blogin.hu

A Budapest-Belgrád vasútvonal felújítása elég nagy biznisz. A magyar állam kínai hitelből finanszírozza, és ontja a pénzt Mészáros Lőrincnek, de Orbán Viktor kedves papájának is, aki a bányájából viszi a rengeteg követ oda. A világban másutt azért vannak összeférhetetlenségek. Például a miniszterelnök apukája nem igazán kap megrendelést a fiacskája által irányított államtól, de kies hazánk nem az a hely az univerzumban, ahol ilyesmin fennakadnának.

Egyébiránt mindezt rég tudja mindenki, és csönd is van körülötte, de valamilyen ismeretlen okból egy újságírónak épp most jutott az eszébe. S akkor, amikor maga Orbán Viktor útban volt a Nagy Tervet előadni, ez az újságíró ezzel a kérdéssel provokálta őtet, s mivel karácsony még messze van, meg a templomból sem most jött doktorminiszter urunk, adódott a válasz a provokációra, miszerint „forduljanak a kivitelezőhöz”.

Nem oda kellene, hanem Polthoz, de hozzá fölösleges. Mindez csak egy apró kis kép miniszterelnök urunk, a sajtó és Magyarország állapotáról, és kiemelt figyelmet is azért kapott, mert épp a Nagy Terv bemutatása előtt történt. Mert ahogyan tegnap megjósoltam, úgy gyűltek a sajtómunkások Orbán köré emiatt, mint a legyek donganak a légypapír körött, azzal az el nem múló naivitással, hogy azt hiszik, ezúttal tényleg hallanak majd valamit.

Aztán meg semmit soha. Az óriási nóvumnak beharangozott „megmondom, hogy miként mentem meg az országot egy személyben” delirálás már Kötcsén is elhangzott, tehát nem a fiókban lapult. Viszont boldogabbak lettünk volna attól, ha ott is marad, mert úgy nagyjából azt tudtuk meg, vezérünk miként akarja a még a mostaninál is nagyobb csőd felé vagy bele kormányozni az országot, mert a fura álmai efelé vezetnek csakis.

A vezérlő idea – ami köré ezután majd az összes eszement kommunikáció épülni fog – a „gazdasági semlegesség” elve a globális gazdaságban. Egy olyan különálló kis rothadó sziget képe, amely a Nyugat hanyatlásának és a Kelet felemelkedésének egyáltalán nem beteljesülő folyamataira szeretne épülni, amikor is mi magunk döntjük el, kivel boltolunk és cuccolunk össze, a dolgok azonban nem így működnek, mert vannak gazdasági törvényszerűségek.

A magunk részéről nem vagyunk közgazdászok, így nem áll módunkban a Nagy Terv tarthatatlanságát pontról-pontra megmutatni, de akadt olyan, aki ezt már megtette, s arra mutatott rá, hogy az az egész „gazdaságpolitika”, amely a semlegességre épül, a mai viszonyok között csakis a Huxittal elképzelhető, akkor azonban – így az elemzők – elképzelhetetlen folyamatok indulnak el, aminek a tragikus vége már most borítékolható.

Éppen ezért az a vélekedés, hogy ez a Nagy Terv nem egyéb, csak orbáni fikció, egy olyan keret, amely muníciót ad a mostani hatalmas bajok magyarázatához, mert ezek szerint, amit másfél évtized alatt elcsesztek, az nem az ő, hanem a világ hibája, amely nem érti a magyarok nagyszerűségét, így kies hazánk miattuk, és tehetetlenül sodródik bele a bájos gazdasági szakadékba. Bár belegondolva, már épp zuhanás közben vagyunk.

Hogy a feltételezett Huxit megtörténik vagy sem, azt pedig nem Magyarország és a világ állapota és viszonya fogja eldönteni, sem hazánk leendő sorsa, hanem az, hogy a kis család és peremvidékei miből tudnak többet profitálni, lásd a kedves papa zavartalan gazdagodását egy állami projekten. És a sort szerteágazóan lehetne folytatni, azonban már az összeset ismerjük és szenvedjük is, azaz, ebben sincsen semmi újdonság.  

Elhangzott viszont egy ezeken túlmutató veszedelmes kijelentés, ami Huxiton kívül is megvalósítható, és ez az egy, az, ami a közvetlen közeljövőnket meghatározhatja. Mégpedig, hogy a Nagy Terv szerint a költségvetés mozgásterét Orbán a hiány kilencven százalékos GDP arányában jelölte meg, azaz, bedobta a gyeplőt a még nagyobb eladósodás felé, holott a költségvetés már a mostani hetvenhat százalékba is belerokkan. Olyan is.

Illetve nem igazán van, csak ilyen toldozott-foldozott valami. Már szinte biztosra vehető Nagy Márton gazdasági csúcsminisztersége, aki szerint élénkíteni kell a gazdaságot, ennek érdekében elengedhető a költségvetési hiány, figyelmen kívül hagyható az infláció, etc., és ott vagyunk, ahol két éve is voltunk, mert egy ilyen kaland vége könnyen lehet leminősítés, költségvetési válság, árfolyamválság és újabb inflációs válság.

Ez a Nagy Terv hölgyeim és uraim, minden kimenetelében bizonytalan vagy tragikus véggel, amit momentán még nem látunk, csak azt tudjuk, hogy jön. Kormányunknak nem gazdasági, hanem időben terjeszkedő mozgásteret ad, de olybá tűnik, amit eddig elcsesztek, azt most egy új zászló alatt folytatják, tehát alkalmatlanok. Állítólag Einstein mondta volna, hogy a hülyeség az, ha mindig ugyanazt csináljuk, és azt várjuk, hogy más eredményt kapunk. Íme, igaza volt.

Szerda van ma az álmoskönyvek szerint, a kedves vezető pedig azt ígérte, most, hogy a víz elment (tekintetével elüldözte mintegy), bemutatja a nagy tervet. Tegnap délután óta pörögnek a dobok a manézsban, a zenebohóc pedig összesöpörte a lószart, hogy semmi ne zavarja a nagy mutatványt. Zavarban vagyunk azonban, mivel Amerika még nem választott, legutóbb viszont azt hallottuk szintén Orbán saját szájából, hogyha a szalmahajú idióta haverja (vö.: Trump) győz, azonmód húzza ki a fiókjából a már régen ott lapuló békeköltségvetést.

Meghasonlásunkat ez okozza, mert most pedig az hangzott el: “Nekem van egy jó tervem, ezt holnap be fogom mutatni”. A gazdaságról beszélt jó miniszterelnök urunk, hogy ez a terv, ami neki van már isten tudja mióta, és bemutatásának az volt a feltétele, hogy a víz elmenjen, szóval ez lesz bemutatva, ezért pörögnek a dobok, s mint említettük, a bohóc ezért lapátolja a ganyét. Nem tudjuk, milyen lehet ez a terv, de ezek szerint az árvíz napjai alatt készülhetett, mert, ha már előtte is megvolt, akkor rég megismerhettük volna.

Mert amíg a Duna nem jött föl, egy rohadt szó nem esett semmiféle csodatervről, pedig már akkor is nyilvánvaló volt, hogy kies hazánk beleállt a földbe.  Mint a cövek, és pediglen tövig. Pénzügy, hiány, GDP, gazdaság, illetve olyan alrendszerek mint egészségügy, oktatás vagy a vasúti közlekedés, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat emlegessük. Az egészben pedig az a legérdekesebb, hogy mindez épp vezénylő tábornokunk tizennégy évvel ezelőtti második eljövetele után alakult így, ergo ő (meg a hasznos idiótái) cseszték el.

