blogin.hu

Imamozgalom indul megint. Augusztus 20-tól a hosszú télen át egészen áprilisig az ország minden településén legalább egy embernek kell imádkoznia azért, hogy olyan képviselők kerüljenek a parlamentbe, akik a tízparancsolat mind a tíz pontját betartják, aszerint élnek otthon és a nagyvilágban. Az országban hozzávetőleg három és félezer település van, ha mindenütt mindig lesz legalább egy imádkozó ember, a produkciót be lehetne nevezni Guinness-rekordra. Ez térítő tevékenységnek sem utolsó, mert vagy mindenki sorra kerül előbb-utóbb, vagy, ha pedig nem, akkor bérimádkozókat kell fogadni, illetve erővel kötelezni Irma nénit és Lajos bácsit a nemes célú imára, és ez logisztikának sem utolsó.

Mert a kiírás elég szűk mozgásteret ad a cél eléréséhez – tízparancsolattal az ajkukon üljenek be a parlamentbe nemzetünk nagyjai –, ugyanis úgy értelmezem a dolgot, ha egyszer is, egy adott pillanatban a hosszú hónapok alatt nem lesz minden településen ezért imádkozó ember, a varázslat megszűnik, és például Orbán Viktor újra a nyakunkra telepszik, azt pedig ki akarhatja, és hát, ki, az imádkozók. Ez a világ legnagyobb ellentmondása. A mozgalom elindítója bizonyára azért találta ki magunk közt szólván a röhejes és gyerekes maratoni imádkozást, hogy ő és a hasonszőrűek jussanak be megint a parlamentbe, de ezen a ponton megbicsaklik a logika. Mert a tízparancsolatot Orbán nem, hogy nem tartja be, szerintem nem is ismeri.

Ehhez képest Surján László hajdani népjóléti miniszter – aki csatlakozott az imamaratonhoz szintén – a maga nazális hangján kijelentette, hogy jövőre nem csak pártokról szavazunk, az irányról is fogunk dönteni a választáson. Azt is mondta, az a tét, hogy sodródunk-e az értéktelenség felé, elveszítve a józanságunk maradékait is, ahogy a világ számos országában történik, vagy a józan észre hallgatva a közjó és a közerkölcs fog érvényesülni. – Meg kell a szívnek szakadni többirányúlag is. Leginkább, mert habár tiszteletre méltónak igyekszik mutatni magát ez a gondolatmenet, de mégis csak habverés, mert egyrészt ki az, aki ellenőrzi, ki, hol és miképpen tartja be a tízparancsolat reguláit, másrészt pedig ki az, aki ismeri is azokat.

Ha most egy csontlegóból jövet a tízparancsolattal még gyógyítani is képes Káslernek szegeznénk a föladatot, sorolja már el csak úgy csípőből mind az összeset, kudarcot vallana. Mint ahogyan mindenki a Fideszben, mert ők a kereszténységnek egy sajátos, NER alfaját űzik, amely amúgy köszönő viszonyban sincs semmiféle hittel és keresztény erkölccsel. Másfelől a meghirdető nem tudhatni, milyen korban él, milyen időgépe van neki, hogy az ima erejével akarja a valóságot befolyásolni, egyszerűbben közelítve a dolgot, azt kérdezhetnénk tőle, miért tetszik a középkorban élni, bár mindenki oda álmodja magát, ahová csak akarja. Én virágos rétekre szoktam, aminek az az előnye is megvan, hogy kevéssé megy el tőle az eszem.

Hogy másnak mennyire, ahhoz sincsen túl sok közöm, de, ha lehet, ezt a négy fal között tessenek elszenvedni, és nem egy egész ország orrára kötni, sőt, bevonni őket a delíriumba. Illetve az imádkozókhoz még olyan kérdésem is volna, hogy aki hit és mindenféle parancsolatok nélkül önmagában állóan jó és erkölcsös, az szerepet kaphat-e a színházban. A kiírás nem erre utal, aminek viszont az a folyománya, hogy a társadalom nagy része megint csak ki van rekesztve a keresztényi Magyarországból, emiatt pedig azt kell csöndben megjegyeznem, hogy az imádkozók húzzanak a retkesbe. Nem azért, mert nem szeretem őket, hanem, mert álcázva ugyan, de megint olyat találtak ki, ami a hitetlen és végtelenül erkölcstelen Orbán hatalmon maradását szolgálja. Szóval játsszák a kisded játékaikat mással.

Ha Novák Katalin mondja, akkor biztosan úgy is lesz, hogy most a nemzeti büszkeség évtizede következik. Csak azt nem árulta el, pontosan mikortól kell büszkének lennünk, és legfőképpen, hogy mire is. Mivelhogy a Vajdaságban delirált a drága, attól most eltekintek, hogy ez a kor azért jön el, mert a nemzet egyesítésével már végeztek, ugyanis valamit csak kell mondani a bávatagoknak, ha már kivették a naftalinból az ünneplőset. De azért egy kicsit megsértődnék, ha vajdasági magyar volnék, hogy nekem csak egy Novák jut, egy pelenkafelelős, míg a felvidékiekhez meg Kövér járogat, de annyira, hogy a szlovákoknak föláll már a szőr a hátukon a pedellustól.

