blogin.hu

Ostoba naivitásomból fakadóan honnan tudhatnám, mire is való egy külügyminisztérium épülete. Eleddig azt láttuk, hogy ennek közepén, akárha valami kasban a királynő, székel a külügyminiszter aki Szijjártó maga, és olykor-olykor nagyköveteket citál maga elé, hogy leharapja a fejüket. De vannak a kasban kis herék is, mint ez a Budai Gyuszi, akinek igazolni kell a létezését valahogyan, s ebbéli igyekezete két dologban manifesztálódott tegnap. Elsőként feljelentette Szabó Tímea ellenzéki képviselőt, hogy a kampányát kábítószer-kereskedelemből finanszírozza.

Ilyen feljelentésekbe szokott Budai Gyuszi belebukni sokféleképpen. Az egyik, hogy hiába elszámoltatási biztos (vagy ma a radai rosseb), el még senkit nem számoltatott, ebbéli tevékenysége abból áll, hogy gyártja a feljelentéseket, amik lepattannak az igazságszolgáltatásról. Magyarra fordítva, alapjuk semennyi, azaz Budai Gyuszi handabandázása csak hangulatkeltésre jó, ám lehet, hogy ezért tartják csakis. De már ez sem kavar sok vizet, hősünk tevékenysége értelmetlensége és kilátástalansága okán belefulladt az érdektelenségbe. Ezen kívül helyreigazítási pereket szokott veszíteni.

Budai Gyuszi tehát ott áll a légüres térben érdemi haszon nélkül, valamivel igazolni kell létének valóságát, ezért – szintén tegnap – tagtoborzó minőségben saját kezűleg léptette be Gáspár Győzőt (lásd Győzike és a zebrák) a Fideszbe. Kiindulásképp visszatérünk oda, hogy vajon pártiroda-e egy külügyminisztérium, a sajnálatos válaszunk azonban annyi, bizony az, a NER-ben még egy falusi budi is annak minősül, midőn látjuk, ahogyan az immár állampárttá terebélyesedett és alacsonyodott fiatal, ámde trottyos fasiszta demokraták ott vannak minden nyomorult lukban is.

Mindez nem érdektelen, de mellékszál, csak egy kis szín a nyomorult képen, hogyan is képzelik ezek a világot, s mint kitetszik, így. Budai Gyuszi pártirodásat játszik egy állami épületben, de, ahol egy pártszékház atyai bányává szublimálódhat, ott túl nagy meglepetés nem érheti az embert. Egyébiránt, ha már emlékezetünkben idáig jutottunk, az is megemlíthető történetünk kerekdeddé tétele érdekében, hogy a normálisabbja már akkor odahagyta a pártot, és megindult az az erózió, aminek a végén a selejtese maradt benne, lásd például Budai Gyuszi, és az Ötös Számú Tagkönyv.

Mert nem tudhatjuk, hogy Gáspár Győző, az artikulálatlan ordítás és a zebrák fejedelme hanyas számú a sorban, amiképp azt sem, miért most látta óhatatlan szükségét pártkatonává válni, amikor az ellentételezés bizonytalan. A Kossuth-díjak fogyóban, a választás közel, és a pártkassza csilingelése is alább hagyhat hamarost. Ilyképp a hűség pénzre váltásának reménye kevés vagy bizonytalan. Ezért az a meglátás, hogy Gáspár Győző vagy nagyon hűséges, vagy nagyon ostoba, és azt sem tudja mit csinál. Esetleg a bégetés most jutott el a tudatáig, ami késeinek tűnik.

Mert hírlik, mint zsurnaliszta nyelven meg nem erősített információ, hogy a Fideszben a hét végére készülve már azok az aggodalmak, az Isten óvja őket attól, hogy kétharmaddal veszítsenek, aminek az a józan ítélőképességű fölfejtése, hogy viszont a sima vereségben azonban már biztosak, s bár úgy lenne. Viszont Füst Milántól tudjuk, hogy semmi sincs egészen úgy. Innen nézve a zebrás ember és a mi Gyuszink pörformansza ha nem is különös, de mégis egyedi, mégpedig annyiban, hogy a Gyuszi átverte a showmant, és bokrétának tűzte a Fidesz kalapjára, ha ennyi képet nekem engedni tetszenek.

Azaz, Győzikét átverték, és a süllyedő hajóra hívták bazseválni, bár ez legyen az ő nagy, közös nyomoruk. Az egész aktus azért is a kifestőkönyvbe való, mert mostanság leginkább arról hallani, hogy egyre több a megvilágosodott delikvens, aki épp az ellenkező utat járja be, azaz, végképp csalódva a kollégisták és munkásőr csatlósaik eszményeiben – vagy eszmények nélküli hőzöngésében – veszik a kalapjukat, és azt mondják a narancsnak, pá, kisaranyom, pá. Ilyenek sokan vannak, özönlenek le a hajóról, a Győző gyerek meg most tülekszik felfelé. Csalódni fog. Vagy így, vagy úgy, de mindenképp.