De már a működésképtelenség határáig, s milyen érdekes is lenne, hogy ami másfél évtizede nem megy, az most, hogy a víz elvonult, legott működni fog. Van ennek valami spirituális bukéja, mint ahogyan annak is, ahogyan doktorminiszterelnök urunk a manézs ganyétlanítását bevezette, miszerint ő most a határig elkíséri a vizet, ott pedig akárha Aphrodité, kikel a habokból, és visszatér közibénk megmenteni minket a bemutatott nagy tervvel. Mindez azt mutatja, ez nem egyéb, mint a show folytatása, mert annak mennie kell.

Egyébiránt kíváncsiságunk teljesen őszinte, mi lesz ma bemutatva. Hogy a terv azonnali, három vagy öt évre szól, de, ha az az alapja, hogy Nagy Márton lesz a mindenható gazdasági csúcsminiszter, akkor a menekülést javaslom mindahányunknak. Annyi szivárgott ki a nagy tervből, „ha meg tudjuk akadályozni az elszigetelődést, akkor Magyarország sikeres lesz”. Itt amúgy megkérdeznénk, ki akar minket és hogyan gazdaságilag elszigetelni, mert erre utaló jelek nincsenek (sőt és ellenkezőkeg), és, ha ennyi az egész, akkor felejtős.

Nagy valószínűséggel amúgy sem ér majd meg egy misét sem, miután ma majd valamikor előadja, mert rendszerszinten nem működhet semmi a lopáson kívül, s amíg azt nem sikerül abbahagyni, teljesen felesleges akármiről is beszélni, mert minden csak vetítés. Mint a moziban. Amúgy a NER-t ismerve egy alapvető kérdés van, hogy ez csak olyan sima nagy terv, vagy inkább nagy akcióterv operatív törzzsel, meg minden, de ez már a gonoszság szava belőlem, és kérem, bocsássák meg. Itt hitbéli bajok vannak.

Ami majd ma előadatik, az a hívőknek (vö.: birkák, gombák, egyebek) szól majd, akikkel szemben áll a létszámában sokkal nagyobb szkeptikus tömeg, s míg az előbbiek ütemesen tapsolnak, a halmaz másik része csodálkozva figyel, hogy már megint mivel akarják megetetni. Előre megyünk nem hátra, harminc év múlva utolérjük, az elmúlt nyolc év miatt rossz, de majd jobb lesz, nehogy már Soros nevessen a végén, üstökön ragadjuk a dolgokat és leföldharcoljuk, illetve lehetne sorolni a végtelen permutációkat kifulladásig.

De újólag hívjuk fel a figyelmet arra, mindez bő tizennégy évnyi korlátlan hatalom után van és történik így, de már nem is emlékszünk arra, hányadik nagy bejelentés ez. Volt itt már a fellendülés éve 2014-ben is, vagy az elrugaszkodásé, s csak egy 2023-as bejegyzést tennék ide a kormány.hu-ról, miszerint 2024 a gazdasági fellendülés éve lesz, amely év kétharmada eltelt, de ennek nyoma sem látszik, sőt, épp ellenkezőleg. Mindebből az következne az évszámok alapján, hogy immár tíz éve lendülünk fölfelé, de csak körül kell nézni.

Amúgy a magunk egyszerű módján érdeklődésünk valós, hogy mit lesz képes a képünkbe tolni a kedves vezető, akinek már nagyon régóta ez az első olyan bejelentése, ami nyomokban azt tartalmazza, érdekli egyáltalán a világbéke óbégatása mellett, hogy mi történik ebben a tyúkszaros országban. Bár erre azért mérget nem venne az ember, s ez az oka annak, hogy némileg azért izgulunk a közlés miatt: lesz-e annak valami valóságalapja azért, vagy végleg bebizonyosodik, hogy egyetlenünk ege teljesen beborult. Ez a mai kérdés.

Elmegy a víz. Ma elhagyja az országot, és itt hagyja nekünk a hiányt. Ámde nem a víz hiányát, hanem a kampányét és propagandáét, mert ez a víz úgy kellett a magyar politikai életnek, mint egy falat kenyér. Okot és indokot adott a szereplésre gumicsizmában, lapáttal a kézben, lehetett a gátakról üzengetni egymásnak meg a népeknek, és a mieink attól függetlenül, hogy a küzdőtér melyik sarkában léptek be a ringbe, ezt ki is használták alaposan.

Még Orbán Viktor is. Aki ugyan lassan ébredt, mert amikor a többiek már a közelítő veszedelem frontvonalából küldözgették a szívhez szóló képeket és szövegeket, kies hazánk amúgy teljhatalmú ura egy kis spétben léve a Terminátorral gyúrt valami edzőteremben, ingben. Még szerencse, hogy a zakót azért levette, mert a dagadó izmok szétfeszítették volna a szövetet. Aztán persze ráállt a stáb a dologra, lettek képek gáton szemlélődve, csónakon haladva is.

Ez mutatta azt a mindenható állapotot, amely azt a kényszerképzetet hozta, hogy egyetlenünk mindenütt ott van, s bár ugyan a homokzsákok tőle függetlenül töltődnek, a védekezés lényege mégsem ez, hanem, ahogyan a víz a megtekintéstől szelídül meg, kér elnézést és kezd apadásnak. Olybá tűnt és tűnik, elég csak annyit mondania a vizek urának: „apaggy”, és a megintett megszégyenülten folyik tova eddig ismeretlen vidékek felé.

Ez az alapállapot. De jött még hozzá az árvízinfó a tévében nap mint nap, ami arra is jó volt, mintha örök péntek volna a Kossuthon, lehetett hirdetni az árvízhez úgy-ahogy (vagy sehogyan sem) kapcsolódó igét. És ez nem volt egyéb, mint az a hungarikum, hogy az Unió soros elnöke teli pofával szidta azt, aminek a soros elnöke, ami valljuk meg, olyan teljesítmény, amire a világ egyetlen más embere nem lenne képes. Csakis ez a mi Viktorunk.

Így szeretjük vagy rühelljük őt gusztus szerint, és ez a kettősség mutatkozik meg abban, hogy akkor koldusok vagyunk vagy sem, illetve, hogy ehhez miként viszonylunk. Mert emlékezhetünk, a vészek közepén olybá tűnt, hogy az Unió kihagy minket a nagy árvízi pénzosztásból, s ekkor a mi fiunk, ahogyan ez tőle szokásban van, rákönyökölt a sörfoltos abroszra, és megmondta a tutit, kijelentette mintegy az öntudatot.

„Nem javaslom, hogy valami nyomorult koldus testtartásával kalapozzunk, komoly ország vagyunk, elvégeztük a munkát”. – Így hangzott a sehová nem vezető ugarbüszkeség, de a hívek az ő templomában csettintettek böfögve, mennyire megmondta „ezeknek”, csak épp a folytatás lett halkabb. És ez a nagy megnémulás azért következett be, mert aztán kiderült, kaphatunk pénzt, csak épp szorosan el kellene számolni vele, ami nálunk alapbaj.