Visszatérve azonban Novák meghirdetett büszke évtizedére, ami a mai kályhánk, azt kellene tudni, hogy csupán improvizált a drága, vagy ez a hivatalos történelmi irány, mert egyáltalán nem mindegy, magam is úgy alakítom a tudatom. Amikor kölökoromban az énekkarban (vagy karének) erősen harsogtuk, hogy „büszke név az úttörő, viharban edzett drága név, ha hallod a szót úttörő, nevedre százszor büszke légy“, akkor sem dagadt az ember keble, mert büszkének lenni nem úgy megy, hogy, na, legyél már büszke, szorítsad Józsi, míg el nem fehérül a száj is. Büszkének lenni valamire lehet, a semmire lehetetlen, vagy káprázat csupán, délibáb a Hortobágyon.

Hogy Novák Katalin kihirdeti a nemzeti büszkeség évtizedét, attól még ugyanazok a csámpás magyarok maradunk bibircsókkal az orrunkon, nem kellene übermenschet játszani, mert nincs miért. Egyelőre, és amíg Novák Katalin azért mondja, mert ilyen magas hivatalt visel, tehát a NER él és virul, Európában a lator államok közé tartozunk, akik tartják a markukat, de belehugyoznak a zongorába. Koldusok, de ordenáré nagy a pofájuk, trottyos a gatyájuk, mégis divatdiktátoroknak képzelik magukat, és még nem tudom, hányféleképp vagyok képes eufemisztikusan megfogalmazni, milyen porbafingóak vagyunk és agresszíven bunkók. Büszkének lenni erre?

Gusztus dolga, de ha sikerül, akkor az ember átment a fideszista alapvizsgán. Ám, hogy ezt az egészet elhelyezzük a NER téridő kontinuumában, idézzük fel e kedves vezető iránymutatását is, ami szerint az eltelt tíz év a legjobb volt a vérzivataros százból, és máris összeáll a rendszer. Nemzetegyesítés, soha nem volt sikerek és az ebből fakadó dagadó kebel. Voltaképp ezen a ponton körbeér a sztori, a történelem beteljesítette önmagát, Orbán megváltotta a nemzetet, azaz, út nincs már sehová. Fetrengünk csak a büszkeségben, és voltaképp, ha belegondolok, a mostani, több napossá tett augusztus 20., aminek idejére még az oltakozást is leállítják, a permanens happy kezdete lehet.

Mindez csak árnyképek a falon. Vagy történelmi távlatban Caligula végnapjai, és beláthatjuk, hogy Spenglernek van némi igazsága. Tudvalévő volt már tíz éve is, amikor a sikerek kezdődtek, és Lévai Katalin összefoglalta azt, amiben élnek: „Aki ma a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek… A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról… Mintha másik országban élne.”

Mindezt látva azonban az emberben óhatatlanul fölmerül a dilemma, hogy amikor együtt ülnek és ötletelnek, akkor adnak-e még a látszatra, és eljátsszák-e, hogy éppen az országért akarnak tenni, vagy nyíltszíni, cinikus röhögés keretében licitálnak egymásra, hogy ki tud nagyobb szemétséget kitalálni. Ez az egyik. A másik variáció pedig az a kérdés, mi van, ha már annyira ebben az alternatív valóságban élnek, amit felépítettek, hogy valami abszurd módon elhiszik ezeket? Egyik sem jobb a másiknál, jobban mondva egyik rosszabb, mint a másik, de ezt is rég tudjuk. Amit nem tudunk, hogy mindez meddig mehet büntetlenül és következmények nélkül. Pedig jó volna kiszámolni.

Én nem tudom, milyen mélyre lehet merülni az erkölcsi mocsokban, de úgy tűnik, ez a kút feneketlen. Amikor Nagy Ferenc skrupulusok nélkül kijelölte a helyét a NER-univerzumban, és Orbán seggében találta meg a létezés értelmét jól megfogalmazott anyagi haszon reményében, az nem is maradt el. Kéz a kézben jár a kedves vezető hátsójának szidolozása és a krajcárok csörgése, ez egy jól meghatározható kereskedelmi viszony. Igaz, erős és hatalmas gyomor kell hozzá, de Nagy Ferencnek van ilyenje, tőle már nem is kell kérni semmit, önként és dalolva hengergőzik a szarban, miközben eltelten röfög, hálatelt szemei pediglen csillognak.