– Nézd csak – mutatott körbe a dombon ülve a bohóc a nagy, piros orrával és esetlen, hatalmas cipőjével, átölelve az öltönyös ember vállát magyarázó szeretettel a hangjában –, nézd csak az alábukó napot a hegyek orma fölött. Ahogyan melegen ontja a fényt, koronája lobog, mint egy koldus haja a téren, aki üres tenyerét tartja feléd egy falatot kérve csak, és a nap melegétől olvadozó aszfalton van a batyuja, ami a háza, a szeme megtört és esengő. Nézd a hegyek sörényét, a szikrázó ormokat, ahogyan a sziklák alatt a moha nő, aztán a fenyvesek és majd a drága tölgyesek alább, és nézd a csermelyeket, amik ott csak csobognak, de itt már szétterülve hozzák az életet, benne a halak és mindenféle rákok eljutva az óceánig, dübögve ott a habjai vagy elsimulva gyönyörűn.
Amire azt felelte az öltönyös:
– Én jogász vagyok.
De átölelte őt még szorosabban a bohóc, hogy meséljen még, bár – tegyük hozzá – a nagy piros orrától náthás volt a hangja, és a cipője is hogy szétterült, akár a palacsinta vagy száradt tehénlepény.
– Nézd csak a falvakat, ahogyan a kémények pipálnak, ott nagymamák sütik a rétest és gyönyörű fiatal lányok az ételeket, a férfiak bajszukat pödörve, zsír törölve arról ülnek komolyan iddogálva és elégedetten teljesen, az udvaron tyúkok kárálnak és libák feleselnek, és ó a malacok, a malacok szőnek omló álmokat az óljaikban, színes tintákról álmodnak és végtelen utakról, amelyek szalagként kanyarognak a térképeken. Ott meg egy anyóka sírogat halkan a temetőben, eres kezeivel gyűrögeti foszladozó zsebkendőjét, ujján két gyűrű már, az övé és a volt uráé, aki hejj, de fess ember volt a kazal melletti első lopott csóknál, és most itt fekszik kiterítve. Látod-e?
Kérdezte a bohóc átölelve még az öltönyöst, aki megint csak azt felelte:
– Én jogász vagyok.
– Nézd csak – mondta a bohóc lankadatlan – a lányok haját, ahogy megcsillan rajta a nap, hogy egyik éjfekete, a másik búzamező vagy haragvó vörös, nézd a ringó szoknyáikat, ami hosszú combjaikat takarja, az arcuk gödreit a mosoly alatt, gyöngy fogaikat és a tündér nevetést. Nézd, ahogyan a kutya szalad, kergeti a postás, aki teker, teker, hogy izmai szakadnak, és a gyerekek, ó, a gyerekek hogy kacagnak ezen és játszanak ő is postást és kutyát, vagy az apróbbak, ahogyan surrannak a műanyag dömpereken és buknak föl vele apró kavicsokon, és futnak aztán zokogva az anyjukhoz, aki fújja nekik, kenegeti és mosolyog, amitől elnyugszik a gyerek, el az élet és kávé illatát hozza a szél, ahogyan traktor pöfög el mellettük. Látod-e?
Kérdezte megint a bohóc immár bánatosan, de az öltönyös csak rázta a fejét:
– Én jogász vagyok.
– Nézd csak – próbálta újra a kenderhajú, fehérre mázolt arcú bánatos alak –, nézd csak a felhőket, habokat és pomponokat a nagy kékség peremén lógva és suhanva, nézd, ahogyan az árnyékuk rajtunk átszalad, vagy a harmatos esőt. A bömbölő vihart, tetőszaggató szeleket, kavargó havat, ahogyan lapátolják szorgosan, vagy ülnek a tavaszon hallgatva az első madárdalokat, nézik a rügyek roppanását, a barack hamvasodását, a mező ringását, és hogy jön az ősz megint meg a ködök, és a szelíd öregek köhögetnek. Hogy hűl az idő, be kell fűteni újra, várni a karácsonyt és a fényt hozó tavaszt, ahogyan forog körben az élet ismételve önmagát a bölcsőtől a koporsóig és a értől a óceánig. Hallod a fák suhogását, a gyerekkacagást, a labda puffanását a strandon és a szerelmesek zokogását?
Érdeklődött a piros orrú, de csak ezt hallotta megint:
– Én jogász vagyok.
– Nézd csak – mondta lankadatlan a bohóc még mindig ölelve az öltönyöst, de már nem a kezdeti lágysággal, hanem belekarmolva mintegy –, nézd csak a hegy fölött előbukó repülőket, és a terhüket, a bombát, ami aláhull tépve szét embereket, halomba döntve házakat. Nézd csak a süvítő rakétát, ahogyan sehol nincs aztán itt, és becsapódik, és a helyén, ahol színház volt valaha, egy nagy gödör marad. Nézd a síró embereket, a bömbölő gyereket és a zokogó nagymamát, a távolban fénylő tüzeket és a mérhetetlen szenvedést. Nézd a föltűnő tankokat, ahogyan nyikorgó és csikorgó lánctalpaikkal mennek át mindenen, és hallgasd a gépfegyverek ugatását, és érezd a halál édeskés szagát, lásd a poklot. Látod-e? Érzed-e? Érted-e?
Tette fel végezetül a bohóc elkínzott szemekkel, de az öltönyös csak ránézett a bamba, üres szemeivel, és ezt mondta:
– Én jogász vagyok.

Valami megmagyarázhatatlan okból a mostanság békepapként fungáló – kimaradni, sunyítani, menekülni – Orbán Viktor szombaton szükségét érezte harcos énje megvillantásának. Váratlan volt ez a stratégai nyugalomba ájult országban, hogy míg keleten csapataink visszavonulóban vannak – illetve oda sem mentek –, észak, északnyugat felé új front nyílt, habár ott ellenség nincsen. Orbán Viktor elnézhette a térképet, vagy fejtetőn fogta, esetleg térképje sincs, csak ösztönből irányítja a hadakat. Ez olyan ismeretlen az egyenletben, mint a harminc évre titkosított akármi, mondjuk a Budapest-Belgrád vasútvonal, vagy, hogy mennyi TAO-t kap a felcsúti futballcsapat.

Nem értjük (pedig de), miképp illeszkedik a kialakított kontextusba és az események sodrásába, hogy miután a nagy formátumú hadvezér pénzt kunyerált az Ursulától, akinek a munkahelye Brüsszelben van, milyen indíttatásból tette közzé az alábbiakat Facebook-oldalán: „Április 3-án üzenjük meg: nem vagyunk jámbor lúzerek, akik megijednek a nemzetközi médiától vagy Brüsszeltől. Harcolni fogunk!” Ez a csatakiáltás valahogyan légüres térbe került, mintha Orbán Viktor számos énje közül (vö: hazugság és köpönyegváltás) valami régebbi bukott volna föl az árból, egyet kiáltott, és aztán alámerült. Ez történhetett csak, hogyan is lehetett volna másként.

Különben is zavaros napokat élnek a propagandaközpontban. Szijjártó is óránként magyarázkodik az orosz gázról és olajról zsebében a kitüntetéssel, és elszabadult például Budai Gyula is. Ő nagy valószínűséggel saját erejéből fejleszti tovább a kiadott direktívákat, emlékezve arra, régebben milyen szabadsága volt a feljelentések gyártásában. Egy sem ért célba, egy balos ellenfelet sem sikerült lecsukatnia, viszont sorra veszíti el a sajtópereket. Ez azonban Budait nem zavarja, áll a vár fokán, és harcol tovább ő is, bár célt téveszt rend szerint. „Zelenszkij ukrán elnök nyíltan beavatkozik a magyar választási kampányba, a baloldali ellenzék mellett!”

Ezt mondta mindannyiunk szeretett Gyulája. Így azért mégsem kellett volna, de, ahogyan tegnap már megállapítottuk, kies hazánkban a téboly intézményesült, abba pedig minden belefér. Belefér, de néha hülyén néz ki, és ezzel a lemondó legyintéssel térünk vissza Orbánhoz, akinek megidézzük az eltelt napjait, hogy valamiképp eredőjét találjuk annak, a békepap miért ment át Csák Norriszba megint, hogy ez milyen terv része, vagy tényleg csak úgy kicsúszott a száján, mint valami titkolni óhajtott puki a renyhülő farpofák közül. Nem megyünk sokat vissza a végtelen időben, csak pár órácskát, hogy megrajzoljuk a kedves vezető gerince ívének változását.

