blogin.hu

Olybá tűnhet, hogy én pikkelek Varga Igazságügyis Juditra, holott ez nincs is egészen így. Elmondom a viszonyomat hozzá, s így egyúttal mind az összes fideszistához is, hogy egyszer s mindenkorra világos legyen. Emlékezhetünk, mikor Wolowitz csodálkozva kérdezte Sheldont, miért adja neki a helyét a kanapén, amikor annyira szereti, a fizikus kimerítő választ adott érzelmeiről, amelyek a kanapén lévő helye iránt lobognak. Tévedés – mondta Wollowitznak – a helyemet a kanapén nem szeretem. Anyámat szeretem, a helyemhez sokkal mélyebb érzelmek fűznek, fejtegette.

És előadott egy sokdimenziós, rengeteg nullával leírható függvényt, ami azt volt hivatott bizonyítani, a hely a kanapén mennyire a világ közepe a számára, s mint ilyen, s épp ezért érzelmei irányában nem leírhatók kellően. Sheldon mindezzel pozitív értéket szeretett volna megmutatni, ontológiai vonzódást a helyéhez, és most ezt tessenek fordítottan elképzelni, ahogyan lobog bennem nem a lét türelme, hanem a megvetés mind az összes fideszista felé és irányában, ami nem passzió részemről, hanem maga az élet. Varga Igazságügyis Judit is köztük van természetszerűleg.

És nem azért mesélek róla olyan gyakran, mert pikkelek rá, hanem mert okot és indokot szolgáltat az adomázásra. Egyszerűen nem tud hibázni, lassacskán a léte lesz a tévedés, ahogyan Orbán iránti rajongásában tengeti a napjait, és bármit tesz, ránéz először, hogy na, jól csináltam édes gazdám? Itt tartunk. És ott is, hogy most épp jó akart lenni, nagylelkű és igazszívű, de tudjuk, hogyan van ez. Adományozott Varga Igazságügyis Judit, és nagy nyilvánosan elkezdte verni a harci dobokat azért, hogy mindenki figyeljen oda, hogy ő adományozott. Lehangoló ez így.

„Családunk nevében szeretettel ajánlunk fel félmillió forintot az Áder János köztársasági elnök úr és felesége, Herczegh Anita által létrehozott, a koronavírus miatt árván vagy félárván maradt gyermekeket támogató Regőczi István Alapítvány javára. Három gyermek szülei vagyunk, meggyőződésünk, hogy egy ilyen nehéz helyzetben közös társadalmi felelősséget szükséges vállalni.” – Ezzel szarta tele a Facebookot, és ugyan azt nem érdemli meg, hogy Füst Milánnal mutassam meg, miért nincs az jól, hogy ordibálva adományoz, de ha már kereszténység, akkor legalább az.

Varga Igazságügyis Judit úgy viselkedik, mint amikor a misén perselyeznek, és valami cécóval mutatja meg a bávatag hívőknek az adakozó, hogy ő ad, s ráadásul mennyit. Ha Orbán bábja mindezzel azt akarja bizonyítani, hogy van lelke, azt nem nekünk kellene mutogatni, hanem saját magának, de azt nem lehet venni semennyi pénzért. Mint ahogyan a bűnbocsátó cédulák fölvásárlása sem menekített meg senkit a pokoltól, ha hitt benne, attól, hogy Varga Igazságügyis Judit telekürtöli a közösségi teret az adakozásával, jó ember még nem lesz egyáltalán. Cirkusz ez is, mint minden.

“Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! ” (Ésaiás 58. 7.) – Innen nézvést Varga Igazságügyis félmilliója értelmezhetetlen, mert például köze sincs Szent Márton elfelezett köpenyéhez sem. Varga Igazságügyis adását tehát őszintétlennek érezzük, és nem azért, mert mint újólag elmesélem, hogy pikkelnék rá, hanem mert hiányzik belőle az adakozás kegyelme, azaz színjáték az egész. Ha nem kürtölte volna világgá, nem tudnánk róla, de a saját keresztényi lelke bensőleg megnyugodhatna.

Viszont, mivel a cél egyáltalán nem ez, hanem a bávatagok meggyőzése arról, milyen jó ember is a nacsasszony, a gesztus értékelhetetlenné válik, és fekete pontot kap a delikvens, holott pirosat szeretett volna nagyon. Összefoglalva: rühellem a hazugságot, s akkor még inkább, ha jámbor köntösbe bújtatják. Varga Igazságügyis Juditnak hivatalából fakadóan joga volna fellépni a hajléktalanokat megbélyegző törvények ellen. Megteszi? Nem. Innentől fogva nincs kérdés a lelke minősége felől, amit semmiféle pénzzel tisztára mosni nem lehet. Azaz, kenje a hajára a félmillióját.

Körülbelül abban a pillanatban, amikor Orbán erkélye fölött a tajtékos égen az egymilliárdodik forint füstölt el – és még hátra volt háromszáz milliónyi durranás –, szóval a három napos ünnepségsorozat első napjának estéjén, épp az orgazmus közepén a költői nevű Aba településen úgy képen töröltek egy helyi képviselőt, hogy eltörött az orra. Voltaképp, ahogyan minden falusi búcsú szükségszerűen torkollik verekedésbe, Orbán gagyija is akkor és ott ért fel a csúcsra, pedig még hátra volt két nap, és most is van még egy. Soha nem látszanak véget érni az örömök. Hogy betörték a képviselő orrát, az csak magyar virtus, mert mit is tegyen az a nép, amelyiknek egy utcai harcos a miniszterelnöke, pofán vágja politikai ellenfelét.

Ez a habitus nem újkeletű a Kárpátok alatt. Emlékezhetünk, amikor Kukorica János munka helyett, hogy a nyájat őrizte volna, Juliska után koslatott inkább, mert a farkával gondolkodott, munkaadója, az uraság nem ült le vele, hogy egy tea mellett megbeszéljék a dolgot, hanem ordított. Egészen pontosan „vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül”, ilyen szavakkal fogadta Kukorica Jánost, meg, hogy „vájja ki a szemét a holló”. Ezt is mondta következmények nélkül, mert már akkor is egy rakás szar volt a szakszervezet. Viszont ebből is látjuk, hogy ilyen ez a magyar néplélek, inkább üt mint gondolkodik. Abán is úgy vélik megoldani a sérelmet, akik a választáson vereséget szenvedtek, hogy betörik az ellenlábas orrát előre eltervelten, az ünnep közepén.

