blogin.hu

Választásokat tartottak Azerbajdzsánban, illetve annak a karikatúráját, ahogyan az már arrafelé szokásban van. Előrehozott voksolás volt egyébként, amit az ottani despota Ilham Aliyev azzal indokolt, idén lesz húsz éve annak, hogy ő vezeti az országot, illetve mert a korábban keresztény örmények lakta Hegyi-Karabah elfoglalásával, a keresztények elüldözésével új korszak kezdődik országa életében. Dicsőséges, valószínűleg.

Zárójelben annyit, hogy a keresztények elüldözéséhez Orbán már egyszer gratulált a cimborájának, miközben a magyar keresztényüldözési államtitkár itthon meg mélyen hallgatott. Ez csak mellékszál a mai történetben, de mindenképp megért egymondatot, hogy a nyájas olvasó gondolatai ez irányba is kalandozzanak kicsinyég. Hogy Orbán miért szereti annyira ezt az Aliyevet, az viszont mélázásra ad okot.

Egyrészt jó öreg diktátortárs, akinek a rendszere követendő példa lehet a magyar despotának, másfelől az a másfélmillió dollár is erős kapocs lehet, amit azért kapott, mert szabadon engedte az azeri baltás gyilkost, mint most Novák a pedifilsimogatót. Ebben nagyok vagyunk. S ha már Novák bekúszott a képbe, azt is említsük meg, hogy míg Orbán az azeri vonalat vitte ezekben a napokban, az elnökasszony örmény kollégájával keresztény értékekről szónokolt.

Egyébként tényleg nincs bőr a képükön, de ez nem nóvum, és nem is erről, de nem is az azeri-örmény konfliktusról és az ahhoz való csúszómászó magyar viszonyról beszélgetünk máma, hanem az azeri választás azon vonulatról, hogy Orbán cimborája az előrejelzések szerint 93,9 százalékkal győz majd (illetve azóta már győzött), de a legszebb az egészben, hogy a mi vezérünk már a hivatalos végeredmény kihirdetése előtt sietett gratulálni neki.

Ketten voltak ilyenek a világon, ő, meg a fehérorosz Lukasenka, akit nem nagyon kell bemutatni a nagyközönségnek, de nem is érdemes. Csak annyit ér meg a neve, hogy lássuk, Orbán milyen környezetben és milyen társakkal érzi jól magát, míg közben, ahogyan naponta halljuk, látjuk, teli pofával szidja az Uniót, aki az ő szuverenitására tör, gyarmatosítja és beavatkozik a belügyeibe. Mint most is, amikor újabb kötelezettségszegési eljárást indított ellene.

Mégpedig épp a szuverenitásvédelmi törvény miatt, amely sérti a demokratikus értékeket, az uniós polgárok választójogát, az Európai Unió Alapjogi Chartájában rögzített számos alapvető jogot, és nem kevesebbet, mint kilencet, amelyek tételes felsorolásától most eltekintünk. Ebből persze megint visítás van, bár lehet, ez volt az egyik célja, a másik azonban az, hogy a közelgő választások előtt megfélemlítse és sakkban tartsa az ellenzéket.

Mint kitetszik, szép lassan, komótosan és matatva, babramunkával Orbán araszolgat az azeri állapotok felé. S hogy azt milyen tökéletesnek tartja, annak jele ez a végeredmény előtti gratuláció, ami mutatja, milyen jól le lehet zsírozni mindent. Olyannyira, hogy az oroszok, akik megfigyeltek ott, egyenesen tökéletesnek tartották a lebonyolítást, olyannak, amiből még ők is tanulhatnak, ami magunk közt szólván nem piskóta.

Ám, hogy lássuk, a magyar viszonyok miként azeriesednek el (putyinizálódnak), szőrmentén azt is jegyezzük meg, a szuverenitásvédelmi törvény nem csak az amúgy pislákoló magyar ellenzéket, hanem az újságírás utolsó cafatjait is fenyegeti, amit Kovács levelező azzal indokolt felvonyítva, hogy ezt az aljas törvényt azért támadják a „dollárbaloldal” és külföldi gazdái, mert ők a külföldi befolyásszerzést szeretnék ezzel megakadályozni. Delikát.

Nem akarnánk két ujjal mutogatni, pláne nem két pofával üvölteni kies hazánk kínai vonaláról, az oroszról meg még inkább fölösleges, de vannak azért csontok ebben a történetben, amelyek nehezen védhetők és magyarázhatók. Ám az azeri ideális állapotok felé közelítve az kételyek nélkül jelenthető ki, az a szavazói réteg, amely Orbánt is ilyen kilencven plusz százalékban hatalomban tartja, a dilemmákról nem értesül egyáltalán. De nem is akar igazán.

Ám amikor azt mondjuk, a szuverenitásvédelmi törvényük a magyar sajtó utolsó morzsái ellen irányul (mert Orbánét sajtónak nevezni súlyos eufemizmus), akkor arra mutatunk rá, a Fidesz számára azeri mintára az volna a kívánatos, hogy csakis az általuk kialakított alternatív valóság, ez a rózsaszínű, buborék-álomvilág jelenne meg a bávatagok előtt, s ezért mindent meg is tesznek a maguk jól kigondolt ocsmány módján. De néha lehullanak a díszletek.

A KSH ezekben a napokban tett közzé két adatot az ipar és a lakossági fogyasztás bezuhanásáról, ami egyedi és utolsó eset lehet. Korábban a GDP-ről ilyet megjelentető munkatársat kirúgták, az inflációval foglalkozó osztály vezetője meg önként távozott azzal az indokkal, hogy a statisztika készítésének nem bevett és elfogadott módja a hasraütés és saccolgatás, hogy a hatalomnak kedves eredmény jöjjön ki.

Pedig ez folyik a hivatalban a valóság elfedésének szándékával. Aki pedig a valóságot megírná, az a Fidesz szuverenitását támadja, de fogalmazhatnánk Virág elvtárs örökbecsű szavaival is, miszerint: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”  – És már helyben is vagyunk nagy valószínűséggel, és bár ne lennénk ott.

Momentán ott tartunk, hogy titkosszolgálati eszközökkel akarják megbuktatni Novák Katalint. Delikát. Leginkább azért, mert az immár az idők kezdete óta hatalmon lévő Fidesz ellenében ezek szerint a titkosszolgálatok valaki más kezében kell legyenek ezek szerint. Sejtetve van, hogy kiében, sőt meg is nevezi a deliráló egyed, mégpedig a „titkosszolgálat-rendőrség-ügyészség-bíróság maffia” volna az, amely föld alatti szervezkedés le akarja járatni Novákot. Mintha nem tenné meg ezt önmaga minden lélegzetvételével.

Ha azt mondanák, olyan hülye nem létezik, aki képes ilyet kitalálni, csalódást kell okoznom. Nem én szoptam az ujjamból a dzsémszbondos sztorit, hanem egy bizonyos Skrabski Fruzsina, aki amúgy influenszer, és emellett a nagyasszony tizenhat tagú tanácsadó testületének tagja. Illetve saját bevallása szerint Novák fan, egy bávatag rajongó, s ha az elnökasszonynak ilyenek adnak tanácsot, akkor az sok mindent megmagyaráz, viszont őt magát nem menti fel. Voltaképp azt is mondhatnánk, egy brancs ezek, miközben A tanúra gondolunk.