Elindulunk a levéltől, amelyben pénzért kuncsorog a brüsszeli Ursulánál. Nagyon gyorsan és nagyon sokat kér, hogy fenntarthassa a stratégiai nyugalmat, amely az, hogy három helikopterrel megy üres horizontot nézni vagy menekült buksikat simogatni. Érkezik pénz a brüsszeli Ursulától, de egyáltalán nem az és nem annyi, amennyit és amire kért. Teljesen más összeg, sokkal kevesebb, olyan, ami levél nélkül is jött volna. Ezt aztán az ilyen fentebb megmutatott Budai-féle alakok úgy adják elő, hogy Orbán csak egyet morrantott, a Brüsszel rögtön bekakált tőle, és már küldte is a lóvét. Orbán Viktor tehát nagy, kies hazánk pedig még nagyobb.

Brüsszel már amúgy is rég le van győzve, plakátokkal megállítva, gyarmatok sem lettünk, helyette Moszkváé, de ez ebben a történetben mellékszál. Mert és ugyanis mondom, az aktuális állapotok szerint Brüsszel – és Ursula – ott feküdt előttünk kiütve-kiterítve, és ehhez képest jött a csatakiáltás, amit felidézésileg iderakok újra: „Április 3-án üzenjük meg: nem vagyunk jámbor lúzerek, akik megijednek a nemzetközi médiától vagy Brüsszeltől. Harcolni fogunk!” – És tényleg azért ötlik fel bennünk a kétely – hogy ezt akkor most hogy –, mert nem látszott jönni a füstölgő, stratégiai nyugalomba ájult csatamezőn a háborús kiáltás.

„Harcolni fogunk” – oké, de ki ellen, hol és hogyan, merre vannak azok a szélmalmok én vitézem. Illetve romantikusabb képben: „hová merült el szép szemed világa”, ugye. Mások, akik csak a rosszat keresik és látják miniszteres urunkban, nem győzik megjegyezni, hogy az örök harcos hogyan vedlett át békeguruvá, és hogyan alakult vissza tábornokká egy szemvillanás alatt, amiben jellem-,és erkölcsbéli hiátusokat fedeznek fel egyáltalán nem tisztelve őtet. A tisztánlátását és stratégiai képességeit, amelyekkel kormányozza kis hazánk hajóját a háborgó világtengereken. Képünk csodálatos – olajban tessenek képzelni, sötét tónusokkal –, kedvünk viszont nem.

Nem vagyunk boldogok, hogy konkretizáljuk lelkünk éjfekete állapotját, mert a fentiekből is kitetszik, országunkat egy degenerált alak irányítja, vagy ha megengedőleg nem az, akkor egy utolsó tróger. Egyik sem jobb a másiknál, illetve mindkettő nagyon lehangoló, de voltaképp már ezen is túl vagyunk uszkve tizenkét éve. A szint, a lépcsőfok, ami új aggodalmat ad, van arra esély, hogy egy eltévedt rakéta – drónunk már volt – mondjuk épp a kertünkben landol, és országunk vezetője mindeközben Brüsszelben találja meg újra az ellenséget, sőt – mint emlékezhetünk – a nemzetközi médiában. Visszatért az álmok világába, hogy ott győzhessen, nem kellett csalódni benne.

Az ördögi Zelenszkij a magyar ellenzékkel kart karba öltve, Soros és természetesen Gyurcsány vezérletével dolgozik a démoni terven, ami az, hogy a stratégiai nyugalomból kirángatva kies hazánkat háborúba taszítsa. Mindebből pedig egy dolog fakad, hogy április harmadikán Orbánra szabad szavazni csakis abból a megfontolásból, hogy kizárólag „ő tudja az ország békéjét és biztonságát garantálni”. Még továbbá ők így együtt (Zelenszkij és a magyar balos haverjai) veszélybe sodorják a rezsicsökkentést, és kies hazánk azonmód megfagy. Gyáraink és üzemeink leállnak, autóinkba nem jut benzin, és mindmeghalunk.

Ilyeneken fondorkodnak ezek közösen a Fidesz szerint. Ezt nem én találtam ki nem az ujjamból szoptam, hanem tőlük olvastam, miközben tőlünk pár méterre patakokban folyik a vér, és Putyin folyatja. Tőle egészen elhatárolódni viszont nem igazán akaródzik, ami miatt szintén csak madárfüttyös hazánk a szélesebb közösség szemében a gyalázatosság új szintjére lépett, hogy már a lengyelek is utálnak. Elindultunk tehát Szerbiába új barátok után nézni. Ahogyan közeledik a választás, úgy fokozódik a helyzet. A választás nagyon közeledik, a helyzet tehát nagyon fokozódik, a téboly ennek következtében intézményesül.

Az állami szintre emelt őrületet jellegéből fakadóan a józan ész szempontjából nem lehet vizsgálni, mert eleve ennek ellentéte vagy hiánya az esszenciája. A valósághoz fakadó viszonya a csökkent tudati tartalmak miatt illékony, de mint minden reflexió, abból fakad, így viszonyítási pontnak azért tekinthető. A mi kis szarosfazék tébolydánk, kakukkfészkünk mintegy így elsősorban morális oldalról és szemszögből vizsgálható, természetesen azok számára, akiknek ilyen készségük még maradt. Akik megemlítődnek a mai rácsodálkozásban a Fideszből és szűk holdudvarból, azoknak erkölcseik eleve nincsenek, és azt sem tudjuk, voltak-e egykoron, azaz valaha.

Ha volna nekik ilyenjük – lélek, tartás, egyenesség és érzelem -, akkor nem lehetnének a galeri tagjai. Nodehogy nyomokban lelhető-e bennük valamennyi, azt nézzük át máma – bár a végeredmény biztos tudatában -, illetve arra pillantunk rá, a valóság miképp jelenik meg az őrületben. Így ebből fakadóan azt mivel próbálják meg etetni a nyájat, hogy annak tagjai voksukkal lehetővé tegyék, hogy a téboly folytatódhassék. Elemi, már egzisztenciális érdek ez, és itt, e fogalomnál nem a pénztárcára, hanem annak filozófiai vetületére gondolunk, de nem kell ennyire túlbonyolítani a dolgot, amikor egy kupac ganyét vizsgálgatunk. Pedig azt.