A rendszer büszke öntudata sérül emiatt mindig, hogy senki ne mondja meg nekünk, mire költjük az európai adófizetők pénzét, s ezért történt számos esetben (norvégok, egyebek), ha ez a feltétel, akkor nem is kell. Így és ekkor szokott aztán emlegetődni mindenféle kettős mérce, a minket való bántás, noch dazu, a belügyeinkbe való beavatkozás voltaképp azért, ha nem lopható szabadon, akkor nem is kell. Mert mit képzelnek ezek.

„Ezek” még azt is képzelték, hogy a menekültekkel való állatias bánásmód miatt szarrá büntettek minket, s arra is az volt a reakció – mint emlékezhetünk -, majd úgy oldjuk meg, hogy nekik jobban fájjon. Rémlik, mert most volt, hogy nem is koldus testtartással mondtuk – mondta azt a jótevőnk -, hogy az Unió nem ad nekünk pénzt határvédelemre, ezért tartozik nyolcszáz milliárddal, ezért a büntetést tudja be ennek.

Persze ennek köze sincs a valósághoz, ezért az egyik reggeli árvízinfón született egy új narratíva, mintha az a régi soha el sem hangzott volna. Hogy ezt a büntetést mi már (ő már) beszedtük tőlük. Szó szerint citálva, mert megéri: „A migrációs bírságot már – ha figyelték a félévkor meghozott adóintézkedéseket –, beszedtük tőlük, maguktól. Rendben vagyunk”. – Ha most leesett volna az álla, akkor helyezze vissza alapállapotba.

Részletezve azt tudtuk meg a zseniális intézkedésről, hogy: „Biztosan látták a jogszabálymódosításokat, amiket félévkor elfogadtunk, azok bevételnövelő jogszabályok voltak, bizonyos szektorban dolgozó cégekre vonatkoztak. Amit mondtam korábban, azt tartjuk, ami büntetést fizetni kell, annak a fedezetét nem a magyar emberek fogják előteremteni. Ebben biztosak lehetnek”. – Delikát.

Nem részleteznénk azt, hogy a magyar lakosság miként fizeti meg a cégekre kivetett különadókat, mert mindenki tisztában van vele. Így az is világos, kinek fog fájni Brüsszel büntetése: nekünk. Olyan ez, mint az egyszeregy, amelyben a kétszer-kettőről most állította ez az alak, hogy öt. Majd pedig folytatta az elképesztő előadást arról, hogyan győzi le a vizet, aminek az a tulajdonsága, hogy előbb-utóbb magától levonul. Nincs több kérdésem.

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke posztolgatott az X-en, és itt jelentette be, az Unió akár tízmilliárd eurót is folyósíthat, hogy támogassa a kelet-európai országokat az árvíz elleni védekezésben és a károk helyreállításában. S bár ez nem igazán jelenthet hivatalos álláspontot vagy közlést, mégis sokat elárul a viszonyokról, hogy kies hazánk (Magyarország) kimaradt a felsorolásából, mint akik a kasszához járulhatnának.

Doktorminiszter urunkat ettől elöntötte a durci, a koldusöntudat mintegy, és reagálva a bejegyzésre kijelentette a maga keresetlen módján: „Hogy aztán majd valamikor, valaki, valahonnan, egy Ursula nevű hölgy, valami Európai Unió, meg bizottság küld-e nekünk pénzt vagy segítséget, hát az olyan, mint a kutya vacsorája”. – Érezzük az Ursula nevű hölgy kitételben a falusi ivók hangulatát, ez már majdnem olyan, mint annak idején a „holland fickó”.

Aki majd a NATO főtitkára lesz, és látjuk ím újra a jobboldal morális fölényét, ahogyan valami képzelt magaslatról nagy ívben köp mindenre és mindenkire. De nem is ez az érdekes igazán, hanem a továbbiak, amelyben a durculásból fakadó gőg nyilvánul meg, miszerint: „Nem javaslom, hogy valami nyomorult koldus testtartásával kalapozzunk. Komoly ország vagyunk, elvégeztük a munkát”. Delikát, és ezt az elámulást azért tettük ide, mert fölrémlett Navracsics.

Illetve nem is csak ő, hanem az utóbbi idők történései, miszerint azért fölvettük a nyomorult koldus testtartását, amikor az amúgy nem is járó határvédelmi pénzekért, hajlongtunk a doktorminiszter által megvetett hajlongással, aztán a tanárok béremelése sem volt piskóta, ők is a koldulás eredményére vártak, mint ahogyan a térkövezők, a lomb nélküli lombkoronasétányok megálmodói, és számos (számtalan) más, lopható beruházás.

Egyébiránt, ha már Navracsics eszünkbe jutott, nem tudjuk, mi van ezzel az elvtárssal, akit a koldulás nagykövetévé nevezett ki doktorminiszter urunk, de feladatát nem tudta elvégezni, tehát dicstelenül zárt, mégsem hallottunk róla, hogy emiatt őtet megrótta volna a főnöke. Igaz, hogy amúgy nem is lett volna joga hozzá, mert nagy valósínűséggel magát az atyaúrisent is küldhettük volna a kolduló küldöttség élén, ő sem ért volna el semmit.

Ezt azért és azonban ki kell érdemelni, s bár nem látunk bele Ursula néni fejébe, nagy valószínűséggel nem azért hagyott ki minket az emlegetett felsorolásból, mert annak idején kék plakátra került, hanem inkább mert – egyebek mellett – azt is tudja, hogy azt a pénzt itt minden bizonnyal ellopnák, tehát fölösleges ideküldenie. Amúgy eszünkbe jut Tokaj, a nem is taggyűlések, amikor a szerzés bimbózni kezdett, s amikor még tán meg lehetett volna állítani.

Nem történt meg, és azóta is a fülünkben cseng doktorminiszter urunk – aki akkor még nem volt az, csak egy kezdő maffiózó – szava, miszerint „ne mi nyerjük a legtöbbet” (mármint a tokaji szőlős cég, mert azt hitte ez a drága ember, nem tűnik fel, hogy a maga felé hajlik a keze, pedig nem is szent). Mennyire, hogy nem az. Nos, az akkor bimbózó gyakorlat szökkent úgy szárba, hogy Európa-szerte híres, és ez az eredménye. Hogy az Ursula a középső ujját mutatja.

Vannak velünk viszont más bajok is, ami miatt nem juthatunk az amúgy könnyen megszerezhető pénzhez. Hogy hát, latrok vagyunk, és Orbán et. igaz szavaival, bot a küllők közt, homok a gépben, vagy nem tudjuk pontosan, milyen delíriumai voltak arról, hogy mindent megteszünk az ellen a közösség ellen, amelynek amúgy jogilag tagjai vagyunk, viszont másképpen már régen nem. A közelében sem járunk az értékeinek.

Minderre pedig bizonyságunk, mi több, friss bizonyítványunk is van, amit maga Moszkva állított ki épp most, párhuzamosan mintegy Ursula néni ujjmutatásával. És ez a hab a tortán, itt látjuk, doktorminiszter urunk kitartó munkálkodása milyen célt ért. Csupán az a baj, hogy mi is benne vagyunk a kalapjában, és mindezek után nem csak rá fognak kiköpni, hanem ránk is. De hovatovább már ezt is alaposan megszoktuk.