Most kell jönnie egy vallomásnak olyan tartalommal, hogy jómagam erről a Fruzsináról eleddig nem tudtam, hogy a világon volna, de ezek szerint nem veszítettem túl sokat. Mielőtt azonban tovább haladnánk a romantikus történetben, miheztartás végett nem árt tisztázni, hogy Novák Katalint semmilyen körülmények között megbuktatni nem lehet, maximum Orbán nagyvezír távolíthatja el és csakis akkor, ha úgy véli, hogy létezése szavazatvesztést okoz. Ha amúgy gyerekeket vacsorál, hogy fröcsög a vér a foga között, az sem igazán érdekes.

Novák létezését vagy nem létezését csakis innen lehet vizsgálni. Hogy ehhez képest a házi influenszer miket miről álmodik, az érdektelen, mint ahogyan az ellenzék sivítozása és minden leváltási törekvése is. Mindemellett azért a röhögés vagy elborzadás miatt érdemes ezt Fruzsina-elméletet megmutatni, hogy lássuk, mire nem képes az emberi képzelet. Eszerint tehát a fentebb emlegetett maffia „nem kellőképpen informatív anyagot” adott a nagyasszony kezébe, „hogy nem minden információ birtokában hozza meg a döntést”.

Visszatérve A tanú világába, akkor ezek szerint az imperialisták vezették félre a szentéletű elnökasszonyt, aki – és megint idézni vagyunk kénytelen – „az egyik legtisztességesebb ember az országban”. Ezt az állítást nem is akarnánk sem cáfolni sem igazolni, mert gusztus kérdése, illetve a relatív erkölcsiségé, ami alapján azt kérdezzük csupán, mihez képest. Egy ganyédombhoz viszonyítva talán, de ez sem biztos, így a kijelentéssel kezdenünk nincs mit, mert Novák esetében is igaz az orbáni tétel a mondás és csinálás kettősségéről.

Viszont a sztori nem egészen lenne teljes ennyi információ birtokában, mert új hősünk – ez a Fruzsina – képes még fokozni, mikor is azt is a tudtunkra adja, a bicskei gyermekotthon esetében „megint egy koncepciós perről van szó, sajnos sok ilyen van büntetőügyekben és erről is lehet tudomása az elnöknek”. Azaz, nyájasaim, nem is volt pedofília így Novák csak helyrehozta a hibát, mert „láttunk mi már hasonló ügyet, egy szentéletű szerzetessel szembeni liberális lejárató akciót, amikor kiderült, hogy minden hazugság volt”.

Ez az egész tehát most már a mi aknamunkánk, akik békétlenséget akarunk akkor, amikor Novák „nagyon bátor és népszerű, a tisztességtelenek ezért meg szeretnének tőle szabadulni, de sokan vagyunk mellette, akik békés és szabad Magyarországot szeretnénk”. Így kerek a világ. Akik felhorgadnak egy pedofil ügy elítéltjének adott kegyelmen, azok a rossz életűek, illetve Novák egyáltalán nem is hibázott, csak csőbe húzták a lipsik, akik, mint fentebb láttuk, a háttérhatalom az országban. Minden az ő kezükben van.

Nem mutatnánk rá mindennek a képtelenségére, arra azonban igen, hogy az ilyen Fruzsina-félék azok is, akik Bayert az ismert események után felállva tapsolták, s ezen a vonalon nyílegyenesen jutunk el az Orbánnak kezet csókoló nyugdíjasig meg az „alavju” tábláig. A vak hittel nehéz mit kezdeni, ahogyan az ezt kiépítő monolit hatalommal sem sokat lehet. Ezek így egymásra épülve, egymást erősítve teszik pokollá az országot, s vannak ismert arcai, és van a névtelen, bamba tömeg. A mi Fruzsinánk ennek a minéműségét mutatta meg.

Ezzel a kegyelemmel, ami most a vihart kavarja, Novák morálnélkülisége mutatkozott meg, de tevőleges kárt az országnak nem okozott. Viszont úgy működik tovább, mintha mi sem történt volna, s mindeme viharok közt fölhívta a svéd miniszterelnököt is arra intve őt, jöjjön el kies hazánkba, és mutassa meg „azt a szándékot is, hogy nekik is mennyire fontos a magyar képviselők meggyőzése”. Itt kérdezzük meg tátott szájjal: mi van? Mert élénk fantáziánk ellenére is nehéz elképzelnünk, ahogyan Ulf Kristersson a bátor frakciónak könyörög.

Ezen kívül is látszik, Novák a botrány kipattanása óta is olyan zavartalanul jár-kel a világban, és óráról órára járatja le Magyarországot belepofázva a külpolitikába és mindenbe, mintha ahhoz neki bármi köze is lehetne, mint aki érinthetetlen. És voltaképp, ahogyan a szerepét föntebb vázoltuk, valóban az. Orbán kezében a döntés, hogy Vargához hasonlóan Brüsszelbe száműzi, vagy menedéket ad neki Hatvanpusztán, mert, hogy őt semmiképpen nem hagyja az út szélén, arra mérget vehetünk. Addig is úgy rontja a levegőt, ahogyan Orbán akarja.

Ülésezett tegnap az országgyűlés. Itt és amelyen a svéd NATO csatlakozás megszavazása lett volna az egyik feladat, ám a 135 bátorak nem jelentek meg, így az ellenzéki lamentálások után még a napirendet sem sikerült megszavazni, így hazamentek a legények. Mindez nekünk nem volt túl nagy meglepetés, de azoknak a nagyköveteknek (USA, Lengyelország, Dánia, Norvégia, Szlovákia színeiben) talán igen, mert láthatóan nem túl vidáman ücsörögtek ott, ahol máskor Orbán haverjai illetve a komplett családja szoktak. A vendégszektorban.

David Pressman, az USA nagykövete, bár tudta, mi készül és hová jön, mégis megmagyarázta látogatásának okát. Mint mondta, Orbán megígérte neki, hogy ezt a svéd NATO csatlakozást az első adandó alkalommal megszavazzák, s mint mondta, itt volt az első adandó alkalom, ami aztán ment a levesbe. Azt nem tudjuk, a bátorak hol jártak épp és miért nem jöttek el – nem utasította őket a gazda -, azt viszont igen, hogy kormányunk tagjai épp ebben az időben Sopronban futballoztak, mert mint Orbán kijelentette: „Meló az van”.

Érdekes volt azért is ez a cirkusz, hiszen ide s tova egy éve annak, hogy Hende Csaba vezetésével Stockholmban jár a Fidesz parlamenti küldöttsége épp ez ügyben, és a kirándulás után a gukkeros ember azt nyilatkozta: „Támogatjuk Svédország NATO-tagságát”. Kövezzenek meg, vessenek a mókusok elé, ha ez józan olvasatban nem azt jelenti, hogy akkor meg is szavazzák, ehhez képest azonban eltelt egy év, Orbán a százharmincötökre mutogat, ezek a bátorak meg sehová, csak nem mennek el az ülésre, ami amúgy a munkájuk volna.

