7+1 megszívelendő jótanács Vekerdy Tamástól, hogy (ne) neveljünk gyereket

Amikor Vekerdy Tamás azt mondja, hogy szükség van a fiatalok művészeti nevelésére, akkor elhisszük neki. Nem csak azért, mert meggyőző, szuggesztív személyiség, hanem, mert hiteles. Egyike azoknak a ma még élő tudósoknak, megmondó embereknek, akik irányt mutatnak, akiknek számít a véleménye, mert tapasztalatra, tudásra alapozott. Vekerdyvel mindig közvetlen a közönség viszonya: olyan, mintha egy jó erős feketére ülnénk be egy közeli, jó baráttal megbeszélni, hogy mi van a gyerekkel.

Ezúttal, a bolyaisok szervezésében érkezett Szombathelyre. Épp a versenyistállónak kikiáltott Bolyai iskola invitálta meg a köztudottan waldorfos vonalat képviselő professzort – ami azt jelzi, hogy fontos, mit és hogyan tanítsanak a szupersuliban.

Ez a néhány alapgondolat hangzott el a kellemes, délutáni beszélgetésen, amelyet Károly Frigyes, egykori bolyais igazgató moderált:

  • A művészet érzelmi kommunikáció, forrása van, őszinte eredete. Sajnos, a mai világban háttérbe szorult, a 21. század technikai kütyüi kiradírozzák a művészeti szabadságot, a gépek helyettünk gondolkodnak, cselekednek. Hiánya érzelmi elbizonytalanodást hoz.

  • Kodály Zoltán szerint „teljes embert kell nevelni”. A zeneiskolások szignifikánsan jobban teljesítenek: jobbak matekból, könnyebben sajátítják el az idegen nyelvet, szociábilisabbak, a mellkas-körtérfogatuk nagyobb, mint azoknak a gyerekeknek, akik nem tanulnak zenét – ezt számos tanulmány, vizsgálat bebizonyította. Már az ókori görög iskolában, vagy a kínai mandarinoknál az első pár évben zenei, művészeti oktatásban részesültek a növendékek, aztán fejlesztették a testüket, végül a tudományokkal ismerkedtek meg, így kaptak teljes képzést.
  • A jövő emberének kreativitásra, kritikai szellemre van szüksége, hogy érvényesülni tudjon, helyt álljon. Az átlagos, mai magyar oktatási rendszerben a kreatív gondolkodás tilos, ha a diáknak más ötlete van a végeredményre, nem a meghatározott úton jutott el oda, az nem elfogadható, az rossz. Így hogyan válik belőle innovatív gondolkodású felnőtt? Pedig a kreativitás a művészetekben való létezést jelenti.
  • Mérei Ferenc pszichológus és pedagógus híres mondata: „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Az élményközpontú tanítással lehetne motiválni, játékossá tenni a tanulást, hogy ne izzadságszagú legyen, hanem izgalom, emocionális kaland. Gimnáziumi magyartanárom például a velemi bunkerbe, – a II. világháború idején a magyar koronát őrizték néhány hónapig ott -, vitt le bennünket, hogy gyertyafénynél, misztikus hangulatban olvassunk fel egymásnak verseket. De például az Iskola a határon sem múlt el úgy, hogy ne a kőszegi intézményben, személyes tapasztalás útján kapjuk meg az életre szóló élményt Ottlik Gézáról. Nem véletlenül lehetett őt is felfedezni a Vekerdy-előadáson, hiszen többek között ő segített létrehozni a találkozót, s, éppenséggel ő az élményközpontú tanítás egyik atyja, a Nagy Versmondás országos programjának kitalálója, Jordán Tamással megvalósítója. Ő dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész.
  • A modern pedagógia alapja a differenciálás.
  • Nevelés nincs, csak őszinte együttélés, együtt-létezése a tanárnak és a diáknak. „Legyél, aki vagy! Én nem formállak, csak hozzásegítelek, hogy értékes ember legyél!” – mondja a jó pedagógus.
  • A magyar oktatás csak az értelmi intelligenciát ismeri el, méri, pedig többfajta intelligencia létezik.
  • Minél hosszabb ideig tartunk egy gyereket a neki való környezetben, annál jobban teljesít később!

(Vekerdy Tamás: Művészetközelben nevelődni című előadása, a TALÁLKOZÁS/OK, XVI. Bolyai Iskolák Találkozója, Gyakorló iskolák Összművészeti Találkozója és Konferenciája – az ELTE Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium szervezésében)

 

csak2slukk

AZ ARCUNKBA TOLT ÜNNEP – jelentős forgalomnövekedésre számítanak az áruházláncok

Nagyhét?
Jaaa…
A jelekből ítélve ez a mostani is a nagybevásárlások, nagy zabálások, véget nem érő vedelések hete lesz…
Jó nagy hete!
Ettől hangos a sajtó: jelentős forgalomnövekedésre számítanak az áruházláncok!
Kereszténydemokrata országvezéreink elmagyarázták, milyen fontos, hogy nagypénteken mindent bezárhassunk a szünnapok szellemében – ennyi az ünnep, amikor magunkba szállunk, s állítólag Jézus szenvedéseire gondolunk.
Na persze!
Az, ott a keresztfán, mi meg a vacsoraasztalnál!

Nem nehéz megjósolni, hogy engedelmesen, – pontosan úgy, ahogy a katalógusok, óriásplakátok és üzleti tájékoztatók megkövetelik – elslattyogunk, elgördülünk majd a beszerzési helyekre, hogy a bevásárló kocsikat, kosarainkat púposra megrakva, szekereinkhez vontassuk a kötelezően befalandó hosszú-hétvégi porciót, adagokat.

Most éppen ez lesz a menő. Trendi.
Még szerencse, hogy a sarkvidéki hideg újra-eljövetelével hivatkozhatunk a zsírréteg felvételének szükségességére, így a kényszeres evés teljesen elfogadhatónak minősülhet majd.
Büszkén vállalhatjuk a pocakot, meg a formásan lecsüngő oldalszalonnákat!

Vállald fel magad, ne törődj a sok egészségtudatos maflával!

Szerdán és csütörtökön indul az invázió, tömegek rohamozzák majd a boltokat, gördülnek hazafelé a kalácsok, sonkák – persze hármasával! Tojásból háromszázat főzünk, hogy jusson a soha nem érkező locsolóknak – mert nincs is annál jobb, mint húsvét után öt napig, napi tizenöt kemény tojással leküldeni a ránk száradt kalácsokat! Ez az ünnepek ünnepe, amit a fogyasztói társadalom kifundált a konzumidióta maradéknak.

Csak tessék – tessék… közben Jézus feltámad!