No de, mit mond Moszkva, gavarít, hogy stílszerűek legyünk és ki ne lógjunk a sorból. Nos kedveseim, Oroszország listába szedte az ellenségeit a világon, egészen pontosan negyvenhét ország szerepel rajta. Mi azonban nem. De nem is ez a legszebb, hanem az indoklás, ahogyan a nagy medve dicsérőleg azt mondja rólunk (Orbánról), hogy „Magyarországnak megfelelőek az erkölcsi és szellemi értékei”. Mármint szerintük és nekik.

Ez szép, ahogyan az oroszok a nyugatgyűlöletük alapján listázzák az országokat (az eredethez lásd Spengler magyarázatát), viszont még ennél is szebb, hogy kies hazánk erkölcsében és szellemében megfelel az ő kényes ízlésüknek. Olybá tűnik, mintha virtuálisan felvételt nyertünk volna a Nagy Orosz Birodalomba, következésképp tőlük biztosan kapnánk pénzt homozsákokra, ha meg azt nem, akkor testvéri tankokat.

Lehetne itt tovább ragozni a dolgokat, de minek, amikor ezek után már mindent tudunk. Ebben a fent említett két momentumban benne van az ország komplett tragédiája, amit aztán emellett és ezért idehaza megélünk, az csupán a ráadás. A legszebb azonban, hogy nem hallottuk a Fideszt tutulni az oroszok skatulyázása miatt, hogy szuverenitás és ilyesmik, mert a jelek szerint ez nekik éppen megfelelő. Futásunk véget ért.

Nagy Mártont szeretjük a magunk módján. Mégpedig azért, mert fáradhatatlanul dolgozik életünk megszépítésén, és rendszeresen mosolyt csal ajkainkra ezekben a vészterhes időkben.  Régen kezdte, még a Ryanairral való affér idején, ám azóta sem ért semmit, mégis mindent megmagyaráz. Százmilliárd forint hiányzik a költségvetésből Nagy szerint, bár arra nem tért ki, melyik részéből és mióta, mert és ugyanis ennél sokkal több, ám ez a derék Nagy leegyszerűsítette a dolgokat.

A Temu a bűnös, illetve a más, hasonszőrű webshopok, akik szerinte elszedik a mimagyarok pénzét. De számára nem ez a baj, hanem az, vélekedése szerint úgy, hogy abból az állam nem tudja leszedni a sápját (ÁFA, miegyebek). Megjegyzendő, mindenféle adókat fizetnek ezek az elvetemült webshopok, csak épp nem Nagy Mártonnak, akinek ettől rossz kedve van. Régebben az volt az elmélete, hogy azért nem jön az ÁFA, mert a polgárok nem fogyasztanak, inkább takarékoskodnak. Most az, fogyasztanak, de nem neki.

Amúgy a százmilliárd a repterek, vodafonok, vőmuram irodaházai (és a többi) tükrében nem is lenne tétel, de azok valami bizonytalan ok miatt szent tehenek, míg ezek szerint a Temu meg nem az. Miért is volna, csak épp mindezek után fölsejlik valami szent háború, amit majd a külföldi webshopok ellen vívnak, akikben aktuálisan megtalálták a gonoszt, mert mindig akad valaki vagy valami, ami miatt nekik rossz. Ugyanakkor, hogy Nagy miniszter amúgy milyen sikeres, azt például a Kaufland mutatja Szlovákiában.

Emlékezhetünk, hogy kormányunk (Nagy miniszter) az infláció üstökön ragadására létrehozta az árfigyelőt, amely a magyar boltok kínálatát és árait hasonlította össze. Ez szerintük annyira sikeres volt, hogy a pénzromlás a földön hever, de a legszebb az egészben, hogy a Szlovákiában működő Kaufland áruházláncnak is van árfigyelője, a magyar árakat vizslatják, és célzott akciós újságokat gyártanak csak a magyaroknak, bemutatva, náluk mennyivel olcsóbbak bizonyos cuccok (sokkal), a magyarok pedig bőszen vándorolnak hozzájuk vásárolni.

Ebben az egészben az a legszebb, hogy a piac így működik, aki olcsóbban ad, attól vesznek, a Kaufland pedig azért tud alacsony árakkal, csábítgatni, mert ott nincsen világbajnok ÁFA, kiskereskedelmi különadó, és feltehetőleg nem kell fizetniük extraprofitadót és más hasonló sarcokat. Egyébként már ennyiből is látszik, milyen a piac, ha hagyják működni, de ez nálunk nem megy. Például az emlegetett Temura épp most küldik rá a GVH-t, és lehet szeretni vagy nem szeretni, de sokan az olcsósága miatt vásároltak ott. Később majd nem fognak.

Nem lesz miért. Sok mindent lehetne még mesélni a piac és Nagy miniszter ambivalens kapcsolatáról, de adunk egy kis mentséget neki is. Ő sem tud szél ellen pisálni – ha akarna sem, de ez nem biztos -, a NER foglya ő, annak a piacot teljesen kiiktató gazdaságirányításnak, amiről régóta tudtuk, baj lesz belőle, ami ím, mindjárt itt is van. Ez a százmilliárd ÁFA hiány, ez csak egy rózsaszín masni azon az összeomló valamin, amit hajdan magyar gazdaságnak, netán költségvetésnek neveztek, mára már egyik sem nagyon van.

Az ipari termelés, a GDP, az export bezuhant, az autógyártásra és akkumulátorgyártásra alapozott Magyarország haldoklik, s innen látszik, eddig sem a csodálatos magyar eredmények, hanem az uniós pénzek tartották a víz fölött, s most, hogy ennek híján vagyunk, elkezdődött a hosszú haldoklás, aminek csak az egyes szeletkéi látszanak, például az, költségvetés sincs, azzal Trump győzelmére várnak. Ez egyre bizonytalanabb, így az a kérdés, ha nem nyer a szalmafejű, lesz-e nekünk ilyenünk, vagy már mindegy is.

Pénz nem lesz több, sőt, egyre kevesebb. S amíg az egyik oldalon az utolsó bőrt is le akarják húzni a gazdaság szereplőiről, s így áttételesen az emberekről, emellett sutyiban működnek a nem is megszorítások. Doktorminiszter urunk az éj leple alatt egy százharminc pontból álló nem is megszorítási csomagot írt alá, több tucat fejlesztést húznak át, sok-sok intézmény és projekt finanszírozása csökken vagy szűnik meg. Nem verik nagydobra, hát persze, hogy nem jó szokásukhoz híven, hogy ne derüljön ki a kiterített Magyarországról: halott.

Helyette kapjuk a képünkbe a Temuról – és a többiről – szóló elméleteket, de ide illik az is, nem csak a szlovák Kaufland, hanem az osztrák és román akármilyen áruházláncok is csurig vannak magyarokkal, mert a nép amúgy – a józan paraszti észt tekintve – nem hülye. Csak kormányunk képzeli azt, aztán mindig csalódik, hogy a proletár másutt találja meg az életben maradáshoz szükséges feltételeket. Először vásárolni jár át, aztán elköltözik, itthon pedig a házát és körülötte a rengeteg stadiont fölveri a gaz. Csókolom.

Ha azt hinnék, a napokban zajló vizes tragikomédia ott kezdődött, hogy Pócs János (persze, hogy Fidesz) elindult árvizet keresni a Tiszára, de nem talált, akkor tévednénk erősen. Azoknak a folyamatoknak a fölfogásához (megengedően megértés) akkor jutnánk a legközelebb, ha emlékeznénk nem is oly rég volt futballmeccsekre, amelyeken az „ellenzéknek” a fideszisták szerint nem volt joga szurkolni a magyaroknak, mert az a Nélküleddel együtt az ő nemzeti kiváltságuk. A jobboldali morális fölényük.