Szorosan ugyan nem tartozik a tárgyhoz, de kíváncsiak leszünk, hogy a távolmaradás után Kövér házelnök ezt a galerit is úgy szénné bünteti-e, mint amúgy az ellenzékieket egyenként szokásában van, ha így mulasztanak. Ha nem így lesz, akkor újólag bebizonyosodik, hogy a törvények vagy szabályok nem mindenkire egyformán vonatkoznak, azokat betartani nem igazán kell, ha az ember fideszes. De ez mellékszál. Mindemellett nem mennénk bele részleteiben, mi történt ezen a csonka és érvénytelen parlamenti ülésen.

Maradjunk annyiban, hogy bohózat volt, s elég csupán fölidézni a karzaton ücsörgő nagykövetek komor tekintetét, hogy lássuk, nem lesz ennek jó vége. Pressmann nagykövet ugyanis már belengetett bizonyos szankciókat, és most már úgy tűnik, lesz is belőlük valami, mert tegnap is kiderült, Magyarország, amely egy katonai szövetség tagja, épp ennek a szövetségnek a jól felfogott érdekeivel megy szembe. Mint ahogyan az Unióéval is, de ott Orbánt durván befenyíthették, hogy fülét-farkát behúzva iszkolt haza.

Természetesen győztesen, mint általában és mindig. Viszont, hogy a Fidesz viselkedését megérthessük, egészen fel, Orbánig kell mennünk, mert mindenki számára egyszeregy, hogy ezek a bátorak a gazda intése nélkül fingani sem mernek. Így amit ők tesznek, azt Orbán teszi, fölösleges tehát külön entitásként kezelni ezt az amúgy különállónak tűnő bűzös halmazt. Szóval olybá tűnik, hogy Orbán, vele együtt a Fidesz, s ami rosszabb, az ország is bepávatáncolta magát a sarokba, ahonnan most nyüszítve nézeget kifelé. Hogy mi lesz.

Baj lesz, és nagy. A szorítás és kényszerítő fenyegetés elsősorban nem minket érint, hiszen az ukránoknak megszavazott ötvenmilliárd euró után az oroszok nem nekünk üzenték első körben, hogy nem vagyunk a barátjuk, aztán kicsivel később, hogy árulók vagyunk. Orbán volt az, aki a selyemzsinór első kis darabkáját megkapta, s ha előttünk van az a kép, miként viselkedett, feszengett és várta a véget legutóbbi moszkvai látogatásakor Putyin előtt, akkor el tudjuk képzelni, milyen nyüszítés lehet most benne, mert megfeszítette a húrt.

Hogy túl is feszüljön ez a készség, ami után talán nem lenne ajánlatos egy magas ház ablaka közelében tartózkodni, az a svédek NATO-ba engedése volna. Innen is látszik, és nagy valószínűséggel mindenki (a nagykövetek is) tudja, tudják, hogy nem a 135-ök gáncsoskodnak, indokoljanak akármivel is, hanem a nagyvezír húzza az időt a ki tudja mit hozó jövő előtt. Ha Orbán olyan zseni lenne, mint amilyennek tartják, és mint amilyen nem, akkor már ennek a táncikálásnak az elején tudhatta volna, ennek nagyon rossz vége is lehet.

Az lesz. Az eddig mellette lévő szerencse sem húzhatja ki már abból a bajból, ahová kormányozta magát Putyin és a szabad világ közt sasszézva és a magyarok érdekének hazudva az egyéni nyomorát. Az Unió lerendezte, s ha előbb-utóbb – mert egyszer meg kell szavaztatnia – a svédek NATO csatlakozása is megtörténik, akkor Putyinnak sem kell már cimboraként, mert nem tud belülről kellőképpen bomlasztani. És abban a pillanatban esik le a váza az asztalról, kerül a senki földjére ez a politikai kalandor, mint ahogyan az összes hasonszőrű oda jut.

Orbán futása itt és most, az orrunk előtt ér véget. Majd a nyári uniós választások után – ami immár Trump mellett az egyetlen esélye a túlélésre – hullik végleg a porba, mert ennyi idő alatt mindenki kiismeri és senki nem áll vele szóba. Az az egyetlen kérdés, hogy az ország is vele tart-e a zuhanásban, mert amit a külső körülményektől remélhettünk, az lassan valósággá válik, innentől fogva tehát csak rajtunk áll vagy bukik a saját sorsunk. Igaz, ez eddig is így volt, de alkalmatlanok voltunk a szabad életre. Majd kiderül, hogy ez végleges állapot-e.

„Meló az van” – posztolta ki miniszterelnök urunk a képet, amelyen ő és decens kis csapata, amelyet valami ismeretlen ok miatt kormánynak hív, megérkezik a kihelyezett ülésre Sopronbánfalvára. Nem először látogat a bájos magyar településre a mókus őrs, leginkább akkor vannak házon kívül nagy valószínűséggel, amikor az ottani fogadósnak kell egy kis apanázs a közösből, ezzel is igazolva a tételt, miszerint senkit nem hagynak az út szélén.

A mostani kiruccanásnak azonban egyéb oka is lehet a szívbéli jóságon kívül, mégpedig az, ne kellessen befáradni a parlamentbe az ellenzék által összetrombitált ülésre többek között a svédek NATO csatlakozásáról. Az a hajó már elment, amely azt a szólamot tartalmazta, miszerint ebben a folyamatban nem kies hazánk lesz az utolsó, ha ganyék vagyunk, legyünk szügyig azok, a bávatag rajongóknak úgyis teljesen mindegy.

Mindemellett tudható, mi lesz az egyik téma a wellness-napokon, a fővezér most magyarázza majd el, miért ment szembe az ukránok pénzének megszavazásával nem csak a komplett kormánnyal, hanem a nemzeti konzultáció behazudott eredménye után az egész nemzettel. S ha úgy működne a Fidesz, mint ahogyan nem működik, akkor lehetnének izgalmas és izzasztó percei doktorminiszter urunknak, de ilyesmitől nem kell tartania egyáltalán.

Sőt, mintha mi sem történt volna, a csipet csapat Sopronbánfalvára utaztában – már, ha nem helikopterrel mentek ide is, ahogyan amúgy kiváltképp szeretnek közlekedni -, az utak mentén találkozhattak volna a nemzeti konzultáció 2.0 plakátokkal, s rácsodálkozhatnának arra, mintha semmi sem történne az időben egyáltalán. Orbán nem szavazott volna meg semmit, és a nap ugyanúgy sütne, mint múlt csütörtök és Brüsszel előtt. Innen nézvést nincs mit tanácskozni.

Máshonnan nézve a dolgokat sem. A verkli ugyanaz, és az is marad a nyári választásokig, tehát, hogy épp most miket beszélnek meg vagy milyen döntéseket hoznak, az teljességgel érdektelen. És mellékszál abból a szempontból is, hogy a kirándulók épp most tapasztalhatták meg, még az is mindegy, a főnökük nekik mit mond vagy mit ígér, mert úgyis azt csinál, amit csak akar, s amit a hatalomért való remegésében praktikusnak vél.

Megkérdezhetnék hát maguktól, ha lenne saját akaratuk, mi értelme ennek az egésznek a levegőváltozáson kívül, de tudnunk kell, hogy azért vannak épp ők ott, mert ilyen kérdést soha föl nem fognak tenni sem maguknak, sem a keresztapának. Ebből fakad, hogy ezt az egészet munkának nevezni vagy túlzó eufemizmus, vagy méretes hazugság, de, hogy érdemi dolog ott történni nem fog, az teljességgel bizonyos. Viszont vannak fölhorgadások.

