blogin.hu

„Ha magasabb a bér, akkor könnyebben ki lehet fizetni még a magas árakat is. Én ezt tudom segíteni. Én nem tudom megígérni, hogy az árakat leszorítom vissza a földre, mert az tönkreteszi a gazdaságot.” – Ha nem tudná, ki mesélte ezt nekünk, az előadásmódból akkor is sejthetné, hogy egyetlen doktorminiszter urunknak ment ismét az agya. S mivelhogy péntek volt tegnap, persze, hogy a Kossuthon.

Hogy foglalkozunk az interjúnak álcázott monológgal, annak az az oka, hogy az elmúlt napokban többnyire a NER erkölcsi vonatkozásaival, helyével Európában és a világban, mintegy ideológiai jellegzetességeivel törődtünk leginkább. Pedig azt nem lehet megenni, míg a farhátat meg igen, így ez a szeánsz a gombák gyomrának szólt leginkább, ne aggódjanak, majd egyszer a jövőben kolbászból lesz a kerítés is.

Csak ki kell bírni addig száraz zsömlén és cikórián. Fölfedeztük azonban és egyébként Marquez mester alapigazságát megint az idő sajátos természetéről, aki felfedezte, hogy ez nem szubjektív jellegű, s ennek megfelelően hol gyorsabban telik, hol pedig egy helyben tapod, hanem sokkal inkább körben forog. Mindezt pedig az támasztja alá minálunk, akik pedig nem Macondo, hanem Magyarország lakói vagyunk, hogy mintha ugyanazt hallanánk ötven éve.

Nagyjából ennyi ideje loholunk Ausztria után, ami az eltelt fél évszázad alatt valami mitikus, és szinte elérhetetlen céllá vált, üldöztük őt Kádár apánk idejében, s mint kitetszik, azóta is. Azzal a módosulással – csak ezt épp senki nem vallja be -, hogy ugyan ma is a sógorokat emlegetjük utolérendő álomként, ám most már Bulgáriára gondolunk, ami viszont nem azt jelenti, hogy nekik lett annyival jobb, hanem nekünk sokkal rosszabb.

Ezek okozzák doktorminiszter urunk álmait is, amikor a stúdióban, a hangszigetelt falak között nekilát ígérni teljesen elfeledve hajdanvolt szavait. Mert mi emlékszünk rá, amikor személyesen ragadta üstökön az inflációt, birkózta le az ellent a földre, de mint nyitó idézetünkből kiderül, mára ezt a hős cselekedetet teljesen elfeledte, így ma már azt mondja, ezt nem teheti, képtelen „visszaszorítani az árakat a földre”. Tehát megkérdezzük, mi van.

Mi az anyánk nyavalyája történik itt, de be kell látnunk, csak a megszokott forgatókönyv az álmok színpadán, ezért jó doktorminiszter urunk a pénz romlása elleni héroszi küzdelmet feledve és feladva most legújabban azt garantálja, hogy akkor a fizetéseket fogja emelni. Valahogy úgy lehetett, hogy a hasára csapott, és a monológ egy másik fejezetében benyögte, hogy az átlagfizetés mindjárt egymillió lesz kereken.

Nem több és nem kevesebb. Ez egy olyan szám, amit a gombák könnyen megjegyeznek, ezt el is tudják képzelni, szemben az ellopott ezermilliárdokkal, mert arról vannak meggyőződve, hogy annyi pénz nincsen is, illetve nem ismerik a fogalmat magát, a megfoghatatlan milliárdot, mert leginkább deciben számolnak meg dekában, mint az ital és a parizer mérőmennyisége. Ezek kézzel fogható dolgok, aminek a felső határa a kerek egymillió.

És látják is magukat, miként doktorminiszter urunk a képen, ahogyan a markukban pörgetik a vastag bankóköteg darabjait, s ezen a ponton megfeledkeznek az átlagszámítás kétes és becsapós jellegéről. Arról, hogy nagyjából ez úgy jön ki most is, hogy a tűzhöz közel állók keresnek rohadt sokat, míg ő pedig alig, ennek ellenére a KSH most is olyan számokkal bombázza őket, amit a gyakorlatban el sem tudnak képzelni. Nemhogy megfogni.

Így van az, hogy jelenidőben a szerencsétlen gombák azt hiszik, amúgy mindenkire süt a nap, csak az ő egük felett van borulat, ám, ha jólneveltek és kellően odaadók, akkor elhatározzák, a jövőben még többet és még jobban dolgoznak, mint Bandi, a ló az Állatfarmban. De ő sem ment semmire ezzel, a gombák sem fognak, csak kaptak megint egy ígéretet a képükbe, hogy tudják, hová kell tenni az ikszet, nehogy visszajöjjön a Gyurcsány.

Igaz, most Magyar Péter képében. De amíg ettől rettegnek, elfelednek gondolkozni azon, doktorminiszter urunknak alig is van odahatása arra, hogy az aksigyárban több legyen a pénz, a sajátját viszont tudja emelni, s ahogyan látszik, nem is rest. Azaz, enkezével és a saját bőrével húzza fel az álombéli átlagot, hogy kijöjjön a soha nem tapasztalt végeredmény. Nem akarnánk jó doktorminiszter urunkat populizmussal vádolni, mert ez lassan annál is több.

Amúgy egyébként a józanabb mimagyarok megfejtették az egymilliós átlag elérésnek lehetséges tikát, elmondva azt, ez nagyon könnyen teljesíthető, ha az euró ezer forint lesz, ami elérése érdekében kormányunk már most is rengeteget tesz, így mindjárt kerekké válik a történet és igazzá. Nem lesz semmi látnivaló, és majd tetszünk oszolni. Egy kommentelő a hír alá írta a maga külön vágyait, hogy ő még ingyenkurvákat is szeretne. Megfontolandó.

Legalábbis a propaganda számára, amely népbutító eszköz másfél évtizede ezerrel pörög, s most a jelek szerint maga Orbán Viktor kapcsolta magasabb fokozatba. Mert abban biztosak lehetünk, most jön majd a házi médiában az, hogy ezt a képtelenséget addig szajkózzák, míg maguk is el nem hiszik, s velük együtt a törzsszavazó bázis is, akiknek eddig is mindegy volt, mi a valóság, mi a hazug és mi az igaz. Emberek, kezdődhet a mulatság meg a tánc.

Julia Gross német nagykövet régebben, amikor Schmidt Mária (Orbán egyik fő történelmi ideológusa) megkérdőjelezte hazája létezését – Németország már nincs is -, kénytelen volt felhívni a figyelmet arra, hogy még élnek. Schmidt modortalansága (mert nem akartunk durvább szavakat használni) mutatja a Fidesz viszonyát a külvilágnak ahhoz a részéhez, lásd: a Nyugat, amelyet Putyin nyomán mostanában olyannyira utálnak.

Nem tudunk erre jobb szót használni, pedig biztosan van. Most, a napokban volt a német egység napjának ünnepe, amelyre hosszú évek után először nem ment el a magyar kormány részéről senki, amire indoklást nem adtak, de a fentebb emlegetett irányvonal magyarázatot ad rá. Nevezhetnénk ezt a gyerekszoba hiányának, ám a külpolitikában ez nem játszik. S hogy Szijjártó esetében mégis értelmezést ad sok mindenre, az a lényeges.

