blogin.hu

Elrettentő magyar haderőről, annak szükségességéről mesélt Orbán Viktor álmából felriadván hirtelen, hogy össze is ugrott a gyomrunk ettől a delírtől. Mert az ilyeneknek nem szokott jó vége lenni soha és egyáltalán, a történelem több véres szelete is mutatja ezt, de a történelem valósága, mint olyan, Orbán nagyvezér számára nem létezik. Csak a kiföstött módosulatai, a’la Schmidt Mária és decens csapata. De nem is, ez, hanem az elrettentés maga. Mert hogy ki rettent el, és ki rettenik meg, az egyáltalán nem mindegy. Az egértől fél a hangya, az egér a macskától, a macska a kutyától, ő a medvétől, a medve pedig a Semjéntől csakis. Mint kitetszik innen, a világ nem egymetszetű.

Hogy végzett a kisvasúttal, láblabdával, egyetlenünkben a militáns véna kezdett buzogni, és még ez is elnézhető, mert kinek-kinek a képességei és szükségletei szerint, ami jut. No de ő ezekkel az ösztönökkel országot vezet, illetve úgy tesz csupán, hiszen mint látjuk, az ország maga a tehetetlenségi nyomatéknak köszönhetően göcög előre, míg majd egyszer zökken egyet, s megáll. De ezt már tudjuk, illetve majd tapasztaljuk, és az is szükségszerű szinte, hogy aki már tehetetlen, az nekilát visítani, nagyot álmodni, világ urának és rettentő hadak birtokosának képzelni magát, csak azt nem tudjuk, a nézőpontja melyik. Hangyától az egérig terjedős lehet, következésképp egy macska már csak röhög rajta.

És ezt tennénk mi is, ha nem tudnánk, hogy azért ezek komoly dolgok, és az ország lezüllesztésén túl valami ferde lélekre utalnak. Főleg úgy, hogy az elrettentő haderő mellett az álom másik fele, hogy győzni muszáj, mert annak lesz igaza, aki erős. Következésképp, és a logikai szabályokat követve arra kell jutnunk mindezek után, hogy az élet permanens harc, amiben a gyenge megdöglik, életben maradni csak úgy lehet, ha mindenkit eltaposunk, kiegyezés, kompromisszum nem létezik, nem, hogy a gyakorlatban, de még a szótárban sem. Sehol. Nem akarnék én ujjal mutogatni a történelemben visszafelé úgy hetvenöt évet, de egy Adolf nevű is így volt huzalozva, mint ez a mi urunk.

No most, mint emlékezhetünk, ez az Adolf is azt mondta, hogy a népe vagy győz, vagy, ha nem, akkor nem érdemli meg az életet, és a népe úgy is járt. A végén nézegette a füstölgő romokat, Adolf sorsáról most ne beszéljünk, mert a történelem, bár mutat intő példákat, de szoros egyezéseket soha. Ez a mindenáron győzés, ez azonban baj. A lélek baja is, hogy, mint hírlik, annak idején ez a mi egyetlenünk valamiféle futó vagy síversenyen – ezt már a fene sem tudja -, legyőzetett Anikó asszony által, de, hogy diadalt ülhessen, kiosztatott magának egy legjobb férfi versenyző díjat, és ez beteges. De nagyon. Ám vannak közéleti lenyomatai is, ha szintén felidézzük, miként tűnt el hónapokra a választási veresége után.

Viszont abból tanult, és sokat is, amit az a kijelentése mutat még az első kétharmad előtt, hogy „csak egyszer kell győzni, de akkor nagyon”, s látjuk is, hogyan hajtott uralma alá ennek bekövetkeztekor mindent és mindenkit, s ha már ellenfél vagy ellenség nincs, akkor képzeltekkel vív csatákat, harcol és győz reggeltől estig, és nagy valószínűséggel még ágyban és párnák közt is. Idáig is rendben van azonban, mert ez szimpla elme-, vagy jellembaj, majd értő pszichológusok eldöntik, a dolog viszont onnan élesre fordul, amikor valódi harci járművekkel, hadsereggel és minden egyéb készséggel kezd el játszódni, mert a kényszeres győzni akarásnak innentől nagyon rossz vége lehet.

Itt tartunk most épp közös sorsunkban, amikor is, és szintén visszamutatok a bajuszosra, Orbánt nagyon jól láthatóan már egyáltalán nem érdekli az emberek, a nemzet sorsa. Keressen többet, fogyasszon kevesebbet, vagy ott dögöljön meg, neki édesmindegy. No de, amíg lehetett takarózni azzal, hogy mennyi jót tesz a népével, holott nem, viszont most már az az álca sem működik, hogy adni tud – zsák krumplit, egyebet -, feledve mindent és mindenkit elkezd militánskodni, elrettentő erővé válni, ami azt mutatja, hogy az az út, amit választott, s onnan fogva kényszerszerűen be kell járnia, a végéhez látszik közeledni. A hadseregen túl ugyanis már semmi sincs, ott már a pokol kapuja tárul kifelé. Hallani, ahogyan nyikorog.

Úgy telt el az év eddig mint az élet, hogy nyoma sem igen maradt. A fa tetején, ahová Béla még decemberben húzódott föl a fagyok elől, de nem is igazán az űzte oda, hanem a többiek, az ünnepeik és a hétköznapjaik persze, így ült oda a rigói mellé, ahogyan szokott mindig, ha odalent elviselni már nem lehetett. Csakhogy túl hosszúra nyúlt most a látogatás. Nem mintha az idő létezett volna egyáltalán, hanem a világ, amely nyúlós kocsonya lett már akkor, amikor azok, akik elől menekült énekelték a csendes éjt és fújták a trombitákat. Amikor elfoglalta a megszokott helyet két vastag ág között, amelyek akárha ringató szék lettek volna vagy ugyanígy billegő bölcső az ég alatt, azt hitte a tavaszon vagy nyár elején lekésőbb látogatást tesz odalent, hogy mi van ott, de mégis maradt.

Hogy miért, azt ő sem tudta igazán. Nem a kényelem miatt, ezt nem gondolta senki sem, a kilátás sem volt az igazi, hisz nézhette a kocsma tetejét a megcsúszott cserepekkel, a lukakon át a padlást, porokat, szemben a templom tornyát, amelynek óráján állt az idő, valamikor régen fél négykor megrekedt, és ekkor kedd lehetett, mert minden úgy volt egyfolytában, mint az örök keddeken. Láthatta még a Szentháromság szobor csúcsát is, alatta hallotta a közmunkások szöszölését, tehát minden örök volt a maga módján, ami úgy igaz, mintha sohasem lenne az. Maga az álom. Belátta ilyképp azonban az egész falut, s ami azzal egy, odébb a hegyeket, túlnan pedig a tengereket, s mind fölött a csillagokat, miért is ment volna oda, le, ilyet semmi nem indokolna, ez mindezek után ilyen bizonyos.

