blogin.hu

Egy ellenzéki képviselő írásban tett fel kérdést a minisztereknek, tehát magának a kormánynak – mínusz Orbán -, hogy milyen intézkedéseket terveznek vagy vezettek be az általuk meghatározott diktátum betartására, miszerint huszonöt százalékot kell spórolniuk a gázból. Fürjes Balázs államtitkár írt mindahány miniszterek nevében válaszul egy négysorost, a mintát neki pedig Orbán elhíresült, hajdani reakciója adta, mikor is – mint emlékezhetünk – úgy csomagolta fogyaszthatóvá azt a gondolatát, mindenki bekaphatja, hogy azt böfögte bele az éterbe: „Boldog karácsonyt”. Fürjes négy sorban oldotta meg ugyanezt.

Mert arra, hogy mit csinálnak, vagy mit terveznek csinálni a miniszterek a spórolási penzumot teljesítendő, ezt írta szó szerint: „A szomszédunkban zajló háború és az elhibázott brüsszeli szankciók egész Európában energiaválságot és háborús inflációt okoztak. Tájékoztatom, hogy Európán belül a magyar Kormány biztosítja a legnagyobb támogatási programot a lakosság részére. A Kormány folyamatosan azon dolgozik, hogy az átlagfogyasztás mértékéig a rezsicsökkentett árakat hosszú távon minden magyar családnak biztosítsa. Éppen ezért született az a döntés, hogy a Kormány magán kezdi a takarékoskodást.”

Ebből már csak az hiányzik, hogy Fürjes államtitkár felemelt középső ujját mutassa decensen, teljessé téve viszonyának (és a Fidesz meg Orbán) érzékeltetését az ellenzéki képviselőkhöz, illetve az általuk képviselt néhány millió emberhez, akiket állampolgárnak hívnak egyébként, de ezek szerint nem azok. A mércét és mértéket ehhez Orbán hajdani karácsonyi üdvözlete adta, addig is tudtuk, de ekkor öltött először mindenki által érzékelhető alakot a kormányzó erő viszonyulása az ellenzékéhez, noch dazu a saját népéhez, miszerint mindenki bekaphatja és pofád befogod. Ezen kívül meg azt csinálok, amit csak akarok.

No most, ha az emberben van valami minimális önbecsülés, akkor – mivel Kövér pedellus úgyis kikapcsolja a mikrofonját, és nem küldheti el az anyjába a válaszolót – egyetlen lehetősége marad, hogy sarkon fordul és kimegy. És ím, ezen a ponton máris ott vagyunk a magyar ellenzéki lét közepében, ami évek óta az, hogy ebben a formában van-e egyáltalán értelme, mert mindenki tudja, Brüsszelben is látják, hogy az egész magyar választási rendszer és országyűlésesdi nem egyéb, mit Orbán bábelőadása, amelynek lesajnált, megvetett, de a hitelességhez szükséges kellékei mind az összes ellenzékiek.

Tavasszal volt ebből némi nagyon rövid dilemma, hogy fölesküdjenek-e, bemenjenek-e a tisztelt házba plüssfigurának, de Hadházyn kívül mind az összesben győzött a pénz szava, amit ők is lobogó világmegváltási forradalmársággal takartak. S bár tudják, hogy jelenlétüknek semmi értelme, mégis belementek a játékba, innen nézvést tehát nem meglepő, és felháborodniuk, sincs nagyon ok azon, ahogyan most például a Fidesz Fürjes valagával szarik a képükbe. Ki vagyok én, hogy morális útmutatásokat adjak a magasságos képviselőknek, akiknek ellenzéki léte kimerül a böstörgő online sajtótájékoztatókban.

Ilyen feltételek és hozzáállás mellett az sem különösebben meglepő, ha minden időközit is sorra buknak el, ezek után is csak hümmögnek, és járnak be jó pénzért a parlamentbe lábtörlőnek. Hadházy, aki közülük a tavaszon egyedül volt gerinces, és nem tette le az esküt, ezt azóta sem teheti meg, nem járhat be „dolgozni”, fizetést nem kap, s amikor Márki-Zay fölszólítja az összes többi ellenzékit, hogy szolidarítsanak vele, ne menjenek be oda (lábtörlőnek), nem hallgatnak rá. Igaz, Márki-Zayra nincs is okuk hallgatni, de akkor legalább a szívükre kellene, de ezt sem teszik meg. De ez is mindegy már.

Arra utalgatok itt szőrmentén és nagyon halkan, hogy voltaképp tök mindegy, ellenzékünk mit csinál vagy mit sem, a létezésük ma már nehezen igazolható, így értelmetlen. Lelkük rajta. Olyanok ők, mint A tanúban a foglár és Pelikán duója, akik a börtönőr dilemmáját, miszerint mi lehet az a duma bojkottja, ketten, közösen sem tudják megfejteni, Pelikán szerint azt jelentheti, hogy mindenki fogja be a pofáját, és már helyben is vagyunk. Ugyanis, ha a maiak tudnák az értelmét, nem járnának be a házba, amely így Putyin valagában tövig megtelepedve már majdnem maga a Duma. Ilyen az életünk a kút fenekén.

Tegnap Orbán Viktor megszólalt az országgyűlésben, és bár ne tette volna. Mert alig is fejezte be a mondandóját, a forint megint úgy megzuhant, mint az üveges tót, amikor hanyatt esik, bizonyítva, már nem igaz az a tétel, amit Orbán maga állított fel, miszerint nem azt kell nézni – hallgatni – amit mond, hanem azt, amit csinál. Sok minden elhangzott a falak között, a forintnak azonban az nem tetszett, hogy a kedves vezető azt jelentette ki, ha az EU nem ad pénzt, akkor majd szerez máshonnan, és az ilyesmit – mint az perceken belül ki is derült – nem szeretik a piacok, tehát fizetőeszközünk kapott egy méretes maflást, bár már elég régóta támolyog, hogy alig is van magánál.

Egyébként Orbán sem nagyon, mert mielőtt kitérnénk alaposabban arra a csődre – vagy inkább csődtömegre – ami most már ez a manus, és vele együtt az ország is, emlékezzünk meg arról a mondatról, ami a bávatagoknak szólt ugyan, mégis annyira ostoba, hogy lehet, ez is mozgatta a forintot zuhantában lefelé. Bár csak szimpla uszítás az egész. Azt találta mondani ez a kókler, hogy az élelmiszerek árának ipari méretű drágulása addig fog tartani, ameddig az Oroszország elleni szankciók, amiről Mari néni a stelázsi mellett éhenhalás közben tán hiheti, hogy igaz, de már egy másodikos középiskolás is tudja, nem az. Ugyan a magyar oktatás jelenlegi állapotában ez egyáltalán nem biztos.