De vajon, honnan tudják olyan jól, ezek a gengszter áruházláncok, hogy így fogunk tenni: enni, inni, enni, inni, enni….? Mert nem csak tudják, egyenesen gerjesztik ezt a féktelen potrohnövesztő hercehurcát – őáltaluk, ővelük és persze őbennük költjük majd a bankókat, hordjuk a mammon asztalára a szentelnivalót…
Hol van ez már a húsvét valódi céljától, értékétől?

„A Tesco-Global Áruházak Zrt. arról számolt be, hogy a húsvéti ünnepeket megelőző három hét az áruházlánc második legforgalmasabb periódusa a karácsony után. A forgalom növekedésének mértéke termékenként eltérő, a klasszikus húsvéti termékeknél a legerősebb a felfutás. Ezek között említették a füstölt árukat, a tojást, az édességeket, a kalácsot, a szeszes italokat, a sütési alapanyagokat, valamint a kiegészítőket, locsoló kölniket.
A Tesco áruházaiban a húsvéti szezonban annyi füstölt sonkát adnak el, mint egy átlagos időszakban fél év alatt, és erősödik a füstölt kolbászok iránti kereslet is. A vásárlók általában az M-es méretű tojásokat keresik leginkább, de a húsvéti szezonban jelentősen megugrik a prémium kategóriás termékek forgalma; továbbra is főként a tizes kiszerelés fogy, de ilyenkor a harmincas kiszerelések szintén nagyon kelendőek – ismertették.”

Ők a kedvenceink, akik éveken át azzal arattak babérokat, hogy: „A legkisebb is számít!” Hja, sekélyke kéj, hogy ez az apró fordítási hiba, önként vállalt kicsinységünk okán, mennyi boldog pillanatot okozott, míg oda voltunk, Teszkóéknál, a könnyen illanó fizetéseinkkel! Az eredeti Tesco-s szlogen ugyanis így szólt: “Every little helps.” Vagyis ez a reklám azt mondja, hogy a Tesco leárazásaival elért minden megtakarítás, még a legkisebb megtakarítások is, segítenek a célcsoportként megjelenített alsó- és alsó-középosztálybeli családok kiadáscsökkentésében. Na, ennyit a segítésről!

„A húsvét előtti héten átlagosan másfélszeresére nő a forgalom a Spar üzleteiben. A tavalyi évhez képest további növekedésre számítanak, a jövő hét csütörtök forgalmi szempontból az év talán legerősebb napja lesz – közölte a Spar Magyarország Kereskedelmi Kft. az MTI megkeresésére.
A Spar tapasztalatai szerint ilyenkor egyes húsfélékből és húskészítményekből 20-50 százalékkal többet vesznek a vásárlók a megszokottnál, de tojásból akár kétszer annyit is, mint máskor. A legkeresettebb a füstölt, kötözött sonka, illetve a csirkemellfilé, de egy átlagos időszakhoz képest a kacsatermékekre is kiugróbb az igény.
Az édességekből 60-70 százalékkal több fogy, a különböző alkoholokból 20 százalékkal több, különösen népszerűek ilyenkor a krémlikőrök, a pezsgők és az ízesített sörök. A sütéshez szükséges segédanyagok forgalma általában mintegy 60 százalékkal nő.
A Spar válaszában jelezte azt is: a rövid szavatossági idejű friss termékeknél, például egyes baromfihúsoknál vagy halaknál előfordulhat áruhiány a húsvétot követő kedden, mert az ipar sem dolgozik az ünnepek alatt.
A pénteki ünnepnap miatt a friss kenyér és kalács forgalma szombatra terhelődik, a direkt pékáru-szállítók ezért szombaton többször fognak szállítani, a tartóskenyér-készleteket pedig megemelték a boltokban, ezért kedden nem várható hiány. A tejeknél és tejtermékeknél a szavatossági idők szintén lehetővé teszik, hogy ne alakuljon ki áruhiány – hangsúlyozta a társaság.”

A másik istent játszó multi is arcunkba tolja a frankót! Már a mikulás időszakban kipakolták a nyulakat – ez a permanens manipuláció lényege! A „jó hely, jó ár, jó döntésbe természetesen belefér az összes elhibázott döntésünk, mely a közelmúltban felárazott termékek visszaócsításával teszi „jó hellyé” ezeket az akolokat. Sebaj, a tudatos, de leginkább öntudatos vásárlók ideje elérkezett. Erről szól a karácsony, erről a húsvét, meg minden kreált hosszú hétvége – a permanens döglések napjai!

Most akkor mi van?
Nagyhét.
Magyarul „sanyarúhét”, „videshét” (vizeshét).
A 4. században görögül hebdomasz megalé, latinul septimana maior a neve (nagy hét), később görög Hebdomasz hagia, latin septimana sancta/hebdomada maior (szenthét/nagyhét), vagy ismerik csendeshétként is (hebdomasz apraktosz/hebdomada muta)…

Hogy ezek az öregeink mennyire nem voltak képesek böcsületes, jóravaló stb. konzumidiótává válni!
Bezzeg mi!
No, jobb lesz cihelődni!
Ahogy a parkolókra nézünk, úgy tűnik, a multiknál már nagy buli van!

Kaja a hűtőben

Két dolog teljesen biztos Farkas Flóriánnal kapcsolatban: eltűnt, és nem éhezik. Másfél milliárdot valahová elvarázsolt, baja ebből egy gramm sem támadt, volt neki luxusirodája, luxusautója és luxuslófasza is a milliós fizetése mellett, de Pártunk, aki nagyon bőkezűen gondoskodik az ő hülyéiről, emellett még úgynevezett „hűtőfeltöltési” pénzt is adott neki, négyszázezret eddig, és még mindig ad.

Igaz idén eddig még csak húszezret, de azért mégis, meg mindjárt itt a húsvét, köll a sonka, ebből fakadólag lesz az még több is. Képviselőnek és Fidesz-hülyének lenni kifizetődő foglalkozás egyébként és mellékesen, hiszen lakhatási támogatás, kilométerpénz, és még ki tudja, milyen néven nem tolják a dellát az országot tönkretevő balfaszok zsebébe, hogy azok még csak véletlenül se találkozzanak a magyar valósággal.

De ez a hűtőfeltöltés, ez unikum, sőt, egyenesen hungarikum, ha már a halászlé is az. Hogy Orbán Viktor ügyel pincsijének gyomori jólétére, az egyáltalán nem véletlen, hiszen maga is orálisan fixált, ahogyan egyre bővülő derékmérete, ereszkedő tokája és puffadó pofája is mutatja. Orbán és a jófajta magyaros ételek bensőséges kapcsolata közismert, vénségére pótolja be, ami kölökkorban kimaradt, mert párttitkár papája inkább pofán verte, mintsem etette volna.