Nagy Ferenc koncertezett a minap, és ezen szükségét érezte a buzizásnak, ráérezve mintegy a kor üterére. Bár a dramaturgia és a koreográfia hagyott némi kívánni valót maga után, de a Kossuth-díj nem garancia a minőségre, mint ahogyan mindenféle keresztek sem az erkölcsi tartásra. Manapság a díjak a hűség jutalmai, ezért kapja meg őket mindenféle szaralak. Nagy Ferenc is a Kossuth-díjával három nőnek öltözött férfit vezényelt a színpadra, miszerint ezeket Merkel küldte, hogy ők nem buzik, de nagyon melegek, azt sem tudják, fiúk vagy lányok, mert transzvesztiták. Majd megénekeltette őket, és a tökeit markolászva elbocsátotta a statisztákat.

Jelezve mintegy, hogy bekaphatják mind az összes buzik, utánuk ordítva, hogy „ezt a Q-t odaadom nekik”. Mint kitetszik, még tényleg nem egészen kiforrott a műalkotás, de azért Szabad Nép félórának megteszi, és lehet fáradni a kasszához. Beleillik abba a sorba, amelyben a NER csinovnyikjai, lojalistáti és talpnyalói ma szükségét érzik kifejteni, mennyire utálják a melegeket, holott eddig ilyenen még el sem gondolkoztak. Olyan ez, mint amikor a párttitkárok nekiláttak ministrálni, ez pedig egybe esett azzal, amikor Orbán Viktor felfedezte a benne tanyát verő Istent, kies hazánkat pedig megülte a tömjénszag. Ugyanekkor Semjén seggéből meg böjti szelek kezdtek lengedezni.

Megfelelési kényszerek irányítják a Sátán rendszerét, a kedves vezető csak lerakja a jelzőkarókat néhány böffenésével, a nagyferencek pediglen kiteljesítik annak tartalmát, elvégezve a mocskos munkát. Orbán mondhatja, hogy ő nem homofób és antiszemita, ő ilyesmiket soha ki nem ejtett a száján, de Hitler sem mondta, hogy el kell pusztítani a zsidókat. Ezek a rendszerek önjáróak, amit már Marquez papa is megmutatott nekünk a Száz év magányban Aureliano Buendia ezredes hatalmát jellemezve: „Még ki sem mondta, sőt, ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna”.

Elvárások és megfelelési kényszerek irányítják a sátáni építményt. Elég csak ennyit tudnunk, máris megértjük a bayereket, bencsikeket és az összes többit, ocsmány harsányságukat és látszólagos meggyőződésüket. Az ilyen erkölcsiséggel sok baj van, a legfőbb az, hogy a végén megmérgezi és eltorzítja a lelket. Minél többet és minél hangosabban ordítják azt, amit úgy vélnek, hogy elvárnak tőlük, a mocskos eszmék lassan belsővé válnak, és máris megértjük a békemenetek résztvevőit, ami halmaz lehet, már nem az anyagi haszonért, hanem meggyőződésből csinál hülyét magából. De ehhez kell egyfajta erkölcsi tartatlanság és gyengeség, a gondolati restségről nem is beszélve.

Nagy Ferenc átváltozása ebből a szempontból azért érdekes, mert nem is volt olyan régen, amikor hűségesküt tett, és lám, máris milyen mélyre jutott a ganyéban. A NER nagyjai és haszonélvezői mind ugyanezt a pokolbéli utat járják, egyre mélyebbre haladva, átváltozásukban pedig eljutva odáig, hogy fel sem fogják, hová süllyedtek. Bizonyos utak szükségszerűek. Ahogyan nemrég Schuster Lóránt kapcsán elmeséltem, ő – és Nagy Ferenc is – mérhető tehetség és teljesítmény híján a múlt rendszerben az üldözöttség mítoszából éltek, ami a rendszerváltással elveszett. Hogy meg tudjanak élni, szolgálni kell valakit, aki hajlandó fizetni.

Orbán hajlandó, de ennek ára van, mégpedig a személyiség teljes feladása, ha volt előtte ilyen készsége a delikvensnek egyáltalán. Nagy Ferenc a szemünk előtt járja be ezt a poklot azzal a sajátságos melléklettel, hogy láthatólag jól is érzi magát benne. És mik vagyunk mi, hogy emiatt netán sajnáljuk őt, nincsen ahhoz erő a lelkünkben, mert elég a magunk baja. Így hát, ami ez irányú készség marad bennünk, az az elfajulás útjának és logikájának megértése, de a megvetést ez egyáltalán nem csökkenti, mert nem vagyunk megbocsátó buddhák, és bár lehetnénk. De nem olyan időket élünk, illetve magyarázatként: amit Nagy Ferenc művel, arra egyáltalán nincsen mentség.

Az ember esendő. S ha ez nem volna elég, erős asszociatív bázissal áldotta meg őtet a teremtő, s amikor arról olvas, hogy Orbán Ráhel környezettudatos és fenntartható szemléletmódú szülőknek nyit bababoltot, akkor lefordul a székről röhögtében. S amikor ebbéli állapotában a szerettei megkérdik szelíden, mert aggódnak az elmeállapotáért, minek is örül annyira, azt kell válaszolnia nekik, nem nevetek, zokogok, kedveseim, mert így is van. Ugyanis Orbán Ráhel környezettudatos bababoltjának ideájától lelki szemei előtt megjelenik Orbán Ráhel, a környezettudatos anyuka, aki épp a szaros pelenkát hajítja el az autópálya mellett.