Mert tudjuk – és érezzük is, csak nem valljuk be -, hogy valaha szebb napokat látott hazánk a globális világpiacnak Európában a leginkább kitett, minek következtében egyáltalán nem mindegy, mennyibe kerül az euró vagy pláne a dollár, mert, ha drága, az gerjeszti az inflációt, ez – egyik oldalról -, és nem a szankciók. Olyan ez, mint az egyszeregy, mint ahogyan annak belátása is mindezek után, hogy Orbánnak már a puszta léte káros az ország szempontjából, de ezt elmondhatnánk annak kapcsán is, hogy miatta nem jönnek azok a nyüves eurómilliárdok, és nem azért, mert a baloldal a nemzetére tör, se nem a Deutsch szerint kokózó brüsszeli bürokraták miatt. De ez is nyilvánvaló volt eddig is.

Bajunk azonban nem emiatt égbekiáltó, az ország helyzete nem ezért kilátástalan szinte teljesen és már majdnem most. Annak ugyanis, amit Orbán az EU pénzéről, illetve és jobban mondva annak hiányáról és a pótlás lehetséges módozatairól mondott – majd máshonnan -, egészen félelmetes mögöttes tartalma van, amivel nem ártana tisztában lennünk, hogy fel tudjunk készülni arra, amikor kies hazánk pénzügyileg fejre áll. Mellékesen emlegették a gazdasági adatok között azt hetek (hónapok) óta, hogy külkereskedelmi mérlegünk erősen mínuszban van, ami lefordítva pénztárcánk állapotára azt jelenti, több euró (dollár) megy ki belőle, mint ami beérkezik, ami tartósan fennállva bajokat okoz.

Egy baj már meg is érkezett, mégpedig az, hogy mint Gyurcsány is mondta – de neki nem kell feltétel nélkül hinniük, pedig olykor nem ártana -, de rajta kívül Jaksity György közgazdász (aki a Corvinus diplomaosztóján kérten a végzőseit, hogy harcoljanak ki valós demokráciát) is mesélte, hogy az ország (hazánk, Magyarország) valutatartalékai háromhavi szintre csökkentek, ami állapot pedig az államcsőd előszobája. Egészen konkrétan azért, mert, ha ez így marad, nem lesz miből fizetni az oroszoknak a gázért, így a komplett ország jár úgy, mint Mari néni, csak egy fejkendőt kell rákötni és otthonkába öltöztetni. A csődtömeg Orbán csődbe viszi az országot is, és ezen a ponton már az is érdektelen, mennyit loptak.

Az majd egy bírósági tárgyalás témája lenne – nem lesz -, viszont a helyzet (csődközeli) most van, nem véletlenül beszélt Orbán arról, hogy majd máshonnan szerez pénzt, s így nem mellesleg megrogyasztotta a forintot (újabb csőd). Közgazdászok már tegnap felvázolták a lehetséges forrásokat az IMF-től a Világbankig, az újabb valutaalapú állampapírtól Kínáig, és egyik rosszabb mint a másik, mindegyiknek rengeteg veszélye van az országra nézve, amiről majd akkor beszélünk, ha például Kína a tartozás fejében bekebelezi mondjuk a Hortobágyot, mint ahogyan Montenegró már most készül járni a kínai hitellel. Ahogyan mi is járhatunk. Viszont érzelemmentesen nyugtázzuk, hová jutott az ország.

Ide, csődközeli helyzetbe, s ami a legérdekesebb, nem is az uniós pénz hiánya miatt most már, hiszen, ha megérkezne is – nem fog – hosszú távon a bajokat nem orvosolná, mert az ellopott irdatlan mennyiségű pénzen kívül Magyarország gazdaságának óriási szerkezeti bajai vannak, és azért kellene majd bírósági tárgyalást tartani, mert a pénznek ebben lenne a helye, és nem Mészáros – meg az összes többi -számláján. Óriási gondok vannak, és most már a rezsiszámlákon és éhenhaláson kívül az is, hogy szintén Jaksityot idézve: az ország egésze van bajban, csődhullám és elbocsátások lesznek. Tudtuk, hogy kemény ősz és tél lesz, de nem gondoltuk, hogy ennyire. És most ábrándozunk végezetül: Magyarország egy Bajnai után kiált. Ennyi.

Brüsszelben is téma volt – mert ezek ilyenek -, hogy Orbán a mindenféle egyetemeket fenntartó alapítványok irányítóit (kurátorait) a csókosok közül válogatja, és azok közül is a legcsókosabbak a miniszterek. Ők, amellett, hogy a tárcájukat irányítják – vagy nem is igazán -, mindemellett a tárcájukat is tömik kurátorokként vagy egyenesen kuratóriumi elnökként, de nagyon alaposan. Akinek van, annak adatik. Mindemellett Brüsszel ebbe is bele akart szólni, hogy ne má’ magyari népek, de Navracsics, akinek az a feladata, hogy zokogni járjon oda, sürgősen megnyugtatott mindenkit – Brüsszelt nem -, hogy márpedig a miniszterek maradnak a kuratóriumokban, és az összes csókosok is.

Könnyű pénz ez a kurátorság, amolyan másodállás, fusi vagy gmk a régi szép időkből, hogy nem igazán kell megszakadni, úgyszólván tenni is alig valamit, és a számla, miniszterek esetében a tárca, de nevezhetjük akár brifkónak is, nagyon szépen gyarapszik, úgyszólván duzzad, hogy majd ki nem reped. Varga Juditról lesz szó megint, mert róla lehetett megtudni adatokat, amiket már nem voltak képesek tovább titkolni. A fideszzenekar prímása Miskolcon, az ottani egyetemen kuratóriumát vezeti, amiért egymillió négyszázezer forint kerül a tárcájába, de amíg nem volt ez a nagy spórolás az országban, és nem zabálta fel az életünket az infláció, a labdaművészben volt annyi becsület, hogy nem vette fel a pénzt.

Nyáron azonban valami megváltozott. Mi magunk is érezzük, hogy egyre nehezebb ez a rohadt élet, és attól, ha valaki miniszter, még neki is az. Bár nem annyira. Mielőtt elmesélnénk az estet Varga Judittal, gondolkozzunk el ezen az egymillió négyszázezer magyari forintokon, hogy egy panelproli, zalai traktorista vagy szomorkodó irodista mikor lát ennyit egyszerre, és őszintén, nem látjuk az életnek azt a szegletét, amelyben ez megeshetne vele, mert a lottón sem lehet mindig nyerni. És még azt is jegyezzük meg ezek felett vagy ezeken kívül, hogy Varga Judit miniszterként – most, hogy Orbán látva az iszonytató jövőt – fölnyomta a fizetését, havonta kétmillió hatszázezret kap a tárcájába, ami összegről még úgyabban lehetne mesélni a talpasok felől.