Leginkább arra mutat rá, hogy a magyar külügyes nem politikus, hanem valami egészen más. A hosszú évek óta tartó permanens röpködésének eredménye sem hozott egyebet, mint egy plecsnit Lavrovtól, rengeteg akkugyárat, s annak idején a használhatatlan lélegeztetőgépek tengerét. Szijjártó inkább egy rossz kalmár, aki azonban ebbéli tevékenységét ismeretlen hatalmak és emberek érdekében végzi büntetőjogi terhekkel.

Abban az értelemben azonban mégis külpolitikus volna, hogy rendelkezik egy ilyennek vindikált jogokkal, ami közül a legkedvesebbike a nagykövetek bekéretése, miközben kárál és toppogat a kis futsalos lábával. Immár sok éve mondogatnak fura dolgokat nagykövetek, más országok külügyesei vagy kormányai kies hazánkról, amely a NER fogságában szenvedve egy fekély lett Európa közepén. Szijjártó tehát gyakran toppogat és kéret be.

Mint most Julia Gross német nagykövetet is, aki beszédet mondott az emlegetett német egység ünnepén, ahová magyar kormány-, vagy állami ember nem ment el. Ez több modortalanságnál, ez egyértelmű üzenet. Hogy a nagykövet emiatt mondta, amit mondott, az nem egyértelmű, viszont amit beszélt, az egybeesik azzal, amiket amúgy mostanában szerte Európában tartanak Magyarországról, Orbánról, s így egyként rólunk is.

Az elmúlt hónapokban – illetve tán már években mérhető – Szijjártó szemében ebbe a hibába estek a finnek, a svédek, akikkel NATO-ügyben lehetett mocskos kis játékokat játszani, aztán jöttek a balti államok, a komplett EU, hogy az amerikai nagykövetről ne is beszéljünk, aki immár közellenség. Sorossal egy szinten van. Felsorolásunk nem teljes, hiszen, ha úgy vesszük, a komplett Nyugat rühell minket, s erre minden okuk meg is van. Ide jutottunk.

Most éppen oda, hogy a német nagykövet az említett beszédében sorolta azokat a vádakat, amelyeket a fél világ, amit nem részleteznénk, de egy mondata mindent elmond nekünk, miszerint „az Orbán-kormány lépései aláássák a Magyarországgal szembeni bizalmat”. Ez egy enyhe kifejezése annak, amilyen vádak megfogalmazhatók lennének velünk (velük) szemben, de egy ünnepi beszédnél azért több is történt előtte, csak nem verték nagydobra.

Az mégpedig, hogy Orbán Balázs ismert és inkriminált kijelentése, az oroszoknak való behódolás eszméje miatt a német-, és Jonathan Lacôte francia nagykövet közösen fogalmazott meg demarsot, amelyben az áll, hogy amennyiben Magyarország NATO-tagállamként valóban így áll a közös védelem kérdéséhez, az ellentétes a katonai szövetség szellemiségével, és sértő a többi tagra nézve. Egy demars az nem bekéretés, az egy komoly dolog.

Ugyanakkor a legérdekesebb, hogy a német egység ünnepén elhangzott német nagyköveti beszédet Szijjártó a magyar belügyekbe való beavatkozásként (a bizonytalan állagú szuverenitás) értékelte, ezért toppantott és kérette be a beszéd elmondóját, akiről azért – mint nagykövet – annyit nem árt tudni, hogy a fogadó országban nem azért van ott, hogy a helyi rezsimet dicsőítse, hanem, hogy országa érdekeit ott képviselje.

Szijjártó, mint külügyes ezzel nem látszik tisztában lenni, ezért elővette a szokásos formulát, s kijelentette: „A hazánkban szolgáló nagykövetektől minden esetben elvárjuk a tiszteletet, ezért a nagykövet beszéde teljességgel elfogadhatatlan”. Pedig a nagykövet teljes tisztelettel mondta el – saját fordításunkban -, hogy szaralakok, ami viszont a jelek szerint Szijjártónak fáj. Nem tudni miért, amikor nem történt egyéb, mint egy tükröt tartottak elé.

Ahogyan mind az emlegetett és fel nem sorolt országok is, s ezek szerint Szijjártó beletekintve ezekbe a tükrökbe felismerte bennük fájdalmas önmagát, és nem tetszett neki, amit lát. Gogolra hívnánk fel külügyesünk figyelmét ezzel kapcsolatban, bár tudjuk, Dzsudzsákon túl eddig nem terjed a horizontja, de ő hívta fel mindenki figyelmét arra: „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde” – igaz, vele meg az is a baj, hogy voltaképp nem is orosz, hanem ukrán.

Ez csak véletlen malőr, de, ha Szijjártó ezt nem értené, tudnánk neki javasolni J. A. polgártárs sorait is: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”, de ezzel is olyan vizekre eveztünk, hogy irodalomórát kellene tartanunk a magyar külügyben, bár minket be sem kérettek. Ugyanakkor megint látjuk, mi van, mivé lett a NER, ami után káromkodni tudnánk, meg fütyörészni, de ezzel megint ott volnánk a semmire sem való költészetnél, amit ezek nem értenek.

Nagy Márton miniszter urunknak olyan a fogyasztóvédelem, a GVH, a NAV meg a többi furkósbot, mint a dagadt óvodásnak a vödör a homokozóban. Nélkülözhetetlen kellék, hogy érezze a hatalmat, meg, hogy zavartalanul tudjon játszódni. Jó miniszter urunk ahelyett, hogy tenné, ami a dolga, mostanság azzal tölti az idejét, hogy mindenre és mindenkire ráküldi a fent emlegetett hatóságokat, mert azt érzi, hogy valami nem komilfó, de nem látja be, hogy a baj vele van és a NER-rel. Látványosan handabandázik Orbán egyik kicsi ökle.

Nagy valószínűséggel mérik a közhangulatot, valahogyan úgy, mint a Svejkben a csendőrök, s ezek a mérések azt állapítják meg, hogy a lakosság hangulata mondjuk II/B, a forrongást netán meg kell szelepelni, hogy föl ne robbanjon a kukta. Így találja meg mostanság jó miniszter urunk a kereskedőket, és az általa sugallt világképből az bontakozik ki, hogy ők dolgozó népünk ellenségei, többnyire családnyúzó imperialisták, hogy az az ember kényszerképzete – ami viszont biztosan nem állja meg a helyét -, hogy Nagy et. olvasta a Hábi Szádit.

Füst Milánról volna szó, az „Ez mind én voltam egykor” című mesterműről, amelyben maga Hábi Szádi fejti ki a körülötte lévő kardkovács-filozófusoknak, gyermekkorában milyen nagyot kellett csalódnia a kereskedőkben. Eleinte – így Hábi Szádi – azt hitte, hogy a kalmárok csupa szívbéli jóságból látják el a népeket mindenféle földi jóval, s aztán mekkora kiábrándulást okozott neki az a ráismerés, hogy ezek az alakok ezért hasznot is szednek. Mintha így működnék Nagy et., pedig biztos, hogy nem olvasott Füst Milánt egyáltalán.