Az irány, amelyen a hercegkisasszony elindult, helyes tehát, de kisebb módosításokra szorul, ha nem is tesz tanúbizonyságot túl nagy képzelőerőről. Vajna Timi fánk, Orbán Ráhel rugdalózó, seco jedno, mindkettő arra mutat, hogy tőke van, ész nincs, de miért is lenne. De nem is ez az érdekes, hanem a megcélzott közönség, ők a jómódú, a NER által kitömött kispapák és kismamák, akik, ahogyan olvashatni a tervekben, különleges életérzést és szemléletmódot is kapnak, és mindettől meg kell a szívnek szakadni. Már épp készül is. Nem volt hiábavaló a svájci oskola, ahol ráragadt Ráhelre a minőség, ám ebből az is kiderül, a magyar valósághoz olyan a viszonya, mint az apukájának.

Semmilyen. Egyébként mindenki olyan boltot nyit, amilyet csak akar, ha van pénze. Úgy is mondhatnánk, mindenki olyan üzletbe bukik bele, amilyenbe nem szégyell, Orbán Ráhel azonban a saját lábán álló férjével egyetemben nem tartozik a nekünk közömbös kategóriába, mégpedig azért, mert jószerivel a köz pénzéből élik az életüket és álmodják álmaikat annak ellenére, hogy ezek a pénzek már elveszítették közpénz jellegüket. Mi azonban tudjuk, hogy nem. Mindezek mellett az álmok is figyelemre méltóak, miszerint az üzlet egy „concept store” lesz, amely „egyedülálló vásárlási és kikapcsolódási hely a tudatos szülők számára”.

A feltétel azonban, és ami engem felettébb bősszé tesz, hogy jómódúnak kell lenni azoknak a fiatal szülőknek, amit nem tudni, miképp ellenőriz majd a bolt személyzete, vagy még tovább álmodva az álmokat, hogy kell-e keresetigazolás a pelenka vásárlásához, és mit tegyen az, aki minimálbéren van. Bár tudjuk, hogy a szegénységnek mosószappan szaga lengedez, ami azonban még mindig jobb, mint a szaros pelenkáé, összefoglalva tehát, aki eltartott kisujjal akar partedlit venni vagy eladni, az nem erre a világra való. Mint ahogyan az is delikát, hogy a pelenkahajigáló mesél környezettudatosságról, mert ez így együtt nem megy.

A cég, amelyik ezt a csodát üzemeltetni fogja, Orbán Ráhel kizárólagos tulajdona, hárommillió forint a jegyzett tőkéje, és ő az ügyvezető is. Az volna még a delikát, ha a hercegkisasszony beállna a pult mögé is, de sejtéseim szerint ilyentől nem kell tartani a pelenkavásárló jómódú szülőknek. Nem baj, nekem nem hiányzik, csak a tudat – és nem a környezettudat – feltűnő, ami szerint hősünk érzékelhetően elemelkedett az anyaföldtől, és nem is szeretne oda leszállni. De így van az összes NER feleség, elvált feleség és szerető, akik uruk vagy barátjuk – itt még az apjuk – okán is egy idő után kezdik úgy érezni, hogy kékül a vérük, és rázzák a rongyot, mint valami rumbatököt.

Summázva azt, ami egy szuszra így kifakadt, mint valami gennyes kelés, ok, indok és érdem nélkül kezdik másnak és különbnek érezni magukat, mint azok a milliók, akiknek a pénzéből kurválkodnak. Ha én CSOK-kal etetett kismama volnék, fölháborodnék azon, hogy a hercegkisasszony mi a francot képzel magában, de a CSOK-kal etetett kismamák ilyet nem tesznek. Ezért lakatják őket jól a kirakattal. Ez is mindegy, mint ahogyan az is, hogy az elit pelenkabolt meg fog bukni. Rizikó nincs, mert semmi sem piaci alapon működik, s ha Ráhel csak annyira okos, mint Mészáros Lőrinc, baj nem érheti. Az állam, azaz a mi pénztárcánk végtelen, amíg a papa hatalmon van.

Egyik kedvenc lapjának, amelyikkel az erkélyen szokott fotózkodni, a Nemzeti Sportnak adott ömlengést a kedves vezető, hogy péntek lévén ne maradjunk a bölcsességei nélkül, ha már a kossuthos felszopás máma elmaradt. A sportban legalább annyira otthon van a doktorminiszter, mint a préshurka rejtelmeiben, és ez a szöveg, amit a lap elénk tárt, megmutatta Orbán világának egy másik oldalát, ami azonban ugyanolyan, mint az összes többi. Menthetetlen a mókus, ahogyan belemerevedett a kipcsak értékekbe, amelyek azonban köszönő viszonyban sincsenek a mai korral. Orbánnak avas szaga van, mint a spájzban felejtett szalonnának, és az íze is olyan lehet, ezért nem eszik meg a medvék.