Meg kell becsülni a minisztereket, akik éjt nappallá téve dolgoznak a boldogságunkért, de nem ennyire. Illetve ennyire is lehetne, ha a többiek, mi magunk nem az életben maradásért küzdenénk napra nap, mert a minisztereink mégsem egészen dolgoznak értünk jól éjt nappallá téve. Az arányokról van szó, amit a pórnépek a közösségi térben élénk kurvaanyázással szoktak illetni, mert csak csorog a nyáluk, visszautalva arra a sajnálatos helyzetre, amit fentebb megmutattam a traktoristákról és bánatos irodistákról mesélve. Azt is mondhatnánk, Varga nem tehet arról, hogy Orbán ennyit fizet neki, mi magunk se ütnénk le a főnökünket, ha megbecsülése jeléül ennyi pénzt adna nekünk apanázsul, amit soha nem fog megtenni úgysem.

Innen nézvést derék dolog, hogy Varga az egyetem szétveréséért eddig nem vette föl a lóvét, amit viszont nyár óta megtesz. Ezért írtuk azt fentebb, hogy valami történt a nyáron, hogy úgy fölment a kenyér ára, Varga nem tud kijönni a pénzéből, ami viszont azért szembeötlő és visszatetsző, mert állítólag magukon és nagyon spórolnak, de ez annak épp az ellentettjét mutatja. De nézhetjük onnan is, hogy míg Kocsis Máté kénytelen volt szabadon engedni a halait az akváriumából, mert azt nem tudja fenntartani, Simicskó pedig vakoskodik a csillárból kicsavart izzóival, Varga otthon ilyet tenni nem akart, ha úgy tetszik, verőfényben fűti a halait, és az árstoppos farháttal sem kell spórolnia.

Hogy hirtelen szüksége lett Vargának a másodállásos pénzére is, az valamit mutat. Azt jelesül, hogy nem akar részt venni a nagy, nemzeti nélkülözésben, mert a mindösszesen havi négymillióból már igazán futja horroráru parizerre is. Lehetne demagógia is, amit előadok, de mégsem az. És nem is Vargáról szól, csak épp róla derültek ki a számok, a többiekről majd ezután fognak tényszerűen, amit eddig csak sejtettünk, hogy eszméletlen pofátlan módon élnek jól a köz pénzéből, és rengetegen. Innentől fogva pedig elvesztették a jogukat a jajveszékelésre és a szankciókra mutogatásra, mert ez őket a lehető legkevésbé sem érinti. Ám ezt is tudtuk, és nem történt, történik és nem fog történni soha, semmi. Mindenkit csókoltatok.

Kocsis Máté gondolatiságát és erkölcseit nagy valószínűséggel ki kellene találni, ha nem volnának meg neki abban a formában és minőségben, amilyenben vannak. Kocsis Máté unikum, vagy inkább fideszikum, hiszen amilyenre őt kitenyésztették, az mindent elmond arról, mivé lett ez a párt (galeri-maffia), és sajnálatosan arról is, hová jutott az ország ezeknek a keze között. Pár napja jelentette be ő a KDNP-s Simicskóval párban az újabb nemzeti konzultációt az Oroszország elleni szankciókról, mint amivel takarózni óhajtanak az elkövetkező időkben. Elrejteni mintegy a töketlen gonoszságukat, és azt, hogy az élet kihívásaival szemben totálisan tehetetlenek.

Ugyan nem a szankciók, de a Fidesz kormányzása a velejéig érint már mindenkit az országban, a XXI. században Európa és az Unió közepén a lakosság jó részének éhezéssel kell szembenéznie, amit már majd lehetetlen lesz elfödni. Mint ahogyan annak idején száműzték a mélyszegénység fogalmát a szótárukból, és sok más egyebet is, amelyek arra utalhattak volna, hogy a NER nem a lehető világok legjobbika, sőt, belülről nézve a lehető legszarabb. De, ha nem beszélünk róla, akkor nincsen is, így tűnt el több százezer (millió) ember a gondolatokból, a szótárból, ahogyan a hajléktalanokat a város peremére vagy egyenesen az erődbe akarták száműzni, mert annyit is értek.

Nem volt és nincs semmijük. De amíg a modern rabszolgaságba hajszolt összeszerelő panelprolik a teljes foglalkoztatás hazugságának alanyai és tárgyai a rezsihazugságban élve még nem haltak éhen, mert képesek voltak újratermelni a munkaerejüket, addig lehetett hazudni, most azonban már nem lehet. A rezsihazugság úgy omlott össze, mint a kártyavár, és az elkövetkező hetekben szembesül majd azzal több millió ember még mindig azt hazudva nekik, hogy milyen jó az életük ebben az Apokalipszisben, hogy viszont és ennek ellenére nem tudják majd kifizetni a számlát, mert nem keresnek annyit. Hiába mondta Orbán a boldogság receptjét, miszerint keressenek többet, egyszerűen nem tudnak.

Azért nem tudnak, mert a Fidesz stratégiája volt a mesterségesen alacsonyan tartott bérek világa, amelyből futja az olcsó rezsire, futballmeccsre és sörre, hogy ne csináljanak ricsajt. Ez omlik most össze szempillantás alatt, és ez nem rossz közérzetet, hanem tragédiák sorát fogja okozni, amivel szembe kellene nézni. A mostani szankcióhiszti arra szolgál, hogy a szart elkenje, és bár lehet, hogy ez sikerül, mert elég hülye a magyar, hogy mindent bevegyen, viszont attól még fázni és éhezni fog, és a haragját nem megy Brüsszelbe utazni levezetni, mert azt sem tudja, merre van, és eszik-e vagy isszák. Ilyen helyzetekben szoktak a történelemben palotákat megrohamozni Ezeknek villájuk van, az is jó lesz.

Bajuk ugyan nem eshet, mert a magyar szolgalelkű, ám a maffia tagjai azért a zsigereikben érzik, hogy még gond is lehet, mert nem szeretik annyira egyiküket sem, mint ahogyan azt is hazudták, csak saját maguknak. De mindegy most már ez is teljesen. A lehetséges menekülés útvonala az, ha a burzsuj azt hazudja, ő is szenved, neki sem jobb, de ehhez is tehetség kell, viszont Kocsis Máténak ilyenje nincs. Amikor a nemzeti konzultációs sajtótájékoztatón megkérdezték, őt személy szerint hogyan érinti az a szar helyzet, amibe az országot juttatták, az aranyhalairól kezdett mesélni, hogy meg kellett szüntetnie az egyik akváriumát és ez őt mennyire megviseli.