Külügyminiszterünk az első a sorból, aki már sokszor kiírta magát a Brehm kultúrnépek fejezetéből, tegnap viszont végleg és egészen. Zelenszkijt – akit amúgy állva szoktak tapsolni ott, ahol megszólal – a stílusról oktatta ki lekezelően, mondván, hogy elnézi neki a zaklatottságot, amellyel a főnökét (Orbánt) kioktatta arról, döntse el, melyik oldalra áll. Szijjártó ott állt a tarajával és a haldoklóba rúgott, erre pedig nem sok mentség van. Részéről magyarázat talán annyi, hogy ezzel alapozott meg a kétmilliós Philip – mint Fidesz fizette celeb és influenszer – gyalázatának, aki Szijjártó vonatára felülve per tu küldte el melegebb éghajlatra az ukrán elnököt.

Erre már tényleg nincsen mentség, nem mintha annyira keresnénk Orbán egyik fő felszopójának esetében, de tegnap azért szintet lépett ő is. Nem idéznénk bővebben a gyalázatot, elég csak a felütést, ami ez: „Nem szégyelled magad Zelenszkij”, ami után kiokádta magából az egész aljas Fidesz-mantrát. Azért mégis kicsit a velejéből: „Éppen ugyanabból az amerikai kottából beszélsz és hergelsz, mint a magyar baloldal politikusai. Akik Márki-Zay Pétertől a Momentumos és Párbeszédes hálózati ügynökhaverjaidon át a Gyurcsány-lista minden egyes megszólalóján keresztül ugyanazt a nótát fújjátok” – Nem igazán tennénk hozzá ehhez semmit sem.

Tessenek dönteni, mint ahogyan arról is, hogy rátegyük a tetőt az építményre Lázár János víziójával, amit már az induláskor citáltunk, de elismételjük újra, mert ez rögzül a bávatagok fejében: „ő (mármint Orbán, a szerk.) tudja az ország békéjét és biztonságát garantálni”. Innen is látszik, hogy nem túloztunk, amikor intézményesített tébolyról beszéltünk, ami ráadásul olyan, hogy már nem igazán lehet megállapítani, ki az ápolt és ki az ápoló, mert ezek közösen rázzák a ketrecüket. Tényleg fokozódik a helyzet. Fokozzák, és addig rángatják a rácsokat, míg végül az egész rohadt kóceráj recsegve omlik össze azzal a tragédiával, hogy minket is maga alá temet.

Nagy Ferenc nem lep meg minket. Viszont Nagy Ferencen elcsodálkozunk, midőn filozopteri mélységeit adja nekünk az élet értelméről, ami a seggnyalás volna. Mindezt onnan tudjuk, hogy interjút adott nemrég, amelyben világlátását fejtette ki Moszkváról, Brüsszelről, hogy fegyverrel a kézben halna meg hazájáért, valamint abbéli meggyőződéséről, hogy a fideszisták nem lopnak. S bár ugyan lehetne vitatkozni merengve mindezek felől is, és tételesen cáfolni az elhangzottakat, de vallásszabadság van. Mindenki abban hisz, amiben csak akar, így, ha Nagy Ferenc a Fidesz nevű egyház tagja, és elhiszi annak dogmáit, az is magánügy. Ám nem kellene telefosni vele a kerek nagy világot.

De ez is mindegy teljesen. Hanem a továbbiak. Mert és ugyanis azt is megtudtuk, és ingó állagú tudatunkkal felfogtuk, hogy tőlünk, mint Nagy Ferencen kívül álló entitásoktól mintegy hozzájárulást és jóváhagyó biccentést kér a valahai csótány a köznapjait teljesen kitöltő, és cselekvéseiben sövényt, jelzőkarókat adó abszolútumhoz, miszerint és plánesőt: „Hadd nyaljam már azt a segget, ami nekem tetszik”. Ekképp Nagy Ferenc sóhaját meghalljuk, és engedélyt adunk a neki tetsző segg nyalásához, mert kik vagyunk mi, hogy ez irányú késztetéseinek gátat szabjunk. Ellenben reánk borul a felismerés, mint akárha egy egész bödön velőspacal, hogy ezek szerint seggnyalás nélkül Nagy Ferencnek élni nem lehet.

Nagy Ferencnek a fentiekből következően a seggnyalás olyan, mint a levegővétel, s ha ő ugyan arra gondol, hogy – mint ahogyan eddig így is volt – kifogásunk az, miszerint ő Orbán Viktor valagát lefetyeli odaadó buzgalommal, ezúttal az is kiderült, hogy másét is nyalogatná szívesen, de választása most épp a felcsúti születésű ülepre esett. Egésség, elvtárs, mondhatnánk neki vállveregetve, mert elismerjük Nagy Ferenc, mint széthulló organizmus szabad akaratát, választásának szárnyalását, viszont ezen a ponton az én feladása ötlik belénk. Bár a kollektív tudatban az én, úgy is mint személyiség megszületését Enhéduanna akkád hercegnő munkásságához kötik Krisztus urunk megszületése előtt kétezerkétszáz évvel.

Ő volt az a költő, akinek verseiben felragyogott az én, mint a bávatag tömegből kiemelkedő csoda. És ím, látjuk ám, hogy mindezek után négyezer évvel van nekünk egy Nagy Ferencünk, aki épp az ellenkező utat járja be – előre megy, nem hátra, ugye –, és személyiségét föladva vezérlő iránytűjét egy seggbe feledkezésben éli ás látja meg, ilyképp és ezen a ponton Nagy Ferencből semmi nem marad. Az élet értelmének annyi minden elképzelhető volna, hogy valakinek éppen ez, hogy találjon kegyesen befogadó farpofákat, az a dombunkról nézvést elkeserítő, ahogyan alátekintünk a homokos, füves, vizes síkra, ami ilyképp Nagy Ferenc maga. Látszik talán bennünk a megértés igyekezete, ahogyan Nagy Ferencet mint általánost igyekszünk szemlélni feloldva mintegy ezzel az egyesben megbúvó tragédiát.

Mert Nagy Ferenc szabad seggnyalás utáni vágya nem egyedülálló a sorsosai közt. Belehelyezhetjük őt mint látványos tömegbe a békemenetelők közé, ahol is mind-mind olyan organizmusokat találunk, akiknek a nagy, közös vágya csak annyi, hogy szabadon nyalhassák a közösen kiválasztott valagat, s ilyképp, mint kiderül, a valag, legalábbis az az egy, bizonyos közösségképző erő, a zászló maga az egy a táborban. És előttünk is áll a Fidesz-lélek önmaga teljes pompájában, így ezen a ponton csodálkozó merengésünk már nem abból fakad, hogy miért ilyenek – mert köszönhetően Nagy Ferencnek tudjuk –, hanem, hogy ez miért jó nekik, és továbbá leginkább, miért ilyen fenemód büszkék erre az egészre. Ez nehezen értelmezhető.