Ha nem is a belső körökben, mint azt az elébb megindokoltuk, hanem az internet kósza népénél, akik a vezéri bejegyzésre, miszerint „meló az van”, ha lehet így mondani elemi erővel háborodtak fel és verték az asztalt meg a klaviatúrát azt kérdezve önmaguktól és egyben mindenkitől – hogy csak a szalonképesebbeket idézzük –, mikor dolgozott ez a mocsok akár csak egyetlen percet is, és a maguk módján igazuk van. 

Nem kerülhető meg ugyanakkor a munka filozófiai és fizikai fogalma, hogy azoknak mennyiben felel meg az, amit Orbán Viktor elég merészen annak nevez. Mert amióta ezt a tevékenységet folytatja már több mint harminc éve, a tapasztalat azt mutatja, hogy munkájától az ország ugyan nem, de ő maga gyarapszik. De még egyszer sem hallottuk dünnyögni a fogai közt J. A. panaszát, miszerint „ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért”.

Emlékszünk a szállóigévé vált fideszista szlogenre: „csináljunk úgy, mintha valami nagyon fontosat kellene csinálnunk”, amit mára hajlamosak vagyunk elfelejteni, pedig ez az alapja annak a rajongói hitnek, miszerint „legalább kormányozni tudnak”. Holott az ország állapotán látjuk: nem. Ezt igazolja ez a kis kirándulás is, ami kormányülés névre hallgat, de, ha ahogyan nincsenek, ám lennének ezekről jegyzőkönyvek, kiderülne, nem azok.

Akkor hát mik? – horgad föl bennünk a mindent néven nevezés kényszere, de nem találjuk a szavakat, illetve, amelyek előbuknak a ládafiából, azok módfelett illetlenek. Egy biztos, hogy amíg ezek ott hédereznek, a világ arra figyel, hogy még most sem bólintanak rá a svéd NATO-csatlakozásra, tehát mindenki tudja, ezek milyenek. Egyébként a rajongó bávatagok is, de kies hazánk az a hely, ahol ez nekik éppen megfelel.

Mint azt a brüsszeli csúcs eseményei után tételeztük, másnap sikerként lett eladva a bávatag fideszistáknak istenük totális kudarca. Nem részleteznénk újólag a történéseket, de úgy lehetne összefoglalni azokat, hogy Orbán torkára tették a kést, ezért nem vétózott megint. Mindent elveszített, de semmit nem kapott, ebből pedig az fakad, ha ebből világra szóló diadalt szeretnénk fabrikálni, annak rossz vége lehet. Az is lett.

Illetve annál valamivel több is, mert doktorminiszter urunk ingatag jellemét ismerve abban is biztosak lehettünk, hogy a frusztrációját – ha képletesen is – valakin le kell vernie. Ezek voltak most az ukránok, akik miatt nem először kellett vesztesen távoznia, így, ha lehet, és a Kossuth rádióbéli fölszopásból ki is derült, Orbán most már talán sokkal jobban akarja Ukrajna vesztét, mint maga Putyin cimborája, de arról a tájékról is kezdnek nagyon hűvös szelek fújni.

Elképesztő módon berágtak rá a putyinista oroszok a mostani vétó elmaradása miatt. A kiinduló pont az volt, hogy a magyar csicska már nem a barátjuk, a záró aktus pedig, hogy áruló. Ha más nem is, ezek a reakciók mutatják, honnan fújtak eddig Orbán szelei, ekképp a csütörtöki végeredmény szerint Brüsszelben is behódolt, és oroszok is listára tették, ami így egyben alkalmas arra, hogy megbillenjen hősünk amúgy is ingatag lelki egyensúlya.

Reményeink szerint elég szofisztikáltan fogalmaztunk a vezéri benső állapotáról, mint ahogyan címadásunkban is törekedtünk erre. Az volt ugyanis az eredeti elképzelés, hogy mai dolgozatunk címe „Orbán, a tapló” lesz, ami mindent elmondana, de aztán a képünkbe mázolták volna azt a vádat, hogy mi pikkelünk doktorminiszter urunkra, ami egyáltalán nem fedi a valóságot, mert csak szimplán megvetjük őt. Viszont ezt is ki kell érdemelni.

És atyuskánk tesz is érte napra nap. De, amit most ezen a pénteki szeánszon előadott, az minden képzeletet felülmúlt. Az első tétel a siker és győzelem volt, amit abból az állításból kellene beszopnunk, hogy az a diadal, ha az ukránok nem kapják meg a magyarok pénzét, mintha eddig azt kapták volna. Nem kell felhívnunk a kedves vezető figyelmét, mert úgyis tudja, csak hazudik, hogy az a pénz, amiről állandóan ábrándozik, a burgenlandi traktoristák pénze.

Meg a német proletároké, és így tovább, ami pénzt azért fizetnek be, hogy kies hazánk gyarapodjék, és nem azért, hogy a maffia ellopja. Ha nem jön az a nyüves pénz, ezért nem jön, valamint Orbán fasiszta rendszere miatt. Ha ez nem volna, mindjárt csörögne a kassza, de ahhoz épp Orbánnak – és a Fidesznek – kellene eltakarodnia, ebben azonban nem reménykedhetünk, ők pedig nem teszik meg szépszerével, a pénz tehát pihen a közös széfben.

Ez eddig a szokásos, már időtlen idők óta hallott sztori, de most, hogy voltaképp a vezéri nimbusz, a rettenthetetlen utcai harcos képe ott hever a porban széttaposva, az örök győztesnek olyan fájásai vannak, amelyek nem múlnának el, ha nem tombolna egy kicsit, s innen nézve a második nekifutásra előállított cím, a sarokban hörgés érzékletes képével megfelelőnek tűnik, de kik vagyunk mi, hogy megveregessük érte a saját vállunkat.

Porbafingó kis senkik vagyunk, ahogyan azonban Orbán is az, de nem akaródzik neki belátni. Ebben a rádiós monológban tehát mindent megtesz, hogy valaki legyen, s mindeközben eléri, hogy a vétó elmaradása ellenére az ukránok is vérdíjat tűzzenek ki a fejére, így innentől fogva érdeklődve figyeljük az események alakulását, hogy mi történik, ha indul Zelenszkijjel tárgyalni, ha és egyáltalán bekövetkezik még ez az esemény.

Orbán ugyanis két aspektusból is kétségbe vonta az ukrán államiság létét. Elsőként ugyanis azt állította, hogy az az ötvenmilliárd euró, amit most nem vétózott meg, nem a háborúra kell, „hanem arra, hogy a csődbe jutott ukrán állam ne omoljon össze”. Kétségeink támadnak ettől, amit szerencsére maga a nagyvezír old fel két sorral odébb, amikor azt is kijelenti ez a Brüsszel háborúpárti, ezért adta a pénzt. Nem ártana eldönteni melyik.  

Mert ennek így savanykás, visítós szaga van, de még fokozni tudja a delíriumot, amikor a magyar felsőbbrendűségtől vakon oktatja ki a világot „Hát jól nézünk ki… Egy ezeréves államról ne mondják meg a szomszéd szlávok, hogy mi kik vagyunk, majd azt mi eldöntjük”. – Ezt azért nem kellett volna, mert emlékeztetnénk rá, Putyin is így kezdte, aztán megkapta, hogy Moszkva helyén még mocsár volt, amikor a kijevi fejedelemség már létezett.