Sőt, még a Ryanair vezér által számára házi feladatul kiadott „Közgadaságtudomány hülyéknek” kötetet sem tanulmányozta nagy valószínűséggel, mert nem látszik, hogy ténykedése azidő óta változott volna valamit is. Illetve romlani látszik. Mert ki gondolta volna, hogy most éppen az autókereskedők a magyar családok életének megrontói, pedig megtudtuk, hogy igen, ezért rájuk küldte jó miniszter urunk a fogyasztóvédelmet, ha majd a Sparral végeztek. Ebben az egészben azonban a permanens családokra hivatkozás a leggyönyörűbb.

Ezek ezzel kelnek és fekszenek. Viszont a legszebb ebben a lehangoló históriában, hogy mindaközben, midőn Nagy et. ráuszította a szabadcsapatait most épp az autókereskedőkre, a forint bájosan benézett négyszáz fölé, ami azonban valóban semmi jót nem jelez az imádott és egyfolytában hivatkozott magyar családok számára. Mert ettől éhen bírnak dögleni, míg az autókereskedők szerződéseinek apróbetűs részeitől meg nem. Nagy et. aztán hiába csodálkozik, hogy nem fogyaszt a magyar proletár, és nem jön az ÁFA.

Sőt, bozontos szemöldjeivel hiába sugallja azt is, hogy a népség inkább megtakarít ahelyett, hogy ebédelne, ezek az álmok soha nem bizonyulnak igaznak. Helyette az viszont igen, hogy a forint szarrá menése épp az ő – és párttársai – elcseszett gazdaságpolitikája miatt történik, azaz, azon kellene változtatni a magyar családok védelme érdekében, és nem a kereskedőket nyektetni. Bár az utóbbi is inkább bevételi forrás a költségvetésnek, ha már másképpen nem megy. Így állnak össze a dolgok egy kerek egésszé az esős őszön.

No meg, úgy is, hogy nagy gonoszságunkban azt is tételezzük, hogy mivel a hiány úgy elszállt, mint lufi a szélben, megint előkerült az a módszer, hogy ezt a forint rombolásával nagyon könnyű elinflálni, ami szintén nem a proletároknak kedvező módszer a csőd elkerülésére. Amúgy ezen kívül is olyan számok láttak napvilágot, amelyek nyomán az a csoda, hogy kies hazánk még úgy-ahogy elpöfög, de ezt sem lehet a végtelenségig csinálni, mert egyszer mindennek meg kell fizetni az árát, és azok nem a fideszisták lesznek, hanem mi.

Ilyen egyszeregy-szerű történetek játszódnak kies hazánkban a gombák és moszatok elől jól elrejtve, s indulataikat, ha fölhorgadnak egyáltalán, így terelik Brüsszel, a kereskedők, a népnyúzó multik és mindenki más felé, aki él és mozog, és akiket így vagy úgy le lehet nyúlni – vagy le szeretnének – egy kis pénzre, hogy a gyalázatukat eltakarják. Nagy et. ehhöz adja az arcát, de nem azért, mert föláldozná magát a pártért meg az eszméért, hanem, mert ennyit tud. És belőle lesz majd a gazdasági csúcsminiszter. Remek kilátások.

Deutsch Tamás (Fidesz, EP-képviselő és életművész) tegnap a Facebookon jelentette be nagyon nagy hangon, hogy Brüsszelben postára megy, és rohadt sok levelet fog feladni. Ha virtuálisan is, mégis kitetszik, hogy Deutsch fideszelvtárs mit és hogyan képvisel az Európai Parlamentben, s amikor a feladandó (vagy már fel is adott) levélről mélázunk, az is ki fog derülni, hogy nem a magyar proletárok érdekeit.

Ősi történet ez, hogy a Fidesz mit képvisel, elsősorban kizárólag a saját hatalmát. Régebben, amikor itthon még ellenzékben voltak, azért leveleztek az EU-val, hogy ne folyósítson pénzeket hazánknak, ami törekvés aztán, amikor meglett idehaza a kétharmad, és olyan lett, amilyen, sikerrel is járt. Most már nem jönnek a pénzecskék, de nem azért, mert a Fidesz annak idején ezért verte az asztalt, hanem, mert a megfoghatatlan jogállam.

Illetve a kézzel fogható lopások. Mindebből csak az derül ki, hogy az Unió nem mindig táncol úgy, ahogyan a Fidesz fütyöl, illetve ismerve a mai viszonyokat éppen annak ellenére ropja, mert kiismerték a fiúkat. Így momentán az az Unió törekvése, hogy az egész brancsot távol tartsa nem csak a húsosfazéktól, hanem a döntési lehetőségektől is, mivel látják, hogy a patrióta cimboráikkal a közösség életére törnek.

Minden külön értesítés helyett a Fidesz (és a patrióta haverjai) ma épp csak megtűrt organizmusok az EU-ban, sok idő kellett ehhez, de végül rájöttek odakint, kik ezek és mit akarnak. Elég sok a baja a Fidesznek Brüsszelben, amelyek között a fent vázoltak közül a legfajsúlyosabb, hogy rühellik őket úgy, ahogy vannak, s meg is tették ellenük, amit lehet. A létezés peremére szorították a vicsorgó fasisztákat.

Amúgy a Fideszen Brüsszelben rajta van a lopás billoga (százmilliárdos billog), ezért különösen érdekes, hogy Deutsch et. levele voltaképp egy állítólagos telefonlopásról szól, amivel Polt Péternek sikerült megvádolni Magyar Pétert, s ezzel az indokkal, hogy itthon elnyerhesse méltó büntetését, Orbán főügyésze az EP-től kikérte Magyar mentelmi jogát. Illetve azt akarja, függesszék fel azt, ami után ő itthon gusztus szerint felnégyelheti vagy kerékbe törheti őt.

Valami olyan feelingje van ennek az egésznek, mint a Valahol Európában című filmben az őszinte gyermeki sóhaj és óhaj: „Felnőtt. Ellenség. Könyörgöm, akasszuk fel”. Annyira így van ez, olyan elemi erejű a Fidesz ebbéli vágya, hogy Deutsch képviselő et. emiatt szaladt a brüsszeli postára: „Az összes EP-képviselőt levélben fogjuk tájékoztatni Magyar Péter mentelmi ügyéről, a botrányos viselkedéséről, és az általa elkövetett köztörvényes bűncselekményről”.

Felidézzük, bár nagy valószínűséggel mindenki tudja a bulizós éjszakát, az – állítólag – Dunába dobott telefont (ami a lopás volna), s ami aztán megkerült épen és egészségesen, de ezt megtetézte még Deutsch képviselő egy állítással is: “Magyar Péter diszkóbotrányának éjszakáján csatak részegen kiskorú lányokat zaklatott, a lábuk között kúszott-mászott, és szexuális ajánlatokat tett nekik”. Van ludunk, és kövér is lett.

Emiatt pedig Magyar jelenti fel ezt a Deutschot “aljas indokból, nagy nyilvánosság előtt, jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazás miatt”. No most, ezek után az a kérdés, Polt legfőbb ügyész mit lép erre, és kikéri-e vajon Deutsch képviselő mentelmi jogát is, tehát innentől fogva ez nekünk már szüret, másképpen mozi, ahol popcornnal a kézben nézhetjük az elképesztő és alávaló csatározást, hogy vajon ennek a vége mi lesz. Milyen korhatáros film.