„Ez például nekem, aki 35 éve tartok halakat, egy fájó döntés volt, de meghoztam. Képzelje, én hét éves korom óta halakat tartok. Volt két nagy akváriumom, és ebből az egyiket most megszüntettem, amiben aranyhalak voltak. Az aranyhalakat elvittem egy barátomhoz, akinek van egy kisméretű kerti tava, és oda betettem őket. Megszüntettem az egyik akváriumomat: aki tart akváriumot, az tudja, hogy az egy nagyüzem azért, ott a szűrők meg a világítás, satöbbi.” – Ennyi. Tessenek hörögve röhögni nyugodtan, mást úgysem tehetnek, aztán takarózzanak be jól, mert lesz még hidegebb is. De Simicskóról se feledkezzünk meg azért, aki szintén szenved a szankciók miatt.

Mégpedig úgy, hogy a hatágú csillárjának égői közül hármat kicsavart, és így ücsörög a félhomályban azon tűnődve, hogyan tegyen még több jót a nemzettel, mert ennyi, amennyit kaptunk, még nem elég. De, nagyon is elég. Mindezt nem azért adtam elő, hogy ennek a két alaknak az alávalóságát igazoljam, mert ilyenre már szükség nincsen. Innentől, aki fideszes, és nem kér elnézést az utolsó koldustól is azért, hogy évtizedekre tönkre tették az országot, az mindezek után – legalábbis előttem – emberként meg nem áll. Orbántól a legutolsó fidelitaszos mókamesterig és a seggnyaló bandájukig. A játszma véget ért. Vesztettek. Mi is, ám mi még a másik szemébe nézhetünk, de ez nekik nem adatik meg már soha.

Összevissza beszéd van. Aljadumák. Szergej Lavrov, orosz külügyminiszter kivonult az ENSZ közgyűléséről. Nincs videónk róla, hogyan vonult ki, nagy valószínűséggel fölszegett fejjel és büszkén, nem méltóságának, hanem nagyorosz tudatának teljes pompájában. Másképp ezt nem is tehette, mert amikor mindez megtörtént, tán éppen abban az időben került nyilvánosságra Dimitrj Medvegyev – most épp az orosz biztonsági tanács alelnöke – fenyegető ábrándozása arról, hogy minden fegyvert bevethetnek, mert, és ez a lényeg „A Nyugatnak és a NATO-országok polgárainak meg kell érteniük, hogy Oroszország a saját útját választotta. Nincs visszaút”.

Úgy emlékszem, kies hazánk egyelőre még a NATO tagja, így nekem is, mint országom polgárának, szólt a medvegyevi intés: az oroszok azt az utat választották, mindent letarolnak és eltaposnak, ami az útjukba kerül. Ez a lendület a II. Világháború végének lendülete, ami Berlinig vitte őket, és az emlék olyan kedves, hogy nehezen szabadulnak tőle. Medvegyev szavai a fenyegetés szavai, és azt a teóriát támasztják alá, hogy az orosz életforma nem tűrheti a nyugatit, minden liberalizmus veszélyes rájuk nézve, amit nem félnek fegyverrel, bármilyennel eltüntetni hömbölgő útjukból. Orbán Viktor is úgy érzi, hogy a liberalizmus a legnagyobb fenyegetés.

Orbán külügyminisztere, a Szijjártó nevű ezért kvaterkázott Lavrovval, még mielőtt az kivonult az ENSZ összejöveteléről, és előadta neki kies hazánk mérhetetlen békevágyát, de nem a fegyverek elhallgatásáért, hanem az oroszok elleni szankciók feloldásáért rimánkodva, ilyképp megveregethették egymás vállát az orosz cimborával, hogy ugyanazt akarják. Ez pedig nem az, amit Európa akar. Orbán és Szijjártó már eldöntötték, hová tartoznak, csak nehezükre esik kimondani vagy bevallani. A NER ideológiájának, a deklaráltan nem demokráciának másutt van a helye, szívük szerint visszamennének Ázsiába, csak Árpád apánk ide tette le a valagát, azóta innen mozdulni bajos.

Mindeközben azonban, mert nem földrajzi determinációkról, hanem aljadumákról értekezünk, Orbán Viktor egy böffenésében több katonát akart, mondván, hogy immár a hazát kell megvédeni, de nem fejtette ki bővebben, kitől. Megszoktuk már, hogy Orbánt nem igazán kell komolyan venni, holott minden lélegzete a végzetünket szolgálja, csak épp ebben a helyzetben, hogy az oroszok nyíltan fenyegetőznek minket is riogatva, ezzel párhuzamosan Szijjártó Lavrovval kvaterkázik békét óhajtva, ami olyan háború lezárásával születik meg, amit az oroszok megnyernek. A dolgok nehezen, mi több, vészesen nem összeegyeztethetők. Ez itt a kupleráj maga.

Amikor az irányítás kicsúszik a kormányképtelen erő kezéből, amikor minden percben összeomolhat az ország, és jól láthatóan elképzelés sincs a hogyan továbbról. Önmaguknak ellentmondani soha nem voltak restek, most azonban képen is köpték saját magukat, és be is vallják. Orbán Viktor megszavazta az Oroszország elleni szankciókat, ellenben most arra igyekszik kenni mindent. Odáig jutott, és ez senkinek sem tűnt fel, hogy azt jelentse ki, ha a szankciók megszűnnének, abban a pillanatban a felére csökkenne az infláció, ami ideától minden közgazdász visítva rohanna el, a mieink azonban csak malmoznak tovább, ezzel megengedve azt, hogy Orbán minden bűnét a szankciókra kenje.

Nem is rest megtenni azt. Ami most kormányzati szinten folyik, már nem is a felelősség elkenése, mint az szokásban van már évtizede a köreikben, hanem annak a harsány sulykolása, ők ott sem voltak, ők a hatalmas Brüsszel ellen tehetetlenek, holott megállították. Annak a bávatagok agyába verése folyik épp, hogy a dolgok a Fideszen és Orbánon kívül történnek, és ő, bár utcai harcolna, ám mégis tehetetlen. Most nemzeti konzultáció lesz a szankciók károsságáról bevallottan azzal a céllal, hogy Brüsszel orra alá dörgölhessék, ez nem is az ő óhajuk, hanem a magyar nép vágya, ami színtiszta hazugság és annyit is ér. Kitörölhetik a valagukat a konzultációjukkal, és ezt ők is tudják.