És mi is csak jelenthetünk I. Szvjatoszláv 962-től datált Kijevi Ruszát ismerve, amikor is mi magunk még éppen csak poroszkáltunk a lovainkon, kalandoztunk úgymond, és még Géza fejedelem sem volt sehol, Istvánunkról nem is beszélve. Amikor az ukránok nemlétéről értekezünk, akkor innen kellene nézni a dolgokat, s mindezek után befogni a szájunkat. De ez Orbánnak nem megy, s habár a híveinek elég, nem mindenki olyan hülye, mint ők.

Nos, annyi történt, hogy Orbán első körben kitombolta magát, kíváncsian várjuk a folytatást, mert lesz. A tehetetlen düh minden bizonnyal befelé fog irányulni a szuverenitás védelmének örve alatt, s ki tudja majd, kit és hol talál meg. Mert ennek a szerencsétlen kóklernek kifelé elfogyott a hitele és a levegője, így nagy valószínűséggel a nem fideszisták körében végez majd dúlást és irtást, mert más a jelleméből és a kényszerekből fakadóan nem következhet

Teljes szívünkből reméljük, hogy élénken él önökben a komplett Fidesz képe, amint habzó szájjal gyermekvédelmeznek, fóliázzák a könyveket, és colstokkal mérik a távolságot a könyvesbolt meg az iskola között. Illetve más hasonló, elborzasztóan, undorítóan aljas dolgok életünk lapjairól. Azt mindenki tudta – még a Fidesz is -, hogy ez az egész cirkusz egyáltalán nem a gyerekek miatt van, hanem valami egészen másért, és ez most be is igazolódott.

Ahogyan mindenre és mindenkire magukon kívül, a Fidesz a gyerekekre is nagy ívből szarik, olykor jók díszleteknek valami keresztényi ünnepen a hideg flaszteron térdepelve, lehet nekik pöttyöslabdát vinni a kamerák előtt. Ennyiben azonban ki is merül a közjószágokról való gondolkodás és gondoskodás, illetve lehet szám szerint sorolni őket anyaságunkra hivatkozva, de annyira, hogy azt már Afrikában is unják, ahogyan az Novák nacsasszonnyal fordult elő.

Nem véletlenül jut eszünkbe a kijelölt ’álamelnök, hiszen most ő lesz tépelődésünk hőse, s nem azért, hogy mivégre van a világon, mert azt már tudjuk – a rontás miatt -, hanem azon tűnődünk eredmény nélkül, miért teszi, amit tesz, ki utasítja erre, s ha dirigálnak neki, akkor vannak-e olyan elvei, hogy hozzájuk ragaszkodva a teljesítést megtagadja. Ő lesz szagos ettől a csinovnyik-léttől, nem nekünk, hanem önmagának, és így élni elég szar lehet.

Novák nacsasszony nyomora most épp annyiban foglalkoztat minket, hogy a pátoszos hangon óbégatott „háromgyerekes édesanyaként” lét mellett a többi közjószágra miért nem gondol. Bár lehet, a sajátjai is csak ilyen szólamokra jutnak az eszébe, ám ezt még nem tételezzük. Majd, ha bizonyság lesz reá. Arra azonban már most is van, hogy gyermekvédelemmel ő nem törődik egyáltalán, a fólia elég neki, az undorító valóság hidegen hagyja.

Ugyanis, amikor a pápa látogatása alkalmával kegyelmet adott egy terroristának, ami meg nem magyarázható, de annak mégis sejtettük az okát, hogy egyszer majd kérnek valamit Budaházytól, azt nem tudjuk, egy pedofil-botrányba keveredett, azért el is ítélt volt iskolai igazgatóhelyettes miért kapott ugyanakkor kegyelmet tőle. Mert ezt józan ésszel vagy undor nélkül megmagyarázni nem lehet, s ha magát Novákot kérdeznénk, ő se tudná.

De feltehetően nem is akarná. Minket viszont érdekelne, hogy ezek szerint egy ilyen alak kevésbé veszélyes gyermekeinkre, mint a világirodalom remekei. Illetve föltolul bennünk az emlék, amikor Kocsis Máté szájával kezdődött a habzás a törvény genezisekor, ami „pedofiltörvény” néven lett eladva. Hogy mi lett belőle, azt látjuk és tudjuk, azonban egyetlen apró megjegyzésünk volna (eszünkbe jutva Kaleta is), hogy a látszatra legalább adni kellene.

Nincs azonban ilyen szerencsénk. Ezzel nem törődünk, akarja a fene azt a szerencsét, Novák nacsasszony azonban a fentieken túl (ki diktál neki, mit, és van e benne csöppnyi morál) érdekel minket, hogy mire gondol, amikor azt a kegyelmi papírt aláírja, amellyel szabaddá tesz egy ocsmány bűntől terhes embert, de nem is ez. Hanem a gyerekek, hogy nem jutnak az eszébe az áldozatok a „háromgyermekes édesanyának”.

Innen nézve erősen delikát a történet, hogy más, illőbb jelzőt ne keressünk, sőt, Novákot se minősítsük, mert oly sokszor megtettük már. Mert azt ugyan elnéztük neki, hogy mintha valami bakancslistája volna, úgy röpköd a kerek világban, hogy mindent is aláír, amit elétesznek, mert erre lett szerződtetve, ez azonban már túl van minden jón és rosszon Nietzsche tata szavaival, azaz, ez már maga az erkölcsi nihil. És hullaszag.

Novák nem érdekes, az lenne az érdekes, aki megkérte erre, ahogyan Budaházy szabadon engedésére is, de nem fog kiderülni a tettes. Mindenhol vannak strómanok. A pénzvilágban is, a politikában és most már az erkölcsben is. Ilyen szerencsétlen, koszlott bábuk mindenütt Orbán akarata szerint. Nem akartunk messzeringó következtetést levonni, de mégis erre jutottunk a logika és a megfontolás alapján.

Annyi azonban még ide kívánkozik, hogy az elkövetkezőkben nem szívesen hallanánk, amint ’álamelnök asszonyelvtárs a három gyermekére hivatkozna, mint élete értelme és szerelmei, mert világosan kitetszik, ezt, ezeket a magánvalókat másutt kell keresni. Nem kell túl messzire menni, föl a várba, a nevezetes erkélyre, ahol minden azért van, és minden azért válik relatívvá, hogy az erkély tulajdonosa megőrizze a nyamvadt hatalmát. És ennyi az egész.

Mint tudjuk, a szuverenitásvédelmi nemzeti konzultáción a mimagyarok kilencvennyolc százaléka (by: hadügyminiszterné) azon akaratát nyilvánította ki, hogy békét óhajt, Ukrajnának pedig egy kanyi vasat sem. Ezzel a nemzeti felhatalmazással érkezett Brüsszelbe doktorminiszter urunk, ahol fél óra alatt képen pisálta mind a kilencvennyolc százaléknyi mimagyarokat, akiknek most nem lennénk a helyében, mert csúnyán át lettek verve.