Most mégis mocorgott, és indulni készült erősen, hogy megnézze mivé lett a világ. Voltaképp ugyanaz, mint vele, hogy Béla benne volt vagy a peremén, az egyre megy, úgy működött minden Béla nélkül, mint Bélával, nem hiányzott ő neki, és benne senkinek, ült a fa tetején, és a rigókkal fecsegett rigófiakról és ugyanannak az örök visszatéréséről, mindenféle kategorikus imperatívuszokról, de leginkább a férgek éppen száz elkészítési módjáról, amit hasznosnak tartott maga is, amilyen idők látszottak közeledni odalent. És voltaképp ezért indult alá, hogy utánajárjon annak az elnyújtott nyüszítésnek, amit a félelem okoz csakis, és ami hangot senki más emberfia meg nem hall soha, Béla csakis, csupáncsak ő a harmadik fülével, amit a szíve fölött hordott egy tokban, a zsebiben tövig.

Indult hát lefelé, hogy kiderítse, honnan jön ez a hang, ez a halálraválás, illetve nem is az, hanem az élet mindenek felett való akarása, hogy az ész már mondaná, hogy elég, de a test élni akar, követeli a jussát, ha már ideszületett. Így küzdögettek a faluban élet-, és halálösztönök, és a hang a népek pórusából áradt, ezt érezni lehetett, ahogyan Béla haladt a föld felé alá, hallotta, érezte, ahogyan szimfóniává áll össze, a reszketés kilencedik szimfóniájává a falu hangja, és ugyanúgy áradt ez a bánatos szeműekből, duplagyűrűsökből és az olajos hajúakból is ugyanúgy, ezt surrogta a kis hugyosok műanyag motorja a köveken, csak a protkósok maradtak ki ebből is, nem emlékezve arra, hová tették a poharat, benne a foguk, amit beillesztve lehetett nevetni a világ ostobaságán, de nélküle soha.

Nézte Béla mi van itt, mert amikor nagyon rég felköltözött, ilyennek nyoma sem volt sehol, sóhajok szóltak a bütykökről, amik fájtak, a szerelemről, ami ugyanúgy sajgott, mint a bütyök, és más félelmekről, amik meg olyanok voltak, mint a szerelem, mindegyik félelem egyforma volt, minden fájás ugyanakkora, de ekkora, mint most, soha. Kilépve az utcára és fájó szemeit a fény elől takarva látta a népeket Béla, akik rőzsékkel, fákkal a hátukon, akárha túlméretes hangyák rótták az utat, úgy készültek a télre, mint a hörcsögök, gyűjtögettek és rakosgattak, visítottak a disznók mind a faluban, ahogyan vágták őket, egy vágóhíd lett a falu, hogy egyrészt fölkészüljenek a hideg napokra, ha már a medvelét nekik meg nem adatott, és nem utolsó sorban azért, hogy legyen mivel megpörzsölni a hullát.

Azt hitték, mert azt mondták nekik, hogy később annyi se lesz, így áradt belőlük a félelem hangja, de most már Béla megérezte annak szagát is, ez is szivárgott mindenkiből, áradt, hömpölygött az elemi félelem maga, mint a bekerített állaté, aki már érzi a nyakán az oroszlán fogait. A kultúrra kiírták, hogy bezár, más nem volt, amit be lehetett volna zárni, mert a templom meg a kocsma örök, más forrásokból, hasonló céllal, de más útvonallal, hogy legyen hely elfeledni ezt az egészet, borba vagy imába fojtva a bűnt. Erre jött le Béla és erre is ment fel, és ugyanúgy nem a fagy, hanem a többiek elől, akik hagyták, hogy ezt tegyék velük. Méltóságuk maradékát cipelték a hátukon, de a visítás csak Béla harmadik fülében volt hallható. Úgyhogy kivette a zsebéből, bedugaszolta, és nevetett.

A nyár végén pár hétig nem tudtuk, miért hiányzik nekünk (bár üveges tótként) Orbán péntek reggelenkénti szeánsza a Kossuthon, de tegnap megint ráéreztünk az ízére, és jöttek is a megszokott gyönyörök. Nem ragoznánk túlságosan, nem fecséreljük az időt kappanhangok megmutatásával, felszopó mikrofonállvány méltatásával, hanem in medias res csapunk a lecsóba, mert egyből a kedves vezetőt idézzük, hogy mit sikerült neki megint delirálni: „Tisztelettel megkértem a jegybankelnököt, és utasítottam a pénzügyminisztert, hogy a következő év végére az inflációt felezzék meg.”

Ezek mennek minálunk az éterben. A közgazdaság, mint tudomány a miniszterelnöki igénybejelentést hallva szolidan felröhög, ennek művelői pedig csendben tépik a hajukat. Sokfelé indulhatnánk el, hogy az infláció, mint olyan, mi mindentől függ, Magyarországgal kapcsolatban csak annyi megjegyezni valónk volna vele kapcsolatban azonban, hogy amit lehetett, azt elcsesztek, nem kicsit, hanem nagyon. A „szépen megkért” jegybankelnök is ludas, aki mostanában az évtizedes hibáit tetézi azzal, hogy orrba-szájba kamatot emel, de minden következmény nélkül, mert a forint úgy elhasalt, hogy már képtelen fölállni.

Ehhez képest utasítani Matolcsyt, hogy tegyen valamit, az álmok birodalmába tartozik. Nem kellett volna évtizeden át unortodoxkodni, és máris kisebb lenne a baj, de ha elszabta, hát elszabta, utólag már szabhatja. Az „utasított” pénzügyminiszter is csak nézgelődhet a szemüvege mögül, mert a piacok nem utasításokra működnek, hanem azt árazzák be, hogy kies hazánknak (Orbánnak) már szava nincs, látják a gát nélküli korrupciót, a növekvő hiányt és a külkereskedelmi mérleg romlását, a kuncsorgó államcsődöt, és a piacok ilyennek nem örülnek. Hanem beárazzák az egészet, és a romlás vágtába kezd.