A helyzet nem azért kétségbe ejtő, amilyen, bár tragikus, hanem azért, mert mára kiderült, egyáltalán nincs elképzelésük arról, hogyan lehetne kimászni a trágyából, és nem restek arra sem, hogy a magyar népet nyakig benne hagyják. Keress többet, fogyassz kevesebbet, volt a kedves vezető tanácsa a bajokra, közben bezár az ország, a világítást lekapcsolják, megfagyunk és éhen is veszünk. Semmiféle válaszuk nincs erre, de nem is keresnek. Rámutatnak a szankciókra, és egy olyan békére, amelyben az oroszok azt csinálnak, amit csak akarnak, amiből kitetszik, hogy a békeharcosok nem is békét akarnak igazán, hanem egy olyan status quot, ami volt, de elveszett, s amelyben vígan lehetett lopni. Ezt siratják, semmi mást.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit, de elsőre nem tudta kimondani, hogy mit is, így hát nagyon elgondolkozott felőle, hogy micsinálunk holnap mi, gyerekek, meg ő, az Ibojnéni. Állt a dadus is az ajtóba, hogy megtudja, micsinálunk vajon, szurkolt, hogy na Iboj, mitis, mire az Ibojnéni aszonta, hogy kiflit fogunk vagdosni. Nézett a dadus nagyon, hogy ez hogyan lesz, a Kisböske meg tátotta a száját, ahogy szokja, csak a Pityu örűthogy hurá, kiflit fogunk vagdosni, és suhogtatta a műanyag kardját, hogy huss, kifli, huss, meg vigyorgott, ahogy szok ő is mindig.

Montam az anyunak az este, hogy holnap kiflit fogunk vagdosni az oviba, mire neki meg elkerekedett a szemehogy, mivan, micsinátok kisfiam, de nem tuttam mást mondani neki, minthogy kiflit fogunk vagdosni. Az anyu nem is monta az apunak, hogy micsinálunk mi holnap az oviba, de meghallotta valahogy, és jó volt a kedve és nem is idegeskedett, és kérdeszte, hogy a falhoz fogjuk-e vagdosni azokat a kifliket, de az anyu is csak nevetett, hogy ne a gyerek előtt, és nevettünk mind a hárman nagyonhogy vagdossuk a kifliket a falhoz az oviba, de a végén asztán az apu kiment a szobából és a végén már nem is nevetett annyira.

Mint az előtte, hanem csak sóhajtott egy nagyot, úgy ment ki. Reggel elmentünk az anyuval az oviba asztán, se nem ünneplősbe, mert nem kellett, csak izgulva egy kicsit, hogy mi is lesz, hogyan is fogjuk vagdosni azokat a kifliket, és mivel. Vagy hová. Monta az anyu, hogy vigyázz, kisfiam, meg ne vágd magad, ahogyan a kifliket vagdossátok, és montam neki, hogy vigyázok, anyu. Vártuk asztán a csoportszobába mind a gyerekek, hogy mi is lesz, amikor a dadus megjelent az ajtóba egy tálcával, rajta öt kifli, pedig mi tízen vagyunk, és láttam, hogy a Kisböske, aki mindig éhes, hogy a Kisböske már elkezd izgulni, hogy mi lesz most itt.

Letette a dadus az Ibojnéni elé a kifliket, hogy ennyit hosztak Iboj, most ezzel én micsinájjak, hogyan lesz ebből reggeli vagy tízórai, mire az Ibojnéni, aki már tegnap tutta, hogy nem lesz elég kifli, montahogy, na, gyerekek, akkor most fogjuk vagdosni a kifliket, de senkise értette, hogyan, mert nem volt hozzá késünk, csak a Pityu lengette meg a kardját, meg montahogy huss, de láttam, hogy a Kisböskének görbül le a szája nagyon már. Az Ibojnéni fogta a tálcát, és monta a dadusnak, hogy hozzon be egy kést, és láttuk ám, hogy nem is igaz, hogy mi vagdossuk a kifliket, hanem az Ibjonéni egyedül, és hogy így már nem is lesz jó.

A Pityu monta a kardjával hogy huss, az Ibojnéni meg egyszerűen kettévágta a kifliket a közepén, hogy na, gyerekek eszt játsszuk mámahogy mindenki kap egy fél kiflit, és úgy csinál, mintha egész volna, de nem sikerült úgy csinálnunk, mert a fél kiflinek csak egy rendes, csücskös vége van, és ezért kezdett el a Kisbske is visittanihogy ő a csücskét szereti, a Pityu meg montahogy huss, de már nem vigyorgott. Mentek oda a gyerekek mind az Ibojénihez a fél kiflijükért, és nézegették mind, hogy akkor most mi van, és az Ibojnéni monta nekikhogy tessék szépen megenni, de mindenki csak nézett hol a fél kiflire, hol az Ibojnénire.

Csönd volt nagyon, asztán a Kisböske rákezdte, hogy ő a csücskét szereti, ennek meg csak egy csücske van, és úgy ordittott ahogy mindig szok, ha éhes, és a többiek is elkezdtek halkan pityeregni először, asztán egyre hangosabban, fogta mind az összes gyerek a fél kiflijét, és bömbölt most már, a dadus az ajtóba is pityergett, hogy hová jutottunk Iboj, és nésztem, hogy hová jutottunk, de csak a szobát láttam, az ordittó gyerekeket, a pityergő dadust, és az Ibojénit, aki most szintén rákezdett, fogta a kést a kezébe, de nem volt kifli, amit vagdosson, hogy gondótam, na, ez már sok, hogy vára dömperemmegyek.

Nem lennénk kalocsai ovisok most már. Igaz, lehet, a kalocsai ovisok sem akarnának helyi ovisok lenni, de nekik egyszerűen nincsen választásuk. Az lehet, hogy nagyszerű óvónénik vannak arrafelé, még az csoportszoba is szép lehet, tele a fala a hatalomnak is tetsző mesefigurákkal, de éhesen mit sem ér az egész. Én nem tudom, milyen étvágya van egy négy-hat éves gyereknek, s hogy egy fél kifli hány fogára elég, de azt vélelmezem, hogy ennél azért többel is elbírnának. Viszont az oviban többet nem kapnak, mert spórolni kell. Így az ovisok reggelije olyan lesz Kalocsán, mint amilyen elborzasztó képek terjednek a Facebookon a kórházi ételadagokról, amelyektől éhen lehet veszni.

Kalocsán az összes önkormányzati intézménynek spórolási tervet kellett készítenie a mostani katasztrofális helyzetben, amit javarészt-egészen Orbánnak köszönhetünk. Így a közétkeztetési intézmény közzé is tette elképzeléseit az ovisok éheztetéséről, mégpedig az alábbi szöveggel és indokokkal: „A négy-hat éves gyerekek részére eddigiekben kiküldésre került egy egész darab péksütemény helyett ezentúl egyes esetekben, figyelembe véve a termék súlyát, fél darabot biztosítunk.” Olvassák el még egyszer a citált szöveget erősen figyelembe véve azt, hogy ez egyáltalán nem vicc, ez a NER a XXI. században, Orbán második uralkodásának tizenharmadik évében, Európa közepén.