Kiderült, hogy az istenük nem törődik velük, illetve és jobban mondva egyáltalán senkivel, még saját magával sem, enmagát is permanensen hugyozza pofán, s ettől nem látja a tükörképét soha. Doktorminiszter urunk ezúttal is kisétált a teremből, ami az álmoskönyvek szerint azt sugallta, hogy mindent megszavaz, amit eléje tesznek, és úgy is lett. Lépése olyannyira váratlan volt, hogy épp abban az időben Gulyás G. a kormányinfón kijelentette: nem lesz megállapodás.

Egy kormányinfó arról szólna, hogy minket, bávatagokat tájékoztasson a kormány döntéseiről és az érettünk való munkájáról, most azonban feketén-fehéren kiderült, kormánydöntés nem létezik. Kizárólag orbándöntés van, ami ezek szerint más volt szerdán este, mint csütörtökön délelőtt, így maga a kormány, s benne Gulyás G. is megtapasztalhatta, ne arra figyeljen, amit a főnöke mond, hanem, amit csinál. Jelesül, hogy most már teljesen kiszámíthatatlan a manus.

Tegnap még aprót sem kapott, egyáltalán nem kellett lefizetni, azaz, az egész eddigi cirkusz teljesen felesleges volt, ami arra szolgált, hogy róla beszéljenek, az országnak azonban semmi haszna nem származott belőle az ég egy világon. Valami történt, de nem tudjuk, hogy mi, milyen fenyegetések hangzottak el, hogy a bátor utcai harcos lehajtott fejjel somfordált el, amit nehéz lesz világra szóló diadalként eladni itthon, de meg fogják próbálni.

Viszont előtte föltesszük az ide kívánkozó kérdést a brüsszeli füttyökről: milyen dallam volt az, amire doktorminiszter urunk most olyan megadóan ropta. S adódik persze a másik dilemma is, mi az értelme, illetve mi volt a nemzeti konzultációnak, illetve a televízióban még mindig vetített füttyös reklámnak, ha egyetlenünk még ezek szerint a kormánya előtt is titkolva felejtett el egy perc alatt mindent. Mint kitetszik, meg vagyunk lepve és nem találjuk a szavakat.

Két dolog miatt elsősorban, mert érző lényként megpróbáljuk beleképzelni magunkat egyrészt a rajongó tábor helyébe, akiknek meg kellene hasonlaniuk, mert a világ nem nyugszik szilárd talpakon az univerzumuk közepén. Ugyanakkor maga doktorminiszter urunk is szembe kell nézzen magával, bár, mint azt már fölvázoltuk, a képét nem látja a csordogáló vizelettől. Egyébiránt mindenképpen megszavazta volna, hogy ne rúgják most már látványosan valagba.

Mert hiába is ment az elsimítás a szivárogtatás után, erősen benne volt a pakliban, hogy úgy járnak el Orbánnal, mint eddig még senkivel, azaz, megvonják a szavazati jogát, az országnak pedig még ennyi pénzt sem adnak, mint eddig, ami egyet jelentene az államcsőddel. Nem maga a pénzügyi tragédia zavarná a mi kis despotánkat, hanem az a mélyben megbúvó lehetőség, hogy ettől olyan helyzet alakulhatna ki, amelyben elveszíti a hatalmát.

Ezért és nem másért nem vétózott most, és ezért verte át a híveket, a kormányát és a pártját, de ők még ezek után sem fognak észhez térni, mert megfelel nekik az a bábuszerep, amit a nagyfőnöktől kaptak. Mindez is mutatja, morálisan milyen szinten vannak, hogy pedig a bávatag hívek nagy valószínűséggel fel sem fogták, mi is történt és történik velük, ez pedig a kognitív nívót mutatja, de annak mélységei felől eddig sem voltak kétségeink.

A király meztelen, a pakliból elfogyott az egyetlen ász, Orbán az lett, ami a kezdetektől volt, egy nagyszájú senkiházi, aki addig táncolgatott arcokat váltva, hogy senkije sem maradt. A despotái meg a Trumpja (plusz a Putyintól való félelme), ott áll a terem szélén, olykor kikullog magától vagy kiküldik, és amúgy undorodnak tőle. Vétóznia kellett volna a józan ész ellenére, hogy valami kis tartása maradjon. Ez nem történt meg és összecsukott.

Viszont félreértés ne essék, ettől itthon semmi nem fog változni. Sőt, a belső harcot fokozza, ha odakint a világban megbukott, főleg, mert megérintette a hatalom elvesztésének szele. Senkivel nem törődik, és abban a helyzetben, amiben az ország most van, egyetlen kiút lenne, ha önmagától eltakarodna. Nem fog, hogy is lehetett ilyet leírni, csak arra volt jó, hogy világossá váljék, Orbán amúgy senki, mégis itt fog tornyosulni fölöttünk.

A törzsközönség továbbra is szerelmesen csügg rajta, őt éltetve döglik éhen vagy fagy meg, veri pofán a libsit, ezután is mindent ellopnak, s bár a levegőnk már most is kevés, ezután még egyre kevesebb lesz, a kinti kudarcot itthon veri le rajtunk. Lesz kínai meg katari pénz, lesz aksigyár, és a lehető legváltozatosabb módon mossák továbbra is az agyunkat. Ennyit arról, miért nem lehet örülnünk annak, hogy a nagyvezír kapott egy maflást.

Kevés ráérő idejében az ember gyanútlanul nézi a televíziót azt remélve, hogy kiöblítheti az agyából a világot, amikor képen vágja megint a fütyörészős reklám. Az, amelyikben azt sulykolják az organizmus fejébe, hogy ez a Brüsszel miket fütyöl nekünk, amire mi nem táncolunk. Azt hihettük nagy naivan, hogy ezek az ocsmány opuszok csak addig keserítik az életünket, amíg szorgosan ki nem töltjük a konzultációs íveinket, aztán tintás kézzel visszaküldjük nagy sietve a pártközpontba, így teljesítve hazafias feladatunkat.

Azért pediglen, hogy mint szó volt róla, ennek eredményével vértezetten, ettől megerősödve mintegy indulhassanak nagyjaink a brüsszeli csatába. Ott aztán delikát módon Orbán atyuska a borítékokkal verhesse az asztalt, mint Hruscsov papa anno a cipőjével az ENSZ közgyűlésén. Viszont az, hogy ez a reklám, ez a fütyörészés még a konzultáció kihirdetett eredménye után is csodálható a dobozban, azt mutatja nekünk, velünk marad a borzalom most már valószínűleg a nyárig, a választásig, amely segedelmével Orbán atyánk Európa trónjára ül.

Addig is azonban, mivelhogy nem fagy be, rengeteg víz fog lefolyni a Dunán, ahogyan ma is, azon a napon, amikor összesűrűsödnek a dolgok. A kedves vezető Brüsszelben küzd velünk vértezetten, ahol majd vagy fölnégyelik és vele együtt az országot is, vagy kiküldik pisálni, illetve dugnak egy kis aprót a zsebébe megint, hogy fogja be a száját végre. Egyik sem egy felemelő és karakteres megoldás, viszont minden azért fog történni neres olvasatban, mert mi egyetlenünket a konzultációval abban erősítettük meg, hogy ilyen ótvaros dúvad legyen.