Olimpiázott a kedves vezető a talmi sikerektől eltelve, és elsőként a macsó énje jött elő, hogy úgy ne mondjuk, a vak komondor oldala, amikor afölött örvendezett, hogy végre férfiak is nyertek aranyat. Mert, mint bánatosan kifejtette, Rióban egy kivétellel csak női első helyezettünk volt, ami nem az igazi, hogy miért, azt kérdezzék meg őméltóságától. Már ebben is minden benne, van, hogy ez az alak a falusi párttitkárságnál magasabb hivatalra alkalmatlan – erre is kis jóindulattal –, amit ezután delirál, az azonban mindenen túltesz. Nem is tudom a feelinget mihez hasonlítani, az ötvenes évek texasi kertvárosától a kakastollas magyar faluig minden benne van, de leginkább Kövér bajusza.

Azt mondja ez a rosszember, hogy: „Annyi kihívás éri a modern korban a férfiak világát, a férfias erények nincsenek megbecsülve, a fizikum, a családért való felelősség, a gondoskodáshoz szükséges lelki és fizikai erő tisztelete szinte eltűnt a világból. A férfiembert meg ez hajtja..” – Én nem tudom, korunkban a fizikai erőre mi szükség a családról való gondoskodáshoz, lévén, nem kell mamutra vadászni, hogy etessük a szeretteinket, ezen túl, ha magamba nézek, engemet sok minden hajt, de az ilyesmik nem nagyon, akkor tehát buzi vagyok. Hogy Orbán beteg személyiség, azt tudtuk eddig is, de azért pofán veri az embert, amikor napra nap tudja fokozni, és az örömöknek soha nincsen vége.

Mert tobzódik még a kipcsak virtusban, amikor arról elmélkedik leverten, hogy: „Biztos vagyok abban, hogy a hadsereg újjáépítése, a mindennapos iskolai testnevelés bevezetése és az, hogy a férfi sportolóink újra felkapaszkodtak a dobogó tetejére, és hogy ismét vannak futballista példaképeink, ez így együtt jót fog tenni Magyarországnak. Mindez óriási segítség a gyerekek nevelésében.” Ne tessenek haragudni, de erre közzé kell tennem a spontán módon belőlem kibuggyanó reakciót, miszerint édesfaszom. Ez talán ellentételezi a buzi oldalamat, de ebben egészen biztos soha nem lehetek. Van azonban tovább is, ami örömöket én megpróbálok most minden kommentár nélkül rakni ide, hogy baj ne legyen.

Elsőként azon siránkozik a mi példaképünk, hogy lövészetben nem vagyunk eredményesek, majd pedig „Az is rejtély számomra, hogy miért nem vagyunk ott a jók között íjászatban azzal a legendáriummal, ami a magyarok és az íj kapcsolatát jellemzi.” – Innen érthető, miért buzgunk annyira a nomád világjátékokon, tényleg már csak egy fokozat kellene, és eljutnánk a nyereg alatt puhított hús és a kumisz világába, s ezen a ponton azt kérdi az ember a jóistentől mi a vétke, hogy ennyire veri. Mert püföl keményen, amikor itt is megérkezünk a mostani slágerig: „Olyan világban élünk, amikor a hagyomány, a bevált dolgok tisztelete gyengül… Itt van az egész LMBTQ-őrület, a biológiai nemek kérdése, az uniszex világ, és így tovább.”

Ezen a ponton mutatkozott azonban meg valami. Orbán fél. Nem az általános módon, kevlár és TEK mögé bújva, hanem ontológiailag. Az avas szagú parasztudvart ismeri, a nadrágszíjas apát ismeri, a sparheltnél álló mamát ismeri, meg a futballt a libalegelőn. Ott van otthon, az az ő világa. Innen ered az „észjárása” is, mint kedvenc fogalma, ahogyan most is kifejtette, hogy a helyezettek az olimpián ugyan elmennek, „De a bajnok külön kategória. A magyar észjárás ezt jól érzékeli.” És már itthon is vagyunk, az örökös győzelmi kényszereknél. Nem folytatnám, ennyi elég anamnézisnek, de zárójelentésnek is. A bajok nagyok, és gyógyíthatatlanok, ahogyan az egyébként működését látva harminc éve látszik.

Semjén vadászkiállítása momentán – bevallottan – több mint hetven milliárdba fáj eddig. Ugyanakkor a NAV zárolta Iványi Gábor egyházának számláját, és százhuszonhét milliót le is emelt róla, így a dolgozóknak nem tudtak bért fizetni, csak a járandóság felét, és a táblák is megmaradtak Szegeden. Ott ugyanis a NAV munkatársai megjelentek foglalni, vinni, ami értékesíthető, a tantermi táblák táblák és padok szerintük nem azok, így maradtak. A legkiszolgáltatottabbak gyerekei tehát tanulhatnak, csak enniük nem lesz mit, itt tartunk most a történetben. Ez pedig akkor kezdődött, amikor a kedves vezető szájából valamikor elhangzott a fenyegető mondat: elégtételt fogunk venni.