De nem is ez, hanem a hangnem. Amikor mindezt hallottuk a kappanhangon, akkor – bár Lukasenka orgánumát nincs módunkban ismerni -, akárha őt hallottuk volna Orbán előtt egy héttel, aki szintén úgy gondolta, rendet rak, és nemes egyszerűséggel országában betiltotta az inflációt. Ez megy is addig, amíg a piac ki nem rántja a sámlit a lázálmok alól, és látjuk azokat aztán akasztott emberként csüggeni, ami nem egy felemelő látvány. De Lukasenka minket nem érdekel, minket Orbán érdekel, aki ezek szerint szintet lépett, és az a kényszerképzete, ha ő nagyon akarja, akkor megáll még a kés is a levegőben. De nem.

Leesik az, vagy beleáll a delikvens torkába, akinek szánták. Mindezek a szavak, amelyek elhangzottak az infláció utasításos megállítására, egy olyan ember szavai, akinek alapvető közgazdasági ismeretei sincsenek, vagy, ha voltak, akkor belepte őket a fehér köd és a hangok, amelyek a fejében gomolyognak és konganak. Ugyanakkor ez egy beismerő vallomás is, annak a lenyomata, hogy a mindenható kedves vezető tehetetlen, csak nézi a folyamatokat, amelyek romba döntik az országát, de tenni ellenük nem tud semmit. Utasítást ad. Ha ez ilyen egyszerű, akkor az a tiszteletteljes kérdésünk, eddig miért nem intézkedett.

Mondjuk, míg a szakállát növesztette állítólag az Adrián, vagy már előtte majdnem egy évvel, amikor az infláció vágtatni kezdett, de a kormány – élén Orbánnal – le sem szarta magunk közt szólván, hanem jól nyerészkedett rajta. Ez most sem volna ellenére, hiszen az ÁFA dönti a pénzt a költségvetésbe, csak már akkora a pénzromlás irama, hogy lázadás fenyeget. Most szeretné a vágtató lovat megállítani tehát, de ötlete az nincs egy darab sem. Kiadja az ukázt, s mint aki mindent megtett az ügyért, szépszerével meccsre megy. De rámutatnánk, az nem úgy működik, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak.

Ez az utasítás annyit ér úgy nagyjából, mint amikor Orbán méltó elődje úgy hetven évvel ezelőtt a disznók fialásáról határozott, és az ország egy része legott, elkezdett éhezni. Mindemellett nem lennénk sem Varga, sem Matolcsy helyében, rögtön megjegyezve, hogy nem sajnáljuk őket egyáltalán, mert jól láthatóan Orbán elkezdte a szarnak azt a részét, ami Brüsszelből vagy Brüsszelről megmaradt, rájuk kenegetni. Hogy ő kiadta az utasítást, s ha nem teljesül, akkor ahhoz neki már semmi köze- Lehet uszítani tovább, ha az ország meg is döglik, nem nagy baj, csak a foci legyen, meg egy kis alapvető élelmiszer.

Mindezek nem nóvumok egyáltalán, és szót sem érdemelt volna az aktuális delirálás, ha ezt a hatalomgyakorlási kiteljesedést nem fedeztük volna fel, ami a butasággal elegyest nem juttatta volna eszünkben a fehérorosz elnököt és az ő inflációs intézkedését. De eszünkbe juttatta, és nem lett tőle jókedvük egyáltalán. Azért, mert bár hovatovább nekünk magunknak lassan-lassan már teljesen mindegy minden, az országot azonban talán meg lehetne menteni a totális összeomlástól, de így ez nem fog menni. Amíg Orbán marad, addig egyenes az utunk a pokol lemélyebb bugyraiba. Gondoltam, szólok.

Ha elfogadja a kormány, a statisztikák javítása miatt (feltehetőleg) lekerülnek a kórházi várólistákról azok, akik annyi ideje várnak már műtétre, hogy eközben az állapotuk annyira leromlott, már nem is érdemes megműteni őket. Ha elsőre nem lenne teljesen világos, lecsupaszítom a dolgot: az állam, miután a saját hibájából képtelen volt meggyógyítani az állampolgárát, egy tollvonással úgy szabadul a gondjától, hogy magára hagyja őt. Brutálisabban: hagyja meghalni, semmit sem tesz érte. Nem mondanám, hogy ide jutottunk, mert egyébként már régen itt vagyunk, csak most, ha a kormány (kabinet) elfogadja a tervezetet, papírunk is lesz róla. Illetve nekik lesz, de ez már mindegy.

Mégpedig arról, hogy a magyar állam lényegét tekintve megszűnik vagy megszűnt működni, mert képtelen ellátni alapvető feladatait. Orbán, aki önmagát jogvégzett embernek és nagy társadalomtudósnak tartja, nagy valószínűséggel tudja ezt – vagy tudnia kellene -, de be nem látja, mert akkor azt kellene bevallania, hogy kudarcot vallott. Mégpedig azért, mert szétvert egy a színre lépéséig úgy ahogy működő struktúrát, és most már mást nem tud tenni, mint visítozik a romokon ücsörögve. Az állam alapvető feladatai közé tartozik a gazdaság működésének fenntartása (egyes) a pénzügyi stabilitás biztosítása (egyes), a társadalmi működés – oktatás, egészségügy, szociális segélyezés – biztosítása (egyes).

Ezen túl még a társadalmi rend fenntartása törvényekkel, amik ma már csak rendeletek (egyes). Egy dologban működik a magyar állam, amelyek az ő erőszakszervezetei – rendőrség, katonaság, nálunk már határvadászok és TEK, illetve Kövér házi lövészcsapata -, de ez a boldoguláshoz édeskevés. Visszatérve a továbbhaladás előtt kiinduló tételünkhöz, hogy az állam magára hagyja, mi több, hagyja meghalni állampolgárait, azt kell felfedeznünk, hogy működésében semmivel nem jobb így, mint a Sánta „Sokan voltunk” című novellájában megjelenő feudális népi (nemzeti) szokás, hogy a fölöslegesnek vélt öregek fölmennek a büdösbe meghalni. Viszont nem irodalomórát tartunk, hanem Orbánt hívjuk tetemre.