Egyetlenünkről tele van a net megható képekkel, midőn kolbászt tölt, kolbászt simogat, csülköket, combokat cipel, bográcsban főlő trutymókat kavar, valamint rántott húst szeletel szuszogva. Desszertként demizsonokkal birkózik, és szotyolát majszol. Két kép és két eset azonban kiemelkedik a permanens zabálásból is, amelyek bemutatják kedves vezetőnk ételbéli mohóságát.

Az egyik, amikor az ország háza előtt tüntetők csokit küldtek be neki, kérvén ügyük támogatását. Semjénnel együtt zabálták föl azt, és természetszerűleg nem támogattak semmit sem. A másik pedig az az ünnepi nap, amikor egy lakótelepi vendéglőben étkezett a mi jótevőnk partedlivel a tokáján, és ez híveit imák megírására késztette, jól mutatva szavazó bázisának szellemi állapotát.

Ilyenek íródtak akkor: „Szeretem, hogy Miniszterelnökünk be tud ülni egy lakótelepi étterembe, holott megtehetné, hogy csak osztályon felüli helyeken étkezzen. Számomra ez nagyon szimpatikus, emberi, tiszteletre méltó megnyilvánulás.” Vagy még: „Hihetetlen, hogy még ma is milyen alázattal, gyermeki tisztasággal ül le egy terített asztalhoz. Semmi úri gőg, semmi felesleges hacacáré. Jó étvágyat Miniszterelnök Úr!”

Innentől fogva kérdésünk nincsen, csak tátott szájjal figyelünk és mélázunk. Például azon, hogy a proletárnak is lehetne „hűtöfeltöltési”pénzt juttatni, ami adományt nevezhetnénk akár normális fizetésnek is, ebben a kegyben azonban nem részesíti szeretett népét a mi uralkodónk. Ehelyett rezsit véd immár Brüsszellel szemben, azt a rezsit, amely olcsóbb lenne, ha világpiaci áron adná a naftát, de ez messze vezet kulináris tárgyunktól, így hagyjuk is most.

Van Orbánkirály birodalmában mintegy kétmillió alattvaló, akikre rohadtul ráférne ez a kis mellékes juttatás, ami a mi Flórinknak jár. Igaz, lehet, hogy többségüknek még hűtője sincsen, így a logika azt diktálja, hogy nincs is mit feltölteniük. Talán ezért állnak hosszú sorokban az utcán, amikor ételt osztanak, ami liberális perverzió, ezért például legutóbb a Klauzál téren próbálták meg ellehetetleníteni az ebbéli kéjeket.

Más oldalról megközelítve a dolgokat, itt van például az SZJA. Erről kedves vezetőnk évek óta pofázza, hogy egyszámjegyű lesz. Országunk rohadt jól teljesít, mint azt nagy plakátokon elmagyarázták nekünk, és mégsem lesz ilyen Pedig, ha ez megvolna, a minimálbéres mókus, akikből annyi van, mint a Burgban hercegnő (by: Svejk), szóval a minimálbéres rágcsáló havi mintegy nyolcezer forinttal kapna többet, ami már maga egy „hűtőfeltöltés”, de ilyen nem lesz, mint Lázár Annyit Isér miniszter ezt csütörtökön elmagyarázta.

Nem szoktam személyes gondjaimmal előhozakodni, ebben a kontextusban viszont muszáj. Jönnek itt egyfolytában az ÁFA csökkentésével, hogy attól kurva sok pénz marad a keményen dolgozó kisember zsebében, mint például legutóbb a tej, ugye. Január másodikán, midőn ennek a sarca lecsökkent, fütyörészve mentem a nemzeti COOP-ba, ahol kedvenc italom addig száznyolcvankilenc pénzt kóstált. Mondom magamban, máma tejbe feredőzök, és mit ád Isten, a csökkentés után ugyanaz az ital kétszázötvenkilenc lett, és azóta is annyi.

Ez eddig nem baszta a csőrömet, mert mit lehet tenni, ugye, ez a „hűtőfeltöltési” lázár azonban megroppantott bennem valamit. Hogy végül is a mi pénzünkből hizlalják a Flórit, a mi pénzünkből borozgat a KDNP, ami ugye szintén kiderült, meg hogy a mi pénzünket zabálja föl vezérünk a lakótelepi kurta kocsmában, mert nem esztergálásból él, és nem is élt még sohasem. Ilyképp az a végkövetkeztetés, hogy már közel harminc éve tartjuk el, és jól nagyon, mint azt Kim Dzsongunhoz egyre hasonlatosabb külseje – és belseje – is mutatja. És ez pofázik nekünk. Na nemá, mivelhogy az életünket is fölzabálja.

A HALÁLNAK SOHA NEM ADOTT ESÉLYT – Andits Miklós… elment!

Valójában soha nem beszélgettünk a halálról!
Elképesztő történetekkel halmoztuk el egymást az emberi természet különös titkairól – ámulatba ejtettél a gyógyító értelem teljesítményével, s válaszul elfogadtad kozmikus álmaimat a soha utol nem érhető végtelenről.

Dumáltunk a küzdelmeket adó sportok felszabadító pillanatairól, a mindkettőnknek annyi örömöt és rejtélyt okozó gyermeki lélekről, természeti csapásokról, no és a megbámulható és rejtezkedő nőkről és asszonyokról – s közben csodaszép sorsokba feledkezve vágyódtunk a hatalmas platánfákon túlra…

Volt időnk, tizenegy napunk, mindent átbeszélni…

Azt hiszem, azt a pillanatot már soha nem fogom elfelejteni, ahogy minden erőfeszítésed ellenére csak néztél, egyre, magad elé – tehetetlenül.
A semmire nem való orvostudományról, az élettel össze nem egyeztethető helyzetről magyaráztál, s közben legördült egy kőnehéz könnycsepp a szemed sarkából…
Igen, Atya, így őrlődtél – legyőzötten – az unokaöcsém tizenegy napos haláltusája után, a mindössze tizenegy évet élt halott gyermek ágya végében. Te, a legyőzhetetlen gyermekorvos…

A régi gyerekosztály emeleti szobájában kérleltük a változást, valami távoli, lehet, hogy Isteni erőtől, mi az akkor mindennél egyenlőbb porszemek. Nem adtál okot, hogy másként lássam…

Az utóbbi időben ritkán találkoztunk. Ha mégis…
Én gyalogosan, te a kerékpárodon, de soha nem lehetett úgy sietned, hogy ne jutott volna időd, csak néhány pillanat, pár perc, hogy gondoskodj -rólam. Csak a hogylétedről nem lehetett beszélni! Megálltál, végigmértél, kertelés nélküli megállapításaiddal az engem illető helyre emeltél és hagytad, hogy szavak nélkül maradjak, amikor köszönnöm kellett volna!

