteti. És nem az, hogy a félreértéseket elkerüljük, miszerint vannak gazdagok és szegények, hanem az, itt a mi pénzünkön gazdagok, és jogot formálnak arra, másképp éljenek, mint amiről papolnak a bávatagoknak, ilyképp egy ordas, nagy hazugság az egész rendszer. Ha úgy tetszik, a fejétől bűzlik, és Varga ott van valahol a nyaka körül. S ha most kegyelemért esedezik, hogy kíméljük őt nagy magánéleti válságában, rossz helyen kopogtat. Azt ki is kellene érdemelni, ami belátástól ő irdatlan messzeségben van.

Egyébiránt – és mintha mellékszál volna, holott mégsem az -, rossznyelvek szerint a válás nem egyéb, mint vagyonátmentés, amíg lehet. Nem elmerülve a sztori ezen szálában persze az is tudható, hogy az ifjú pár rövid együttélése során rengeteg osztozni valót halmozott fel, sajnálni őket tehát emiatt sem kell. Meg egyáltalán semmi miatt, hiszen – és itt férjuramról nem beszélünk – mindent megtettek azért, hogy ne szeressük, ne tiszteljük őket. Egyszerűen nem méltók rá, s ha most pár sor erejéig megemlékeztünk róluk, az azért van, hogy a fejünkbe véssük, ezek még ekkor is – mint mindig – hazudnak.