Ma hazánkban (vagy annak romjain) bezárnak télire a hivatalok, színházak, mozik, könyvtárak, uszodák, iskolák, óvodák. Ami nyitva marad, abban tizennyolc fokban fagyoskodnak az emberek, s mivel a környező országokban nincs ilyen Apokalipszis, azt kell megállapítanunk, hiába mondogatja reggeltől estig ráolvasásszerűen Orbán és a többi rosszarcú, hogy a háború és a szankciók miatt van ez így, mindenki, még saját maguk is tudják, hogy ez egyáltalán nem igaz. Csak az ellenük netalán fölhorgadó népharagot próbálják más irányba terelni. Ezt is lehet, attól azonban az állam működni nem fog, ugyanúgy nem nyújt semmi ellenszolgáltatást az állampolgárnak a beszedett adó fejében, mint most.

Voltaképp az állam erre van, ezért tartjuk, vele olyan hallgatólagos egyezség köttetett, hogy a beszedett adókból úgy ahogy biztosítja ha nem is a jólétünket, de a civilizáció működését minimum, s ha erre nem képes, akkor az a ki nem mondott alku nem érvényes. Az állam nem csak fölösleges ebben a formájában, hanem lényegében nincs is, ha csak az erőszakszervezeteinek nagyszerű működését nem nézzük, de ezek fungálása ilyen körülmények között már csak a hatalom megvédését szolgálja. Mindezek után azonban, ha belegondolunk abba, hogy az adónk ellenértékeként voltaképp nem kapunk semmit, egyetlen kérdés marad csupán, mégpedig az: hol a pénz?

Muszáj ezt feltennünk, még ha a választ tudjuk is, hogy leginkább ellopták. Mindaddig, amíg az Unióból számolatlanul jött az utánpótlás, a működés fenntartható volt, ennek elapadásával viszont – mint kitetszik – az állam összeomlott. Nem képes gondoskodni állampolgárairól, s ha majd eljön a csőd – ami nincs messze – magáról sem. Ez Orbán bizonyítványa, s ha figyelembe vesszük Lenin apánk tézisét az állam elhalásáról a kiteljesedett kommunizmusban, Orbán valami elképesztő nonszenszt hozott létre. (Vagy Lenin is hülye volt.) Mindegy, egy azonban bizonyos, kies hazánk az utolsókat rúgja. S holott az is igaz, lehet, hogy Orbán ezt az egészet megússza, de látjuk, mire képes a túlélésért: hagyja meghalni a magyart, és ennyi elég is.

Miután tanárokat rugdosott ki, a népharag – legalábbis telefonon – a Klebelrsberg Központ felé fordult, és a nagyhatalmú, de teljesen fölösleges intézmény inkább elrejtette a tankerületi központok telefonszámát, hogy ne tudják felhívva gyalázni őket. „Hogy a kollégák el tudják látni a feladataikat” indoklással nem érheti el őket akárki vagy senki, mint Orbán, amikor függöny mögé bújva nézte a parlamentben azt, hogy őt kérték számon, illetve szerették volna, mert nem mert a plénum elé állni. Hogy a tankerületekben mit csinálnak a tanárok kirugdosásán kívül az nem igazán tudható.

Illetve az ország jelenlegi állapotában már nem is igazán érdekes. Amikor egy hivatalnak el kell rejtőznie az állampolgárok elől, akkor annak a hivatalnak értelme és létjogosultsága nincsen egyáltalán. Amikor egy hivatal a függöny mögé bújik a népharag elől, akkor az a helyzet áll elő, hogy bizonyságot nyer, nem a köz érdekében, hanem annak ellenében működik, akkor azt a hivatalt be kell zárni, és sóval hinteni be a helyét. Ilyen azonban a NER-rel és a NER-ben nem fordulhat elő, mert ezen a mezsgyén haladva lehetne ledózerolni az összes minisztériumot és végül a Karmelita erkélyét is, de azt forradalomnak neveznék.

Ilyesmi azonban a magyar néppel ritkán történik meg, és ha igen, annak is rossz vége volt eddig mindig. Nem akarnánk azonban történelmi távlatokba helyezni azt, hogy nem lehet fölhívni a tanárokat nyektető hivatalt, mert ez csak a beszari pitiánerség bizonysága, és ezzel a megtalált minősítéssel, illetve ennek kiterjesztésével lehet jellemezni a Fidesz hatalomgyakorlását. Az egészet. Hozhatnánk a példákat a legfelső szinttől, Orbán is, mint a hivatal, elérhetetlenné teszi magát a felnyaló médián kívül mindenkinek, kormányinfókra nem mehetnek be a kellemetlenkedő lapok. Ez végül is a boldogkarácsonyt filozófiája.

Nem engedjük hozzánk közel a bajokat, teremtünk magunknak egy rózsaszínű álomvilágot, és a valóságot így szerencsésen kizárva csesszük szét az országot, voltaképp lehetséges kontroll nélkül. De messzire jutottunk a telefonszámoktól, illetve ennek az egésznek a pitiáner aljasságától. Mert milyen jellemző az is, hogy annak az intézménynek az igazgatója, amelyik eltünteti a telefonszámát, mert öt tanárt kirúgott, plagizálta a szakdolgozatát, ebből fakadóan diplomája sem lehetne, de nem ez a baj, hanem az, hogy ezek szerint csaló. Ugyan csak annyira, mit Schmitt ’álamelnök vagy Semjén Zsolt.

Ezeknél ez divat, és a csalás alávalóságánál csak az a szomorúbb ebben az egészben, hogy a plágium megtörténte leginkább annak a bizonyítéka, hogy híján vannak az önálló gondolatnak. Ezen kívül szeretnek lopni. De ezek a jó fideszkáder jellemző tulajdonságai, és emiatt nem is igazán vagyunk meglepve. Mindez annak a megállapítása csupán azonban, hogy egy morálisan és intellektuálisan erősen kérdéses kisebbség uralkodik a többségen azzal a sajnálatos tudomásulvétellel, hogy ez a választóiknak megfelel, nagy valószínűséggel azért, mert a választóik is ilyenek. Ilyen hely ez a valaha volt országunk. Lehangoló.

Nem árt azonban a telefonszám-eltüntetés filozófiáját (illetve magyarázkodását) is megidéznünk, mert ez is egy adalék az eddig elmondottakhoz: „Sajnálatos módon az ellenzéki sajtóorgánumok, ellenzéki politikai szereplők hecckampányai, hazugságai miatt a gyalázkodó, fenyegető telefonok százait kapják a fővárosi tankerületi központok, emiatt vettük le ideiglenes jelleggel a telefonszámokat, annak érdekében, hogy a kollégáink a feladataikat el tudják látni” – Mintha például Varga Juditot hallanánk uniós hecckampányokról és boszorkányüldözésiről, ami újabb bizonyíték arra, hogy ezek ilyenek.