Pedig csak felnézni szerettem volna – Rád!
Azok az együtt töltött hónapok, amikor csak miattad és csak általad lehettem mosolyt fakasztó támasz, ott, a haldoklásra ítélt gyermekek között. A gyógyíthatatlanok kórtermeibe vittél, s nem engedted, hogy elszomorodjak. Tudtam, mert megértetted, hogy minden gyermek felgyógyul – bármi legyen is a halál terve velük!

Bár valójában soha nem beszélgethettünk a halálról! Az nem tartozott az érdeklődési körünkbe, nem lehetett méltó partner, ellenfél, csak bénán settenkedő idegen, akinek menni kell!

Amikor ma, szokás szerint késve tudhattam meg a halálhíredet, először pontosan arra a pillanatra gondoltam, ott a platánokra néző ablak mögött. Mert nincs ilyen, nem lehet, nem szabad befejezni így, ilyen értelmetlenül. Rohanni fékek nélkül, azután átlódulni a kerítés felett – visszazuhanni a párna kráterébe, s nem mozdulni többé, soha, soha már!

Azt a pillanatot akkor, ott, ketten éltük át, megtörten bámulva az előbb még ziháló gyermeki testet. Elfogadhatatlan tettét az addig minden eshetőségből kizárt halálnak!
Tudod, Miklós, akkor azt mondtad, a halál, az lehetetlen. Nem adunk neki egyetlen pillanatot sem…

Most magamra hagyottan csapkodom ezt a szerencsétlen klaviatúrát!
Andits Miklós gyermekorvos meghalt.
Ugyan, mit írhatnék egy olyan Emberről, aki minden gyermeknek csak a barátja tudott lenni?

Kopaszok jönnek

Máig visszhangzik a visítás, amit 2006-ban csaptak drága honfitársaink, akik orbáni szervezésben rendszert dönteni mentek ki a friss levegőre, és azonosító nélküli rendőrökkel találták magukat szemben. Azóta is ezen rugóznak, viszont azokon legalább egyenruha volt, ami manapság már nincsen divatban.

A minap, amikor a CEU legyalulása miatt gyűlt össze a jobb érzésű nép, szembe találta magát az egyenruhásokkal megint, desszertként meg a soraiban találkozott kopasz alakokkal, akik belülről óhajtották hergelni őket, hogy szemből mondjuk nekiláthassanak gumibotozni.

Utóbb kiderült, hogy ezek a kopaszok nem azok a kopaszok voltak, akik a Fidesz székháznál a savazós bácsit védték, és se nem azok, akik meg az NVI-nél tevékenykedtek spontánul épp, mert arra akadt dolguk. A kopaszok nemzetünk lelki épségének hű őrizői, ezen kívül Kubatov et. kebelbarátjai is egyben.

Ezek a mostaniak viszont nem fizetett verőlegények, hanem jól képzett rendőrök voltak, és csupán civilben, hogy ne legyen feltűnő a dolog, valamint természetszerűleg mindenféle azonosító nélkül, ami hibát azzal magyaráztak utóbb, hogy letépték róluk a kontrollálhatatlan egyetemisták, na ja.

Mindebből kitetszik, hogy a rezsim szintet lépett, a Rubikonon meg a tüntetés utáni történésekkel kelt át, midőn az egyik külföldi demonstráló lakásán jelent meg a szerv, és addig nem is volt hajlandó távozni onnan, míg körbe nem szimatolhatott.

Rossz amerikai krimikben ilyen helyzetekben van erkölcsi dilemmája a hős nyomozóknak, hogy de hát nincsen nálunk bírói végzés a behatolás hivatalosságáról, ilyen elavult, csak a hanyatló nyugatra jellemző szarakodás viszont a mieinkre nem jellemző.

Sőt, ezeknek bejárásuk van hozzánk, mert egy magyar tüntetőhöz meg egyenesen kezében kulcscsomóval érkezett az ellenőrzés, csak amikor meglátták, akkor jött lányos zavarba, és nemlétező lakások meglátogatásáról értekezett. Ennek ismeretében nyer értelmet az is, ami pár hónapja velem történt.

Egyik éjszaka arra riadtam, hogy két rendőr költöget a nagyon ritka legédesebb álmomból a nyomorult szobámban, és kilétem felől érdeklődik. Én pedig még a REM kábulatától sújtva mesélem el, hogy ki vagyok, és erre azt mondják, bocs, akkor a szomszédba jöttünk, és el is vitték a jóravaló fiatalembert, de reggelre már otthon volt.

Voltaképp azóta sem tértem magamhoz igazán a sokkból, és azt sem tudtam, hogyan jutottak be a lakásba, de a jelek szerint kulccsal, mint a tüntetőkhöz. Ezek így összességében ölég szar érzést generálnak az emberben, viszont eszébe juttatják fiatal éveit.

Már elmeséltem, az újszülöttek kedvéért azonban újólag összefoglalom röviden, hogy egy kádári ilyen Bretschneider miképp faggatott engem hosszasan egy kocsmában a buddhizmus mibenlétéről, mert meghallotta a szájamból azt a szót, hogy szakralitás, amit veszélyesnek vélt, mintha máma mondanám azt, hogy liberális.

A haseki Bretschneidernek elég volt annyi, hogy a Kehelyben Palivec úr azt mondja, a császár őfelségének képmását leszarták a legyek, és már vitte is a Pankrácba. Nem vagyok egy vészmadár, de e kor eljövetelét vizionálom újra, az egész Kossuth tér is ezt szimbolizálja, de újabb megerősítések is vannak.

A nagy Oroszországban törvény született arról, hogy Putyin bácsit nem lehet buzi bohócként ábrázolni, és ez se vicc. Viszont ismerjük a mi kedves vezetőnk megmagyarázhatatlan vonzalmát a sztyeppék kiismerhetetlen világához, következésképp benne van a pakliban, hogy lemásolja ideálja paranoid hülyeségeit.

Erre minden esély akkor lesz meg, ha áldásos tevékenysége nyomán kibasznak minket az Unióból, mint macskát szarni, hogy ezzel a népies fordulattal éljek, és akkor jön el a kopaszok igazi kora, akik mókás egyesületté szerveződhetnek, barna inget ölthetnek magukra, a folyományokat meg ismerjük poros történelemkönyvekből.