Megpróbálva oldani a drámai helyzetet a cinizmus erejét hívjuk segítségül ezúttal (is), mert ezt az egészet másképpen elviselni nem lehet. Eszünkbe jut ekkor és emiatt a reklám a cuki hangú kislánnyal az Apetister Juniorról, a kicsik jó étvágyáért, és máris látjuk is életünk regényében a következő képet, amelyben a gondos, keresztényi anyuka ezt a szert pumpálja a kicsinyébe, amitől az étvágya oly ciklopira hatalmasodik, hogy mindent megenne egy ültő helyében is akár. Gyermekkorom emlékei közül való kiszólással még a vasszöget is. Ott várja a kaját az oviban szegény, és erre kap egy fél kiflit vagy zsömlét mindösszesen, így a mese legott csorbát szenved az étvágytalan, de a csodaszertől meggyógyuló kis manusról.

Ez egyébként annyira abszurd, illetve már-már szürreális, hogy egy újabb Egy óvodás naplója opusz után kiált, amit kénytelen leszek teljesíteni. Majd holnap. Mert annyit azért fölfedek a nagy titkok közül, hogy az ovinaplót sem nem jókedvemben, se nem restség okán szoktam írni, hogy abban csak úgy mindent oda lehet hányni. Hanem azért muszáj azt a formát választani, mert vannak olyan témák, amelyeket nagy komolyan, érvelve és indokolva már nem lehet előadni, mert annyira túlvannak a józanság határán. Ilyenkor kell a szürreálisba hajló abszurdot választani a megfelelő előadáshoz. Nos, a kalocsai óvodások fél kiflije éppen ilyen, hogy nagyon messzeringó asszociációkat generál az emberben.

Ilyen az Apetister Junioron kívül a nyugdíjpénztárak kirablásának immár történelmi léptékű emléke, amit a kiflicsücskös kisasszony felügyelt, mint emlékezhetünk. Így folyik egymásba a NER végtelen ideje, amelyben minden nap úgy kelünk fel, hogy a tegnapi ganajságot alulmúlni már nem lehet, és mindig sikerül. Az, hogy egy óvodában fél kiflit – vagy zsömlét, egyre megy – adnak a NER szerint legfontosabb kincsnek, a gyereknek, az a vég kezdete vagy a kezdet vége gusztus szerint, mert annak a bevallása, hogy az állam már azt az alapvető feladatát sem tudja ellátni, hogy enni ad a gyerekeknek, és akkor a nyugdíjasokról ne is beszéljünk. Illetve foghatjuk úgy is, hogy már az oviban a nyugdíjas évekre készítik fel a gyerkőcöket.

Hogy enyhítsük csöppet a téma tragikusságát, egy megengedést teszünk, mégpedig az idézett szövegre hivatkozva. Ez ugyanis azt mondja nekünk – mint emlékezhetünk -, hogy a termék (kifli) súlyát veszik figyelembe, amikor elfelezve adják a kölkeknek, amiből csak egy dolog fakadhat, hogy Kalocsán bazi nagy kifliket (zsömléket) sütnek a pékek. De olyan nagyokat, hogy egy egész megfeküdné a csöppségek gyomrát. Nagy valószínűséggel azonban ez egyáltalán nem így van, hanem sokkal inkább az az écca, hogy már arra sem futja, hogy egy egész kiflit kapjon a gyerek. Előadhatnám itt a Tiborc panaszát is, de éhezésben sokkal autentikusabb Faludy recski leírása, bár ez a gyerekeket nem vigasztalja. Gyalázat. Holnap jövök az ovinaplóval.

Nem volt annyira rég, éppen pár napja, amikor Pintér Sándor elemi erejű tiltakozást kiváltva adta ki a rendeletét (sk) arról, hogy a magyar nők csak a magzati szívhang meghallgatása után végeztethetnek abortuszt. A volt rendőrnek a képébe mázolták, hogy erről a rendeletről, amit ő sk kiadott, senkivel nem egyeztetett, mire ő – vagy a hivatala – váltig állította, hogy de igen, de igen, és végső kétségbeesésükben előhozakodtak valami bábaképző szövetséggel vagy egyesülettel, hogy velük például. Amiről aztán kiderült, hogy nincsen is. Kamu volt ez az egész egyeztetősdi, másképpen fogalmazva méretes hazugság.

Semjén sem sokat szokott diskurálni mással az éji órákon benyújtott mindenféle törvényjavaslatairól, amiket aztán a ház reggeli után rend szerint meg is szavaz nagy egyetértésben. Nem újdonság ez és nem is érdekes már sivár életünkben, és szót sem érdemelt volna, ha nincs ezen a kajla világon Varga Judit nacsasszony az ő permanens visítozásával, hogy már őszintén hiányozna is, ha nem volna, mert sokat lehet spórolni vele és általa. Csak ránéz az ember vagy meghallgatja őt, és máris az egekben a vérnyomása, drága kávéra máris nincsen szükség, cukrot meg úgysem lehet kapni.

Varga Juditot ismerjük. Ténykedését és haszontalanságát, hogy betölti azt az egyetlen feladatot, ami miatt Orbán maga mellé emelte, ez pedig az, hogy a kedves vezető alfelét védje Brüsszel irányában, hogy ami rúgást neki szánnak, azt ő szenvedje el, és valljuk meg, ezt a hivatalt be is tölti becsülettel. Hogy úgy ne mondjuk, állhatatosan, és akár élvezettel is, olykor az a képzetünk, hogy harcos amazonnak képzeli magát a vár fokán, pedig csak egy picsogó pincsi. És most, hogy a Brehmünkkel ekképp végeztünk is, itt az ideje, hogy elővezessük, miért foglalkozunk megint és újra ővele. Nem széles jókedvünkben.

Az Uniónak úgy cuzammen tele van a töke Orbánnal, az ő rendszerével, és például az e rendszert szimbolizáló és gondolkodás nélkül kiszolgáló Varga Judittal is, aki azt értheti félre, hogy a vele szemben állóknak volt gyerekszobája, s ez okból nem küldik el őt útszéli stílusban, pedig magunk közt szólván igazán megérdemelné. Most is, amikor az Unió elmesélte belengetvén, hogy megunta kies hazánk folytonos vétózgatását a legkülönfélébb ügyekben – amelyekben hogy, hogysem mindig Putyin érdekeit szolgálja a rezsim a közösség ellenében, amelynek állítólag tagja -, s emiatt elvenné a vétójogot, Varga nekiállt ábrándozni.