Viszont van ebben egy kis hiba, ami mindjárt Brüsszelben ki is fog derülni. Az aHang, aki gyülekezet szervezte ezeknek az íveknek az összegyűjtését, azokat mégpedig, amelyeket a lázadó magyarok nem töltöttek ki és nem postáztak pártunknak és kormányunknak, szóval ők ugyanabban az időben, amikor Orbán atyánk ránk hivatkozva játssza a kisded játékait a nagyok között, ott épp mellette, azaz, Brüsszelben fog sajtótájékoztatót tartani arról, hogy amit Orbán hadovál nemzetről, népről, felhatalmazásról, egy ótvaros nagy hazugság. Csodás lesz.

Az aHang ugyanis nem átallott egyenest százezer kitöltetlen ívet egészen Brüsszelig utaztatni, hogy ott Európa elé borítsa a nagy halom papírt, rámutatva arra, hogy a magyari választóknak mindössze tizennyolc százaléka volt a Fidesznek tetszőn legyalult agyú szorgos méhecske, hogy csak ennyien vették a fáradságot kitölteni és postázni a fütyörészős papírokat. Következésképp, ha épp abban az időben Orbán a nemzeti akaratara hivatkozva próbál pénzt kicsikarni a lenézett és hátán cipelt brüsszeli lipsikből, akkor bizony hazudik. És nem is kicsit, de nagyon.

Amúgy is minden hazugság. Még a tizennyolc százaléknyi visszaküldött papír eredménye is, hiszen habként a tortán tegnap az is kiderült, hogy a Kutyapárt szórakozott kicsit. Mégpedig úgy, hogy nyomkövetőt tettek egy általuk visszaküldött konzultációs borítékra, amelynek követhették az útját, s ennek során az derült ki, a Kétfarkúak borítékja még a híresen lassú magyari postán héderezett, amikor a párt nagy hangon kihirdette a konzultáció végeredményét. Erről eddig is tudtuk, hogy hasra ütve keletkezik, ezután meg pláne.

De még ez sem elég a totális boldogságunkhoz. Ugyanis, épp akkor, amikor az aHang Brüsszelben mutatja be azt a hazugságot, ami miatt Orbán ugyanott az asztalt veri vagy fülét-farkát behúzva sompolyog, itt, Budapesten kormányinfó is, lesz, aminek a témái közt mit leltünk, én nyájasaim, hát persze, hogy a fütyörészős reklám állításait és témáit. Azaz Gulyás és a hadügyminiszterné itt fogja hazudni azt, amit Orbán Brüsszelben. Így lesz teljes a nemzeti vegyesbolt, a mindent beveszek, mindent beadok kommunista szlogenjével.

Mindebből így egy csomagban vagy kupacban akár, de jól látszik, milyen csudálatos napunk lesz máma Neriában kis brüsszeli kitérővel. De a legszebb az egészben, hogy úgy nagyjából és egészéből semmiben nem fog különbözni az összes többitől, mint amelyek több mint egy évtizede sorjáznak nekünk. Orbán második eljövetele óta, amióta az idő nem egyéb, mint óriási hazugság. Erről gondoljuk úgy, hogy ez olyan szarhalom, ami előbb-utóbb az atyuska fejére omlik. Nem tudjuk mikor, de a fellegek gyülekeznek. Ma is egy méretes, lila színű, vihart rejtővel.

Ha azt hinnénk, hogy fölösleges olyan interjúkat tanulmányozni, amelyeket OV kedves vezető külföldi lapoknak ad, akkor tévednénk. Mert míg idehaza e műfajban (ha a kétszemélyes monológokat egyáltalán interjúnak lehet nevezni) semmi gátja nincs annak, hogy kerek egészként folyjon ki Orbán fejéből az az álomvilág, amiben él, másutt azért kérdésre hasonlító vagy emlékeztető dolgok is elhangzanak, így egy kicsit árnyaltabb az összkép a delíriumról. Tán jobban megismerjük azt is, miben hisznek a szekta tagjai.

S bár arra vonatkozó reményeink nincsenek, hogy valami érdemben változzék, mégis jobb dolog alaposan látni azt, mivel állunk szemben, mi teszi tönkre az életünket, hogyan néz ránk a tágas külvilág. Aztán mindezek után röhögni vagy zokogni gusztus szerint. Mindebből kitetszik, hogy az ember úgy igazából semmit nem remél, mert tudja, hogy Orbán hatalma a kerítésen belül időtlen és megdönthetetlen, egyedül arra nézvést adnak az ilyesmik útmutatást, hol és miért pukkadhat ki az a lufi, amit vezérünk több mint egy évtizede fúj.

Vannak bíztató jelek. Ilyen a most épp a francia Le Pointban megjelent beszélgetés, amelyben sok minden elhangzott, legfőbb összegzése és tanulsága azonban az, amit amúgy is tudunk és tudtunk, de most a kedves vezető enszájából hangzott el, hogy egyedül van Európában. Bár ő rossz szokásához híven többes szám harmadikban, mintegy királyi többesben adta elő, de azt magam tanúsíthatom, hogy ismét hazudik vagy megengedően téved. Hiszen én itt a barlangom mélyin sokkal több társsal rendelkezem fenséges magányomban, mint ezek szerint ő.

Ez róla és rólam is sok mindent elmond, csak az a baj, hogy én az országnak csupán a krónikása és nem teljhatalmú ura vagyok. Lehet, hogy mindenki jobban járna, ha ez épp fordítva lenne, de az álmodozás Orbán privilégiuma, s nem az enyém. Mert voltaképp a francia lapban megjelent szövegből az sejlik ki és elő, hogy a magyar nép (nemzet) önhatalmúlag felkent vezetője saját maga (illetve Putyiné) fogja, és ebből a ketrecből képtelen kitörni. Jobb volna tehát mindenkinek, ha eltakarodna, de mondom, mi nem álmodozunk.

Hol élünk tehát, mi az az orbáni mesevilág, ami elássa a trágyadomb aljára sokat – mostanában pedig még többet – szenvedett kies hazánkat, ez bukik föl az árból a Le Point lapjaiból. Itt megtörténik az, ami Magyarországon amúgy lehetetlen volna, hogy rákérdeznek a kedves vezető beteges ideájára, miért van az, hogy, ha nem is szemberobog az autópályán – amelyen huszonhat ország közlekedik szabályszerűen -, de legalábbis konokul áll, mint valami csökönyös szamár, ha ezzel meg nem sértjük a jóravaló patásokat, szegényeket.

Ez elvi kérdés. Mondja első Viktorunk a franciáknak, sőt, meg is jegyzi szó szerint ekképp: „Egyedül vagyunk. Számunkra ez elvi kérdés, de a többi huszonhat ország hatalmi kérdést csinál belőle. Sajnos ez egy nehéz helyzet”. – Hát az. Viszont nem tudom, megfigyeljük-e, hogy az egyedüllét elvi síkra terelése, a magyar, pokolra vezető út szublimálása önmagáért való mámor, aminek a magyarázata – mint a huszonhatok hatalmi megmutatkozása -, miszerint Orbánt azzal zsarolják, hogy nem akarják engedni zsarolni, azért megbicsaklik.

És innen fordulunk át a lufi vagy Orbán-féle kifestőkönyv belső lapjaira, ahonnan az sejlik ki, a mi kedves vezetőnk az osztrák parasztért vagy a német proletárért aggódik azt jelentve ki, a pénz, amit nem akar megszavazni az ukránoknak, nagyon „hasznos lenne az európai népeknek”, akiknek az ő meglátása szerint a gazdasága haldoklik. Csak nem tudnak róla (még Németország is létezik), és a jelek szerint nem akarják azt, hogy a magyar vezér érettük aggódjon, egyszerűbben, hogy belepofázzon a dolgaikba. Ezt úgy hívják szuverenitás.