Ebben a leharcolt kuplerájban, ebben a fortyogó entrópiában egyetlen vigaszunk azért lehet, mert mindezek azt mutatják, hogy a mi despotánk tulajdonképpen be van szarva. És ha erre gondolok, helyzetem bármennyire reménytelennek tűnik is, mégiscsak elégedett vagyok.

Nyüves életünk

Voltaképp senki nem ismerte a férfit, aki már egy éve ült a kocsma sarki asztalánál, tulajdonképpen nyitástól zárásig. Olyan hatvanas lehetett, nem volt sem szakadt, sem koszos, sem büdös. Ha ilyen lett volna, nem is ülhetett volna a sarokban naphosszat, a kocsmáros ilyesmire ugyanis nagyon kényes volt. Sőt, emellett barátságosnak volt mondható, hiszen hajnaltól estig ment az ivójában a tévé, az emegy, mindig csak az emegy, és ő, ha nem kellett fröccsöt kotyvasztania, akkor a törzsvendégekhez telepedett, és nagy hangon megbeszélték mindig a világ folyását.

Ezzel a hatvanassal azonban nem sikerült emberi kapcsolatot kialakítani, ami azt jelentette, hogy ez a hatvanas senkivel szóba nem állt, csak ült ott mindig a kialvatlan szemeivel, és jobb híján hallgatta a tévét. Meg nézte is. Azt hihették volna, hogy beszélni sem tud, viszont fröccsöt, azt tudott kérni, ezért egy idő után ezt a föltételezést elvetették, a kocsmáros és a törzsvendégek is. Egy év hosszú idő, így a törzsvendégek szorgos kutató munkával kiderítették, hogy a néma indiánt Józsinak hívják, két éve nincs munkája már, közmunkára meg valami betegség miatt alkalmatlan, ezért ül reggeltől estig a sarokban.

Egy dolgot azonban sehogyan sem tudtak kikutatni, hogy akkor miből él, hiszen minden emberi számítás szerint már régen éhen kellett volna halnia, és ezt mégsem tette meg. De ez nem is érdekelte őket igazán, a fröccsét kifizette, részeg sohasem volt, egy dolog azonban zavarta a maligánban egyesült közösséget, hogy bár ők nagy hangon kommentálták mindig a tévéből kifolyó dolgokat, ennek a hatvanasnak a szeme sem rebbent soha, nem lehetett tudni, kit utál, kit szeret, vagy netán kit fojtana meg egy kanál vízben, mint arról rendszerint élénk vita szokott kibontakozni a maligánosok között.

Egyik ilyen volt, a mási meg olyan. Szidták Orbán jó édes anyját csakúgy, mint a böszme Gyurcsányt, meg a többit. Olykor ordibálásba hajló vitáikból – amelybe a kocsmáros is mindig bekapcsolódott – viszont kitetszett, hogy egyáltalán nem értenek semmit sem abból, ami a kocsma falain kívül történik. Egészen elképesztő párbeszédek zajlottak közöttük, mutatva nyájas népünk lehangoló szellemi állapotát, ami viszont itt senkit sem zavart, kiordították magukból a sötétséget, záráskor pedig elégedetten dorombolva mentek haza a legények.

Így telt el minden idő, ha esett, ha fújt, ha sütött a Nap, ha csikorgott a fagy, voltaképp a kocsmában megállt az idő, illetve inkább körbe-körbe mászott, mert – és ezt már a titokzatos Józsi figyelte meg – az ordibálásban elhangzó érvnek látszó állítások már régen elfogytak. Ahogyan az emegy is voltaképp mindig ugyanazt mondta, a maligánosok reakciói, szavai is ugyanazok voltak, így hülyítette meg teljesen őket a telekép, és váltak olyanná, amit az emegy urai elképzeltek maguknak, mint ideális polgártársat.

Egy napon ezt az idillt zúzta szét a mindig hallgatag indián-Józsi, bizonyságát adva annak, hogy a tűrőképesség véges, és egyszer minden elszakad. Utóbb visszakutatva a maligánosok rájöttek, hogy egy mondat fordította ki magából a hallgatag embert. Pontról pontra, másodpercről másodpercre föltérképezték az eseményeket, és abban egyeztek meg, hogy a bűnös szöveg ez volt: „A Fidesz értékelése szerint a magyar baloldal minden eszközzel csak Soros Györgyöt védi.” Ekkor történt meg a csoda. A hallgatag ember fölnyerített, mint egy kehes ló. – Soros. – mondta ezt még halkan.

Abban a pillanatban lett néma csönd az ivóban, csak az emegy duruzsolt orrhangon. Mindenki a sarokba bámult, ahol az események kezdtek fölgyorsulni. A hallgatag megemelte hangját, és látszólag összefüggéstelenül, de egyre hangosabban mondta már a magáét. – Andy Vajna. – Bámultak rá, nagyon. – Kaszinó. – Folytatta a hallgatag. – Paks 2, Mészáros Lőrinc, PISA teszt. – Leesett az álluk, mert már ordított. – Trafik. Rogánhelikopter. Baltás gyilkos. – Ekkor fogta a poharát, és a tévéhez csapta, a kocsmáros meg hívta a rendőröket. – Propaganda média. – Üvöltötte, és felrúgta az asztalt.

Kintről szirénázás hallatszott, ott is ordítottak, majd lábdobogás, és kommandós kinézetű alakok nyomultak be az ivóba. A hallgatagot viszont semmi nem állította meg, fölállt, és úgy ordított. – Pasa park. Stadion. Nyugdíjrablás. – Ekkor kapta az első gumibotot a bordái közé, de nem zavarta. Rávetették magukat a kommandó-szerűek, és a földre teperték. A kupac aljáról ordított tovább. – Letelepedési kötvény. – Ekkor pofánverték, és megbilincselték. Eleredt az orra vére, de folytatta. – Szegregáció, nyomor, CEU. Népszabadság. Figyelő. Origo. Putyin. – Ez hallatszott utoljára, mert rácsapták a rendőrautó ajtaját, és visítva elhajtottak vele.

Csönd lett hirtelen, a kocsma úgy nézett ki, mint ahol öngyilkos merénylő járt, keblén jófajta bombával, az asztalok, székek fölborogatva, törött poharak szilánkjai a földön. A maligánosok bambán hallgattak, a kocsmáros állogatta föl az asztalokat meg a székeket, söpörte a poharak maradékait, és az az érzés terült el benne szélesen, hogy ezután már semmi sem lesz ugyanaz. A tévé még mindig orrhangon pofázott, de a kocsmáros egy mozdulattal kapcsolta ki, mert rájött, hogy attól ment el a hallgatag ember esze. – Ne má! – Mondták a maligánosok, és nekiláttak megbeszélni a szokatlan történéseket, ezúttal a legteljesebb egyetértésben.