S amíg ezt emésztgetik, megmutatom a végét is, amikor (tegnap) miniszterelnök urunk az rávízi védekezés alfája és omegájaként eljutott a végső és egyedül üdvözítő narrációhoz, miszerint, „ha Brüsszelre várnánk, nyakig állnánk a vízben”. Nem kell különösebb tehetség e kijelentés megfelelő fiókba rakásához, de ez a brüsszelezés delikát, hogy épp most erre nem adtak pénzt, aztán – ami szintén napirenden van – a határvédelemre sem, kissé elébb pedig a tanárok béremelésre szánt összeget sem utalták időben, mint emlékezhetünk.

Brüsszel ezidőtájt visszafogottan tejel, kánaáni hazánk pedig nehezen viseli a kassza kihűlését, és kezd összeomolni, szügyig eladósodni, ilyenek, de megmarad nekünk az a vigasz, hogy ugyan minden a lehető legrosszabbul alakul, de legalább kormányozni tudnak. Ezt az illúziót hivatott fenntartani a mostani árvízi védekezés is, aminek így a médián keresztül tapasztalva nem is igazán az a tétje már, hogy amúgy a víz ne vigyen el mindent, hanem, hogy kinek mennyi gumicsizmás képe jelenik meg a Facebookon, s mindeközben hogyan áll a haja.

A versenyfutást Magyar Péter generálta, aki a magyar politikai térben mindenkinél előbb érezte meg ebben a helyzetben a pártja – és önmaga – fényezésének soha vissza nem térő, kihagyhatatlan lehetőségét, s már akkor sáros gumicsizmában fotózkodott, amikor Orbán még álmosan a másik oldalára fordult a dunna alatt. Ám, midőn ez a hendikep kiderült, minden eszközzel azon van a kedves vezető (meg a pártja), hogy a sajátos és meglehetősen lehangoló meccset a maga javára fordítsa, ezért már minden reggel kapaszkodik a pulpitusba.

A kamerák előtt, természetesen, minden más programot lemondva, mert ha azt a látszatot is óhajtja kelteni, hogy érettünk dolgozik éjt nappallá téve, kilóg a lóláb, ahogyan a magyar nemzeti nyelv mondja. Semmi egyéb ez, mint a megkopó népszerűség fényezése, a szavazatok gyűjtögetése, és Mária néni felé annak a hamis képnek a mutatása, miszerint személyesen lesz megvédve megint. Ennyit a „drága” emberről, de ez nem nóvum, a többi gauleiter és csinovnyik ténykedése azonban megér egy külön misét.

Kialakult egy olyan beállítás, amely immár arról szól, ki van ott a gáton, ha ott van, joga van-e ott lenni, s azzal mi a célja. Az a sugallat, illetve nem is egyszer kimondatott, hogy az amúgy a védekezésbe beleálló ellenzékieknek semmi egyébre nem jó a vízazúr helyzet, mint, hogy a népszerűséget hajhásszák, ergo, nincsen joguk a gáton fotózkodni. Másfelől pedig, ha nem fotózkodnak, akkor nem vesznek részt a héroszi munkában. Ez a Fidesz által generált ördögi kör, a nyuszi sapkája után szabadon, hogy van rajta gumicsizma vagy nincsen.

Tök mindegy, a pofonját úgyis megkapja. És ezen a ponton visszatérve a futballmeccsekre, az a feeling most is, hogy amiképp a stadionban nincsen joga az „ellenzéknek” szurkolni, itt meg ekképp nem pakolhatja a homokzsákokat, mert azzal csak a népszerűséget hajhásszák, míg viszont a fideszisták szívjóságból a belüket dolgozzák ki a gátakon „megvédve” bennünket és a vízben úszkáló hazát. Sikerült hát ebből is ócska színjátékot generálni, ami hungarikum, mert ilyen ország a földön még egy nincsen. De még az Univerzumban sem.

Ugyanakkor és mindeközben látjuk a mókás képeket és azok kritikáit, ki, hogyan fogja a lapátot, az mennyire sáros, ki, hogyan veszi, föl a gumicsizmáját vagy veti le, mert belebüdösödött a lába. Azaz, kedves nyájasok, olyan előadást kapunk, amilyet eddig még soha, amiből az a következtetés fakad, nincsen a világmindenségnek olyan történése, amiből ne sikerülne pár perc alatt kampányt és gyűlöletet fabrikálni annak a kérdésnek az elmaradásával, ami hozzánk szólna, s arról, hogy mi akarjuk-e ezt az egészet. Mi kívül esünk ezeken a játszmákon.

Ugyanakkor nem árt visszatérni arra, mi történne, ha Brüsszel, engedve Orbán kappanvonyításának ideküldene legott egy szakajtónyi pénzt, hogy tessék magyarok, védekezzetek. Mi történne a dellával, kihez kerülne, s hogyan, mennyi maradna belőle, mire a gátra jutna. Példabeszédként, hogy amiként kicsiben, úgy nagyban is, a hír, miszerint Halászteleknél ellopták a védekezésre szánt zsákokat és a homokot, ami rögvest tragikomédiává transzformálja a dolgainkat a röhögés és zokogás egyforma ingerével.

Nagy Mártonnak – az utóbbi napok történései után – föltették a kérdést, hogy a kormány háborúban áll-e a SPAR-ral. Már maga az, hogy ilyen érdeklődés fölvetülhet, jelzi egy ország berendezkedésének minéműségét, aminek leírásától magunk most tartózkodnánk. Ezt az olvasó ítéletére bízzuk, amiben a miniszter válasza majd segíti a nyájasokat, aki a harcot nem is tagadta. Ugyanakkor indoklása elgondolkodtató, és innen indulunk el.

Nagy Márton ugyanis ezt felelte a kérdésre: “Én azt gondolom, hogy a SPAR elkezdett politizálni, és ebben a térben mások a szabályok, ez egy normális dolog”. Hogy mi egy áruházlánc politizálása, illetve, a magyar politikai térben milyenek azok a másfajta szabályok, és hogyan működik ez az egész, nos, ez az, ami érdekes. Elöljáróban: lehet, hogy a SPAR még nem tudja, de már biztosan sejti, hogy Karthágó sorsára jut.

Minden ott kezdődött, és nem is olyan régen, hogy – mint emlékezhetünk – a SPAR osztrák vezetője, bizonyos Hans Reisch úr, miután az Európai Bíróságnál számos panaszt tett a kormány (maffiaszerű) módszerei ellen, márciusban több lapnak arról is beszélt, hogy Orbán Viktorhoz közel álló körökből (vőmuram) próbálták meg erővel felvásárolni a SPAR magyar egységeit. Emiatt doktorminiszter urunk számos lap ellen – akik megírták – pert indított.

Eddig még egyet sem nyert meg, holott a kormány erősen cáfolta az állítást, de mondani sok mindent lehet, a szavahihetőség pedig már rég elveszett. Ez csak az alapállapot, de ez volt az a pillanat, amikor a SPAR úgymond belépett a politikai térbe, itt megemlítette a családot, s innentől tudni lehetett, hogy nincs kegyelem. Ha szabad ilyen összehasonlítást tenni, a SPAR rálépett Iványi útjára, ő is a bosszú áldozata lett, és a bolthálózat is az lesz.