A megértés és belátás után viszont dilemma mibennünk csak egy marad immár, ami az, ha elfogy mintegy ez a fenék, mint totem vagy keresztényi oltár, akkor Nagy Ferenc, és mint láthattuk, a hozzá hasonlatos közösség talál-e majd másikat magának, amelyet imádhat, s amelytől – ezt se feledjük – jólétet remél. Mert dilemmánk feloldása végül is ebben rejlik, és Nagy Ferenc olthatatlan nyalakodási vágya is itt oldható fel ontológiailag, miszerint a seggnyalás szabadsága abban nyilvánul meg, hogy az adott ülep neki üríti-e a pénzt. A lé határozza meg a tudatot ugyanis – kiforgatva a marxista tételt nekünk tetszőn –, azaz, olyan egyszerű ez: minden mindegy, csak nekem legyen jó. Nincsenek elvek, de morál meg leginkább nem, kiskezitcsókolom.

Értjük a visszafogottságot, hogy Borsa Miklós, valahai M1 híradós nem tör pálcát volt kollégái felett, mondván, valaha ő is ugyanazt csinálta, azaz kitartóan és aljasul hazudott. Ugyanakkor élünk azzal a joggal, hogy viszont mi megtegyük ugyanezt őfelette mindenféle Canossája ellenére. Pedig megbocsátóak vagyunk ha nem is krisztusi, de buddhai elnéző bölcsességgel mindenképp, de mielőtt ennek ellenére kifejtenénk azt a morális és érzelmi vihart, amit a volt hírolvasó bennünk megnyilatkozásával kiváltott, onnan indulunk el, jobb lett volna, ha hallgatott volna. Nem kellene a világ felé mutogatni megjavulásunk hősies történetét.

Mert van a bűn és van a bűnhődés, Borsa Miklós pedig ez utóbbinak még előtte van. Nem oldozzuk fel, mert nem jött még el az ideje, és az sem hat meg, ha elmeséli, mennyire okádott a munkától, amit el kellett végeznie, mert mi pedig őtőle tettük ugyanezt. Hogy úgy ne mondjuk, görcsbe rándult a gyomrunk, ha csak megláttuk az arcát, és mindez sokkal tovább tartott annál, mintsem most szó nélkül elfogadnánk, hogy neki mennyi baja volt akkor. Ellenben jól megfizették. Ugyanakkor pedig más kollégák utcára kerültek, más redakciókat bedaráltak és megszüntettek. Két út mutatkozott tehát az élet élésére. Egyenesnek maradni vagy lemenni kutyába.

Ez egy erkölcsi döntés, amit Borsa valaha meghozott, s ha ugyan rosszul érezte magát tőle, hogy zsoldosnak állt, az a határozása alól föl nem menti. Kiszolgálta a rendszert, milliók életének tönkre tételében volt tevőleges együttműködő, milliók elhülyítésében játszott szerepet, és évekig hágta át szakmájának alapvető szabályait. És ha ugyan most azt hangoztatja, hogy parancsra tette – mennyien jönnek majd ezzel –, az nem ad feloldozást. Hogy fölfordult a gyomra és rosszul volt a munkájától, arra is van precedens a ganyéban. A Wermacht tábornokai is panaszkodtak, hogy a katonákat megviselik a tömeggyilkosságok, hogy azok is rosszul vannak/voltak a munkájuktól.

Ebben a kontextusban én vagyok a hülye, hogy morális dilemmát okoz Borsa vallomása, hogy próbálom benne fellelni a pontot, ahonnan eljöhetne a megbocsátás, de ilyet momentán és a közzé tett szövegben (interjú a valaszonline.hu-n) nem találok. Minden túl közel van, és minden tart is még. Borsa is tart valahol, hogy észre sem veszi, amikor Orbánra mint klasszikusra hivatkozik, tehát azért nyomot hagytak benne a hazugság évei, bármennyire is mutatja most nekünk a bukolikus nyugalmat és boldogságot. Mert újra csak azokra a kollégákra utalok, akik egyenesek maradtak, amikor választani kellett, és nekik nem volt házikójuk, ahová elvonulhattak volna megutálva a világot.

Borsa előadja nekünk itt a sajátos elméletét a lassan megfőlő békákról, mint kollégákról és saját magáról is, hogy voltaképp észre sem vették, hogy a hazugsággyár részei, vagy, ha igen, az elején azt gondolták, ennyi még belefér. Nem, nem fér bele semennyi sem, mert ez nem csak a szakma alapjaival, hanem mindenféle erkölcsi szabályokkal is ellenkezik. Aki bármilyen megfontolásból – pénz, család, házikó, akármi – egy darabot is elad a lelkéből, az eladta már az egészet. Nem fér bele semennyi sem, és voltak ilyenek, ők kerültek az utcára, és az ő szerkesztőségük lett beszántva. Borsa akkor állhatna elő akármilyen magamentő dumával, ha az első hazugságnál fölállt volna.

Igaz, akkor nem is kellene mentegetőzni. S habár annak örülünk, hogy testi tünetei, rosszullétei elmúltak, amikor fölmondott, de csak ott maradat a házacska, ami még befejezésre vár, de mégis fedelet ad. A többségnek ilyenje sincs, a becsülete megmaradt, de csak az, amikor a rendszer kinyírta, és amit Borsa most akar visszaszerezni. Nem kellene, az idő majd visszaadná, csak ez a feloldozási folyamat szenvedett csorbát, amikor igazolást keres hősünk a múltjára, és mindeközben felidézi azokat a perceket, amikor tőle kapott hányingert az ember. Igaz, manapság már azt is elfelejtettük, hogy a világon van, erre újra fölbukkan a bizonyítványt magyarázandó.

Ez hiba. Mert ugyanis újra arra készteti az embert, hogy végig gondolja a NER tizenkét évének minden aljasságát, minden hazugságát és minden elhülyítési kísérletét, amelynek jó ideig Borsa az arca volt, ha állítása szerint szenvedve is, de mégis csak. Nem volt kötelező. Ennyi, és mégis, meg valóban, keresem a pontot, ahol, ha nem is megbocsátani, de megérteni tudnám ezt az egészet, de nem lelem. Mert Simicska jár a fejemben, aki megszedve magát milliárdokkal a rendszer addigi egyik alappilléreként kijelenti, hogy O1G, attól ő még hős nem lesz, a múltja el nem törlődik. Hallgat is, lassan feledésbe merülve. Borsának is ezt kellett volna, nem így tett. Így járt.