Hátra is dőlhetnénk, de nem tesszük, mert nem erről szerettünk volna igazából mélázni, hanem, ahogyan az indításkor pedzegettük, a Fidesz, Deutsch és az európai közösség viszonyáról, illetve arról, hogy ez az egész levelezősdi kiről és milyen képet állít majd ki, vagy kiben milyen benyomásokat erősít meg a patrióta Fidesz minéműségéről, s vele együtt egész kies hazánk lehangoló állapotáról. Nem ismerjük az összes EP képviselő gondolatiságát.

Abban azonban ennek ellenére tisztában vagyunk, hogy minden bizonnyal még jobban megvetik majd a Fideszt, mert újabb bizonyítékot kapnak arra, milyen tróger banda is ez, bár ezt a gyerekszoba megléte miatt hangosan most sem fogják kimondani. De újólag látják, hogy ezeknek tényleg semmi nem számít, csak a hatalom, ami megtartása érdekében semmilyen aljasságtól nem riadnak vissza. Bár ezt is régóta tudjuk.

Ugyanakkor az a csavar a dologban, hogy Magyar már a mostani Deutsch-féle cirkusz előtt kijelentette, szívesen lemond erről a mentelmi jogról, ha Magyarország meg csatlakozik az Európai Ügyészséghez. Ennek a képtelen voltát is tudjuk, viszont ez megint egy olyan európai játszma, amiből a Fidesz jól kijönni nem tud. Örülünk ennek? Perszehogy, de boldogok lenni nem tudunk, hiszen minden ilyesmi a mi fejünkre hullik vissza. Lassan belep a guano.

Szerencse, hogy megint összegyűltek a Parlementben a honatyák-, és anyák, illetve a hazátlan bitangok, vö.: ellenzék, azaz homelessek. Mivelhogy ősz van. És bár a nyárra egyáltalán nem panaszkodhatunk, hogy uborkaszezon lett volna, mostantól minden bizonnyal nagyobb koncentráltsággal kapjuk a képünkbe a showt. Van egyrészt a falak között a Fidesz (per KDNP), akik, illetve amelyek másfél évtizede azt csinálnak, amit csak akarnak, illetve egy olyan ellenzék, amelynek már eddig sem kellett volna bejárnia, hogy legitimizálja a maffiát.

Mára viszont egy olyan ellenzék csinál úgy, mintha a létezésnek egyáltalán volna valami értelme, amelynek tagjai jelen állás szerint be sem jutnának az országgyűlésbe. Így innen nézve delikát ez az egész. Viszont azt nem tagadhatjuk, hogy mindig tudunk valami újat tanulni, vagy régi dolgokat látunk olyan új köntösben megjelenni, amitől leesik az állunk. Feltéve, ha van még valami, amin el tudunk csodálkozni, de ez a készség és képesség már egyre kevesebbünkben van meg, így többnyire mélán nézzük, mit dobott nekünk a gép.

Hát ezt. Ritka dolog és alkalom, ha doktorminiszer urunk megjelenik az ódon és avas szagú falak között, ha ott adja elő azt, amit előtte számtalan alakban mindenféle leuralt médiában. Most sem volt ez másként, s mivel a jelenlegi agymacskája a gazdasági semlegesség, amiről már születése pillanatában állapították meg a hozzá értők: olyan nem létezik, ő azonban annyira rá van pörögve momentán erre, hogy képtelen abbahagyni. Tehát tegnap is erről értekezett azzal a teherrel, senki nem röhögött e képébe, hogy hagyja abba a mókálódást.

Nincsen ehhez már sem kedve, sem ereje senkinek, a magyar országgyűlés az idők során lassan belesüppedt a totális hülyeségbe, ám innentől egyszerűsítünk a dolgon. Azaz, nem mondjuk el újólag Orbán totális sületlenségeit, hanem segítségül hívunk egy lapot, amely semlegesen akar tudósítani arról, amiről ily módon nem lehet, mégis sikerült egyetlen mondatban összefoglalnia egyetlenünk eszement agyamenését, amit amúgy ott a falak között rezignáltan hallgattak azok, akik éppen már be sem kerülnének oda.

„A miniszterelnök parlamenti beszéde a tényeket illetően érintőleges kapcsolatban volt a valósággal, helyzetértékelése már párhuzamos univerzumban mozgott, a jövőre vonatkozó tervei pedig lázálomba illők.” – Így a tudósítás kezdete, ami után a többit már el sem kell olvasni, hiszen előttünk áll ekképp is a téboly maga. De bármilyen meglepő is, a kulcsot a fölfejtéshez Kövér pedellus adta meg egy, épp az üléssel párhuzamosan megjelenő interjújában. Kövér minden szava maga a kinyilatkoztatás, ez is az volt.

Mindnyájunk kedvenc házmestere szerint: „aki államtitkári pozíciót tölt be, az ne kezdjen el értelmiségi módon viselkedni, és okoskodni, mert hibát követ el”. Ezt az intést amúgy Orbán Balázs kapta a meglehetősen élénk ordítást kiváltó ideája miatt, miszerint az oroszoknak nem szabad ellenállni, hanem szépszerével megadni magunkat nekik, viszont ezzel az a baj, hogy nem értelmiségi attitűdöt, sokkal inkább a hazaárulásét látjuk benne. Hiába magyarázkodik tehát Kövér, a baj megtörtént, viszont ez az idea, amit előadott, azért nekünk is új.

Volt már itt ilyen kijelentés: „A szakértelem ócska bolsevista trükk” (Csurka, 1991), ez azonban még annál is tovább megy, mert, ha jól értjük, arra int, ha az Orbán-kormány tagja vagy, akkor nem elég hülyének lenned, annak is kell látszanod. Nos, örömmel konstatáljuk, hogy Orbán jelenlegi kormánya megfelel a Kövér támasztotta kritériumoknak, anélkül, hogy neveket emlegetnénk, vagy ujjal mutogatnánk bizonyos egyedekre. S bár Kövér maga nem kormánytag, de eleget tesz az elvárásoknak. Mintapéldány a lelkem-virágom.

Be is mutatta az ülésteremben, amikor amúgy mindenki (még a fideszisták is) néma felállással tisztelegtek Karsai Dániel emléke előtt, a pedellus nem állhatta meg, hogy oda ne böfögje, kikéri magának a megemlékezést azok nevében, akik „a halál kultúrájával szemben az élet kultúráját képviselik”. Kövér ezzel két dolgot bizonyított: 1.) bunkó – de ezt eddig is tudtuk, 2.) fingja nincs arról, Karsai miért küzdött – ezt pedig sejtettük. Ugyanakkor ezzel bizonyságát adta annak, élen jár abban a törekvésben, hogy nem nagyon kellene értelmiséginek látszani.