MAGYARORSZÁGON NEM ELÉG NÉLKÜLÖZNI – a megszégyenítés nélkül az semmit nem ér!

Meghívó nélkül érkeztem a Nemzeti Adó- és Vámhivatalhoz.
Önszántamból, mindenféle előzetes idézés, invitálás nélkül – gondoltam, lesz, ami lesz!
Belépek, beköszönök, elmondom, ami bánt, intézkedni próbálok, elvégre egy évtizednyi adóhivatali rutin után ez a legkevesebb, amit megtehetek!
(Úgy kb. tíz éve próbálom elérni, hogy minden kívánságukat teljesítsem, hogy pótoljam a mulasztásaimat, befizessem a tartozásokat, azok kamatait, meg persze a kamatos kamatokat…)

Levelemet szorongatva – amit a bankom küldött, aktuális letiltást tudatva – benyitottam az emberbarát, meg ki tudja még milyen barát hivatal kapuján, ahol rögtön egy nagyon helyes bácsikába botlottam, aki kész volt szinte másodpercek alatt felkutatni olvasószemüvegét, hogy iktathassa adataimat, mielőtt utamra enged…
Azután felszólt.
Ügyféllé léptem elő, s mehettem intézkedni.

Egy irodában azután – vagy még négy másik ember füle hallatára, (Ó, beh szép is az intimitás!) – előadhattam, miként élem meg, hogy az egyetlen bankszámlát, – amit csak azért tartok fenn, hogy a betegségem okán szükséges, külföldről beszerezhető gyógyszerek árát havi rendszerességgel kiegyenlítsem – jól megterhelték.

Ha felhelyezem a szükséges összeget, már viszik is, – ez a terhelés lényege! – hiszen a kamatok kamatainak kamatjait még mindig nem egyenlítettem ki egy uszkve tíz esztendővel ezelőtt keletkezett tartozás után! A kutyafáját!!!

A történet ennyi!
Gondoltam, megkérdezem, mi a teendő, mit várhatok, hogy életben maradhassak – s persze, jött is azonnal a megoldás! …emberbarát…

Kaptam egy frappáns kérdőívet, melyben a személyes adatok után kiváló kérdésekkel bombáztak: mennyi a jövedelmem, mennyit fordítok a lakhatásomra, mi a telefonszámom, milyen gépkocsival rendelkezem…
Életszerű!
Mert a nyomorult patkány, nyilván azért nem akar kifizetni némi kamatos-kamatos-kamatot, mert dőzsöl, luxuslakásban múlatja idejét, sportverdát nyöget, miközben a tapison filmeket bámul, meg facebookozik…ugye?

Néhány pillanatra a középiskolában éreztem magam. Kedvenc orosztanárom a táblai feleltetés közben követelte, hogy húzzak vízszintes vonalat, ha a kérdésére nem tudom a választ. A tábla csíkos lett, mint a zebra!

És íme, a NAV kérdőívén is gyártottam temérdek vízszintes vonalat, mert szinte semmi általuk remekül hasznosítható értékkel nem rendelkezvén – nem tehettem mást! És amikor elkészültem ezzel a temérdek csíkkal, ott a rubrika erdőben, az én drága ügyintézőm, persze jó hangosan, hogy a többiek is hallják, megjegyezte:

– De ugye nem akarja azt mondani, hogy nincs telefonja, nincs kocsija, nincs lakása…?

A kérvényt beadtam, bízva a hivatal, meg persze az állam mérhetetlen könyörületességében, azután még meghallgathattam, hogy már aznap intézkednek… majd kisvártatva porig alázkodva elsomfordálhattam a helyszínről.

Még jó, hogy csak ennyi! Csak ennyi jár és jut annak, aki… éppen megfelel az Európai Unió Statisztikai Hivatala által készített felmérésnek! Mert íme, beléptem egy nagy családba, ahová ezer magyarból éppen 348-an élnek!

Hurrá!

Akkor az adatok:

„Keserű tény: az Európai Unió 28 tagállamából Magyarország a negyedik legszegényebb – derül ki az Euro­stat frissen közzétett 2015-ös felméréséből. Hazánkban ezer emberből 348 él nélkülözésben. Nálunk rosszabbul csak Romániában (39,5 százalék), Görögországban (40,8 százalék) és Bulgáriában (49,1 százalék) élnek. Érdemes megjegyezni: az uniós átlag tizenhét százalék. Az élen álló Svédországban a szűkölködők aránya mindössze 2,8 százalék.
S, hogy ki számít anyagi szempontból nélkülözőnek? Az Európai Unió statisztikai hivatala szerint az, akire a következő kilenc megállapításból legalább három igaz:

1. nem tudja fizetni a jelzáloghitelt, rezsiszámlákat, kölcsönrészleteket;
2. nem engedhet meg magának egy hét üdülést;
3. nem tud minden második nap húst vagy halat enni;
4. nem tud megbirkózni váratlan kiadásokkal;
5. nem tud telefont vásárolni;
6. nincs színes tévéje;
7. nem tud mosógépet venni;
8. nincs lehetősége autót vásárolni;
9. nem tudja felfűteni a lakását.


.
Köszönöm szépen a NAV-nak, a magyar államnak – remélem senkit nem felejtettem ki – hogy végül belátják, miért töltöget valaki értelmetlen rubrikákat, ha éppen a hivatalba téved!

És persze ezer másik köszönet annak a remek kis összeszokott gárdának, akik mindahányan végignézhették, meghallgathatták amint megsemmisülök, szégyenkezve, azért, mert merészelek egy lenni a 348-ból!!!

Magyar Csang cseng

Már semmit sem tudok, viszont egészen biztos, hogy közelít az apokalipszis. Minden jel erre utal, mert itt van nekünk ez a mi nagy falunk, a mi Csang csengünk, amely bővül a közeljövőben Románia partjainál is, és a falakon belül az történik, amit Orbán Viktor csak akar. Nem jó ómen.

A kínai nagy falat (長城) népszerű magyar átírásban Csang cseng, Csin Si Huang-ti kezdte építeni akkor, amikor a mi Krisztus urunk még gondolat sem volt, hogy megvédje a földmíves Kínát az északi nomád törzsektől. A végén úgy nagyjából tízezer kilométert húztak föl.

Nem pengés drótból, hanem eleinte döngölt földből, később meg téglából, mégis cseszhették az egészet, mert amikor az első Csin császár 289-ben megmurdelt, a lázadók mégis csak a nomádokat hívták segítségül, és így lett Észak-Kína császára az amúgy mongol és nyilazós Liu Yuan.