Hogy milyenek, azt föntebb már szűkszavúan összefoglaltuk, bővebb megmutatást nem igazán igényelnek, mert ezt mondjuk már egy évtizede. És hasztalan, tegyük ezt hozzá sietve, de mindenféle szomorúság nélkül azzal a csírázó bizalommal, hogy a népek, akik eddig lehajtott fejjel engedték ledarálni magukat, most már odáig eljutottak, hogy telefonon akarják elküldeni az anyjába a hatalmat. S ha majd ez a buzgalom ennél tovább is terjed, akkor lesz némi halvány remény arra, hogy az egész nerbagázs oda kerüljön, ahová való: a szemétdombra. Bár népünket ismerve mégis kevés a remény, hogy a seggét is fölemelje. Igaz, a telefonnal már megteszi.

Amiben élünk, az nem a Nirvána, hanem egy bohózat közepe. Ne nevezzük már tragikomédiának sem, mert itt a térdünket csapkodjuk röhögtünkben, hogy ilyen nincs. És mégis van. Az évi százharminc milliárd forintunkból kitartott közmédia, amely az emlékezetes ellenzéki képviselős támadás (attack) után, mikor is Varju képviselőt húzgálták a földön a biztonságiak a bokájánál fogva, s emiatt Varju képviselő felfüggesztettet kapott, a közmédia pedig bevehetetlen erőddé alakult. Golyóálló üvegek, beléptető zsilipek tették ostromállóvá az épületet, majdnem lőrések is vannak rajta. Mert a közmédia (így en bloc) beszart, mint a gazdája szokott függöny mögé bújva.

Ez tehát a háborús múlt és a készületek, mikor is ilyen állapotok közepette a közmédia szerint Hadházy megint fegyverkezik ellenük, be akar hatolni, vagy ki tudja, mire készül, mert bejelentette, hogy sátrat ver ott. Ez az oka a beszarásnak, ami egy közleményt eredményezett, és ezért mondjuk azt, hogy az életünk immár bohózat, vérbő komédia, úgyhogy tessenek velem vigyorogni, mert elviselni ezt másképpen nem lehet. Azt mondja a közmédia az ő közleményében, hogy Hadházy mind az összes tankjaival és repülőjével, netán tengeralattjáróival támadni készül. Ha majd megismerkedünk a szöveggel, meglátjuk, hogy nem egyéb ez, mint egy elnyújtott visítás. Íme:

„Még élénken él a magyar polgárok emlékezetében az a nyomásgyakorlás, amelyet baloldali képviselők kíséreltek meg 2018 decemberében, amikor minősíthetetlen hangnemben, a törvények előírásainak teljes figyelmen kívül hagyásával, a közmédia munkatársainak fenyegetésével, becsmérlésével próbáltak meg érvényt szerezni saját pártjaik elképzeléseinek. A közmédia akkor sikeresen védte meg a szerkesztői szabadságot, a sajtó függetlenségét.” – Nem tudom, mi él élénken az önök emlékezetében az ütközetről, de a jelek szerint mély nyomokat hagyott a közmédiában, hogy még mindig emlegeti, ha meglát egy ellenzéki képviselőt, vagy megérzi az arcszesze illatát, amilyet fideszes nem ken magára.

Van még egyébként, ami jókedvünket fokozhatja, mert egészen különleges állításokba menekülnek. Megtudjuk, hogy „Várhatóan ismételten hazugságokat fog terjeszteni, elfogultsággal vádolva a közmédiát, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a 2022. április 3-ai választásoktól 2022. augusztus 31-éig 2700 alkalommal kaptak meghívást a baloldali és más ellenzéki pártok képviselői a közmédia adásaiba. A közmédia továbbra sem enged semmiféle politikai nyomásgyakorlásnak, kitart az Alaptörvény, a médiatörvény, és a sajtó működését szabályozó valamennyi jogszabály betartása mellett.” – Édes jó Isten, aki nem vagy nekünk, és mégis miért teszed ezt velünk, irgalmazz nékünk. Mert sok minden van ebben, ami ismét halálra röhögtet minket, de a számok különösen.

Ha jól osztok szorzok, áprilistól augusztus végéig eltelt uszkve százötven (150) nap, s ezidő alatt az álnok ellenzékiek kétezerhétszáz (2700) meghívást kaptak fellépésre. Ez napi közel húsz (20) ellenzéki szereplést tételez, ergo a köztévéből az ellenzéknek kellett volna folynia, akárha csap, de ezek nem éltek a lehetőséggel. Elképesztő, amit a képünkbe hazudnak, de szokva vagyunk hozzá, és mondom, eltelten röhögünk az élet ilyetén folyásán. Mi mást is tehetnénk nagy nyomorúságunkban. No de, hogy mindez azért született meg, mert Hadházy támadni és „hazudozni” fog, az már delikát, de egészen. Azért, hogy el ne feledjük, mert az immár eposzi előnévvel „hírhamisító” rendelkező Papp Dániel ennek az egész kupinak a vezérigazgatója.

De nem is ez, hanem a rettegés foka az, ami a legérdekesebb, hogy a fegyveres biztonsági őrökkel, golyóálló üveggel, évi százharminc milliárddal kistafírozott és rendelkező kupleráj megriad és összeszarja magát attól, mert Hadházy feltűnik a kapui előtt. Ante portas, hogy utaljunk a múltra, bár a független képviselő nem is elefántokkal érkezett, sőt, feltehetően gyalog. És még azt is elmondta megnyugtatásul, hogy „ha bármit csinálok, bejelentem akkor, amikor ideje van”. És így álltak neki reszketni ezek a szerencsétlenek, ami azért is alapot ad széles jókedvünkre, mert látszik a nagy-nagy félelem az óriási arcok mögött. Mi más lenne, amikor a nagyfőnök is kevlárban bújik a függöny mögé.

Szijjártó Péter valami különös anyagból van gyúrva, ahogyan a régi komcsik dicsekedtek ezzel, hogy ők másfajták. Ők is különös anyagból gyúrattak, mint élcsapat, a végét pedig már ismerjük. Ez a mostani élcsapatosunk nekünk hangos szájjal dicsekedett a minap, hogy „persze, leírta mindenki, hogy micsoda szar alak vagyok, hogy a Lavrovval találkoztam New Yorkban”. Mi ugyan így szó szerint nem írtuk le, de a „mindenki” ténymegállapításával egyet kell értsünk helyeslőleg. Tényleg szaralak vagy Petya.