Orbán Viktor levélben kunyerál pénzt Ursula von der Leyentől, mert amúgy elvagyunk mi az Unió pénze nélkül is, mint emlékezhetünk attól, aki most tollat ragadott. Ez a hír csak úgy kiszivárgott, nem készült fotó Orbánról, ahogyan az íróasztalánál dolgozik érettünk, nem került ki a Facebookra, ott inkább menekült gyerekek buksiját simogatja a suttyomban levelet író géniusz. A baj ezek szerint nem lehet kicsiny, sőt, elég nagy lehet, ha erre vetemedik Európa DNS-e, amiben egyébként az a lehangoló, hogy mindenki tudja. Mégpedig azt, hogy kies hazánk amúgy meglehetősen zilált pénzügyi és gazdasági állapotban van az elmúlt száz év legsikeresebb tíz esztendejének letelte után.

Mária néni azonban (mint a Fidesz szavazó archetípusa, ilyképp Feri bátyám is egyben) minderről annyit tud, hogy Orbán Viktor alacsonyan tartja a farhát árát, neki köszönhetően nem fagy meg, és ő védi meg a migránsok erőszaktevésétől. Ilyképp az élet csodaszép, holott ennek épp az ellenkezője, de erre van a propaganda. Hanem az Orbán, hogy levelet ír az Ursulának, kunyerálva azt a pénzt, amit már rég megkaphatott volna, ha betartja a klub szabályait. Ilyet azonban ő nem akar egyáltalán (utalásképp, jogállam, korrupció, mint súlyos tartalmakat hordozó összefoglaló fogalmak), ami miatt tényleg nem kapja meg azt a pénzt, ami jár. Ám nem neki, hanem az országnak.

Ez utóbbi nézőpontból Orbán a rendszerével nemhogy jót tenne az országgal, hanem épp mérhetetlen károkat okoz. Az Unió is feltételek nélkül adná a pénzt, ha eltakarodna, és nem kellene kuncsorogni meg kunyerálni, ami gesztus és könyörgés nem valami megszoborolni való államférfira, hanem egy kis jelentéktelen senkire utal a színpadon, aki ugyan király a szemétdombján, de amúgy csak rá kell nézni. Ötezernyolcszáz milliárdot kér Orbán Ursulától gyorsan-gyorsan a háborúra hivatkozva, s anélkül, hogy részleteznénk viszonyát a vérontáshoz, és annak okához, Putyinhoz, ami minimum ambivalens, de leginkább a trógerekére hasonlatos, azt kérdjük miért.

A három helikopteres kampányfilmforgatáshoz, hogy Debrecenbe költözött a stábjával, aminek gyakorlati haszna a Facebookon megjelent kampányvideó volt ha jól emlékszem három nap a határon címmel, mert erre fölösleges. A menekültek ellátását amúgy is a civilek végzik, a plusz kiadásokra is ők dobtak össze információink szerint hatszáz milliót. Ötezernyolcszázat kéregetni erre mutogatva és hivatkozva szintén csak hókuszpókusz, valamint hazugság, be kellene vallani a NER csődjét, az unortodox gazdaságpolitika kudarcát, a keleti nyitás fölösleges és aljas voltát, őszintén beszélni kellene arról, hogy ezek miatt – és nem a háború miatt – üres a kassza.

Üres továbbá azért is, mert a választások előtt ész nélkül lapátolta ki a pénzt szavazatok reményében, elszórta előtte tíz évig templomokra és stadionokra, lóvelnesszre és hasonlókra, hogy a lopásokról ne is beszéljünk. Szembe kellene nézni a kudarcokkal és az elcseszett tizenkét évvel, és nem Putyinra mutogatva tarhálni az Uniót azért a pénzért, amit amúgy megkapna az ország, ha nem ő lenne hatalmon. Ez a történet egészen elképesztően, és így egyszerű, eljött az az idő, amikor a felhalmozott szarhalom készül Orbán fejére omlani, és emiatt nekilátott nyüszíteni. Ezen kívül minden egyes szó hazugság, ezen kívül nincsen miről beszélni.

A sunyiban tarhálás és kunyerálás mellett tovább simítja döntésünk gödreit az is, hogy egyáltalán nincsen már mondanivaló. Odáig jutott a Fidesz Kocsis Máté tálalásában, hogy azért kell rájuk szavazni, hogy nekik ne kelljen tovább gyurcsányozni. Ezt úgy is fordíthatnánk, hogy akkor ezek szerint a gyurcsányozás megterhelő. Akkor ne tessenek riogatni vele, hanem mondjanak valami mást, volna a felmentő javaslatunk, ha tanácsot akarnánk adni nekik, de ilyen szándékaink nincsenek. Csak nézzük szomorúan, hová jutottak, és nem a sorsuk miatt, hanem mert velük együtt süllyedt az ország a vegetatív létbe. Ordibálás, jelszavak, és pénz utáni kuncsorgás. Mint egy alkoholista szomszéd.

Szitává lőtték a százhalombattai ellenzéki jelölt plakátjait – írja címében az újság, amitől az ember gyerek lesz egyszerre fűzfasípot fújva., gyí lovam, gyí betyár, ilyenek, de erről majd később. Hanem inkább Texas. A déli brand, morcos férfiak puskával a kézben őrizve a konyhában sürgő gondos háziasszonyt, a kertben hinta, fehérre festett fa kerítés, az öntudatos, magántulajdonú polgár, aki reggel fölhúzza a nemzeti lobogót. Végül is a Trump idea és ekképp Orbán, így körbe érve pedig a NER. Összefoglalva pedig az emberi hülyeség története kis képeskönyvbe rendezve.

Ahogyan az ellenzék is ebből a fajtából, mint nem különb attól, aki meghúzta a ravaszt, hogy szétlőtték a plakátját Százhalombattán, ukrajnázni kezdett, hogy ilyen időkben lődözni a plakátjára illetlenség, holott köze nincs egyiknek a másikhoz. Az ellenzéki plakátra lőni ugyanis életforma. Borgőzök és voltaképp utcai harcos tudat, hogy a plakát volt a célpont, az mellékszál, lehetett volna akár üres sörösdoboz is, amelynek a gőzei a lődöző fejében dolgoznak, mint ahogyan az is benne van, hogy a kisonokát vagy a gyermeket netán a rendszer hurcolássza lőtérre, ami maga a sors.

Nem bús magyar ingó lábú lovakkal sötét olajba festve, hanem a rezsibiztos maga célra tartott sorozatvetővel fényképezkedve mint ideális magyari férfi, hogy az idea kezd félremenni a férfi szerepéről vak komondorral és pofonokkal, amibe a puska is tartozik, ami már megint Texas és Bugac-alsó egyben és egyszerre. Ezek gender dolgok, és elérkezünk a kisfiú levágott fütyijéhez, ha nem tud célra tartani, ami nemzethalál, bőrtanga a traktor pótkocsiján, és végül Szájer az ereszen. Ilyen veszedelmek vannak, ha nincsen lőporszaga az ember kezének.