Ennyit a falról, na meg még annyit, hogy tehát amennyire nem védett meg a barbároktól senkit sem, úgy tette azonban egyre belterjesebbé az egész országot, ahol a népek a köldöküket vizslatták, és szinte minden kapcsolatuk megszűnt a falon túli világgal. Ilyen sors vár ránk is, ahogy elnézem kedves vezetőnk ámokfutását, amit itt művel nekünk.

Amint a The Times volt szíves kifejteni, huszonhárom uniós tagállam ultimátumot akar intézni idén Magyarországhoz és Lengyelországhoz, melynek értelmében vagy elfogadják a menedékkérők áttelepítését célzó uniós programot, vagy távoznak az Európai Unióból. Gyönyörű kilátások.

Mivel tudjuk, hogy a mi despotánk hatalmát egyedül az Unióból érkező pénz tartja életben, ennek hiányában ő nem északra fordul majd, mint a hajdani kínaiak, hanem kelet felé, és így lesz magyar uralkodó a messzi sztyeppék harcosa, aki I. Vlagyimirként kerül majd be a történelemkönyvekbe.

Ne tessenek röhögni, ez egyáltalán nem vicces. Amint a CEU példája is mutatja, a falon túli gondolatokat mindenképpen száműzni igyekszik a mi első császárunk, és ezek nem a korai Kínában még uralkodó zen buddhizmus, hanem a liberalizmus mocska, amitől annyira rettegnek, hogy még a liberal arts-tól is óvna minket a mi Lázárunk, amiből ékesen kitetszik végtelen nagy tudása.

Nincsen egészen egyedül, a hőskorban a balneológia nyert új értelmet Pokorni et. zűrös fejében, aki nem értette, mi szükség van bálnákkal foglalkozó tudományra a tengertelen, ámde ellentengernaggyal mégiscsak rendelkező Magyarországon. És ezek mondják meg nekünk a tutit, persze, meg is érdemeljük, illetve az a kétmillió zombi, akik a nyakunkra ültetik őket újra meg újra, mint majd jövőre is.

Szép világ lesz újra ruszki tartomány lenni. A másik irányba sorra ereszkednek le a sorompók, az amerikai nagykövetség kifejtette, mennyire csalódott a CEU ledarálása miatt, erre mára bekéretik a külügybe az ideiglenes ügyvivőt, mint ahogyan a németet is, hogy elmagyarázzák nekik a magyar virtust.

Ennek az a lényege, hogy egyetlenünk a nagy vízen túlra vágyik, mint elmesélte, hogy most már leülhetnek tárgyalni Washingtonnal, mert, és erre figyeljünk: “Az egy komoly ország, először megvárják, hogy legyen jogalap, ez most már megtörtént, most már csak ki kell hirdetni.” Na, ugye.

Ha most nem az volt az aljas szándéka, hogy egy nívós egyetemet ledaráljon, mert képzavarba menekülve nem tetszik neki a pofája, hanem csupáncsak az, hogy Trump elé járuljon, hogy személyesen kapja meg a jól megérdemelt maflását, akkor ölég nagy baj van. Másképp is, de így különösen, az már a végleges rothadás biztos jele.

Nehéz dolog, ha az ország első embere ennyire szegényes tudattal rendelkezik, ám, hogy mellette még kőbunkó is, az már zsenánt egy csöppet. Le akarja váltani az amerikai nagykövetet ugyanis, s midőn efelől érdeklődtek nála, azt bírta felelni, hogy nőügyekkel ő nem foglalkozik. Ilyen nívón állunk most a Csang csengünkbe bezárva, ahol már minden lehet, de nincs értelme semminek sem. Apokalipszis itt és most.

Nincs egy Speerünk

Ma tehát országunk gyűlése tárgyalja, és minden bizonnyal el is fogadja a „Lex CEU”-t, hogy kies hazánknak még jobb híre kerekedjen a nagyvilágban, mint ami eddig is volt neki. Ezt a sietséget ki más, mint Semjén fővadász szorgalmazta, mondván, hogy „kormányzati érdek” fűződik a gyalázathoz. Ilyen sürgősségi ellátást ülésszakonként hatszor lehet kérni, a „kormányzati érdek” tehát nagyon nyomós lehet, csak föl kell fejteni, mi is lehet az.

Az egyik vélekedés szerint az egész cirkusz azt a célt szolgálja, hogy Orbán Viktor közelebb kerüljön a Fehér Házhoz. Lehet benne valami, hiszen oly régen vágyik már oda, és hiába hintette el szerte mindenkinek, hogy Trump az ő öribarija, csak nem érkezett meg az a meghívó sem kékszegélyű kistányéron, sem más úton-módon. Amilyen pitiáner és narcisztikus kis rövidnadrágos, ez a forgatókönyv is valós lehet.

Tegnap már pöckösen ült a póniján, és nyugtatgatta nagy arccal az aggodalmaskodókat, mondván: „Majd tárgyaluk az amerikaiakkal, hogy ők mit szeretnének, a jó szándék fogja vezetni a magyar kormányt és bizonyára az Amerikai Egyesült Államok kormányát is, tehát nincs ok arra, hogy bárki ideges legyen.”

A másik eshetőség, hogy spontán módon előtört belőle az illiberális vadbarom, és voltaképp osztja Toroczkai László Jobbik alelnök, ásotthalmi, méltán híres polgármester velős véleményét, aki szerint „A CEU az elsikkasztott rendszerváltozás óta külföldről mozgatva, de Budapestről mérgezi a levegőt, támadja a nemzet és a társadalom alapjait. Soros egyetemével nem gyáván finomkodni kellene, hanem nemzetbiztonsági veszélyre hivatkozva betiltani, bezárni, a romjait pedig sóval behinteni”

Ennyit arról, hogy a Jobbik és a Fidesz mennyire áll eltérő szellemi alapokon, mint kitetszik, semennyire. A különbség annyi, hogy az egyik fasiszta alakulat hatalmon van épp, míg a másik meg erre ácsingózik vizslával a kézben vagy sót hintegetve, a végeredmény egy és ugyanaz.

A CEU jogállásáról és szellemi műhely voltáról most nem ejtenék szót, akit érdekel a rezsim újabb ámokfutása, úgyis tisztában van vele. Mutatja ezt a hétvégi tüntetés váratlan sokasága, a megszámlálhatatlan tiltakozás itthonról és az egész világról, amely érveket a rendszer természeténél fogva söpör le az asztalról, mert csak.