Állítólag úgy kezdődött minden, hogy az interneten névtelenül mocskolódtak és hazudoztak. A polgármester panaszkodott erről az interneten, mert mostanában az élet ott zajlik azon kívül, hogy beverjük a másik pofáját. Kukorica János történetét nem azért idéztem meg, hogy elszörnyülködjünk rajta, milyen léha alak is volt ez a János, hanem, hogy rámutassak a magyari néplélekre, s ha nem is megértéssel de a szükségszerűség tudatával várjuk azt, ha Orbán tavasszal vereséget szenved, akkor fel lesznek szedve a kockakövek. Voltaképp erre dresszíroz a három napos ünnep a szinte ingyen sörrel és gagyi dumákkal, és a televízió is. Mert az agyam akkor szállt el tegnap, amikor valami baleset miatt a telekép az M1-re kapcsolódott, ahol a nemzeti konzultációt nyomatták.

Szembejött az Állatfarm hangja, miszerint, ugye nem akarjátok, hogy visszajöjjön Mr. Jones, csak épp Gyurcsánnyal, aki újra elveszi a még vissza sem adott tizenharmadik havi nyugdíjat. Az M1-ből Gyurcsány, mint rézfaszú bagoly hömpölygött elő olyan irritáló narrációval, hogy az ember késztetést érzett tőle, kimenni pofán verni egy ellenzéki képviselőt vagy akárkit, akinek rosszul áll a szeme vagy a füle lekonyul. Szó szerint hangzott el, miszerint, ugye nem akarja, hogy visszajöjjön Gyurcsány, és az a hang, ami ezt előadja, a világból kergeti ki az embert. Nem lennénk ennek a hangnak a gyereke vagy a felesége egyáltalán, vagy ha azok lennénk, akkor olyanok is volnánk. De, hogy milyenek is, ez a morfondír itt a tébolyda sarkában.

Amikor hírül adták, hogy három napos lesz az idei augusztus 20-a, az ember elgondolkodott, mi az anyám valagát lehet csinálni három napig Szent István nevében, hogyan lehet hetvenkét órán keresztül csöpögtetni a pátoszt. És most, hogy a közepén vagyunk, kiderült, nem is erről van szó, hanem jól megtervezett kondicionálásról, amely a tudat szintjén és aztán az alatt is vési az idegpályákba az Orbán rendszer a legjobb rendszer életérzést az agyon és a gyomron keresztül is, hogy alaposan rögzüljön. Ezért volt az országos vurstli, a nyáladzó és semmit sem mondó vagy hazug beszédek, ma pedig zabálás van. Körbenéztem itt a végeimen, mit kínál a NER a nagy magyarbuli zárásának, és hát, ezt, evészetet, amihöz a sípszót Orbán kenyérszegése adta meg.

Az összes faluban kemencés-, rétes-, meg mindenféle fesztiválok, ökörütések, lecsó-, és főzőversenyek vannak. Vasárnap a nagy zabálással ér véget a dzsembori, ami a fröccsöntött szentistvánok és gipsz kerti orbánviktorok beszerzésével kezdődött, tűzijátékkal és bunyóval folytatódott, most pedig égett zsírszaggal zárul. Jönnek a kiábrándító hétköznapok, és kies hazánkat csak azért nem üli meg az ünnep utáni depresszió, mert az eljövendő hétfő egyáltalán nem fog különbözni a nagy ünnepi hétvégétől. Tíz éve élünk ebben: hallgatjuk a hülyeséget, zabálunk és pofán verjük a másikat abbeli félelmünkben, hogy Gyurcsány visszajön. Voltaképp, ha belegondolunk, az egész ország életét Orbán Gyurcsány fóbiája határozza meg. Évtizede már.

Tessen inkább dekázgatni, nacsasszony, az megy. Vagy hegedőljön. Mivelhogy tudtuk, mi vár ránk augusztus 20-a alkalmából, igyekeztünk az elképedést kivenni a lélek eszköztárából, de mindig sikerül valami ordenárét kiöklendezni a mikrofonba, hogy a bávatagoknak az is jó. Ha meg az igazságügyis fenoménnek is, az pediglen még jobb. Viszont nem lennénk most a soltvadkertiek helyében, akiknek az esti tűzijátékot úgy lehetett kiérdemelni, ha meghallgatják Varga Judit bölcsességeit ürgebőrbe kötve, s ha valamelyikük azóta is vakargatja a fejét, mert furcsákat hallott, akkor az egyáltalában nem csoda, hanem a magyar rögvaló.

Varga Judit amúgy a jogállamiság fogalmával küzd már jó ideje, de nem jutott dűlőre vele. Ezért a soltvadkertieknek elmondta a brüsszeli birodalmi törekvéseket, mint amitől a kedves vezető enkezével óv meg minket, de ez még mind semmi Varga Judit eszköztárából. Mert és ugyanis, mint kifejtette augusztus 20-a nyomán Mohácsra és a muhi csatára emlékezve, már nincsenek a térképen azok, akik akkor a győzelmeket ünnepelték, és mosogatólés kezével rámutatott a Habsburgokra meg a Szovjetunióra, ugyanakkor megfeledkezett az Oszmán birodalomról, de majd emlékeztetőt kér II. Lajostól a Csele patak mélyiről.

Százötven évnyi magyar történelem így csusszan ki Varga Judit likacsos agyán, de legalább a kereszténység rendben van. Mégsem ez a legnagyobb baj, hanem a fideszpride-al, a gurulós Szent Istvánnal egylényegű gondolkodás, amikor a Habsburg Birodalom és a Szovjetunió eltűnte fölött csűrdöngöl arra mutatva, hogy lám, mimagyarok meg mégis itt vagyunk. És az oroszok is, meg az osztrákok szintén, mert így jár az, aki egy országot összekever egy néppel. De Varga Judit kontextusából fakadóan fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy NagyMagyarország sincsen sehol, pedig emlékeim szerint ez ügyben sokat szoktak hisztizni.