A bosszú jéghidegen az igazi, mondta Sheldon és jól látja. Orbán Viktor is előre megfontoltan és teljes tudatossággal, könyörtelenül és érzelemmentesen tesz tönkre mindent ami és aki nem az ő dicsőségét zengi. Iványi Gábor bűne, hogy nem lett belőle bólogató paprikajancsi, pusztulnia kell tehát. A bosszúállót nem érdekli, hogy ezzel elesett és kiszolgáltatott honfitársait ítéli halálra, mint ahogyan az sem, hogy az ellenzéki vezetésű városok lakosai bánják, ha a települést szívatja. Mindebből kitetszik, emberi sorsok őt a legkevésbé sem érdeklik, de a pszichopaták ilyenek. Viszont, hogy elmebeteg, még nem menti fel őt. Elégtételt fogunk venni tehát.

Ez, amit eddig mutattam, a jobboldali erkölcsi fölény bizonyítéka, a keresztény jóságé és jámborságé, amihöz kulturális hegemónia is tartozik. Mert és ugyanis, amikor Iványi Gábor pénzét elvették, az idő tájt fizettek Semjén vadászkiállításának hivatalos daláért, amelyen egy lángoló fejű szarvas rohangál, a címe pedig „Körülöttünk Magyarország”, amiben Iványi istápoltjai éheznek, és azok is, akik egyedül állnak a vérzivatarban nincstelenül. Sok mindent hozhattam volna például arra, hogy milyen szarokra verik el az adófizetők pénzét, miközben növekszik a szegénység, például a felcsúti kisvasút mellé tervezett kilátót mint társadalmi igényt, mégis a lángoló fejű szarvasnál maradtam.

Ilyen ráismerés szerint halottam meg ott legbelül Ginsberg Leples bitangját Hobó dörmögésében, amiben is a főhős haja lángol álmában, mint a csodaszarvasunké, és ettől olyan kerek lett a világ, mint egy futball labda. „Hulla a város az út kopár/ Alszom a töltés oldalán/ Levesem bádog csajkában/ Cukrom a mások markában” – idézek még kicsit a túlértékelt csöves verséből Iványira gondolva, meg a szarvasagancskapura, a hivatalos dalra, ami így ránézvést szánalmas, giccses proli bohóckodás újgazdag szarháziaknak, és már helyben is vagyunk. Ez a lángoló fejű szarvas a Récsöl szarospelenka dobálása és az apja trottyos gatyája egyben.

Sötét, rosszindulatú szarlelkűek ejtették túszul az országot, akik a lopott pénzből rázzák a rongyot. Rájövök aztán, hogy ez a hivatalos dal nem egyéb, mint egy elcseszett Hubertus reklám, miközben Semjén szarvasröptetését látom magam előtt, a dolgok tehát innentől erősen messzeringóak, hogy vajon a semjének és kovácszoltánok, a lázárok mikor fedezték fel magukban a vadászat iránti olthatatlan vágyat, hogy épp akkor-e, amikor a kereszténységet is, és minden bizonnyal. A vadászat – mint ölés – ideája a felsőbbrendű faj kifejeződése, amelyik eluralja a Föld nevű bolygót, és ugyanez a felsőbbrendű faj ítéli halálra a nincsteleneket, csak épp nem puffantja le.

De elégtételt fogunk venni, elégtételt fogunk venni az elégtételvevésen. Mert Orbán, mint igazi pszichopata, nem felejt, soha sem bocsát meg, ezért voltaképp erről szól az elmúlt tíz év. Orbán kormányzása egyetlen hatalmas, elsöprő bosszúhadjárat, amiben benne van két elvesztett választás, nyolc év, amikor nem szólították miniszterelnök úrnak, és egy emlékezetes tévévita, amikor megsemmisült. Ennyi az ember, aki dönt életről és halálról, mostanában leginkább csak az utóbbiról. Előbb-utóbb megtöri Iványi Gábort, mert a szentek sem bírnak ki mindent. Te pedig csöndesen nézed, ahogyan a lángoló fejű szarvast is. Nézed a primitív bunkót, és a másik oldaladra fordulsz.