Ide be lehetne szúrni egy bekezdést az értelmiségi lét mibenlétéről, megfoghatatlanságáról, de látszik, hogy Kövér a marxista tipizálást alkalmazza. Ezt tanulta, ő ez, tehát ismét visszautalva az egyik szlogenjére, miszerint „kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna”, kitetszik, hogy magától és más Orbán-kormány tagokról beszél. Ez volt a lényege az őszi ülésszak első napjának. Semmi új, minden a régi. Szerettem volna még pár szót mondani az egyiptomi halálkultuszról miheztartás végett, de beláttam, fölösleges. (Kövér miatt.)

Soha nem feledem azokat az összekovácsoló apa-fia programokat, amikor ősz közeledtével apámmal nekiláttunk beszerezni a cefrének valót. Nem volt gyümölcsösünk, a piacon sem vettünk ilyesmit, hanem inkább úton-útfélen összegyűjtöttünk minden szart, amihöz egy kis cukrot keverve alkoholos ital volt kinyerhető a konyhában. Ilyen összetákolt forralók voltak ezek megfelelő lecsapódási helyekkel, gyorsan szétszedhető készségek, ha kopogna a finánc, mert feljelentettek a szomszédok.

El nem múló emlék az gyermeki öröm is, amikor az első párlat megjelent a réztől olyan élénk, foszforeszkáló kék színben pompázva, ami valami földöntúli benyomást adott az italnak, amely aztán számos finomítás és aroma hozzá adása után úgy nézett ki, mintha emberi fogyasztásra alkalmas lenne. Pedig minden bizonnyal nem volt az. Életre maradtak meg bennem azok a melegséggel teli őszi napok a konyhán, amikor az ember fiatal és tapasztalatlan lévén azt hihette, hogy az apja valami szart kotyvaszt, holott csak ellenálló volt.

Tisztára, mint a Fidesz a genezisében, legalább olyan vehemeniciával és eredménnyel is. Apám sem tudta, hogy midőn fő a lé, amely azóta alapélelmiszerré manifesztálódott a fideszes legendáriumban, szóval nem is sejtette, hogy rendszerellenes volna, pedig csak inni akart. Élete nagy tragédiája tehát, hogy nem érhette meg Orbán Viktor második eljövetelét, ami után annyi pálinkát gányolhatott volna a konyhában, amennyi vadalmát az út mentén össze bír szedni, mert a kedves vezető ráérzett a néplélekre. Az ősi főző jussra.

Magam sem gondoltam volna még annak idején, kis úttörőként, hogy rácsodálkozva a meseszerű kék első főzetre Kádár sírját ásom, sokkal inkább tűnt úgy, bár erről annak idején nem voltak meg a kellő élettani ismereteim, hogy valószínűleg apámét. A lötty és a máj elsorvadásának egyenes összefüggése nem volt egyértelmű, de, ami a legszebb, hogy ennek ellenére az öregem nem ebbe, hanem kórházi szepszisbe halt bele, megelőzve ezzel mintegy a korát, pedig nem is Pintér irányította akkor még az egészségügyet.

Azt sem sejtette az ember akkor még, de igazság szerint még most sem igazán, hogy a mimagyarok szabad pálinkafőzésének engedélyezése nem az, ami, tehát szavazatszerő gesztus és intézkedés, hanem szabadságjog, ahogyan a hét végén Latorcai Csaba (Fidesz) volt kedves kifejteni a XV. Zempléni Szabad Pálinkafesztiválon, ahová elküldte őtet a párt, hogy beszéljen ökörségeket. Nem pont erre szólt az utasítás, de így sikerült Isten segedelmével, illetve a rogáni forgatókönyv útmutatásai alapján (egyes számú melléklet).

Illetve mélyebbre ásva a mocsárban és a kis magyar transzcendenciában, Latorcai et. emlékeztetetett arra, nemzeti kormányunk éppen tizenöt éve adta vissza nekünk a pálinkafőzés ősi jussát, ami ezekben a magasságokban már nem egyéb, mint a nemzeti kultúra szerves része. Apám tehát kultúrateremtő vagy megőrző volt a maga egyszerű módján, bár ő sem tudta, meg én sem, ahogyan viszont erről meg kellene kérdezni Kásler ősmagyarkutatót, hogyan viszonylik egymáshoz a kumisz és a fütyülős barack. Mert látszik némi ellentmondás.

Deák Bill Gyula (HBB) nótázott erről a kérdéskörről (Kőbánya blues), igaz, nem a pálinka, hanem a sör viszonylatában, de egyként ragadva meg a feledkezés lényegét, miszerint „ihatok egész nap, mindig lesz maláta”. Ez az igazi néplélek, a magyar kultúra kiteljesedése mintegy, mert amint ezen a fesztiválon Latorcai et. kifejtette a pálinkafőzés dicsérete közben, hogy mindemellett letették Füzéren egy félmilliárd forintból épülő szabadtéri színpad alapkövét is. Kérhetném, hogy akasszanak fel, ha értem, de nem szerzem meg ezt az örömöt.

Mégpedig nem azért, hogy kitoljak a Fidesszel, hanem, mert minden megvilágosodott, mintha Buddha volnék a fa tövében gubbasztva. A rendszer lényege, hogy ti főzhetitek a szaros pálinkátokat, mi meg ilyen színpadok építéséből lopjuk ki a részünket, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad, csak a pálinka fogy megállíthatatlanul. Viszont úgy belemelankóliázik az ember abba, milyen szép is lett volna, ha apám, miközben a kék főzet cseperész, egy színpadot ácsolnak az ablaka alá, ahol magyarnótákat énekelhetett volna. Mert azt szerette.

Az az alapkérdés, hogyha a bukott köztársasági elnök kap havonta közel ötmillió közforintot élete tengetésére (plusz titkárság és házvezető asszony), akkor mennyire számít közszereplőnek. Mert, hogyha lezárta volna élete hatalmas kudarcba torkolló fejezetét, és mostanság vécésnéniként keresné a hatvannégy fogára valót, akkor egyértelmű volna, hogy valóban visszavonult, egy közülünk megint, aki a budiban szagolja az ammóniát, akkor megtagadhatná (talán) a nyilatkozatot.

Mondhatná az őt kérdésekkel zaklató újságírónak, hogy pisál aranyom vagy nem, ez a lényeg, a többi engemet már nem érdekel. Ellenben így, hogy mi tartjuk el, fölvetül az a dilemma, köteles-e elmesélni azt, hogy karrierjének ormain miért árult el bennünket, megjegyezve azt, hogy a gyakorlat szerint már akkor sem állt szóba érdemi kérdéseket firtató firkászokkal. Ezek ilyen morális dolgok, de ez a mezsgye, hiszen a bukását okozó kegyelem ügye is erkölcsi töltetű leginkább, de szembenézés ezzel azóta sem történt.

Vélhetnénk azt is, ez lerágott csont, de nem az, főleg azért, mert máig nem tisztázottak a viszonyok, s most, hogy a bukott elnökasszony kezd éledezni, és visszatérni az úgynevezett közéletbe, nagy valószínűséggel kérdezni is lehet őt, maximum, mint most, nem felel. Mert amikor összefutottak vele a tollnokok, érdeklődésükre az volt a válasza: „most úgy bevallom, hogy úgy a magyar médiának nem érzek nagy késztetést, hogy interjút adjak”. A fönti dilemmából fakadóan ezt a késztetést inkább kötelességnek látjuk. Ezért a mai morfondír.