Varga Juditnak az elhangzottakból fakadóan gondjai akadnak alapfogalmakkal, mit jelent egy ország, mit benne egy nép, mert ő nemzetben gondolkozik, viszont arról sem tudja, micsoda. Nem akartam volna hosszabban citálni abból a ciklopi szellemi építményből, ami kifolyt a nacsasszonyból, de mért legyen nekünk rosszabb, mint a soltvadkertieknek, másképp fogalmazva, mi is kérünk az ideológiai mannából, amitől meg nekik jobb. Nézőpont és gusztus kérdése, de nem tanulságok nélkül való annak megmutatása, hogyan lehet szavakat úgy egymás mellé rakni, hogy azoknak az ég egy világon semmi értelme ne legyen, illetve, ha mégis valami, akkor borzadjunk mi is.

De röhöghetünk is, ha megpróbáljuk kibogozni, mit is akart mondani a költő. Hát én nem tudom. Varga Judit kifejtette átszellemülten, mert augusztus 20-án másképpen azt nem lehet, hogy aszongya „a sors kovácsolta a magyar nemzeti büszkeséget és öntudatot, alakította ki a magyarokban az élni akarás és a túlélés ösztönét. Ezek az ösztönök formálják ma is azt az akaratot, amellyel ellent tudunk állni az újkori népvándorlásnak, a nyugati önpusztító ideológiáknak és a brüsszeli birodalmi törekvéseknek.” – ilyeneket delirált, de amikor a nemzeti büszkeség szóba került, mint aminek az évtizede most jön, akkor nem bíztam a fokozás lehetőségében.

De képes volt rá, másképpen de tudja, és ezt is tudja: “Most ismét a magyarokon múlik, hogy eldöntsék: megőrzik Magyarországot úgy, ahogy van, vagy hagyják, hogy múló szellemi áramlatok és idegen ideológiák szétzúzzák a nemzetet és annak erős szövetét, a családokat”. – Most tessenek elképzelni, amint Kiss János bérrabszolga kis családját a múló szellemi áramlat tépi és cibálja, hát persze, hogy elindul a templomba imádkozgatni, vagy párttaggyűlésre, ahol a hitét egy zacskó krumplival tudományosan megtámogatják. Mindegy, menthetetlenek vagyunk, de azt a képet nem feledem, amelyben a Szovjetunió ünnepli a mohácsi győzelmet, amitől az orosz nemzet elpusztul.

Viszont Szent Istvánról is szó volt természetesen, ha már az ő napja, mondván, illetve Varga által deliráltan, hogy a véres kezű király máig hatóan alakította a mimagyarok sorsát, ahogyan a nyugathoz csatolta a sztyeppi eszméket feledve. S ha ez így van, és annyira őrizni akarják az örökségét, akkor nem kellene észveszve menekülni onnan, ahová ő rakott. Tehát Varga Juditnál már megint megbicsaklott az értelem, hogy aztán legyőzze a propaganda. Csak azt nem értem, abba nem gondolnak bele nagyjaink, hogy egyszer valaki darabjaira szedi, amit gondolatként kihánynak, aztán kiderül az, ami ma. Hogy semmi sincs. Olyan üres frázisok vannak, hogy már nem is puffannak.

Este majd, amikor a soha nem látott ünnepségsorozat első napjának zárásaként a világraszóló tűzijáték utolsó rakétája vagy patronja is eldurran, a kedves vezető minden bizonnyal elégedetten böfög az erkélyén, ahonnan kegyes volt megtekinteni, midőn közel másfél milliárdot szinte szó szerint elfüstöltek, de kicsire nem adunk. Minden pénzt megér, ahogyan a csillagok odafönt ragyognak, a nép pedig elégedetten hömpölyög alant, nap közben a korona is elgurult, és minden bizonnyal a gyógyszer is. A kedves vezető hatalmának ormain érezheti magát, és számvetést is végezhetne akár életművéről ott az erkélyen, de ilyet nem tesz, mert a harcnak soha nincsen vége.

Megtennénk mi helyette az összegzést, de még nekünk sem kell erőlködnünk, hiszen a soha nem látott ünnepségsorozat mindent elmond a Fidesz, így Orbán hatalmáról, s ami ezzel egyet jelent, a mi nyomorult életünkről. Erre akkor jövünk rá, amikor világossá válik, a 2021-es maratoni államalapítási dzsembori nem ma reggel, hanem már 2000. január elsején elkezdődött, amikor a korona úszott a Duna szerencsére be nem fagyott jeges vizén. S ha ugyan akkor még nem tudtuk – dehogynem – mi lesz, illetve lehet ennek a vége, ma, amikor a korona majd kerekeken gurul a flaszteron a szintén görgőkre szerelt pléh Szent Istvánnal és bazi nagy turullal, már világos, hol is élünk.

A hatalom ebbe a három napba akarja belesűríteni minden eszméjét, erejét és szépségét, aztán ez lesz belőle: vurstli, éppen csak nem világítós fröccsöntött műanyag Szent Istvánt nem árulnak, de lehet, valahol van az is. Itt gurul és pöfög majd előttünk, és durrog a fejünk fölött a jobboldali kultúrfölény és erkölcsi magaslatok, ezek összeszedték minden pénzünket és a saját készségeiket, és hát, ez sikerült. Pléh Szent István, olcsó sör, és majdnem virsli-szendvics. Lehet a hatalom tankjait bámulni, azt a pár röpülőjét, nézni a kókadtan lógó országzászlót, és hallgatni az üres dumákat, és még mindez sem volna baj, mert Kádár sem csinálta másként, csak épp mindent megül a hamis pátosz.

Ahogyan persze a mindennapokat is, csak épp most olyan töménységben, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, és valljuk meg, attól is, amit ennek erősítésére előállítottak. Aki a felcsúti búcsún szocializálódott, annak megteszi, ugyanazok vannak itt is, csak nagyban, aranyozás, mise, felvonulás, sör és feledkezés. Orbán rendszere szereti a szimbólumokat, amelyekkel egységet és közösséget akar teremteni, de nem tud, és egyre ócskább ötletei vannak. Mert mondom, a koronaúsztatással kezdődött, és volt benne minden: nyenyi, nemzeti zászlónap, kokárda, nemzeti összetartozás napja, alaptörvény asztala, mígnem ma eljutottunk a kerekes koronáig és Szent Istvánig, ami ad egy lefelé konyuló görbületet a dolognak.