Huszonhatan gondolnak egyfélét, amiről Orbán úgy tételezi és harsogja, rosszul gondolják, s egyedül az ő fals tézisei a helyesek. Ezek azonban másról nem szólnak, mint hogy ő kaphassa meg az ellopható pénzt, minden más nem érdekes, s ha nagy hangon óbégat, s azt hazudja, zsarolják őt, miközben az emlegetett osztrák parasztért dobog a szíve, csakis Mészáros lesz az, és a maffia apróbb tagjai, valamint a tágas család önálló lábai. Egyedül van tehát, és még a nyári választások után sem látszanak játszótársak, ez a legnagyobb baj.

Nekünk ugyan nem, csupán neki, de tudjuk, hogy minden sérelem rajtunk csapódik le, és azt is, hogy az a pénz, amit nem tud kizsarolni, nekünk fog hiányozni, s nem neki, illetve a szűkebb köreinek. Viszont, ha nem kapja meg, úgy akkor, mint most is, illetve régebben (lásd pedagógusok béremelése) lehet száz ujjal mutogatni a bűnösre, aki nem hallja meg Orbán egyedül üdvözítő szavát, és az ukránoknak adja Feri bátyám fröccsre szánt apróját. A játék undorító, mint ahogyan Orbán is az. Ezért van egyedül, s vele együtt mi is.

Nem szerettem volna, de kényszerítő erők miatt beszélni kell az Ungváry-Bayer afférról, ami voltaképp nem is az. Ungváry Krisztián történész levéltári dokumentumokra alapozva jelentett meg Bayer nagyapjáról azt, amit, a nyilas, ÁVH-s besúgó életet, de saját bevallása szerint azért, hogy megismerjük, Bayer miért olyan, amilyen. Miféle kényszerítő erők határozzák meg jelenlegi működését, de Ungváry egy szóval nem mondta azt, hogy ez a vér (mint család) determinációja lenne, és mi sem gondoljuk úgy egyáltalán.

Bayer működése ebből az aspektusból azért érdekes, mert ő, amikor a szokott stílusában általa ellenségnek vélt emberekről beszélt – és itt mindegy is kiről vagy kikről -, rend szerint előkerültek a kommunista apák vagy nagyapák, sőt, kijelentve azt is, hogy a család igenis számít. Persze akkor, ha Bayer valakit le akar járatni, illetve a pártja szellemében vagy éppen megbízásából ordenáré lejárató kampányt kell folytatni valaki ellen. Ilyenkor Bayer eszköztárában a felmenők nagyon is hangsúlyos szerepet kaptak és kapnak.

Tiszteletre méltó Ungváry buzgalma, de voltaképp fölösleges. Az, hogy Bayer nagyapja az volt, ami, nem határozza meg jelenlegi működését, mint ahogyan eszmék vagy fennkölt gondolatok sem. A pénz a motiváló tényező, s ha valamiben a családi vonás föllelhető, az talán az, hogy amiként a nagypapa is minden skrupulus nélkül szolgált két rendszert és két ideológiát, Bayer sem tesz egyebet. S ha netán változna a politikai széljárás, megérhetnénk az újabb köpönyeget is. Morált, egyebet a működése mögött tételezni fölösleges.

Nem érne meg még ennyit sem az ötös számú tagkönyv tulajdonosa, ha ő és elvtársai nem úgy reagáltak volna a történetre, ahogyan azt tették. Bayer már magáról sem veszi észre, hogy hazudik. Mert abban a pillanatban, amikor a kedves papától „iszonyodva” elemeli magát, megjegyzi, hogy nem „ő él zsidóktól elrabolt budai vállában”, amit a nagyapjától örökölt. Viszont telekkönyvek bizonyítják, hogy más sem, legfőképp nem az, akire Bayer gondol. Ugyanakkor cinikusan köszönetet mond Ungvárynak, hogy lehetővé tette neki az iszonyt.

Ezt azonban nem a kedves nagyi, hanem önmaga miatt kellene éreznie, hiszen, ahogyan a pártjában szokásban van, a harc folytatását ígéri, mert „ők” nem a múltban, hanem a jelenben küzdenek a szörny ideológiák ellen. Nem állnánk neki részletezni, mi ellen folyik ez a mindenen és mindenkin átgázoló permanens harc, az azonban érdekes, miszerint Bayer úgy véli, aki „szörnyállam, utópia vagy társadalommérnökösködés szolgálatába szegődik, abban a pillanatban ráteszi a lábát a pokolba vezető útra.”

Ott látjuk Bayer lábanyomát azon az úton, és eltekintünk attól, hogy beleverjük az orrát a NER-be, mint „szörnyállamba”, és a „társadalommérnökösködésbe”, amit a Fidesz és ő is tesz, hogy a maga képére, de legalább gusztusára formáljon mindent és mindenkit. Akit pedig nem sikerül, azt a legváltozatosabb és legaljasabb eszközökkel takarítják el az útból. Bayer minden ténykedése ennek a takarításnak a szolgálata a maga korlátolt, de hangos és gusztustalan eszközeivel, úgyhogy hagyjuk a kedves papát és az iszonyt, amikor a kisonoka maga az.

Ahogyan az érdekében megszólaló elvtársai is, mert az ugyan sejthető volt, hogy Ungváryt darabokra fogják szedni, ahogyan az ígéret el is hangzott, de a történész ezzel nagy valószínűséggel számolt is, amikor összeszedte és közölte ezt az anyagot. Az viszont sokkal érdekesebb, hogy Szentesi Zöldi László, aki nem kevésbé ocsmány alak, mint Bayer, a levéltárnak sem hisz, és azt visítja, „Soha nem engedjük meg, hogy Ungváry-féle alakok ócska hazugságokkal megpróbálják kikezdeni az erkölcsi hitelét.”

Itt két dolog érdekes, jelesül a levéltári dokumentum, mint ócska hazugság, másfelől pedig Bayer nem létező erkölcsi hitele nagypapával, de leginkább anélkül. Szentesi Zöldi még dicsőíti is Bayert, mert szerinte „Bayer Zsolt nélkül a magyar nemzeti oldal nem tartana ott, ahol most tart. Ha tehát őt támadják, minket támadnak.” – Ebben az egyben igaza van a másik nagy harcosnak, Bayer nélkül a nemzeti oldal nem lenne olyan, amilyen, csak egy kérdés akad itt, milyen is ez a nemzetinek nevezett csürhe vagy maffia.

Megvetett és lenézett banda a nagyvilágban, akikkel már szóba sem nagyon állnak, emellett lezüllesztették anyagilag és szellemileg az országot, javait ellopták, s mindeközben erkölcsi és morális fölényről handabandáznak, ami ilyen alakokban (is) manifesztálódik. „Olvasom. Harmadszor is. És iszonyodom” – írja Bayer a saját nagyapja történetéről, de a szánkból vette ki a szót. Ugyanúgy érzünk mi is olvasva a kisonokát, akivel nem a nagypapa a baj, hanem saját maga. De még annyi esze sincs, hogy ezt fölfogja. Ennyit a mindenféle fölényekről.