Egyébiránt bukott elnökasszony indoklásul és védelmére előadta, hogy a tajtékos napok alatt – szerinte – a magyar média inkorrektül viselkedett vele, de az az érdekes, azóta sem állt elő az igazsággal, hogy a történet kerek és korrekt legyen. Mindemellett az a különös: most sem látja, vagy nem akarja látni, nem a média volt „inkorrekt” vele, hanem a főnöke (vö.: Orbán), aki úgy rúgta ki, mint a népnyelv szerint a macskát szokták szarni, viszont így az azóta is tartó hallgatása cinkosságnak bizonyul. Jogunk lenne tudni az igazat tehát.

Így lenne korrekt velünk szemben, főleg, mint föntebb utaltunk rá, mert mi tartjuk el a nacsasszonyt, ám, ha ez így nem tetszik, le lehet mondani az apanázsról, elmenni valami tisztességes állásba, tisztességes vécésnéninek, lehet aksigyárba is, s így sóhajtozni a kegyetlen világon munkástársainknak műszak után. Novák nagy hibája az, hogy szerinte a bukását okozó sztori már lezárult, felejtsük el, de rá kell mutatnunk, igazából el sem kezdődött, mert úgy kussolnak, mintha omertát fogadtak volna. Bár lehet, ez így is van.

Az az érdekes helyzet állott elő, hogy egy időben szólaltak meg ezek ketten (a főkolomposok, s akik annak idején oly nagy harmóniában utazgattak szintén a mi pénzünkön) Balog Zoltán, aki szintén elnyugvást javasol, ugyanis szinte párhuzamosan fakadt dalra hajdani kedvenc útitársával (Novákkal). Balog szerint meg „már nem érdemes beszélni a kegyelmi botrányról”. A szép ebben az, hogy jogot formál arra, ő döntse el, miről érdemes és nem érdemes beszélni, elfelejtve azt, ezt nem ő dönti el, hanem az igazság keresése.

Bővebben és érdekesebben is idézhetjük Balog indoklását, miszerint: „Ha nem akarja, hogy nehezebb legyen az életem meg a szolgálatom, mint ahogy eddig volt, akkor szerintem erről már nem érdemes beszélni, ez egy lezárt történet bennem, a közösségünkben és szeretném, ha így is maradna”. –  Abban nem vagyunk teljesen biztosak, hogy a közösség annyira elnyugodott volna, másrészt pedig Balog is a mi (az egyház, jó esetben) pénzünkből él, amit Orbán folyósít neki, így a közpénz jelleg még fennáll. Jó lenne ezt nem elfeledni.

Mindemellett de, azt akarjuk éppen ezért, hogy nehezebb legyen az élete, de nem amiatt, mert gonoszak volnánk, hanem, mert ezt követeli a morális megfontolás. Ennek ellenére ő is, Novák is úgy tesznek, mintha itt lett volna egy tabula rasa, egy tiszta lap, ami után újjászületve lehet zavartalanul tovább folytatni az életet, mintha mi sem történt volna. Balog esetében is ez akkor volna elképzelhető, ha visszamenne az eredeti szakmájához, betanított esztergályosnak, és a kocsma pultjánál dülleszkedve álmodozna a lányok csöcseiről.

Viszont ez nincsen így. Ez a párhuzamos történet viszont minket arra tanít, hogyan képzelik a dolgot a fideszisták a bukás után. Mintha nem volnának alapvetően háborús bűnösök, úgy álmodják a tisztes (és gazdag) öregkort, hogy ami odáig vezetett, az szóra sem érdemes, pedig Magyarország helyzetében éppen, hogy ez a leglényegesebb. A kifosztásunk, átverésünk és megalázásunk történelmi fejezete, amit szerintük el kell felejteni, és velük együtt kézen fogva táncolni a lerohasztott jövőben. Rossz hírem van: ez nem így fog történni.

Orbán Balázs – Orbán Viktor politikai igazgatója, tanácsadója mintegy – egyértelműen fogalmazott hazánk és Oroszország kapcsolatáról egy feltételezett agresszió esetén. Egészen egyszerű nyelvre lefordítva az az álláspontja, s mivel többes számban beszélt, akkor a Fideszé is, a kormányé is, hogyha Putyin megjelenne a baráti tankjaival, akkor Magyarországot neki kékszegélyű kistányéron kellene átnyújtani, esetleg egy kupica vodkával együtt.

Ebbe a minősíthetetlen ideába aztán belekeverte ’56-ot, megszentségtelenítve azt, voltaképp relativizálta és helytelennek minősítette mind azokat az eseményeket, amikor a hazát fegyverrel kellett védeni, innen nézve tehát már hőseink sincsenek. A legszebb az egészben mégis az, hogy a szuverenitást óbégató, annak védelmében hivatalt is felállító kormány adandó alkalommal éppen ezt a szuverenitást lökné oda egy külső hatalomnak gondolkodás nélkül.

Ezen az egészen voltaképp túl sokat gondolkozni nincs mit, ez olyan krumplileves, amit Kádár apánk megálmodott, tehát krumplileves, azaz, hazaárulás és kollaboráció egy Fidesz képviselő (a miniszterelnök politikai tanácsadójának) szájából elhangozva. Tegnap két kimenetelt vélelmeztünk, miszerint ez a kisebbik Orbán röpül, illetve, hogy marad, és bevédik. Ez utóbbi történt meg, és maga Orbán Viktor tette ezt, azaz, innentől mások a súlyok.

Hogy végül arra jutott doktorminiszter urunk, biztos abban, hogy ő ezzel a másik Orbánnal adott esetben a Corvin köznél vállt-vállhoz vetve harcolnának, az egy mesebeli, kifestőkönyvbe való kép hazafias neveléshez óvodásoknak. Ennél sokkal lényegesebb, mert a Fideszt magát hordozza, hogy Orbán Viktor szerint félreértették a politikai igazgatóját, eszerint tehát nem azt mondta, ami amúgy a száján kijött, pedig mi tudjuk, hogy igen.

Kialakul viszont az a kép, hogy kompletten a Fidesz, de legfőképp miniszterelnök urunk rendszeresen mond olyanokat, amikre voltaképp nem is gondol. Ennek eredője már a homályos múltba vész, amikor Orbán Viktor életterekről értekezett (vö.: Lebensraum), ami lassan nyolcvan éve eléggé illetlen fogalom Európa-szerte, amire azt a választ kaptuk, O. V. mondta azt, hogy Lebensraum? Nem, azt mondta élettér – na ugye.

Még távolabb menve, s vizsgálódásunkat kiterjesztve jut eszünkbe az azóta is sokat hülyült Kövér László köteles beszéde, amelyben azt javasolta a kormány intézkedéseit nem kedvelőknek, hogy kössék föl magukat. Erről azóta is bizonygatják, hogy nem is úgy gondolta, pedig de. A fideszesek soha nem azt gondolják, mint amit mondanak, bár ez nem egyezik miniszterelnök urunk intésével, hogy mit kell figyelni, a szavait vagy a tetteit.