Őszintén megkérdeném ha volna kitől és lehetne válaszban reménykedni, hogy komolyan gondolják-e, hogy ez így rendben van, és ez így ünnep-e, mert ugyan hangos, fényes, csillogó és drága, viszont teljesen üres. De hát, voltaképp ez a Fidesz, az előbbi jelzőkkel leírható a párt és mind az összes tagja, hangosak, üresek és drágák, így olybá tűnik, hogy ezen a ponton tehát helyben is vagyunk. Tegnap, amikor a net népe meglátta, a mai felvonulás kellékeit, a guruló, falusi giccset, egyként háborodott fel mindenki, pedig azok csak a jéghegy csúcsa, igaz, annak elég látványosak. Mert nem feledjük ezernyi falvunkat és városainkat, ahol ma mindenütt ugyanez lesz.

Misék, szentelések, szónoklatok, tűzijátékok, a nagy, komplett nemzeti feledkezés a fröccsöntött szentistvánok árnyékában, aranyozott miseruha és tömjénszag, ami bármilyen fura, de az ördögé. Viszont és egyébként meg fölösleges folytatnom, mert ugyan ünnepnek nevezik, de ez a nap egyáltalán nem különbözik az összes többitől, esetleg a töménysége más, de azt lehet oldani vagy higítani akár egy kis reggaevel vagy blues-zal, akármivel, ami elfödi ezt az agresszív, üres, pátoszos, hamis, álkeresztény, hazafias, álszent, hangos és öntelt nyáladzást, amit most valami sajátos téboly okán magyarságnak neveznek. De nem lehet az, mert nem érzem otthon magam benne. Szép napot.

Más modell alapján működik az SZFE. Mint tudjuk, alapítványi álom szerint, aminek látszanak is az első gyümölcsei. Nyári tábort szerveztek az alapítványos irányítók nemrégiben a leendő gólyáknak, hogy szokják mindazt a jót, amiben részük lesz majd oktatásuk-képzésük, illetve mint kitetszik, átnevelésük során. Azt tudhattuk meg az egyetem honlapjára írt termelési jelentésből, hogy más örömök mellett a leendő gólyák a tábor során abban a kegyben részesültek, hogy találkozhattak fideszes politikusokkal is egyenest. Már megérte színészpalántának állni, rögtön a tanév előtt orgazmusuk volt: közelről láthattak fideszes politikust. (És még mennyit fognak.)

Hogy meg is lehetett-e tapogatni és szagolgatni a politimókusokat, vagy csupán mindent a szemnek alapon távolról voltak csodálhatók, arról nem szól a termelési jelentés. De nem is kell igazán, már ebből is láthatták a leendő gólyák, hová kerültek, és mi vár rájuk. No most akkor, amikor a gyászos emlékű Hofmann Rózsa, aki megkezdte a felsőoktatás szétbarmolását, kijelenti – mert kijelentette -, hogy az iskolákban hazafias alapú szexuális nevelést kell folytatni, akkor mit várhatnának szegény színészpalánták. Örüljenek, hogy nem festik őket nemzeti színekre, és hajtogatnak belőlük kokárdát Orbán Viktor lukába. Viszont látjuk, mire megy ki az egyetemek alapítványi fenntartása.

A lopáson kívül, persze. De ezt eddig is tudtuk, ezért ordítottunk, ám most már késő. Itt az elején azon kell morfondírozni pöttyet azonban, hogy a leendő gólyák is tudták-e hová kerülnek, hogy egyetemi színészképzés címen bábokat akarnak belőlük faragni Orbán társulatába, és ennek terhével vállalták az átnevelőtábort. Vagy csupán most szembesültek azzal – a fideszes politikusok látványával együtt –, hogy át lettek verve, és rá kellett döbbenniük arra: ők nem ilyen lovat akartak. Eldöntendő kérdés és helyzet, egyik kimenetel sem jobb a másiknál. Mert vagy már most, az átnevelés előtt narancsos az agyuk, vagy utána lesz az, a végeredmény szempontjából teljesen mindegy.

„Hallgatóink színes programokon keresztül fedezhették fel Debrecen városát, ismerkedhettek meg a kulturális életével, hagyományaival. Ellátogattak a Déri Múzeumba, a Református Kollégium Múzeumába és a Csokonai Színházba is. Számos szabadidős program is várta hallgatóinkat, kirándulást tettek a Hortobágyon, és a nagy melegre tekintettel egy kellemes strandolással frissülhettek fel oktatóink és gólyáink, valamint részt vettek egy akusztikus esten is, ahol színpadra is léptek elsőseink. Az estéket közös zenéléssel, szórakozással töltötték újdonsült hallgatóink.” – ilyeneket olvashatni a jeles eseményről a brigádnaplóban.

Már most látszik, hogy nem kerül ki ebből az évfolyamból egyetlen Latinovits sem, és az is, hogy aki annak készül, lehetőleg messzire kerüli Vidnyánszkyt és köreit, mert a táborban abból is volt dögivel. Meglátogatták őket a kaposvári vidnyánszkysok, megnézték a Csíksomlyói passiót Vidnyánszky rendezésében, és még Vidnyánszky is. Aztán elmondták nekik, hogy ez vár rájuk szeptembertől, arról viszont nem szól a történet, hogy aki akart, az elmenekülhetett-e, vagy TEK-esek verték vissza a futni készülőket. Bár annak a lehetősége sem kizárt, hogy van olyan ifjú, akinek ez az álma. Gondoljunk bele, hogy a tizennyolc éves gólya nyolc éves kora óta él Orbán alatt.

Mást ő nem is ismer, Orbán az állócsillag az ő egén, pedig őt még nem is hazafiasan világosították fel szexuálisan, de majd. Aztán. Akik a médiában egészen jól dokumentált előzmények után képesek voltak oda beiratkozni, azoknak ez se meglepetés, se megterhelő nem lehetett. Talán inkább elvárás. Mondhatnám, hogy röhej, ha nem lenne tragédia, mit tesz az országgal a kulturális forradalom, aminek viszont még az elején járunk. Ezek itt csak a bimbók, de lesz gyümölcs is. A kollektív, pátoszosan lelkes, hazafias bambaság. Vidnyánszky, Takaró, Demeter, százmilliárdok. Elégtételt fogunk venni, feltéve, lesz még annyi szellemi kapacitás az országban, hogy igény legyen rá.