Megszokhattuk már rég, hogy a választói akarat nem igazán érdekli az egyre inkább diktatúra felé hajló, vagy oda már meg is érkező rezsimet. Sőt, magunk közt egészen szomorúan és csöndesen azt is be kell látnunk, hogy a választók döntő többségét ez az egész teljesen hidegen hagyja, a keményen dolgozó kisember azt is gondolhatja, hogy a CEU a CBA leányvállalata, mondjuk.

Főleg, ha egyáltalán a hír eljut hozzá, de nem jut el. Itt, minálunk a megyei napilap Mészáros Lőrinc jótékony kezeiben van, és sikerült benne oly mellékvágányon és röviden tudósítani például a tüntetésről, hogy a gyászhírekbe belefeledkező olvasó még véletlenül se találkozzék vele.

Ha halványan földereng neki valami, az úgy tűnhet, mintha egy másik galaxisban történne, következésképp érdektelen, a kiváncsiabbak esetleg odáig eljutnak, hogy ezek a „pestiek” már megint verik a nyálukat valami miatt, és semmi több. Olcsóbb lesz emiatt a kenyér? Nem. Akkor ki a szart érdekel. Íme, a magyar választópolgár tudata.

Ez ugyan mellékszál, de korántsem lényegtelen, mert azt mutatja, miért vezet minden egyes közvélemény kutatáson a Fidesz még mindig toronymagasan, és ez így lesz jövő tavasszal is minden bizonnyal, de térjünk vissza a kályhához. Másik nemzeti hősünk, Harrach Péter szerint a sietséget az indokolja, hogy: „Az a politikai hisztéria, ami követi ezt az előterjesztést, indokolja, hogy minél előbb véget vessünk ennek a cirkusznak”.

Oly jellemző, hogy egy pillanatra sem merül föl a „cirkusz” leállításának legegyszerűbb módja, hogy visszavonnák a tébolyt. Michael Ignatieff, a CEU rektora világosan elmondta: „A CEU New York Állam oktatási minisztériuma és az Egyesült Államok egyik legnagyobb akkreditációs szervezete, a Middle States Commission on Higher Education által bejegyzett, illetve akkreditált felsőoktatási intézmény. Ugyanazokon az ellenőrzési folyamatokon esett át, mint a Columbia vagy a New York University. Magyarországon a CEU a magyar hatóságok által kibocsájtott engedélyek alapján működik, a magyar törvényekkel összhangban.”

Ennél egyértelműbben nem lehet elmagyarázni a degeneráltaknak a helyzetet, akik most, ma, elfogadnak egy törvényt, hogy az eddigi törvényes állapot megszűnjék. Ha ez így lesz, márpedig így lesz, akkor a romániai magyar egyetemek is csomagolhatnak, mint az a napokban fölmerült.

Éppen ezért ez az egész őrület nem tekinthető egyébnek, mint tudatos rombolásnak, ami persze nem idegen Orbán Viktortól, elég csak a Kossuth térre gondolni, illetőleg nem tárgyiasult formában az egész ország szétcseszésére. Hitler, vesztét érezvén 1944 végén kiadta a Néró-parancsot, amely azt irányozta elő, hogy az egész országot döntsék romba, mielőtt a szövetségesek kezébe kerülne. Albert Speer pedig, aki amúgy a végsőkig hűséges volt hozzá, mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozza. Ilyen alattvalója Orbánnak nincs, így rohan az ország a vesztébe.

Mert hiába vágyakozik a nagy Amerikába, már megszólaltak a hangok, amelyek azt mutatják, útja meglehetősen hánykolódós lesz. A New York Times, ami nem a Magyar Idők, ugye, így fogalmaz: “Ha a törvénytervezet átmegy, ez lesz az első törvénybe foglalt támadás egy egyetem ellen az EU-ban. És ez lesz az első alkalom, hogy egy amerikai szövetséges állam, NATO-tagállam nyíltan megtámad egy amerikai intézményt a saját földjén.” No comment.

ÉLJEN ÁPRILIS 4! – a patkányok nemzetközi világnapja…

„2016. április negyedike volt a 14. World Rat Day.
A patkányok nemzetközi világnapja…
A kezdeményezés egy ratclub – gy.k.:patkányklub! – levező listáján látott napvilágot még 2002-ben. 2017 a tizenötödik ünnep éve!

A patkánygazdák úgy érezték, hogy kell egy igazi patkányos nap ami csak a kis-kedvenc patkánykáké, nap, ami arra hivatott, hogy eloszlassa az előítéleteket, buta vélekedéseket ezekről az édes kis állatokról.

Azért április 4-re esett a választás, mert ettől a naptól számítják a szóban forgó levelezőlista születését is…
Szóval: csak!

Ezen a különleges napon a gazdik ellátják jószágaikat mindenféle földi jóval – akárcsak a rosszcsontokat egy bizonyos gyereknapon Néhány, kellően degenerált patkánytulaj külön rendezvényeket szervez e napra, ahol a barátokkal, családdal ünneplik a különleges patkányokat és mindenki visz valami kis ajándékot az ünnepelteknek.
De nem csak szűk családi körben ünnepelnek a gazdik! Megjelentek a nagyobb rendezvények is, ahol a gazdaállatok összejönnek, patkányetetési, gondozási és … patkánytartási tippeket cserélve.

Jó páran a Patkánynapot olyan pozitív dolognak tartják, ami megjelenhet a médiában és megmutathatja, hogy a patkány nem az a szörnyeteg, mint sokan hiszik.”

Patkánynak lenni tehát jó.
Mondhatni, felemelő. Akkor is, ha a patkányok el-eltűnnek, meg akkor is, ha óriásplakátokról figyelnek!

Az öreg* valahogy így tanított róluk:

„Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott.
Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken.
Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig.
A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy.
A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk.

Így élt az ember.
Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt.
Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág. A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol a vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak, éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna. Az ember eleinte meg sem látta őket.
Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele.
Volt elég.
Jutott belőle annak, aki éhes.

Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt.
– Milyen apró, és milyen félénk. – gondolta – Éljen hát ő is, ha akar.

És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást.

Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta: – Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen.

És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott botjával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok és azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.

– Nem leszünk a rabszolgái tovább! – visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről
– Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat.
És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad. Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára. Ebből lett csak az igazán nagy felháborodás a patkányok között. – Szemtelenség, gyalázat! – kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá.

– Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol!
Nem tűrjük tovább!
És föllázadtak. – Mienk a ház – hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég! S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, fáknak, az állatoknak és a madaraknak – még a virágoknak is – hogy a ház nem ember-ország többé, hanem patkány-ország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás.

Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt.
A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak.
És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon. Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire megjött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna. Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.

Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!”

*W.A.