Hogy ezzel a Lavrovval találkozott a mi emberünk, azt azzal igazolta: „De az a kérdésem, hogy ha én ott nem találkozom vele, akkor ki tudja garantálni, hogy a késleltetett fizetést meg tudjuk oldani a Gazprommal? Vagy ki tudja garantálni, hogy a garantált 5,8 millió köbmétert a Gazprom naponta behozza nekünk?”. Ha jól értjük, Szijjártó a saját magának adott felmentésében úgy gondolja, hogy az ő Lavrovval való találkozása a haza üdvéért történt, és azért kell szaralaknak lennie, hogy Mari néni meg ne fagyjon.

Vannak ilyen hősök a meseirodalomban, sőt, azon túl is, szintén a Fidesznek megfelelő világból, ahogyan a nóta mondja, mint emlékezhetünk, Lenin, a hőőős ki csak nééépének élt. És már helyben is vagyunk. Ha Szijjártó ezt a képet próbálja magáról kialakítani, ám tegye, de nem mindenkit tud átverni vele, mivel aljaembersége nem csak a mostani találkozón és miatt mutatkozott meg, mivel kapott ő Szintén ettől a Lavrovtól plecsnit is. Ez az elismerés azonban nem tudni, minek szólt, mivel érdemelte ki ez a mi hősünk, ugye.

Mert ez is benne van a képletben, mint ahogyan az is, hogy most már a fizetési halasztás és a napi ötmillió köbméter birtokában, akkor ezek szerint csak szimpla jófejségből vesz részt Szijjártó egy orosz energetikai konferencián, szólal fel ott, tart előadást – mert ehhez is ért -, ahová senki emberfia européer ember be nem teszi a lábát, csakis ő. Akkor derült ki, hogy elutazik megint, amikor Putyin, mint egy eszelős, bosszúból nekiment az ukrán városoknak, hogy földig rombolja azokat. Nem komilfó most már a cimboraság vele.

Igaz, eddig sem volt az, de a mostani akciója immár a teljesen megőrült Hitlerére emlékeztet, aki lődözte ki a V2-eseit Anglia irányába, szintén megtorlásként és elrettentésként. Nem gondoltuk volna, hogy az emberiség – illetve néhány emberszerű lény – újra idáig süllyedhet, és ím, megtörtént. És nem gondoltuk volna azt sem, hogy Magyarország megint nemhogy csak a vesztes, hanem a megvetett oldalra áll, illetve azt sem, hogy amint Szijjártó szavaiból kitűnik, erre még büszke is. Veri a mellét, hogy ő szaralak.

Ez így elég lehangoló bír lenni. Ha és ugyanis az volt az ára a gáznak, hogy ő meghengergőzzék a szarban, s vele együtt az ország is nyakig süllyedjen a ganyéba, ez az ár nem érte meg. És mégpedig azért nem, mert kitetszik, lehetséges volna másik út is, amelyet Európa – az a közösség, amelytől függünk, de ahová nem akaródzik tartoznunk – választott, amely bár nehéz helyzetben van, de korántsem olyan kilátástalanban, mint amilyenben mi magunk leledzünk. A lassan teljesen bezáró és kihűlő országgal.

Nem látszik, és nem érezzük Szijjártó önfeladó, önfeláldozó küzdelmének eredményét ugyanis, mert az a helyzet állott elő, hogy egyáltalán nem látjuk – mert nem engedik látnunk – mi történik a gázzal és olajjal. Mennyiért és mennyit vesznek, és miért kínálják azt nekünk megfizethetetlen áron. Semmit sem tudunk, és semmit sem hiszünk már, így jó okkal feltételezzük, hogy Szijjártó önszorgalomból, illetve önös – párt és cimborák – érdekből lett szaralak, akkor pedig semmi nem indokolja, hogy a mellét püfölje emiatt.

Szijjártó most is csak fürkészik és portyázik, mint a már elfeledett lélegeztetőgépek idején, a vakcinákkal és egyebekkel, amelyekről a haverok leszedték a sápot, mi pedig fizettünk. Jó okunk van azt hinni, hogy most a gázzal, olajjal is ez a helyzet, ha márpedig ez, és erre minden esély megvan, akkor Szijjártó valóban szaralak, de nem azért, aminek az ódiumát dicsőségként magára akarja húzni, hanem mert az egész hősköltemény csupáncsak mutyi. Az élet ilyen bonyolult vagy ennyire egyszerű, de örülünk, hogy már Szijjártó is tudja, minek tartjuk.

Olyan csendes hétvégénk volt, hogy még a szomszéd gyomra korgását is hallottuk ebéd előtt, majd azt követően csendes és megadó emésztését eldőlve a kanapén. Nem vagyunk mi kantok, hegelek meg schopenhauerek, egyszerű, porbafingó irkáló emberek vagyunk a magunk barlangjában, mégis, ennek ellenére is, vagy tán éppen ezért hiedelmünk szerint rendelkezünk valamennyi józan ésszel. Ha nem is mindig tűnik úgy, de legalább megpróbáljuk, mint a néma indián a Kakukkban. És most, hogy elmeséltük az életünket, keressünk valami vidámat, amit Kövér Lászlóban vélünk felfedezni, bármennyire tűnik is ez magának az antagóniának momentán. De már elég régóta is.

A fideszember élete egy pokol lehet. Minél nagyobb fideszember, annál pokolabb, Kövér eltárs pedig elég nagy még a nagyok között is, ő már MSZMP-ésként is fideszes volt, így lett alapító atya, akinek ma már minden dukál. De nem is ez, hanem a terhek napra-nap és a hét végén is minduntalan, hogy állandóan avatni kell, keresztény meg fasiszta konferenciákon szónokolni, és mindenütt mondani az okosat. Annyi okosság nincs is a világon, ami muníció a permanens szónoklatokhoz szükségeltetik, a hülyeség azonban köztudottan végtelen, határa nincs, se alja a kút fenekén, szobánk már homállyal teli. De mindig csak ez az irodalom, a líra, ami rabul, ejt, holott itt van a nagybüdös élet is egészen.