Mert voltaképp ez veszik el, és ez a minden. Már most eltűnt az az ingerküszöb, hogy az emberek legalább hümmentenének, ezt azért ne csináljátok. Ilyesmi már egyáltalán nem létezik. A jobbak elmenekültek vagy elmenekülnek, a maradék pedig beiratkozik a fideszes janicsárképzőbe, ahol színészmesterségre készülve az az első élménye: láthat fideszes politikust. Igaz, mit sóhajtozok, az óvodások is csak velük találkoznak rendszeresen. Ők a Mikulás meg a Jézuska, ők a rezsiutalványt hozó postás. Tegnap fölkerült a netre, hogy egy öt éves forma kislány készített interjút Orbánnal. Hát ki vagyok én, hogy ezek után a színészpalánták miatt sírjak? És ez az. Ez a vége.

Ha 56-os hős lennék, pofán verném Bencsik Andrást. 56-os hősök azonban nincsenek, Dózsa László 1942-ők vannak, Schmidt Mária konyhája által átalakított múlt van, és az ebből fakadó lehangoló jelen. Bencsik Andrást hovatovább nem szabadna emberek közé engedni, voltaképp azóta nem lehetne őt fertőzni hagyni, amióta publikálta „Érzelmi kötődés” című, a magyar fiatalok szovjetbarát nevelésének fontosságáról szőtt álmait, amihez képest most meg Orbánt nyáladzik. Bencsik Andrásnak elvei és eszméi a fentiekből fakadóan nincsenek, ezért lehet a NER egyik ikonikus alakja, a békemenetek szervezője. A bencsikandrásokat egy jobb érzésű ember megvetően leköpi.

A bencsikandrások közül pedig a jelenség névadóját, Bencsik Andrást az 56-os hősök még pofán is vernék. Ha volnának 56-os hősök. Ámde nincsenek. Ebből a nézőpontból érdektelen volna Bencsik András delíriuma, amelyben a tálibokat, azok mostani afganisztáni térfoglalását a magyari 56-osok ténykedéséhez hasonlította, mondván, nem elfoglalnak, hanem vissza. Ebből neki a szabadságharc jött le, vagy csak a kalasnyikovok látványa igézte meg, nem tudható, viszont, ha 56-os hős lennék kikérném magamnak nagy öntudattal ezt a párhuzamot, mert létezésem értelmét vonja kétségbe. Nem egyéb különbözik a két eseményben, mint a történelmi helyzet és az eszmék.

Ezen túl a társadalomfilozófia, a morál, és az Úr bocsássa meg nekem, a képzelt Isten személye is, csak a kalasnyikov a közös, viszont Bencsik fejébe belelátok, és kiveszem benne azt a kifacsart, Schmid Máriával és Orbánnal spékelt logikát, hogy a tálibok a liberális amerikaiaktól foglalják vissza a hazájukat, így az Orbán-féle univerzális szabadságharc hősei ők. Hogy menekülni kell előlük, mert nyomukban a kínhalál jár, az a bencsikeket nem zavarja, így ők azok is, akik belerúgnak magyari földön azokba, akik a haláltól futnak, és mondhatnám azt is, hogy készen vagyunk, körbeértünk, pedig nincsen ez így, a móka és kacagás csak most kezdődik ugyanis.

A Bencsik eszméihez hasonló alakok hozták létre például a Pesti srácok nevű trágyadombot, amit nyomdaipari terméknek neveznek, de ettől függetlenül a nevüket tényleg az 56-osoktól lopták. Bencsik abba bele sem gondolt, mert ez a tevékenység elképzelhetetlen számára, hogy amint a tálibokat leötvenhatosozza, akkor nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a redakció kebelében dolgozó nyomorultak tálibok, „az öreg” becenévre hallgató Stefka, aki pedig itt lapigazgató, a főtálib, és már helyben is vagyunk. Innentől lehetne a nyomdaipari terméket Kabuli srácoknak is nevezni, s ugyan tudom, hogy elég messzire mentem, de csak következetes voltam.

És bármi meglepő, idáig elérve még Bencsiket is annak kell neveznem, holott tudom, ilyesmiről nála szó sincs, valami kifolyik a száján csupán, aztán kap érte keresztet, Orbántól és zsebpénzt, vagy zsoldot, egyre megy. Bencsik kijelentése viszont azért megy át az értelem szűrőjén, mert a Pesti srácok, de az egész fideszcsürhe gondolatiságának lényege, hogy aki tőlük különbözik, rajtuk kívül áll, az nem ember, és lehetőleg dögöljön meg Ebből a szempontból pedig tényleg nem különböznek az igazi táliboktól, csak egyelőre kalasnyikovjuk nincsen, de majd lesz az is. És körbe is értünk a bájos történetben, pedig még el sem kezdtük igazán.

Azt azonban kíváncsian várom, hogyha van 56-os hős, mint ahogyan nincsen, akkor kérje ki magának a párhuzamot. Hol van ilyenkor Dózsa László 1942-, Schmid Mária, mint a múlt átírásának nagyasszonya, hogy megszólaljon, helyreállítva az 56-osok Bencsik által megtépázott becsületét. Sehol sincs egyik sem, senki sincs sehol, amiből is látszik, hogy a fideszcsürhének már az is mindegy, mit beszélnek, csak az a lényeg, hogy hangos legyen, és közben fröcsögjön a nyáluk. Más értelme ennek az egész Bencsik-féle habverésnek nincsen, és még az a jobb, ha mint feltételezem, fingja sincsen arról, miket beszél össze. De, hogy ebből ilyen jól meg lehet élni, és még ki is tüntetik az embert, na, az a delikát, és nagyon.