A maga módján, tegyük ezt hozzá, megjegyezve egyből azt is, hogy ez a mód olykor nagypofájú, máskor pedig, mint ahogyan most is, cinikusan aljas és tenyérbe mászó. Varga ugyanis a vétójog lehetséges megvonása kapcsán azt javasolta, hogy „az uniós alapszerződések szellemében alkalmazzák a konszenzus kultúráját”. Konszenzust kér a mindig, mindenben konfrontálódó, noch dazu az, aki úgy éli le nyomorult életét, hogy voltaképp önmagán kívül más jogát az élethez el nem ismeri, akinek egyetlen törekvése van, hogy a maga alávaló képére formáljon mindent. Aki igazságot a magáén kívül nem ismer, és mindenkit megvet.

Sőt, alacsonyabb rendűnek tart, ami fakad a fasiszta übermensch jellegéből, illetve, aki – lásd Orbán dumáját – annak a közösségnek a bukását vizionálja és várja, akitől most a saját ügyében konszenzust remél vagy remélne. Ez az a habitus vagy erkölcstelenség, amelyik a jogra hivatkozva követ el jogtalanságokat, mert azt törvénybe foglalja – lásd Semjént és az éjszakákat -, és olyasmit vár el a másiktól, amit önmaga két lábbal tapos. A törvények és szabályok ebben a felfogásban mindenkire vonatkoznak csak rá nem, Varga mostani előadásában azonban ez nem egyéb, mint a bűnöző követelőzése a belátó eljárás után.

Vad helyeken az ilyeneket lelökik a vonatról, beleverik az orrukat a saját szarukba, de az Unió nem ilyen hely, itt polgári, liberális, jogszerű eljárásokat folytatnak a haramiákkal szemben, ezért nem mennek semmire. Így bizonyos fénytörésből ez a bizonyság arra, hogy a diktatúra miért erősebb a demokráciánál. Mert amíg az egyik törvényeket és erkölcsöket nem ismer, maximum hazudja őket, a másiknak ezek útjelző cövekei, amelyek közül kilépni képtelen. És máris itt áll előttünk, miért képes ez a galeri már oly hosszú ideje kisded játékokat játszani, amit harcnak állít be. Viszont, amikor torkán a kés, kegyelemért könyörög. Itt tartunk most.

Csák miniszter úgy gondolta, rendet rak a fűtés frontján, ami nagy feladat most, amikor spórolásra szólít a haza. Mert látjuk ám, hogyan vonyít és visít a komplett ország abban a sajátos állapotban, amikor a kedves vezető üzenget mindenkinek, hogy ugyan mind az egész haldokló nyugat éhen hal, miután már megfagyott, amivel szemben viszont kipcsak hazánk feredőzik a naftában. Úgy is mint olcsó orosz olaj és gáz, ami kijelentéssel szöges ellentétben áll, hogy a lakosság és az önkormányzatok tapasztalatai szerint egyáltalán nem olcsó a cucc, és állítólag nincsen is. Tegye föl a kezét, aki érti ezt, mert valahol, valaki, valamit hazudik.

Mégpedig büdös, cefet módon hazudik, ami leleplezés azonban egyáltalán nem vigasz ahhoz képest, hogy mi fogunk megfagyni és éhen dögleni, mindeközben azonban Orbánt dicsérő zsoltárokat éneklünk tangoharmonika kísérettel, de mégis bocskaiban. A panelproliknak a nagynemzeti érzés ábrázolásához jó lesz a bő gatya-karikás ustor kombó is. Helyzetünk azonban egyáltalán nem ad okot viháncolásra, mi több drámai vagy egyenesen tragikus, ahogyan sorra jelentik be, mi mindent kényszerülnek bezárni, mert nem bírják a költségeket – színház, mozi, üzemek, boltok és ami belefér -, amiből is kitetszik, mi van itt.

Nagy szar van itt én feleim, és főleg ahhoz képest, hogy mint tudjuk, az elmúlt száz év tíz legsikeresebbjét hagytuk magunk mögött. Így még elképzelni is rossz, mi lenne, mi is történhetne, ha a kedves vezető nem gondoskodott volna oly kitartó nagy szeretettel és törődéssel mirólunk, talpasokról. Tán úgy is élhetnénk, mint egy burgenlandi traktorista. De félre öröm, félre bú, Csák minisztert ígértem erre a napra is az első sorokban, és tartom a szavam. Nem a rá való pikkelés okán, hanem, mert formában van a manus, hol a fellegekben lebeg, hol Orbán alfeléből kacsint elő, most azonban intézkedett.

Mint belengettük, rendet rak, ha szólítja őtet a bazi nagy kötelesség. Mint ismeretes, pártunk és kormányunk úgy döntött az ő végtelen hatalmában, hogy az általa fenntartott és felügyelt intézményekben tizennyolc foknál egy grammal sem lehet több a nagy télvíz idején. A panelproli ezzel szemben saját maga gondoskodik önmaga hibernálásáról, ilyképp ez már maga az űrutazás az Univerzum végtelen mélyibe, aminek a végén ott vár minket a majmok bolygója maga. De csapongok itt a fényes jövőben, amikor Csák miniszter szelleme ma kísért bús düledékein országunk romjai fölött lebegő rémalakként.

No de, azt mondta minden miniszterek közül mostanában a szívünknek legkedvesebb, hogy aszongya, az általa felügyelt intézmények kötelesek úgynevezett energiatakarékossági felelőst kinevezni, aki a magunk részéről rohadtul nem szeretnénk lenni, mert a föladat magában hordozza a Gulágot, esetünkben Recsket vagy akármi mást, ha a statuálás a lényeg. Örömmel közlöm mindenkivel, akit érint, hogy hosszú életem során négy évig voltam segédfűtő, ami maga volt a felhőtelen boldogság. Soha annyit nem olvastam, műszakonként tizenkét órát, és azért csak annyit, mert ennyi volt a munkaidő.

Mindemellett azért meleget is szolgáltattunk az akkori idők panelprolijainak, akik viszont voltak annyira öntudatosak, hogy verték a kazánház ajtaját, ha fázott a bütykük. Kitetszik ebből, hogy a régi időkben arra kellett ügyelni, ne menjünk egy bizonyos hőfok alá, míg most arra, hogy több ne legyen tizennyolcnál a fokok száma. Olyan ez tehát, mint a segédfűtés fordítottja, és nagyobb is a feladat, mert ezt nehezebb ügyelni. Talán úgy a legegyszerűbb, ha azt mondjuk, ott egye meg a fene az egészet, és be sem durrantunk a kazánba, mert úgy biztosan nem esünk a túlfűtés halálos bűnébe.

Ez bár mókásnak tűnik, viszont egyáltalán nem az. Mert mutatja az ország komplett nyomorát. Ám Csák miniszterét különösen, aki észre sem veszi, de az ilyen direktívákkal a régi jó, átkos kommenista időket hozza vissza, amikor a központ határozta meg azt is, a proletár mikor menjen szarni, és mindennek volt felügyelője is. Viszont tényleg nem tudjuk, mit érdemel majd az a bűnös energiatakarékossági felelős, aki intézményében tizenkilenc fok lesz. Fölkötik? Meg ki méri, s ha valaki ki akar cseszni a felelőssel földörgöli a hőmérőt, mint a betegséget színlelő gyerekek a lázmérőt? Mindmegannyi fontos kérdés.