Erről volna szó, és ebben az életben, mint tapasztalható, Kövér elvtárs alapító atya szónokol, ha nem fojt éppen szót valakibe, nem hívja rá a teremőröket a renitensekre, vagy babrál a mikrofonok gombjaival, mint a díszzsoké a buliban még boldogult úrfikorunkban. Szóval csak annyi a mondás, a mondanivaló, hogyha Kövér elvtás felölti az ünnepi bocskaiját, és szónokolni kezd, akkor rend szerint és rendszeresen méretes ökörségeket hadovál, hacsak nem uszít, illetve ezek vegyesen. Ha közel menne valaki hozzá, bizonyára látná, hogy habzik a szája, mintha épp Flóra mosószappant früstökölt volna, de a bajusza ezeket eltakarja, így jön ki a végeredmény belőle szűretlenül, mint említettük. Jófajta baromságok kivétel nélkül.

No most, ilyen helyzetben, amikor a mi pedellusunk mindig és egyfolytában, sőt, mindenütt összeesküvéseket, háttérhatalmakat és ludvérceket vél felfedezni, akik a magyarságra, így egyben reá is törnek, sőt, és ezen kívül a baloldal a csattogó fogaival, a kötélre való panelprolik és a kiskutya pörgő farka is, akik és ami mind benne habzanak Kövér elvtás fejiben a szájával elegyest, mint márt leföstöttük, akkor helyzet keletkezik, amely feloldást kíván. Így képzeljük el magunknak Kövér elvtársat (fejestől, bajszostól és tébolyodott szemestül mind), amikor a józan észről értekezik, egészen pontosan azt adja elő, hogy „az európai jövőért folytatott küzdelemben a legélesebb fegyver a józan ész és a tiszta lelkiismeret”.

Ilyenkor dicsérjük Kierkegaard atyánkat, akárha urat, aki arra intett minket, hogy legyen velünk mindig a nevetés, bár egy másik passzusban arra is utalt, hogy mindenképpen meg fogjuk bánni. Egye fene, ha megbánjuk, de úgy röhögünk a cserepes ajkainkkal, hogy mind az összes fölszakad, és állunk a tükör előtt nézve bele, hogy ki ez a jóképű vámpír, aki lettünk keserves röhögtünkben. Kik ozuk, mi vogymunk. No de, nem is ez, hanem jókedvünk eljövendő tele, aki ím elképzeli Kövér elvtárs zavaros szemeit, amelyek ezek szerint tiszta és józan eszet takarnak, sőt és pláne még tiszta lelkiismeretet is. Patyolatot magát. Remélem érezzük az örömöket, amelyek reánk borulnak ezektől a képzetektől.

Nem éppen a fideszista archetípusa a Kövér által megrajzolt organizmus, tőle magától pedig oly távol áll, hogy nem találunk jelzőt hozzá a készletünkben. Pedig van egypár, ezt nekem magamnak elhihetik. No de jól van, nem is az a baj, hogy Kövér elvtárs a valóságtól elrugaszkodván az álmok hímes mezejére ért abban a tripben, ami néki megint megadatott, hanem az ámuló közönség. Mert és ugyanis mindezeket Kövér elvtárs Erdélyben adta elő egy avatásin, és az ottani atyafiak nem gurultak le a székről, hanem fogták az ollót, és együtt vágták át a nemzeti színű szalagot. Mindezek közösen mutatják magyari létünk legeslegévégét, hogy már minden mindegy. Nevetünk nagyon, és kurvára megbánjuk.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, mi lesz gyerekek, holnap, na mi, de most se tuttuk kitalálni, hogy mi is lesz velünk holnap, hogy mit akar mondani. Mert csak nézett a szemével, ahogyan szok mindig, amikor eztazt bejelent, amikor asztán mindig furán sülnek el a dolgok, most is éppen úgy nézett miránk, meg mosolygott, de csak annyit mondott asztán, hogy vendégek jönnek mihozzánk megint. Gondolkoztunk, ki lehet az, ki jöhet, de semmit nem mondott többet, úgyhogy az anyunak se tuttam megmondani, hogy ki is jön mihozzánk, csak az apu vélekedett, hogy biztos megint valami képviselő vagy ilyen.

De már nem is morgott és nem bánatoskodott, ahogy szok, nem is ment ki a konyhába se, csak ült, és nézett maga elé, mostanában nagyon sokszor néz így, és már az anyu se mondja neki, hogy ne a gyerek előtt, mert csak néz, aszt meg lehet a gyerek előtt, gondolom. Mentünk asztán reggel az oviba az anyuval, de nem látszott, hogy jött volna valaki vendégségbe, megettük a reggelit, a Kisböske se volt szomorú, mert a dadus sokat adott neki, a Pityu se csinált semmi rosszaságot, ahogyan szok, gondolom, nem akarta, hogy a vendég megkérdezze majd tőle, mint mindig, hogy ki az apuja, mer ez is mindig így van.

Sokáig nem jött senki, amikor egyszer csak asztán a mindenes bácsi jelent meg az ajtóban, és elkezdett rakodni be a szobánkba ilyen összehajtható kiságyakat, mint amilyen a miénk is, csak hordta be sorba, és még ekkor se tudta senki, hogy ki kis jön mihozzánk, amikor egyszer csak kopogtak, és a Pityu ordittott, hogy jön a Mikulás biztos, a Kisböske egy kicsit sikkantott, nem is sikittott, ahogy szok. De csak a Márti néni feje jelent meg az ajtóba, aki a másik csoportnak az Ibojnénije, és ő is úgy mosolygott most, mint a miénk, a mi Ibojnénik, na, gondoltam, de jó, már kér Ibojnéni van, de lettek ennél nagyobb bajok is.

Mert a mi Ibojnénink már megint azzal a szemmel, mint tegnap ő, ma meg a Márti néni elkeszte mondani, hogy jön a tél gyerekek, jön a hideg, és nincsen pénze az ovinak, hogy fűccsön, hiába a kályha a sarokba, kiderült, hogy semmire se jó, hiába gyűjtögettünk már rőzséket is hozzá, és hosztuk haza a hátunkon mind. Nem lehet mindenhol fütteni gyerekek, mer a szankciók, kezdte, de a Pityu kérdezte, hogy milyen szankciók, de észre se vette ezt az Ibojnéni, csak mondta, és együtt mosolyogtak a Márta nénivel már, egy nagy mosolygás volt mind az egész szoba, de ekkor elkezdett a Kisböske szája görbülni lefele.

Látszott, hogy baj lesz megin, de az Ibojnéni nem vette észre, mert soha nem veszi észre, és csak mosolygott és monta, hogy milyen jó lesz nekünk, gyerekek, mert mostantól a másik csoport is itt lesz velünk, és akkor jó meleg lesz, és megértettem a mindenes bácsit, meg az ágyakat is, és a Kisböske is kezdte megérteni, a Pityu is, és mind az összes többi gyerekek, amikor kiszakadt az ajtó, és bezuhant a szobába a másik csoport, mind a sok gyerekek, hogy akkora lett a hangzavar, hogy a kereszt leesett a falról, és az Ibojnéni csak vetette magára szintén a keresztet, mintha attól változna valami, de nem változott semmi se.