Imamozgalom indul megint. Augusztus 20-tól a hosszú télen át egészen áprilisig az ország minden településén legalább egy embernek kell imádkoznia azért, hogy olyan képviselők kerüljenek a parlamentbe, akik a tízparancsolat mind a tíz pontját betartják, aszerint élnek otthon és a nagyvilágban. Az országban hozzávetőleg három és félezer település van, ha mindenütt mindig lesz legalább egy imádkozó ember, a produkciót be lehetne nevezni Guinness-rekordra. Ez térítő tevékenységnek sem utolsó, mert vagy mindenki sorra kerül előbb-utóbb, vagy, ha pedig nem, akkor bérimádkozókat kell fogadni, illetve erővel kötelezni Irma nénit és Lajos bácsit a nemes célú imára, és ez logisztikának sem utolsó.

Mert a kiírás elég szűk mozgásteret ad a cél eléréséhez – tízparancsolattal az ajkukon üljenek be a parlamentbe nemzetünk nagyjai –, ugyanis úgy értelmezem a dolgot, ha egyszer is, egy adott pillanatban a hosszú hónapok alatt nem lesz minden településen ezért imádkozó ember, a varázslat megszűnik, és például Orbán Viktor újra a nyakunkra telepszik, azt pedig ki akarhatja, és hát, ki, az imádkozók. Ez a világ legnagyobb ellentmondása. A mozgalom elindítója bizonyára azért találta ki magunk közt szólván a röhejes és gyerekes maratoni imádkozást, hogy ő és a hasonszőrűek jussanak be megint a parlamentbe, de ezen a ponton megbicsaklik a logika. Mert a tízparancsolatot Orbán nem, hogy nem tartja be, szerintem nem is ismeri.

Ehhez képest Surján László hajdani népjóléti miniszter – aki csatlakozott az imamaratonhoz szintén – a maga nazális hangján kijelentette, hogy jövőre nem csak pártokról szavazunk, az irányról is fogunk dönteni a választáson. Azt is mondta, az a tét, hogy sodródunk-e az értéktelenség felé, elveszítve a józanságunk maradékait is, ahogy a világ számos országában történik, vagy a józan észre hallgatva a közjó és a közerkölcs fog érvényesülni. – Meg kell a szívnek szakadni többirányúlag is. Leginkább, mert habár tiszteletre méltónak igyekszik mutatni magát ez a gondolatmenet, de mégis csak habverés, mert egyrészt ki az, aki ellenőrzi, ki, hol és miképpen tartja be a tízparancsolat reguláit, másrészt pedig ki az, aki ismeri is azokat.

Ha most egy csontlegóból jövet a tízparancsolattal még gyógyítani is képes Káslernek szegeznénk a föladatot, sorolja már el csak úgy csípőből mind az összeset, kudarcot vallana. Mint ahogyan mindenki a Fideszben, mert ők a kereszténységnek egy sajátos, NER alfaját űzik, amely amúgy köszönő viszonyban sincs semmiféle hittel és keresztény erkölccsel. Másfelől a meghirdető nem tudhatni, milyen korban él, milyen időgépe van neki, hogy az ima erejével akarja a valóságot befolyásolni, egyszerűbben közelítve a dolgot, azt kérdezhetnénk tőle, miért tetszik a középkorban élni, bár mindenki oda álmodja magát, ahová csak akarja. Én virágos rétekre szoktam, aminek az az előnye is megvan, hogy kevéssé megy el tőle az eszem.

Hogy másnak mennyire, ahhoz sincsen túl sok közöm, de, ha lehet, ezt a négy fal között tessenek elszenvedni, és nem egy egész ország orrára kötni, sőt, bevonni őket a delíriumba. Illetve az imádkozókhoz még olyan kérdésem is volna, hogy aki hit és mindenféle parancsolatok nélkül önmagában állóan jó és erkölcsös, az szerepet kaphat-e a színházban. A kiírás nem erre utal, aminek viszont az a folyománya, hogy a társadalom nagy része megint csak ki van rekesztve a keresztényi Magyarországból, emiatt pedig azt kell csöndben megjegyeznem, hogy az imádkozók húzzanak a retkesbe. Nem azért, mert nem szeretem őket, hanem, mert álcázva ugyan, de megint olyat találtak ki, ami a hitetlen és végtelenül erkölcstelen Orbán hatalmon maradását szolgálja. Szóval játsszák a kisded játékaikat mással.

Ha Novák Katalin mondja, akkor biztosan úgy is lesz, hogy most a nemzeti büszkeség évtizede következik. Csak azt nem árulta el, pontosan mikortól kell büszkének lennünk, és legfőképpen, hogy mire is. Mivelhogy a Vajdaságban delirált a drága, attól most eltekintek, hogy ez a kor azért jön el, mert a nemzet egyesítésével már végeztek, ugyanis valamit csak kell mondani a bávatagoknak, ha már kivették a naftalinból az ünneplőset. De azért egy kicsit megsértődnék, ha vajdasági magyar volnék, hogy nekem csak egy Novák jut, egy pelenkafelelős, míg a felvidékiekhez meg Kövér járogat, de annyira, hogy a szlovákoknak föláll már a szőr a hátukon a pedellustól.

Visszatérve azonban Novák meghirdetett büszke évtizedére, ami a mai kályhánk, azt kellene tudni, hogy csupán improvizált a drága, vagy ez a hivatalos történelmi irány, mert egyáltalán nem mindegy, magam is úgy alakítom a tudatom. Amikor kölökoromban az énekkarban (vagy karének) erősen harsogtuk, hogy „büszke név az úttörő, viharban edzett drága név, ha hallod a szót úttörő, nevedre százszor büszke légy“, akkor sem dagadt az ember keble, mert büszkének lenni nem úgy megy, hogy, na, legyél már büszke, szorítsad Józsi, míg el nem fehérül a száj is. Büszkének lenni valamire lehet, a semmire lehetetlen, vagy káprázat csupán, délibáb a Hortobágyon.

Hogy Novák Katalin kihirdeti a nemzeti büszkeség évtizedét, attól még ugyanazok a csámpás magyarok maradunk bibircsókkal az orrunkon, nem kellene übermenschet játszani, mert nincs miért. Egyelőre, és amíg Novák Katalin azért mondja, mert ilyen magas hivatalt visel, tehát a NER él és virul, Európában a lator államok közé tartozunk, akik tartják a markukat, de belehugyoznak a zongorába. Koldusok, de ordenáré nagy a pofájuk, trottyos a gatyájuk, mégis divatdiktátoroknak képzelik magukat, és még nem tudom, hányféleképp vagyok képes eufemisztikusan megfogalmazni, milyen porbafingóak vagyunk és agresszíven bunkók. Büszkének lenni erre?