Még korábbról azért annyit nem árt megjegyezni, hogy a SPAR anyavállalata – más boltláncokhoz hasonlóan – az uniós szabályokkal ellentétesnek, diszkriminatívnak tartja és tartotta a 2020-ban bevezetett, multi szereplőkre célzott, árbevétel-alapú és egyre növekvő mértékű különadót, illetve az árstopot is, amíg az érvényben volt. Szerintük ezek működésének veszteségbe fordulásában fontos szerepet játszottak.

Mert amíg a SPAR Magyarország 2021-ben 664 milliárd forint bevétel mellett még 5,4 milliárdos nyereséget ért el, 2023-ban azonban 883 milliárdos forgalom után 12 milliárd forint volt a vesztesége. Már ekkor megkapta a képébe a kormánytól, hogy rosszul gazdálkodik, így fedve el azt a tényt, hogy ők fosztják ki, ahogyan például Budapesttel is teszik, ott is Karácsony nem tud gazdálkodni az általuk lenyúlt pénzek miatt.

A SPAR helyzete azonban ott fokozódott, hogy a SPAR Magyarország perelt, miután 2023-ban megbüntették, mert egy árstopos termékből nem tartotta az előírt mennyiséget. A Szegedi Törvényszék kérte az Európai Bíróság ítéletét, amely az uniós joggal ellentétesnek mondta ki a magyar árstopszabályt. A bolthálózat tehát Európában kapta meg az igazát, ami súlyosbító tétel megspékelve azzal, hogy a magyar kormány bírósági ítéleteket végrehajtani nem szokott.

A SPAR tehát és úgymond kitörölheti a fenekét a bírósági döntéssel, s hogy ez mennyire így van, az is mutatja, hogy mindezek után újabb vizsgálatot indított ellene (utóvizsgálatnak nevezve) a GVH, ezúttal pedig azt fogják firtatni, hogy a SPAR korábbi vállalásait teljesítette-e. A büntetési tétel több százmillió forint is lehet, és ne legyen kétségünk a kimenetel felől. A SPAR-nak nagy valószínűséggel meszeltek, mert minálunk a politikai tér az, ahol csak a Fidesz nyerhet.

Ha a boltlánc ezt eddig nem tudta, most majd megtanulja, de, hogy a Nagy SPAR Háború (NSH) milyen szakaszába lépett, azt a CÖF-CÖKA színrelépése is mutatja, amely kormánycivilek egyenesen azzal vádolják, hogy a SPAR semmibe veszi a szegényebb magyar vásárlók érdekeit, azaz, egy lépésre vagyunk a népnyúzó imperialista megbélyegzéstől, ami valami egészen más korba repít minket vissza. Bár lehet, hogy már benne is vagyunk szügyig.

A CÖF-CÖKA buzgósága már csak azért is visszataszító, mert – ha átvitt értelemben is – lehet, olyan pénzből mondja az elképesztő dolgait, amit a kormány épp a SPAR-tól einstandolt, és ezzel mindent elmeséltünk a viszonyokról. Ugyanakkor az is kitetszik, hogy a Fidesz minden eszközt (GVH, Nébih, NAV és a többi) be tud vetni, és erre nem is rest, amivel a törvényesség álcáját magára öltve végezheti el a leszámolást. Sokan tudnának erről mesélni a SPAR-nak.

Aki szereti ezt a boltláncot, az sirassa. Aki nem, ő se legyintsen, mert a hatalom jellegét mutatja az, amit most elszenved, és arra kell figyelmezni, hogy így járhat ő is. Ahogyan mindenki, aki és ami a hatalom bögyében és útjában van, dózer Karthágó, leszámolás. Iványi után itt a másik tankönyvi példa, s miközben esetleg azt hisszük, ez az egész nem rólunk szól, láthatjuk, dehogynem. Azaz, soha ne kérdezd, kiért szól a harang. Érted szól.

Mint emlékezhetünk, 2022 májusában a magyar külügy – itthoni átfogó gyűjtések után – ötszáz liter misebort küldött a háború sújtotta Ukrajnába. Ezen a jóérzésű magyarok már akkor is kiköpve röhögtek, mert nagyon közel volt még Zelenszkij kijelentése az orosz invázió kezdetéről, mikor is azt mondta az őt menekíteni kívánó nyugatnak: „lőszerre van szükségem, nem fuvarra”. Ez jelezte a fontossági sorrendeket, és ehhez képest értékelendő a cirka tíz akó bor, hogy mi mennyire gondoljuk komolyan ezt a segítősdit.

Semennyire. Pedig akkor még igazán ki sem jegecesedett a mi békegalamb szerepünk, Szijjártó még nem röpködött hetente Lavrovhoz, és ebben az időben még nem is vétózgatott a kormány az EU-ban Ukrajna kapcsán, csak sejteni lehetett, hogy ezt fogja csinálni. És most, hogy elmeséltem a két évvel ezelőtti életünket, azzal is egészítsük ki a tablót, hogy az ukránok nem álltak neki hőbörögni a misebor miatt, nem üzenték Orbánnak, hogy borítsa a saját fejére, hanem elfogadták, és nagy valószínűséggel el is szopogatták azóta.

Azóta, amióta rengeteg víz folyt le a Dunán, most meg épp mennyi sok folyik, ugye, s mindeközben a magyar-ukrán viszonyok a végletekig kiéleződtek nem utolsó sorban azért, mert kies hazánk (a Fidesz és tagjai) Putyin seggéből lóg ki. Emiatt a fél világ rühell minket, a másik fele pedig csak utál, nem lenne meglepő tehát, ha most, amikor készül minket elmosni a víz, kárörvendve röhögnének, hogy dögöljünk meg magunknak. Van, ahol azonban még létezik a szolidaritás és az emberség elszenesedett csonkja.

Mindemelett sem akarnánk azonban az ukránokat mint nemzetet a miénk fölé emelni, mert akkor elveszítenénk amúgy is kétes magyarságunkat. Éppen ezért csak csendben jegyezzük meg, most, amikor a hömbölgő víz miatt elég nagy szarban van az ország, az ukránok nem tömjént és szentelt olajat akarnak küldeni nekünk, hogy akkor ezt kenjétek magatokra magyarok, hanem konkrét segítséget ajánlottak. „Ukrajna szolidaritást vállal a szomszédaival, akik pusztító áradásoktól szenvednek” – jelentette be Andrij Szibiha ukrán külügyminiszter.

Zelenszkij ukrán elnök utasítására több országnak is segítséget kínáltak fel, így Moldova, Lengyelország, Románia, Szlovákia, a Cseh Köztársaság mellett Magyarországnak is, az ukrán Állami Sürgősségi Szolgálat egységei segítenének többek között hazánkban. Ez a magyar katasztrófavédelmi szolgálatnak megfelelő, speciális mentőszolgálatot jelenti. Ez a felajánlás gondot sehol nem jelentett a felsorolt országok közül, csupán egyben, és nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy tudjuk, mi vagyunk azok. (Illetve a Fidesz.)