Bezúdultak a gyerekek, a két néni, az Iboj, meg a Márti próbálta túlkiabálni őket, de azt már nem lehetett, a dadus is csak állt tátott szájjal az ajtóba, hogy mi van itt, uramatyám, mi van itt. A gyerekek sikongattak, rohangásztak, át a játékokon, keresztül az ágyakon, törtek a babák meg az autók, hely se volt egyáltalán, nem fértünk el ennyien, hogy meleg legyen, a Kisböske már úgy visittott, hogy lila volt a feje, ahogyan szok neki mindig, már szinte semmi sem volt ép a szobában, sőt, meleg se volt egyáltalán, én meg az anyura gondolva mondtam magamnak, hogy na, vára dömperemmegyek.

Prágába indult Orbán Viktor uniós csúcsra, amiből a Facebookon olyan sivalkodást hozott ki, hogy az ember fölkapta a fejét, mi van itt, kit nyúznak, hacsak nem őt. De nem. Csupán kifütyülték és pfújolták, midőn kiszállt a páncélozott géperejű járműből, az arcára fagyott a hülye mosolya, mert rá kellett jönnie, ez nem hazai pálya, ahol kifertőtlenítik a területet, amerre jár. Hogy Domestos-szal is dolgoznak-e az nem bizonyos és tudható, de a rend szerint kordonnal elkerített területre még ellenzéki érzelmű madár sem röpülhet be, ha mégis, a TEK légelhárítása leszedi. Bár, ha az oroszoknál képezték ki őket, akadhatnak hibák.

De nem azért gyűltünk egybe, hogy ezen élcelődjünk és göcögjünk, még csak nem is a prágai fogadtatás miatt, mert az hovatovább általános. Azt kell látnunk, amerre jár-kel őfőméltósága nem naturálisan szélsőjobbos terepen, most már rend szerint ezt kapja. Nem szeretik őt, igaz, mi sem, és mi is kifütyölnénk, ha a közelébe engednének, de ezt nem kockáztatják. Ha pedig mégis, elveszik a sípjainkat, idehaza tehát az a téves benyomása támadhat, mert ezt rendezik meg neki, hogy népe rajong érte. Nem könnyű a diktátorok élete, útjuk a történelem tapasztalatai szerint nyílegyenes, csak az út hosszú és gyötrelmes a lehangoló végig.

Ez is mindegy, mert erről sem lesz szó, hanem, mint ígértem, a Facebookon való sivalkodásról, amivel az elmúlt napokban szintet lépett a manus. Prágába indultában elsőként nekilátott hisztizni, hogy micsoda drágaság van, uramatyám, semmit nem lehet megvenni, és hozzátette, hogy Brüsszel az oka az elhibázott szankciókkal, amelyeket minden gond nélkül megszavazott ő is. Érdekes ebben már nem a hazugság, hanem az attitűd, ahogyan mondja a dumát, mintha a sparhelt mellett pörlekedne kis otthonkában, álla alatt megcsomózott kendőben. Igaz, sokszor nem áll ettől távol a toalettjével, amikor a nép egyszerű gyermeke maskara van rajta.

Ismerjük ezt disznóölésekről, de az álca most meg is telt tartalommal, nagy valószínűséggel közelít az igazi önmagához. Nyanya képében még nem láttuk, de ezzel a szöveggel abba esett bele, hogy rögtön ki is kecmeregjen belőle egy másik figurával, amikor mindehhez azt is hozzá tette, hogy indul a hibákat kijavítani, aminek itt az ideje. Ekkor már szaki ő, kezében a villáskulccsal, aki ennen kezével szereli meg a bajokat, másfajta egyszerű ember most, a magyar férfilélek ugyanis ilyen megcsinálós, na majd én, add ide a söröm. Csakhogy ez az Unió és nem talicska, aminek kitörött a kereke. Nem javít meg senki semmit.

Pláne nem Orbán, aki ezzel a nyanyatempóval, sőt szaki képében megint csak megszavazta az újabb szankciókat azzal a Facebook bejegyzéssel, hogy megvédi a magyarok érdekeit. Mindeközben elmesélték róla a kollégái, akik már nagyon szóba sem állnak vele, hogy tudják, miket ad elő itthon a szankciókról, amikor viszont szemtől szembe, kard ki kard kellene védeni állítólag a magyarok érdekeit, akkor lapít, mint szar a fűben. Szánnánk ezt a nyomorult színjátékot és a szerencsétlen manust, akinek már most iszonyú lehet az élete, ha vele együtt a miénk is nem volna az. De az, így Orbán nyomora egyáltalán nem érdekel.

Visszatérve azonban a kiinduló tételre és a szipirtyós álcára, hogy jáj, édesegyjójézusom, mekkora a drágaság, nem sejthető, mire gondolt a költő ennek kárálása közben. Tudjuk, mert el is mondták, hogy most az összes szarukat az Unióra óhajtják kenni, de Kiss Béla ötvenhét éves szalagmunkás nem tud Brüsszelbe repülni rendet rakni, erre van vélekedése szerint Orbán, aki pedig a fentebb vázoltakat képes csinálni. Röviden összefoglalva semmit sem. S ha minden úgy folytatódik, ahogyan eddig, a harag hozzá is eljut, mint ahogyan Prágában is tapasztalta. Egy egész országot nem lehet körbekordonozni, és nem lehet elvenni mindenki fütyülőjét sem.

Mindent összevetve izgalmas napok előtt állunk mindenképp, hiszen az ősz most épp kegyes, de nem sokáig lesz az. Még nem jöttek meg az első igazi rezsiszámlák, de azok is megérkeznek hamarosan, és akkor nem lehet elindulni kijavítani a hibákat, sem kárálni a sparhelt mellett a drágaságról, mindezt természetesen a jól fűtött karmelitából. A magyar nép hülye ugyan és szolgalelkű, de, ha életről és halálról van szó – mert arról lesz szó -, nem ismerhetők a reakciói. A hatalomé viszont igen. Látszik a válságkezelésük a tanárok kirugdosásán, csak az a kérdés, azokkal mi lesz, akiket nem lehet kirúgni. Azokat lelövik? Kiderül hamarosan.