De még ez sem, mint kiderült, mert az ember nem fegyverszakértő, így halovány rózsaszínű fingja nincs, mi az az airsoft fegyver, amitől a plakát a sérelmeket elszenvedte. De felteszi, hogy világvégét visongva vizionálni emiatt barokkos túlzásként értékelhető és fogható fel, mint ahogyan az ellenzék nyilatkozata is, ami ez: „ha marad a Fidesz és a háborús retorikára épülő uszító gyűlöletkampányok, akkor Magyarországon nem lesz béke”. Mélázva jegyezzük meg, hívjuk fel a figyelmet mintegy az állítás ökörségére, mert attól, hogy a plakátot szétlőtték, még béke van.

Olyan, amilyen. Texasi, szelíd motoros utcaharcos, Kubatov sereges és békemenetes esernyővel harcolós. S ha az igen tisztelt ellenzék győzedelmeskedne, ami az ország elemi érdeke, attól a habitus, a butaság kardozós és lődözős bátorsága még itt marad, ami veszedelmet már párszor megírt az ember akképp, hogy nemzedékek kellenek magyari országunk erkölcsi és szellemi megújulásához. Mert meg kell tanítani olvasni a gyermekeinket megint a naponkénti testnevelés, hittan és lőtérre járás helyett. Ha a vágyott ellenzéki győzelem eljőne, ezért zárnák le a hidakat megint.

Ez habitus kérdése, annak a megnyilvánulása, hogy részegen lődözünk akármire, viszont nem magyar sajátosság, mint már utalgattam rá felidézve az amerikai festett fehér kerítést a buzgó nemzeti öntudattal puskával az előszobában, a baseball ütő mellett a sarokban. És mégis eljutunk azért a kedves vezető képéhez így ökölbe szorított kézzel pózolva a nagy Csák Norisszal, és úgy körbe is értünk, mint a falusi ringlispíl futama, amiről okádva szál le az ember, de nem emlékezőn és borba fojtva bűnt kitántorogva, vagy mégis talán másfél millióan.

Így megy, ez ilyen. Ezért tehát Buddhában testvéreim, hogy szétlőtték az ellenzéki plakátot, baj, de nem úgy, mint ahogyan előadva van, és békévé oldva az emlékezést mindenféle gondok mellett, mintegy azokat andalítva kúszik be a dallam, a Lövölde tér, Kernnel, aminek a melankóliájában azért benne van az egész elcseszett magyar élet. Viszont gyógyítja is a bajt azzal a toldással, hogy nem mindenkinek szer ez, illetve és ahogyan Zarathustra mondja a nagy, ámde szifiliszes Nietzschénél, „nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.”

Semjén Zsolt formában van. Nem arra gondolunk, hogy kigyúrta volna magát, bár a békemenetes képein mintha kicsit szikárabb volna a megszokottnál, hogy az ember eszébe ötlik: eszik ez rendesen? De nem is az anyai aggódás vizslatja velünk miniszterelnök-helyettesünk állapotát, hanem, hogy mégis csak az ország második embere, s ha a főnökét valami érné az elkövetkező két hétben, hozzá kerülne a karmesteri pálca. Így egyáltalán nem mindegy a halmazállapota, de a szellemi legalábbis. Erre mondjuk, hogy formában van, mert alapvetéseket fogalmaz meg, mint valami iskolát alapító filozófus. Vagy inkább Jung kisunokája.

A kollektív tudattalan után megszületett a Semjén-féle doktrínában a „nemzet lelkiállapota” mint értékmérő fogalom, bár abban egészen biztosak nem vagyunk, hogy egy nemzetnek lenne közös és egylényegű lelkiállapota, a téren pedig pláne kétségeink vannak, hogy ez valami módon mérhető lenne, főleg úgy, ahogyan Semjén teszi. Felújított templomot avatott a fővadász. Mit is tehetett volna mást egy szép tavaszi hétvégén vadászidény híján, bár nem tudjuk, van-e szezonja a házi rénszarvasnak momentán. Maga az avatás aktusa hozta formába egyébként Semjént, mint ahogyan mindahány párt-, és eszmetársa formába kerül rend szerint ilyen alkalmakkor.

Legyen a közösségnek átadandó objektum két méter út, vagy kiszippantott budi, ezek állapotba kerülnek, s mint valami napkeleti bölcsek, dől belőlük a jegyezni való okosság. „Egy nemzet lelkiállapotát pontosan mutatja templomai állapota” – ez például most a fővadászból bukott ki, mint fentebb mutatott alapvetés. Más is volt, elhangzott még ez, az, amiket később szőrmentén megemlítünk, bemutatva a bizonyságot arról, milyen formában (elkeserítő) van miniszterelnök-helyettesünk kajla tudata. De az első mélázni való a nemzet lelkiállapotának mérése a templomok milyenségével olyan bődületes baromság, hogy ennél egy pöttyet többet időzünk.

A kollektív lelkiállapot az egyénekéből adódik össze meglátásunk szerint, s ha azt nézzük, hogy például Orbán leginkább kitekerné Gyurcsány nyakát, vagy ugyanígy tenne az éhező Mészárossal, illetve mondjuk a tüntető pedagógus Káslerrel és vice versa mindahány, akkor ebből az fakad, hogy a magyari nemzet kollektív lelkiállapota a másik nyakának kicsavarási szándékában írható le, ami nem egy lányregény. Semjén viszont ennél tovább megy, és a nagy, közös, felhőtelen boldogság és megelégedett böfögés feltételéül azt állítja elibénk, hogy a templomok legyenek felújítva. Ekkor – Semjén szerint – mindenkire egyként süt a langyos napsugár.

És ettől elandalodunk magyari boldogságunkban. Téves kiindulópont, mint ahogyan helytelen, illetve rossz szándékú erőltetett hamisítás a keresztény Magyarország – mint közös gyökér – mantrázása, lévén hazánkban a hívők, pláne a templomba járók aránya azokhoz képest, akik inkább Tescóba mennek vasárnap, elenyésző. És fogy. Magyarország egyáltalán nem keresztény, a szavazópolgárok zöme ateista, vagy legalábbis agnosztikus, ha nem is tud róla. Boldogsága tehát a templomok állapotától egyáltalán nem függ már csak azért sem, mert hiába a csillivilli épület és benne a bűbájos plébános, ha amúgy üresen áll.

Egyszerű, tényszerű dolgok ezek, s ha Semjén ez alkalommal még azzal is dicsekszik, hogy a NER háromezer templomot újított fel és kétszázat épített, akkor csak arról tesz bizonyságot, hogy az ezekre fordított összeg fölösleges pénzkidobás volt. Természetesen azon kívül, amit szokás szerint ebből is elloptak, mert ez már csak ilyen profán, és egyáltalán nem szakrális dolog. Ezen túl szép dolog ez a rekatolizáció, ami felé buzgalom mutatkozik, de eredménytelen. Akinek annyi a hite, hogy pisszeg a templomban, viszont belerúg a koldusba és lop, az nem Jézusban, sem Jehovában, de még a Nagy Manituban sem hisz, hanem Orbánban.