Érdemes ezt hangsúlyozni, hiszen még ezekben a vészterhes időkben sem árt élesen elkülönülni attól, amit ők képviselnek, s ami ebben a konkrét esetben nem egyéb, mint kőkemény, hamisítatlan, ős(fidesz)magyar bunkóság. A kormány, a Miniszterelnöki Kabinetiroda jó szokásához híven nem válaszolt a sajtó azon érdeklődésére, hogy elfogadják-e a felkínált segítséget, de, hogy mi lenne az a válasz, azt a lakájmédia reakciói mutatják, amely egyszerre és egy hangon kezdett el hörögni a köszönet helyett.

Úgy tálalják a szolidaritást hangsúlyozó eredeti felajánlást, hogy az ukránok bezzeg a „gáz- és olajcsapokat elzárnák hazánk felé, a gazdaságunkat leállítanák, de az árvízre érzékenyek”. Nem mellesleg megjegyzendő, hogy a két dolognak amúgy semmi köze nincsen egymáshoz, csak azt látjuk megint újra, hogy alkalom nyílt – bár igazán ehhez ok sem kell – a fogak csattogtatására. De nem is ez az érdekes igazán, hanem a tempó. „Az ország tehát romokban, az oroszok az összeomlás szélére juttatták az országot, de marketingre azért van idő és pénz.”

Ez utóbbi mondat volt a vezérfonal a fentebb emlegetett propagandalapokban, és ebben az egy mondatban minden benne van. Fölösleges elemezgetni és tanulságokat levonogatni belőle, ez voltaképp a magyarok történelme és tragédiája, a dölyfös kivagyiság. Mert abba gondoljunk bele, micsoda öntelt senkiházi az, aki szemétkedésre, kioktatásra használ egy együttérző gesztust. Bud Spencer és Terence Hill méltán híres Bugsyja, viszont az egész ország ilyen külvárosi késdobáló nívójú. Még szerencse, hogy Szijjártó eddig nem szólalt meg.

Majd fog. Mindemellett belső forrásokból is van hasonló sztorink, ugyanis Magyar Péter Orbánt kérdezte, hogy miért csak civilek vannak a gátakon, a soknevű hadügyminiszter viszont leordította a fejét: „Ami sok, az sok, elég a kisstílű hazudozásból! Magyar Péter becsmérli a Magyar Honvédség képességeit, ezáltal azokat a katonákat, akik a gáton állják a sarat”. Mindez szép, csak ezt nekünk eddig senki nem mondta, sőt, olybá tűnt, doktorminiszter urunk egyedül fog megküzdeni a habokkal. Ezt mutatta a kommunikáció.

És itt is felhívnánk a becses figyelmet arra, olybá tűnik, hogy a mostani vészben csak a Fidesz és csak a tagjai azok, akik valamit is csinálnak, s itt is az van, ahelyett, hogy megköszönnék mindenkinek – civilek, pártok, pártvezérek -, hogy személyesen és a befolyásukkal segítenek, ehelyett ők is kapnak a képükbe. Mint a nagy márciusi havazáskor, amikor az osztrákok ajánlották, jönnek a hókotróikkal kiszabadítani bennünket, de az sem kellett, hanem az utasításoknak megfelelően ültünk a másik autóban, és vártuk az olvadást.

Muszáj folytatni a vizet, mert az jön. Tegnap, amikor miniszterelnök urunkon élcelődtünk az árvíz – és egyéb dolgok kapcsán -, még nem kezdett el kibontakozni teljes valójában a műsor, még ma sem, de haladunk. Emlegettük a 2013-as nagy vizet, az ott előadottakat a följövő vízről, hogy meddig, eddig talán, amikor a szereplők mintegy fölülről szemlélték az eseményeket a gumicsizmájukban, akárcsak most. Később majd lesznek időtényezők is.

2024-et írunk, amennyit azóta haladt előre a diktatúra kiépítése – és nem az árvízi védműveké, mert azt le sem szarták -, legalább annyira súlyosbodott a populizmus is, amit doktorminiszter urunk (Magyar Péter után loholva) most jól megmutatott. Megvolt a gumicsizma, és egy szeles hely, ahol a fotók készültek, s hozzá a drámai szöveg: „Ahol most állok, egy nap múlva már járhatatlan terület lesz. A várható, érkező nagy víztömeg holnapra már a fejem magasságában áll, rá egy-két napra pedig két méterrel följebb”.  

Tizenegy évvel ezelőtt, mint emlékezhetünk, Orbán arról érdeklődött még Bakondinál, hogy „szerinted mennyivel jön még föl, másfél méter? – mire az azóta migránsokban utazó szaki azt felelte: „Onnan? Igen.”- és ebben megnyugodtak a felek. Most már a propagandaanyagon nincsen senki Orbán mellett, egyedül áll mintegy a szutyokban, és drámaian mondja, ha ott maradna, ahol most van, akkor belepné őtet az ár.

Egyébiránt a kommentszekcióban rengetegen sóhajtottak fel reménykedve, miszerint azt tételezik és vágyják, nem mozdul onnan egy tapodtat sem, és entestével próbálja megállítani a vizet. Magunk azonban nem csatlakozunk ebbe a fősodorba, mert az is kétséges, hogy egyáltalán ott volt-e, hogy a kép most készült-e, mert abban a kupacban, amit ez alkalommal közzé tettek, volt, amelyikről kiderült, nem egészen friss. De minálunk így mennek az efféle dolgok.

A legérdekesebb azonban, hogy mindezt Magyar Péter váltotta ki miniszterelnök urunkból és a stábjából. Ami megint azt mutatja, hogy már jó ideje csak az új csillag után kullognak, aki viszont ebben az esetben populizmusból is leckét adott a Fidesznek meg az országnak a gumicsizmában, valami sáros helyen készült képével. Igaz, ő legalább azt mondta, mindenki a gátakra, azaz, hogy utánam, s nem, mint a rossz hadvezér: előre. Nem mindegy ugyanis.

Orbánnak megvolt az a helyzeti előnye, hogyha előre gondolkodott volna, akkor fizet még egy kis aprót a Terminátornak az előre kialkudotton felül, ami pénz az edzőtermi meg a Karmelita-béli pörformanszra szólt. Mekkora durranás lehetett volna a gépemberrel együtt tölteni a homokzsákokat, minimum százezer szavazat, de ez a hajó már elment mintegy, elvitte a víz. Majd legközelebb más bábuval meglesz ez is.

Viszont látszanak a hatalmi különbségek – még -, mert míg Magyar homokzsákokat pakol, Orbán csak sóhajtozik, hogy akár be is lephetné őt az ár, de meg ugyan nem nyugtat, ám világossá teszi, hogy ott nem marad, és már a szerepek is le vannak osztva, mintegy a NER-t leképezve, ahol minden döntések csúcsán ő van, ha már minden más összeomlott. „Pintér Sándor felügyeli a katasztrófavédelmet, tehát ő áll a védekezés csúcsán, és biztos vagyok benne, hogy mint eddig minden árvíz esetében, most is jól fogja irányítani a munkát, és hát itt van mögötte a kormány, szükség esetén pedig maga a miniszterelnök is”.

Látjuk ím a piramist, legfelül ő maga, aki akkor avatkozik be, ha már másnak nem megy. Amikor a nagy, márciusi havazás történt, akkor is efféle volt a munkamegosztás, Pintér nagy intézkedése pedig az „üljön át másik autóba” sms írásáig terjedt, amit nem is kellett miniszterelnökileg fölülírni. Helyette elég volt egy videó, ahogyan doktorminiszter urunk, amikor elállt a havazás, saját kezével vezetve a géperejű járművet, száguldozott az autópályán, akár egy mérgezett egér.