Harminchárom lélegeztetőgépet vitt piros masnival átkötve Mongóliába Szijjártó külügyminiszter, s ezt úgy logisztikázták össze, hogy három repülőre legyen szükség. Ez a kötelék egy megszálló deszantos egységet is szállíthatott volna magával, ámde nem vitt. Mit cipelt akkor a három röpcsi? Tehetnők fel az értelmetlen kérdést, de nem tesszük, mert tudjuk, hogy harminchárom lélegeztetőt és a Szijjártót rejtette a gépek gyomra. Elsőként, hogy azért el ne feledjük, rögzítsük a jegyzőkönyv számára, hogy az adófizetők pénzén vásárolt, mellékszálként – ami tán a fővonal is lehet majd az ítélet meghozatalakor – tizenhatezer lélegeztetőből gazdagodott meg pár kiválasztott.

Másodjára srejboljuk ide, hogy ennek a tíz százalékára volt csupán szükség, a maradék raktározásából pedig újabb nerlovagok mártogatnak vajas kalácsot a kakaójukba. Harmadikként pedig jegyezzük fel, hogy a fölösleget viszont – amit az adófizetők pénzén vettek, hogy bevéssük – úgy osztogatja Szijjártó szerte a nagyvilágban, mint valami kakasnyalókát a gyerekeknek vasárnap délelőtt a mise után a keresztényi Neriában. És többek közt erre sem adtunk felhatalmazást, mint ahogyan alig is van olyasmi kormányzati intézkedés, ami a jóváhagyásunkkal vagy belenyugvásunkkal történne meg, és mégis megtörténik, de most mégsem erről lesz szó.

Hanem, hogy fordult-e elő a történelemben, miszerint egy külügyminiszter három röpcsivel utazott volna smúzolni. De ilyet semmilyen krónikában nem találhatni, ez tehát hungarikum, ám és viszont mivel magyarságunkban nem tartjuk egylényegűnek magunkat sem Szijjártóval sem a vele hasonlatos léhűtőkkel, nevezzük inkább e neves aktust nerikumnak, és így mindjárt delikátabb, azaz, alaposabban írja le az illékony valóságot. Amúgy túl vagyunk már miden jón és rosszon, csodálkozni semmin nem tudunk, de ez a kalandozás azért mégis csak meglobogtatja a képzeletünket. Profánabbul, s hogy egyértelmű legyen, ez már döfi.

Viszont szenzációk nincsenek egyáltalán. Ego van és szuperego abból a tételből kiindulva, hogy Szijjártót mi futsalosként egyáltalán nem ismertük, külügyminiszterként meg már de mennyire. És azt látjuk eltátott szájú csodálkozásunkban, hogy a hajdani futsalos a magas hivatallal együtt emelkedett el az édes anyaföldtől, és azóta levitál a lelkem tíz centivel az őszi sár vagy a nyári por fölött. Az ilyeneknek pedig soha és egyáltalán nem szokott jó vége lenni, és Szijjártó sem tartozik a kivételek közé. Ő a fontosságát a rikácsolásban és a szaladgálásban leli meg, az a kényszeressége, hogy naponta ötször repüli körbe a sártekét, és mindenhol ott van.

Ezt pedig dokumentálja is. Így tőle tudjuk a mostani két gép szükségességének okát és indokát, holott ez egyáltalán nem alapos, sőt, nem is indokolt. Mint kiderült az úti naplóból, egy gép vitte a lélegeztetőket, egy másikra azonban azért volt szükség, mert annak személyzete a kötelező pihenő miatt nem tudott volna térülni-fordulni. Így az egyik fél nappal a másik előtt üresen elröpült, ott a személyzet megpihent, aztán jött Szijjártó a másikkal, mondott pár ökörséget a mongoloknak, és jött is vissza fontoskodni, hogy lóhalálában találkozzék – és most fogózzanak meg – Jeromos, tihanyi és Kelemen, győri apát urakkal, akik biztosan csak akkor értek rá.

Szép dolog a munkabírás, de ha az eredménye nulla, akkor sok értelme nincsen, azt cirkusznak nevezik. Szijjártó esetében a fenti körülmények miatt vándorcirkusznak, ami gyerekeknek megteszi, hogy tudjanak tapsolni a bohócnak, mi azonban kétségek között vergődünk az emlékezetes lebukás óta. Mikor is szintén távoli vidékeken szolgálta a hazát a fényképek szerint, közben pedig egy jachton lógázta a csülkét az Adria hűs habjaiban. Mindebből két dolog következik, hogy ad egy, elhiszem, hogy lóhalálában röpköd, ám adja magát a méla, miszerint mi az anyám valagának. A másik kimenetel szerint meg hazudik, és egyik sem jobb a másiknál.

Lám, így múlik el a soha nem is volt dicsőség. A legnagyobb rejtély viszont csak ezután mászik a képünkbe. Mert ha és ugyanis az igaz, hogy ez az út megtörtént, és két gép sorsát és feladatát ismerjük, a harmadik akkor is maga a titok. Mit vitt, mit hozott, egyáltalán miért volt rá szükség, ezt senki nem tudja, és nem is fogja megtudni soha. Csoda, ha az ember nekilát képzelődni, ábrándozni aranyakról, akármiről, ami értékeket mondjuk a baráti Mongóliába menekítettek a bizonytalan jövő elől. Vagy akármit is kitalálhatok, mert azt nem tételezem, hogy bár magam cirkuszi mutatványnak neveztem Szijjártó egész semmirevaló életét, hogy mondjuk esetleg a cirkuszi sátrat vitte volna az a gép.