Összességében azonban maga a vegytiszta tragédia. A helyzet is az, amiben az Orbán által lezüllesztett ország van, de az is, ahogyan az általa kinevezett csinovnyikok minderre reagálnak, ami, ha nem lenne gyászosan tragikus, inkább röhejesnek volna mondható. Ez az egész azonban nem egyebet mutat, mint az országban eluralkodott káoszt, ami tizenkét év kormányzásnélküliség után kialakult, s amikor valamit tényleg tenni kellene, akkor ennyire futja. Energiatakarékossági felelős kinevezése, csezmeg. Csöndben jeleznénk, hogy ez nem a Mókus őrs, hanem Magyarország. Illetve régebben az volt.

Aureliano Buendia – akiből később ezredes és aranyműves lett – például felsírt az anyaméhben, aztán nyitott szemmel született, és Marquez szerint olyan átható tekintettel, amely a jóslatok lehetőségét hordozta magában, például egy fazék forró leves asztalról való lezuhanását minden előzmény nélkül. A zseni kolumbiai olyan elemi erővel mesél nekünk időről és életről, hogy új stílust és módszert teremtett a világirodalomban, amit jobb híján neveztek el mágikus realizmusnak, ami a mese és valóság, álom és ébrenlét mezsgyéjén mozog olyan új univerzumot teremtve, amitől az embernek tátva marad a szája.

Pintér Sándor, a rendőrmúltú egészségügyi szakember és ítéletvégrehajtó nemrégiben rendeletet alkotott arról, hogy a magyar nők csak akkor végeztethetik el az abortuszt, ha előtte meghallgatják a magzati szívhangot, ami rendelet alávalóságáról már értekeztünk. Életbe is lépett már minden előzmény, egyeztetés és lacafaca nélkül, Pintér azt mondta, legyen rendelet és lett rendelet, ami módszer a szállásponthu reklámjára hajaz, amikor kávéfőző és minden lesz a szállodában pusztán a kimondás által, hogy legyen. Mert iszonytató erejük van a szavaknak, amiről Vejnemöjnen kolléga tudna mesélni sokat.

Ám, amióta kétségbe vonódott népünk és nemzetünk finnugor eredete, már a finnek eposzával sem foglalkozik senki, igaz, Marquezzel sem sokat. Ilyen bávatag bambaságban leledzik népünk és nemzetünk, erkölcsében és gondolatiságában hozzá igazodva az egyetlen zsinórmértékhez immár, ami nem egyéb, mint Orbán Viktor zsírtól tocsogó böfögése koviubival vegyesen. Ha valaki fennköltebb akar lenni ennél, akkor olyan utazásokra indul téren és időn kívül, mint amilyet tegnap Csák miniszter delirálása kapcsán megmutattam, s ami azt a kérdést veti fel az emberben, hogy a tébolyda ketrecének melyik felében él.

Mindezeken túl azonban az is igaz, hogy soha nem vezet jóra, ha az ember okosabbnak akar látszani, mint amilyen valójában, nagy valószínűséggel ezért nem halljuk beszélni soha Rogán propagandaminisztert, mert egyből kiderülne minden. A hallgatag indiánok is mindig milyen titokzatosan bölcsnek tűnnek, de sekélyességükről akár Winnetou is tudna mesélni, akinek megadatott az a szerencse, hogy szót válthatott velük, viszont soha nem árulja el, miről beszéltek, mert úriember. De az ember itt nekilát indázni, csapong ide-oda, holott elbeszélésének határozott célja van, hogy rendet tegyen a gondolat nélküli világban.

Olyan korban élünk, amikor a bávatagok a bátor hülyéktől tanulhatnak. Ha nem is kedves, de mindig tanulságokkal teli, amikor egy eseményről, történésről, aljasságról celebek nyilvánulnak meg, akik elfelejtik, hogy létezésük lényege és egyetlen bizonyítéka az, hogy visszatükrözzék az áldott nap sugárát, ennél többre törekedniük istenkísértés. De a médiamunkások is bűnösök, akik megszólaltatják őket, így csúszunk egyre lejjebb a pokolba vezető spirálison, hacsak nem vagyunk máris ott egészen és visszavonhatatlanul. Olykor-olykor ez a benyomása az embernek, de ez egyéni szociális probléma.

Visszatérve azonban az abortuszról szóló pintéri rendeletre, erről is elmondta a véleményét támogatólag vagy átkozódva már mindenki, csak Schobert Norbert maradt ki, aki mindent is tud eddigi megnyilvánulásai alapján, de most már mi is, hogy honnan ered ez a mérhetetlen bölcsesség és tisztánlátás. Nem véletlenül kezdtük Aureliano Buendia nyitott szemmel való születésével, mert ez különleges képességeket tételez majd élete során, amelyekkel Marquez fel is ruházta őt bőséggel és alaposan: És itt következik az, hogy a magyar celebek mindent is tudnak, mert a hülye újságírók kérdezik őket.

Schobert Norbert például már a magzati létről és a születésről is átélt tudással bír értekezni. Hogy Pintér ellen vagy mellett szól, ez nem eldönthető, de az elhangzottak után nem is érdekes már egyáltalán. Idéznénk azért a gurut, hogy másoknak is teljes legyen a gyönyöre. „Igazából én egy nem kívánt terhességből születtem meg. Édesanyámnak volt egy férfi az életében, akit nagyon szeretett, de nem vállalt be engem, mint gyereket, és igazából, ha az ember az anyaméhben már úgy nevelkedik, hogy ő nem kell erre a világra, az nem egy jó érzés. Nem jó érzés úgy megszületni kétkilósan, koraszülöttként, hogy az embernek nincs apukája.”

Nem fűznék én ehhöz semmi toldást, mert a guru szeret pereskedni, csak arra utalnék, hogy aki az anyaméhben és a születéskor is már a leendő életén és az apukáján gondolkodik, az az álmoskönyvek szerint más nem lehet, csakis sámán. Esetleg törzsi varázsló. Tessenek ezen jól elgondolkozni, és nagyon sok mindet megértenek. Tudom, hogy például máma arról kellett volna írnom, hogy az Unió nem ad pénzt Orbánnak, s hogy ez most akkor jó avagy rossz, de ez a történet ennél sokkal lényegesebb, ugyanis azt mutatja meg, miért jutottunk idáig. Mert Orbánnak tömegével vannak ilyen szavazói. Azért.