Nem tudjuk, most benne van-e a pakliban az „üljön át másik csónakba, segítünk”, forgatókönyv, eddig csupán annyi derült ki, hogy a szavak már megvannak, és a drámai előadásmód is. De, hogy mi lesz ennek a vége, az momentán nem ismeretes, mert mindig a víz az úr. Igaz, hogy ezt a reménykedő tömegek mindig más, átvitt jelentésben használják, és használták eddig, most azonban nem olyan időket élünk. Viszont nem tudjuk, milyeneket.

Azt is láttuk, hogy szép lassan más, a jelenlegi mérések alapján a parlamentbe sem jutó pártok tagjai és vezetői is a homokzsákok körül sündörögnek, ha már más hasznuk nem lehet, de ne vegyük el tőlük azt a kényszerképzetet, hogy ez is valami. „Nehéz lesz, de meg fogjuk csinálni” – használta Orbán a visszataszító többesét, mintha a moziban mindannyiunknak lenne szerepe, pedig nekünk csak a nézőtéri klakőré jut, akiket aztán tényleg elvisz a víz.

Ha nem, az sem Orbán, sem Pintér, sem Magyar, illetve az összes többi érdeme lesz, hanem azoké a kisembereké, akik a víz veszedelmén is kívül működtetik az országot annak ellenére, hogy az politikusaink ténykedése révén már rég összeomlásra ítéltetett. És ez az a csoda, ami most is említésre méltó, nem pediglen az aktuális bohócok pörformansza a gátakon és a parlamentben egyaránt. Éljen a néphatalom.

Még pénteken „tekintette” meg a töltéseket Orbán Viktor, mert mocskosul esik, és jön föl a víz. Akárha maga Pelikán gátőr, aki az ürgékre is felhívta a figyelmet, amikor szállt be a nagy, fekete autóba, ám a mi őrzőangyalunknak nem ez volt az első jelenése árvízvédelmileg. Hiszen, mint emlékezhetünk, 2013-ban is kihasználta az időjárás adta lehetőséget a propagandára, nem akkor vette fel a mindenkiről gondoskodik az atyuska gúnyát, de a szerep ekkor kezdett elhatalmasodni rajta. Ahogyan a téboly is, ami most kulminálódik.

Viszont akkor, még tizenegy évvel ezelőtt megtisztelt minket azzal, hogy gumicsizmát öltött, és képzelt aggódó beszélgetést produkált a megjelentekkel öblözetről és a mennyi a vízről, illetve a meddig fog ez még feljönni vizsgálódásról. Nem mondom, hogy nem volt kabaré, de valami törődés íze volt a dolognak, míg azonban most, 2024-ben már alig is foglalkozott az árral, bár arra még vette a fáradságot, hogy levitesse a seggét a helyszínre. Ott azonban csak annyit mondott, „kritikus napok jönnek”, és már suhant is tovább a páncélozott járművel.

„Felkészültünk” – még ennyit tett hozzá, de, hogy ki és mire, azt már nem közölte. Fotó megvolt, videó kész, s már lehet is menni tovább megmenteni vagy inkább kiharcolni a békét, illetve a menekültekkel szórakozgatni kicsinyt, mert a büntetés már kezd ráégni a magyar költségvetésre, és nem nekik lett a rosszabb. 2013-ban még hol voltak a menekültek, ugye, azaz, mindjárt itt is van a magyarázat, miért jutott több idő a vízre, tehát, bár úgy tűnhet, az idő körben forog, azért mégis halad előre, és Orbán is egyre használtabb.

Mint a lábunk között a tér az AE Bizottság Tánczenekar előadásában, viszont az egyezéses utalás tényleg csak a véletlen műve. Ám ezen a ponton szóltak közbe a meteorológusok, akik, hogy most augusztus 20-át megúszták lefejezés nélkül, csak csipognak mindenféle felsőbb kontroll híján, és előálltak ilyen eddig ismeretlen, és világvégét idéző fogalommal, hogy „lejtővihar”. Hogy ezek jönnek lesújtani kies hazánkra még bazi nagy szelekkel, de doktorminiszter urunk ezt már nem hallotta, csak suhant a Karmelitába visszafele.

Ott várta őtet a Terminátor. Volt egy időszak, amikor Schwarzenegger kezdett szimpatikussá válni. Nem,  mint színész, mert annak sovánka, hanem, mint ember, de mindent megtesz, hogy ez a bimbózó megengedés lelohadjon, mert vagy nem tudja, mihez adja a nevét és az arcát, ami baj, vagy igen, ez viszont még nagyobb. Ez azonban az ő nyomora, a miénk azonban az – bár ez is tökmindegy -, hogy Orbánnak a jelek szerint fontosabb volt a Terminátorral való virítás, mint az árvíz. Igaz, a Karmelita magasan van, odáig nem érnek fel a szutykos habok.

Meg az edzőterembe sem, ahol készült a következő fotó, amint Orbán ingben ül a vasak között, mintha bírna velük, ettől függetlenül azonban olyan feelingje volt az egésznek, mintha Rexona reklám volna, amely huszonnégy órán át véd a kellemetlen illatok ellen, de úgy, hogy az etetés szerint mozgásra aktivizálja magát. Éppen ezért, mert Orbán nem mozog, csak vigyorog bambán, érthető, hogy miért van stichje. De ez már régebbi, az avas szagú parasztudvarról hozta magával, koviubival és abált szalonnával együtt.

Hogy ez az egész hazugság, azt mindenki tudja. Tán még a gombák is, de oly jó látni nekik a feledkezést a mindennapok kínjai elől, ahogyan – akárha minden propaganda és minden szöveg, az összes szlogen is – arra szolgál, hogy elfedje a valóságot, és egy olyan álomvilágba juttassa, amelyben minden nagyon szép, és mindennel meg vannak elégedve. A gazdaság, az egészségügy, az oktatás, a vasút, minden dübörög és rohan előre a felfoghatatlanul gyönyörű jövő felé. Ez egy orbis pictus, és Orbán rajta a kifeslett rózsa.

És máris itt vagyunk a jelszavaknál, amelyeken kívül már alig is van valamink, ezek viszont dögivel, és tudjuk, hogy mindahány hamis. Viszont a GVH megbüntetett épp most egy Slate Design Kft. névre hallgató céget, amelynek az volt a bűne, hogy egyik, a fogyasztókat befolyásolni óhajtó szlogenje sem volt igaz, azaz, félrevezette őket. Látjuk, hogy a GVH nem vizsgálta Rogán minisztériumát, sem a köztévét vagy a KESMA lapjait, de magát a nagy Orbán Viktort sem, akinek egy igaz szava nincs, az összes félrevezető.

Azaz, a formállogika szerint büntetendő volna, el kellene tiltani őt ennek folytatásától, sajnálatosan azonban a GVH szerepét nekünk kellene betöltenünk, de alkalmatlanok vagyunk rá. Sőt, elalélunk a gyönyöröktől – illetve kiköpünk gusztus szerint – a fentebb csak slágvortokban mutatott színjátéktól. A valóság most épp az, hogy jön a víz, Orbán kijelentette, hogy felkészült, viszont, ha mindent elönt, Karácsony lesz a hibás, mint ahogyan az épülő menekülttáborok miatt meg Brüsszel. A vezér pedig a Terminátorral vigyorog – delikát.