Mindemellett a szó a gondolat tükre, anélkül nehéz volna elhangoznia, hogy előtte a beszélő (szónokló) fejében meg ne fordult volna, éppen ezért volt nehezen értelmezhető például doktorminiszter urunk hadoválása annak idején a tiszta fajúságról, hogy ezt helyesnek gondolja, mert különben nem jött volna ki a száján. Amúgy már régen rossz, ha egy politikus rendszeresen arra kényszerül, hogy magyarázza a minősíthetetlen beszédét.

A rendszer totálissá válása után majd már nem kell, addig azonban minden egyes ilyen aktus segít nekünk a komplett kép megértésében, hogy úgy lássuk – ebben ez esetben a Fideszt, ahogyan látnunk kell a maga valójában. Mint aki kisemmizi és elárulja a hazáját, fasiszta (néhol náci) gőzök vannak a fejében, a lakosság pedig nem érdekli egyáltalán. Ennek a híres tételmondata a lázári, akinek nincsen semmije, az annyit is ér. Ez is bájos.

Aztán állítólag ő sem úgy gondolta. Mindemellett eltekintünk attól, hogy fölsoroljuk az összes olyan fideszes kijelentést, amellyel szembe köpték az ellenzéket, a hazát és annak polgárait, amiből összeáll egy olyan rendszer, mint a NER. Viszont, ha egyesével nem gondolják úgy, akkor összességében sem, tehát NER sincsen. De akkor minek nevezzük, legyen talán J. A. polgártárs után fasiszta kommunizmus. Voltaképp ez egy kis feudalizmussal spékelve meg is áll.

Jelenleg azonban még a Fidesz propaganda, akárha malac a jégen, küzd Orbán Balázs bűzös gondolataival, hogy kompletten az egész bagázsra rávetül a hazaárulás vádja, ám ezek szerint a menekülés első számú útja ez: nem úgy gondolta, rosszul értettük, ennél karakánabb már csak az lehetne, ha a pofánkba mázolnák, hogy el sem hangzott. Erre a metódusra az Állatfarmban van példa, bár módszereikben sokat merítenek onnan a fiúk.

Gulyás Gergely is beszállt a buliba, aki azt mondta, „Orbán Balázs félreérthetően fogalmazott, de ez nem változtat kiváló munkáján” – ez kérem szépen a Kaleta jelenség, aki ugyan pedofil, de elsőrangú katolikus, Orbán Balázs meg hazaáruló, de nagyszerű fideszes, ami ezek szerint mindent fölülír. S itt vagyunk helyben, mert ezt már értelmezni sem kell, itt áll előttünk feketén-fehéren az aljas romlottság. Ha kifordítjuk, ha be, mindenképp.

Azt lehetne mondani Orbán Balázs (a miniszterelnök politikai igazgatója) tegnapi kijelentése után, hogy betelt a pohár. Ez azonban így már teljesen fölösleges volna, hiszen az a bizonyos pohár már nagyon régen kicsordult, s mi tapodunk ebben az undorító lében. Hogy tételesen és korrektül haladjunk, illetve tárgyszerűen is, nem árt idézni a politikai igazgató elképesztő szavait annak ellenére, hogy aki ezt megteszi, azt maga ez a kisebbik Orbán tartja hazugnak (jó hangosan), illetve háborúpártinak természetesen.

Már ezen a ponton megbicsaklik a józan ész és a logika, mert nem látjuk a szavak (mondatok) idézettől való olyan áttranszformálódását, ami szerint, ha Orbán mondja, akkor szép, igaz és békepárti volna a jelentés, ellenben, ha idéződik, akkor háborúpártivá válik, valamint nem is igazzá. Ez a védekezés az elhangzottak után a politikai igazgató szájából, ami egyrészt ilyen reflexszerű beidegződéseket mutat (mindenkinek az anyukája rajtuk kívül), illetve a sarokba szorított patkány működését, mert amit mondott, az menthetetlen.

A szándék, amely az volt, hogy az ukránokat és Zelenszkijt ekézze a politika igazgató elvtárs, egy ponton átfordul egy vallomássá, ami, hogy így egy az egyben kiderült, azért lehet kellemetlen és kínos, mert eddig titkolni szerették volna, holott voltaképp mindenki tudta, hogy erről van szó, ezek így működnek.  Az ukrán helyzetet ’56-al vonva párhuzamba keveredik olyan mezsgyére az igazgató, ahová nem kellett volna elindulnia, illetve ahová és ahogyan megérkezik, az egészen elképesztő, s emiatt neki már két perc múlva mennie kellett volna.

„’56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált 2,5 éve, mert felelőtlenség” – így kezdi a morális süllyedést, és fokozza egészen a megsemmisülésig: „Belevitte egy háborús védekezésbe az országát, sok ember halt meg, területeket vesztettek… De ha minket megkérdeztek volna, akkor nem ezt tanácsoltuk volna. Miért? Azért, mert 56-ban az lett, ami lett, megtanultuk, hogy óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel, azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé”.

Hogy értsük az elhangzottakat, s ne legyenek kétségeink, Orbán kijelentése szó szerint ezt jelenti: Zelenszkij elnök helyében ők valószínűleg nem kezdtek volna emberéleteket követelő védekezésbe az orosz invázió után. Azaz, feladták volna a haza megvédésének kötelességét, amit az alaptörvény is előír, s amelyre ez az Orbán képviselőként fölesküdött. Ugyanakkor, mivel többes számban beszél, nem tudjuk, ez kit takar, de két megfejtés van: a kormány, illetve az országgyűlés, akik ezek szerint adott esetben tálcán nyújtanák át Putyinnak a hazát.

Ezt kollaborációnak nevezik és hazaárulásnak. Itt vontuk meg a mérleget, amit ragozni tovább nem kell. Megjegyzendő azonban, hogy ezzel egy lendülettel köpte szembe az alaptörvényt – amiért viszont nem nagy kár -, ám ezzel együtt az ’56-os hősöket, sőt, minden magyart, aki valaha is fegyvert fogott és az életét adta a hazájáért. De befigyel itt az orrba-szájba ordítozott szuverenitás is, amit ez az Orbán az első rossz szóra adna fel, azaz, annyi baj van itt, hogy már tegnap élő egyenes adásban kellett volna őt kirúgnia a pártjának, ez azonban nem történt meg.

Éppen ezért fog ez rájuk égni, mert valamit azért nem ártana reagálni, aminek két kimenetele van, megtagadják Orbánt, s akkor Zelenszkijnek adnak igazat (bukta), kiállnak mellette, akkor viszont ugyanabba a bűnbe esnek, mint ő. Ezért most épp még hallgatnak, illetve valószínűleg Rogán erősen dolgozik rajta. Mindenesetre ügy van, s hogy mi lesz belőle, az rajtunk is múlik, akik – legalábbis magam személy szerint – a Momentum álláspontját osztom, miszerint az igazgató „senkiházi ruszkibérenc”. Viszont nincsen ezzel egyedül.