Gusztus dolga, de ha sikerül, akkor az ember átment a fideszista alapvizsgán. Ám, hogy ezt az egészet elhelyezzük a NER téridő kontinuumában, idézzük fel e kedves vezető iránymutatását is, ami szerint az eltelt tíz év a legjobb volt a vérzivataros százból, és máris összeáll a rendszer. Nemzetegyesítés, soha nem volt sikerek és az ebből fakadó dagadó kebel. Voltaképp ezen a ponton körbeér a sztori, a történelem beteljesítette önmagát, Orbán megváltotta a nemzetet, azaz, út nincs már sehová. Fetrengünk csak a büszkeségben, és voltaképp, ha belegondolok, a mostani, több napossá tett augusztus 20., aminek idejére még az oltakozást is leállítják, a permanens happy kezdete lehet.

Mindez csak árnyképek a falon. Vagy történelmi távlatban Caligula végnapjai, és beláthatjuk, hogy Spenglernek van némi igazsága. Tudvalévő volt már tíz éve is, amikor a sikerek kezdődtek, és Lévai Katalin összefoglalta azt, amiben élnek: „Aki ma a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek… A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról… Mintha másik országban élne.”

Mindezt látva azonban az emberben óhatatlanul fölmerül a dilemma, hogy amikor együtt ülnek és ötletelnek, akkor adnak-e még a látszatra, és eljátsszák-e, hogy éppen az országért akarnak tenni, vagy nyíltszíni, cinikus röhögés keretében licitálnak egymásra, hogy ki tud nagyobb szemétséget kitalálni. Ez az egyik. A másik variáció pedig az a kérdés, mi van, ha már annyira ebben az alternatív valóságban élnek, amit felépítettek, hogy valami abszurd módon elhiszik ezeket? Egyik sem jobb a másiknál, jobban mondva egyik rosszabb, mint a másik, de ezt is rég tudjuk. Amit nem tudunk, hogy mindez meddig mehet büntetlenül és következmények nélkül. Pedig jó volna kiszámolni.

Én nem tudom, milyen mélyre lehet merülni az erkölcsi mocsokban, de úgy tűnik, ez a kút feneketlen. Amikor Nagy Ferenc skrupulusok nélkül kijelölte a helyét a NER-univerzumban, és Orbán seggében találta meg a létezés értelmét jól megfogalmazott anyagi haszon reményében, az nem is maradt el. Kéz a kézben jár a kedves vezető hátsójának szidolozása és a krajcárok csörgése, ez egy jól meghatározható kereskedelmi viszony. Igaz, erős és hatalmas gyomor kell hozzá, de Nagy Ferencnek van ilyenje, tőle már nem is kell kérni semmit, önként és dalolva hengergőzik a szarban, miközben eltelten röfög, hálatelt szemei pediglen csillognak.

Nagy Ferenc koncertezett a minap, és ezen szükségét érezte a buzizásnak, ráérezve mintegy a kor üterére. Bár a dramaturgia és a koreográfia hagyott némi kívánni valót maga után, de a Kossuth-díj nem garancia a minőségre, mint ahogyan mindenféle keresztek sem az erkölcsi tartásra. Manapság a díjak a hűség jutalmai, ezért kapja meg őket mindenféle szaralak. Nagy Ferenc is a Kossuth-díjával három nőnek öltözött férfit vezényelt a színpadra, miszerint ezeket Merkel küldte, hogy ők nem buzik, de nagyon melegek, azt sem tudják, fiúk vagy lányok, mert transzvesztiták. Majd megénekeltette őket, és a tökeit markolászva elbocsátotta a statisztákat.

Jelezve mintegy, hogy bekaphatják mind az összes buzik, utánuk ordítva, hogy „ezt a Q-t odaadom nekik”. Mint kitetszik, még tényleg nem egészen kiforrott a műalkotás, de azért Szabad Nép félórának megteszi, és lehet fáradni a kasszához. Beleillik abba a sorba, amelyben a NER csinovnyikjai, lojalistáti és talpnyalói ma szükségét érzik kifejteni, mennyire utálják a melegeket, holott eddig ilyenen még el sem gondolkoztak. Olyan ez, mint amikor a párttitkárok nekiláttak ministrálni, ez pedig egybe esett azzal, amikor Orbán Viktor felfedezte a benne tanyát verő Istent, kies hazánkat pedig megülte a tömjénszag. Ugyanekkor Semjén seggéből meg böjti szelek kezdtek lengedezni.

Megfelelési kényszerek irányítják a Sátán rendszerét, a kedves vezető csak lerakja a jelzőkarókat néhány böffenésével, a nagyferencek pediglen kiteljesítik annak tartalmát, elvégezve a mocskos munkát. Orbán mondhatja, hogy ő nem homofób és antiszemita, ő ilyesmiket soha ki nem ejtett a száján, de Hitler sem mondta, hogy el kell pusztítani a zsidókat. Ezek a rendszerek önjáróak, amit már Marquez papa is megmutatott nekünk a Száz év magányban Aureliano Buendia ezredes hatalmát jellemezve: „Még ki sem mondta, sőt, ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna”.

Elvárások és megfelelési kényszerek irányítják a sátáni építményt. Elég csak ennyit tudnunk, máris megértjük a bayereket, bencsikeket és az összes többit, ocsmány harsányságukat és látszólagos meggyőződésüket. Az ilyen erkölcsiséggel sok baj van, a legfőbb az, hogy a végén megmérgezi és eltorzítja a lelket. Minél többet és minél hangosabban ordítják azt, amit úgy vélnek, hogy elvárnak tőlük, a mocskos eszmék lassan belsővé válnak, és máris megértjük a békemenetek résztvevőit, ami halmaz lehet, már nem az anyagi haszonért, hanem meggyőződésből csinál hülyét magából. De ehhez kell egyfajta erkölcsi tartatlanság és gyengeség, a gondolati restségről nem is beszélve.