Mint ahogyan a felújított templomok szószékéről is az ő dicsőségét zengik a lefizetett papok. A NER a javunkat és a lelkünket akarja, viszont egyiket sem adjuk, Semjén tehát kitörölheti a valagát a nem létező nemzeti lelkiállapotával, amely, ha volna is, nem attól függene, hogy a templomnak dohos vagy friss malterszaga van. Semjén kiinduló tétele és a belőle levont következtetés is hamis, mint ahogyan az egész manus az ájtatos pátoszával és vadászati világkiállításával. Itt áll előttünk egy értékelhetetlen – vagy nagyon is az – organizmus, aki, ha nem lenne Orbán seggében, hírből sem ismernénk. Az ő karakterológiája tehát annyi, hogy ott van, azon a helyen, amit az elébb mondtunk.

A NER-ben a magyarkodását szeretjük legjobban minden nagyszerűsége mellett, és azt is kiváltképp, amikor mindez keresztény. Ez a két lényegi tulajdonsága egyesülve a március 15-re mint ünnepre telepedő műpátosszal elképesztő dolgokat szül nekünk, például huszárnak öltöztetett Rogán-gyerekekkel vagy Orbán beszéddel a téren. De van aztán, amit a véletlen hoz, a dolgok szerencsétlen együtt állása, de amiből mégis olyan habverés kerekedik, hogy megörökíteni muszáj gyermekeink és unokáink számára tanulságul és mulatságul, ha netán olyan korban élnek majd, aminek nincsen tömjén szaga és átlőtt magyar szíve kardcsörtetéssel elegyest.

Nos tehát, csak azért és csupán, hogy el ne feledjük, itt van nekünk egy sárvári ipszilon, ami az idei ünnep fényét emeli, úgyannyira hogy már szinte glória. Pedig a történet voltaképp egy mondatban leírható, ami ez: elcseszték a faragást, rosszul írták a Sárváron az ünnep alkalmával nagy cirkusszal avatott Batthyány szobor talapzatára az első magyar alkotmányos miniszterelnök nevét. Hiányzik egy ipszilon a vésetből, így az díszeleg a márványon (vagy műmárvány), hogy „Batthány”. Ezt nevezik úgy az iparosszakmában, hogy elszabták, és emlékeztetnék e ponton a Hofi nótára, miszerint „ha elszabtuk, hát elszabtuk, utólag már szabhatjuk”.

És néztek Sárváron is, hogy jujj jön a Kásler, és a gyerek megette a magyar narancsot. Valahogy így, de ennél azért mégis jobban. Mert és ugyanis nem akarnék túlságosan nagy szavakat használni, de a sárvári ipszilonban ami nincs, egyesül mintegy esszenciálisan a Fidesz-éra. Minden benne van ebben az elfaragott, illetve el nem faragott betűben. A tizenhat milliós (közpénz) műalkotást Kásler Miklós avatta, mert régóta szívügye volt a sárvári Batthyány szobor. Megkapta. Más miniszteriális emberek a szívüknek kedves településekre stadiont és futball csapatot álmodnak, és azt is megkapják. Kásler óhaja kicsi óhaj, de teljesítendő.

És most képzeljük el, midőn a NER-ből fakadóan ott állnak a potentátok a műalkotás mellett, miközben az égből apró szirmokként kis kokárdák szállnak alá, hogy mutatjuk az egész nyüves világnak kiválasztott hősiességünket, amiből a mai ifjak is merítkezhetnek öblögetve harciasságot, és mindent olyannyira betölt a magyarkodás, hogy az már egyenesen mimagyarok, és akkor nem tudjuk leírni az első miniszterelnökünk nevét helyesen. Most pedig képzeljük el a nagymagyar lufit, ami ebben a pillanatban sziszegve szelelni kezd, és készül teljesen leereszteni, vagy ilyen cikcakkos mozgással eliramlani a nagybüdös levegőégbe.

Kínos és lehangoló, de a lelemény megoldja, hogy akkor a lepel maradjon a feliraton, takarva a tényt, hogy elszabták. De még csak azt sem mondjuk, hogy ilyen nem esik meg, mert megtörténhetne akármely Gyurcsánnyal is. Hanem a reakciók és a takarítási hadműveletek a megszentségtelenítésről. Emlékszünk még – kis kitérővel de ide tartozva mégis szorosan – az időre, amikor a rabszolgatörvény miatt háborgó népeket azzal csitították, és kenték keservüket bűnükül rájuk, hogy ádvent szent időszakában ne óbégassanak, mert eladták őket, hát milyen keresztények, ha azok egyáltalán. Ekkor keletkeztek a térre rakott szent szánkók, akiket az óbégatók megszentségtelenítettek.

Ez volt az a metódus, amikor a rendszer a hibáját vagy bűnét egyenest pátoszos csöndbe óhajtotta burkolni, és arra mutogatott, akinek a fogát húzta. Így történt ez valahogy a sárvári ipszilonnal is, amikor az volt a hülye – és ma is az –, aki szóvá tette a bakit, amit szerettek volna elsumákolni, de ne nem sikerült. A sárvári fideszista önkormányzat magából kikelve hörgött, miszerint méltóság, tekintély, megalázás, lábbal tiprás, ünnep fénye és aljas megnyilvánulás. A sárvári szoborból szent szánkó lett, ami mellett pisszegve lehet csak elmenni, hogy csorba vagy görbe, arról nem beszélünk, mert ünnepülünk, ez a mi szobrunk, kicsi, sárga, savanyú, de a miénk.

Ez valahol végtelenül röhejesen elkeserítő pitánerségében, másra mutogatásában és a felelősség elkenésében. Előttünk áll maga a rendszer, amelyik nem tud hibázni, de, ha kiderül róla, hogy mégis, akkor az a hülye, aki a hibát észreveszi, és az tiporja lábbal az ünnep szentségét, aki – uram bocsá’ – megjegyzi, hogy pöcse van a menyasszonynak. Sőt, én is mit képzelek, hogy vasárnap irkálok ahelyett, hogy misére mennék, nőként klopfolnám a kirántott húsnak valót, vagy a gyerekekkel mosolyogva várnám haza az uramat a meccsről. Nietzschének van igaza, miden hazug. Igaz, ő azt is mondta ezután: mindent szabad, előtte meg, hogy Isten meghalt. Ez ám a ciki.