Voltaképp egyébként nem történt egyéb ezzel a kinyilatkoztatással, mint formát öltött a Fidesz békepártisága, hogy mit képzelnek ez alatt. Zelenszkijnek (és az ukránoknak) már a két és fél évvel ezelőtti aljas támadás elején föltartott kézzel kellett volna Putyin rendelkezésére bocsátani az országukat. Viszont, hogy Orbán (a Fidesz, a kormány) Magyarországgal is ezt tenné, ha úgy fordulna a dolog, ez az az újdonság, ami most lelepleződött, s ez az, amiért most kompletten mind az összesnek takarodnia kellene.

Mert az is kiderült ezzel végképp – mert már eddig is tudtuk – mire tartják ezek az országot, egy kirabolható, ellopható területnek, amiért adott esetben semmit nem tennének. Ez egyébiránt fölér Kövér hajdani köteles beszédével, ami akkoriban választási vereséget hozott nekik, hogy ez most mit fog, az megint csak rajtunk múlik. Innentől ugyanis permanensen feltehető az a kérdés neki, de a soknevű hadügyminiszternek mindenképp, hogy akkor miért fejlesztik a magyar hadsereget, s nem utolsó sorban ki ellen.

Amúgy délutánra magyarázkodás már volt, az Orbánnal interjút készítő „újságíró”, Kohn Mátyás Lukács evangéliumát idézve védi interjúalanyát, amiben az egyik unikum ez, a védő aspektus, mert ilyet eddig még nem láttunk, a másik pedig a Biblia belekeverése az egész visszataszító történetbe. Amikor idáig jutnak, az azt jelzi, hogy más útjuk már nincs a gyalázat elfödésére, akárha ember, most jövünk a templomból feeling és helyzet, az utolsó stáció mintegy. Itt tartunk kedveseim, bár már régóta, csak most megint kiderült.

A Budapest-Belgrád vasútvonal felújítása elég nagy biznisz. A magyar állam kínai hitelből finanszírozza, és ontja a pénzt Mészáros Lőrincnek, de Orbán Viktor kedves papájának is, aki a bányájából viszi a rengeteg követ oda. A világban másutt azért vannak összeférhetetlenségek. Például a miniszterelnök apukája nem igazán kap megrendelést a fiacskája által irányított államtól, de kies hazánk nem az a hely az univerzumban, ahol ilyesmin fennakadnának.

Egyébiránt mindezt rég tudja mindenki, és csönd is van körülötte, de valamilyen ismeretlen okból egy újságírónak épp most jutott az eszébe. S akkor, amikor maga Orbán Viktor útban volt a Nagy Tervet előadni, ez az újságíró ezzel a kérdéssel provokálta őtet, s mivel karácsony még messze van, meg a templomból sem most jött doktorminiszter urunk, adódott a válasz a provokációra, miszerint „forduljanak a kivitelezőhöz”.

Nem oda kellene, hanem Polthoz, de hozzá fölösleges. Mindez csak egy apró kis kép miniszterelnök urunk, a sajtó és Magyarország állapotáról, és kiemelt figyelmet is azért kapott, mert épp a Nagy Terv bemutatása előtt történt. Mert ahogyan tegnap megjósoltam, úgy gyűltek a sajtómunkások Orbán köré emiatt, mint a legyek donganak a légypapír körött, azzal az el nem múló naivitással, hogy azt hiszik, ezúttal tényleg hallanak majd valamit.

Aztán meg semmit soha. Az óriási nóvumnak beharangozott „megmondom, hogy miként mentem meg az országot egy személyben” delirálás már Kötcsén is elhangzott, tehát nem a fiókban lapult. Viszont boldogabbak lettünk volna attól, ha ott is marad, mert úgy nagyjából azt tudtuk meg, vezérünk miként akarja a még a mostaninál is nagyobb csőd felé vagy bele kormányozni az országot, mert a fura álmai efelé vezetnek csakis.

A vezérlő idea – ami köré ezután majd az összes eszement kommunikáció épülni fog – a „gazdasági semlegesség” elve a globális gazdaságban. Egy olyan különálló kis rothadó sziget képe, amely a Nyugat hanyatlásának és a Kelet felemelkedésének egyáltalán nem beteljesülő folyamataira szeretne épülni, amikor is mi magunk döntjük el, kivel boltolunk és cuccolunk össze, a dolgok azonban nem így működnek, mert vannak gazdasági törvényszerűségek.

A magunk részéről nem vagyunk közgazdászok, így nem áll módunkban a Nagy Terv tarthatatlanságát pontról-pontra megmutatni, de akadt olyan, aki ezt már megtette, s arra mutatott rá, hogy az az egész „gazdaságpolitika”, amely a semlegességre épül, a mai viszonyok között csakis a Huxittal elképzelhető, akkor azonban – így az elemzők – elképzelhetetlen folyamatok indulnak el, aminek a tragikus vége már most borítékolható.

Éppen ezért az a vélekedés, hogy ez a Nagy Terv nem egyéb, csak orbáni fikció, egy olyan keret, amely muníciót ad a mostani hatalmas bajok magyarázatához, mert ezek szerint, amit másfél évtized alatt elcsesztek, az nem az ő, hanem a világ hibája, amely nem érti a magyarok nagyszerűségét, így kies hazánk miattuk, és tehetetlenül sodródik bele a bájos gazdasági szakadékba. Bár belegondolva, már épp zuhanás közben vagyunk.

Hogy a feltételezett Huxit megtörténik vagy sem, azt pedig nem Magyarország és a világ állapota és viszonya fogja eldönteni, sem hazánk leendő sorsa, hanem az, hogy a kis család és peremvidékei miből tudnak többet profitálni, lásd a kedves papa zavartalan gazdagodását egy állami projekten. És a sort szerteágazóan lehetne folytatni, azonban már az összeset ismerjük és szenvedjük is, azaz, ebben sincsen semmi újdonság.  

Elhangzott viszont egy ezeken túlmutató veszedelmes kijelentés, ami Huxiton kívül is megvalósítható, és ez az egy, az, ami a közvetlen közeljövőnket meghatározhatja. Mégpedig, hogy a Nagy Terv szerint a költségvetés mozgásterét Orbán a hiány kilencven százalékos GDP arányában jelölte meg, azaz, bedobta a gyeplőt a még nagyobb eladósodás felé, holott a költségvetés már a mostani hetvenhat százalékba is belerokkan. Olyan is.

Illetve nem igazán van, csak ilyen toldozott-foldozott valami. Már szinte biztosra vehető Nagy Márton gazdasági csúcsminisztersége, aki szerint élénkíteni kell a gazdaságot, ennek érdekében elengedhető a költségvetési hiány, figyelmen kívül hagyható az infláció, etc., és ott vagyunk, ahol két éve is voltunk, mert egy ilyen kaland vége könnyen lehet leminősítés, költségvetési válság, árfolyamválság és újabb inflációs válság.

Ez a Nagy Terv hölgyeim és uraim, minden kimenetelében bizonytalan vagy tragikus véggel, amit momentán még nem látunk, csak azt tudjuk, hogy jön. Kormányunknak nem gazdasági, hanem időben terjeszkedő mozgásteret ad, de olybá tűnik, amit eddig elcsesztek, azt most egy új zászló alatt folytatják, tehát alkalmatlanok. Állítólag Einstein mondta volna, hogy a hülyeség az, ha mindig ugyanazt csináljuk, és azt várjuk, hogy más eredményt kapunk. Íme, igaza volt.