Nagy Ferenc átváltozása ebből a szempontból azért érdekes, mert nem is volt olyan régen, amikor hűségesküt tett, és lám, máris milyen mélyre jutott a ganyéban. A NER nagyjai és haszonélvezői mind ugyanezt a pokolbéli utat járják, egyre mélyebbre haladva, átváltozásukban pedig eljutva odáig, hogy fel sem fogják, hová süllyedtek. Bizonyos utak szükségszerűek. Ahogyan nemrég Schuster Lóránt kapcsán elmeséltem, ő – és Nagy Ferenc is – mérhető tehetség és teljesítmény híján a múlt rendszerben az üldözöttség mítoszából éltek, ami a rendszerváltással elveszett. Hogy meg tudjanak élni, szolgálni kell valakit, aki hajlandó fizetni.

Orbán hajlandó, de ennek ára van, mégpedig a személyiség teljes feladása, ha volt előtte ilyen készsége a delikvensnek egyáltalán. Nagy Ferenc a szemünk előtt járja be ezt a poklot azzal a sajátságos melléklettel, hogy láthatólag jól is érzi magát benne. És mik vagyunk mi, hogy emiatt netán sajnáljuk őt, nincsen ahhoz erő a lelkünkben, mert elég a magunk baja. Így hát, ami ez irányú készség marad bennünk, az az elfajulás útjának és logikájának megértése, de a megvetést ez egyáltalán nem csökkenti, mert nem vagyunk megbocsátó buddhák, és bár lehetnénk. De nem olyan időket élünk, illetve magyarázatként: amit Nagy Ferenc művel, arra egyáltalán nincsen mentség.

Az ember esendő. S ha ez nem volna elég, erős asszociatív bázissal áldotta meg őtet a teremtő, s amikor arról olvas, hogy Orbán Ráhel környezettudatos és fenntartható szemléletmódú szülőknek nyit bababoltot, akkor lefordul a székről röhögtében. S amikor ebbéli állapotában a szerettei megkérdik szelíden, mert aggódnak az elmeállapotáért, minek is örül annyira, azt kell válaszolnia nekik, nem nevetek, zokogok, kedveseim, mert így is van. Ugyanis Orbán Ráhel környezettudatos bababoltjának ideájától lelki szemei előtt megjelenik Orbán Ráhel, a környezettudatos anyuka, aki épp a szaros pelenkát hajítja el az autópálya mellett.

Az irány, amelyen a hercegkisasszony elindult, helyes tehát, de kisebb módosításokra szorul, ha nem is tesz tanúbizonyságot túl nagy képzelőerőről. Vajna Timi fánk, Orbán Ráhel rugdalózó, seco jedno, mindkettő arra mutat, hogy tőke van, ész nincs, de miért is lenne. De nem is ez az érdekes, hanem a megcélzott közönség, ők a jómódú, a NER által kitömött kispapák és kismamák, akik, ahogyan olvashatni a tervekben, különleges életérzést és szemléletmódot is kapnak, és mindettől meg kell a szívnek szakadni. Már épp készül is. Nem volt hiábavaló a svájci oskola, ahol ráragadt Ráhelre a minőség, ám ebből az is kiderül, a magyar valósághoz olyan a viszonya, mint az apukájának.

Semmilyen. Egyébként mindenki olyan boltot nyit, amilyet csak akar, ha van pénze. Úgy is mondhatnánk, mindenki olyan üzletbe bukik bele, amilyenbe nem szégyell, Orbán Ráhel azonban a saját lábán álló férjével egyetemben nem tartozik a nekünk közömbös kategóriába, mégpedig azért, mert jószerivel a köz pénzéből élik az életüket és álmodják álmaikat annak ellenére, hogy ezek a pénzek már elveszítették közpénz jellegüket. Mi azonban tudjuk, hogy nem. Mindezek mellett az álmok is figyelemre méltóak, miszerint az üzlet egy „concept store” lesz, amely „egyedülálló vásárlási és kikapcsolódási hely a tudatos szülők számára”.

A feltétel azonban, és ami engem felettébb bősszé tesz, hogy jómódúnak kell lenni azoknak a fiatal szülőknek, amit nem tudni, miképp ellenőriz majd a bolt személyzete, vagy még tovább álmodva az álmokat, hogy kell-e keresetigazolás a pelenka vásárlásához, és mit tegyen az, aki minimálbéren van. Bár tudjuk, hogy a szegénységnek mosószappan szaga lengedez, ami azonban még mindig jobb, mint a szaros pelenkáé, összefoglalva tehát, aki eltartott kisujjal akar partedlit venni vagy eladni, az nem erre a világra való. Mint ahogyan az is delikát, hogy a pelenkahajigáló mesél környezettudatosságról, mert ez így együtt nem megy.

A cég, amelyik ezt a csodát üzemeltetni fogja, Orbán Ráhel kizárólagos tulajdona, hárommillió forint a jegyzett tőkéje, és ő az ügyvezető is. Az volna még a delikát, ha a hercegkisasszony beállna a pult mögé is, de sejtéseim szerint ilyentől nem kell tartani a pelenkavásárló jómódú szülőknek. Nem baj, nekem nem hiányzik, csak a tudat – és nem a környezettudat – feltűnő, ami szerint hősünk érzékelhetően elemelkedett az anyaföldtől, és nem is szeretne oda leszállni. De így van az összes NER feleség, elvált feleség és szerető, akik uruk vagy barátjuk – itt még az apjuk – okán is egy idő után kezdik úgy érezni, hogy kékül a vérük, és rázzák a rongyot, mint valami rumbatököt.

Summázva azt, ami egy szuszra így kifakadt, mint valami gennyes kelés, ok, indok és érdem nélkül kezdik másnak és különbnek érezni magukat, mint azok a milliók, akiknek a pénzéből kurválkodnak. Ha én CSOK-kal etetett kismama volnék, fölháborodnék azon, hogy a hercegkisasszony mi a francot képzel magában, de a CSOK-kal etetett kismamák ilyet nem tesznek. Ezért lakatják őket jól a kirakattal. Ez is mindegy, mint ahogyan az is, hogy az elit pelenkabolt meg fog bukni. Rizikó nincs, mert semmi sem piaci alapon működik, s ha Ráhel csak annyira okos, mint Mészáros Lőrinc, baj nem érheti. Az állam, azaz a mi pénztárcánk végtelen, amíg a papa hatalmon van.