Kocsis Máté szerint a magyar óvodákban a „hat éves kislányokkal elmondatják, hogy leszbikusnak lenni jó dolog” – ezt számos felvétel igazolja, tette még hozzá. Ilyet mutatni azonban nem tudott, forrást meg nem jelölt, és innentől fogva hazugságként is értékelhetem az állítást, ami nem lenne nagy újdonság, ha Kocsisról és a hasonszőrűekről van szó. Mindezt a homofób pedofiltörvény létjogosultságának igazolásául osztotta meg velünk és a bávatag nagyközönséggel azzal a különbséggel, hogy kies hazánk nem minden tagja él a kételkedés jogával, egyszerűbben fogalmazva mindent elhisznek, amit a fideszisták az arcukba tolnak.

Ezért ilyen bamba jobb sorsra érdemes országunk, ami lehangoló állapotot az is mutat, hogy egy Kocsis oszthatja benne az észt. Felteszem, Kocsis Máté nem rendelkezik néprajzos ismeretekkel, mint ahogyan másfajtákkal sem nagyon. Mert, ha előfordulna az a szenzáció, hogy valamiről is tudása van, akkor a népi gyermekmondókákat tiltatná ki az óvodákból, amelyek nagy része vérbő szexuális tartalmakat hordoz, így az a fura helyzet áll elő, hogy a kis pisiseket nem az apukájuk és anyukájuk tanítja meg a nuni és fütyi használatára, hanem egy több száz éves falusi tata, amitől föl kellene álljon a szőr Kocsis Máté hátán. Ám az föl nem áll.

De ezen a vonalon tovább haladva azt is látnunk kellene, hogy az ilyen ügyekre szintén nagyon kényes Dúró Dóra a Hetvenhét magyar népmese kötetet darálja le, ami megint csak delikát volna. Ilyen veszedelem azonban nem fenyeget, mert nincs meg a kellő kognitív muníció hozzá. Azt kell látnunk, hogy egyáltalán sincsen, mivel Kocsis Máté szerint ebben a korban semmilyen formában nincs helye a szexualitásnak. Innen pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Kocsis nem volt kisgyerek, azaz, eleve ilyen koravén debilnek született. Ha lett volna, emlékezne, hogy a kis pisisek kölcsönösen milyen érdeklődést tanúsítanak a másik bugyogójának tartalma iránt.

Tudjuk, hogy az angyaloknak nincs nemük, innen fakadva szexuális érdeklődésük sem lehet. Kocsis tehát mind a magyari kisdedeket angyaloknak tételezi, vagy efelé tendál, amit delirál, mégsem erről van szó azonban. Valahogyan meg kell magyarázni a megmagyarázhatatlant, amiből ilyesmik sülnek ki. Az már régen rossz, ha egy törvényt heteken keresztül kell különféle indokokkal elfogadhatóvá igyekezni tenni, akkor azzal a törvénnyel baj van. És azzal is, aki ezt nem látja be. Viszont nem is akarja belátni, mert a törvény célja nem az, amire magyarázatukban hivatkoznak, hanem a gyűlölet terjesztése. Ez működhet, de egy ponton visszaüthet vagy önmaga paródiájába fordul.

Tegnap nagy szabadságomban kapcsolgattam a teleképet, és valami isteni szerencse okán rátaláltam a „Boldogító nem” című filmalkotásra, ami már több mint húsz éves, viszont eddig nem volt szerencsém megtekinthetni, de pótoltam a hiányosságot. Nem mesélem el, úgyis látták, csak azt a csudálatos jelenetet, amikor a melegsége miatt kirúgott tanár védelmében az évzáró ünnepségen a komplett diák-, és szülősereg áll fel és mondja azt, hogy ő buzi, meleg, homokos vagy leszbikus, mert szeretik a tanárukat. Ez a jelenet annak az igazolása, hogy egy ember minőségét nem a nemi irányultsága határozza meg. Sem a bőrének színe, sem a vallása vagy vallástalansága.

Szerte a világban így van ez, ahol nem az úgynevezett konzervatívnak mondott kirekesztő hatalom működik, vagy vallási fanatikusok. Nálunk nem. Itt konzervativizmusnak álcázott fasizmus van, klerikális állam és mindent megülő álkeresztény pátosz. Ez a három dolog mindent megmagyaráz Kocsistól Semjénig bezárólag, az összes alávalóságot. Mert ezek sem a gyermekeink, sem a mi javunkat nem akarják, őszintén szólva nem tudni, hogy a lopáson kívül akarnak-e egyáltalán valamit, és minden, amivel az életünket megkeserítik csak álca ennek elfedésére, és mégis számunkra azok tűnnek fontosabbnak.

Ugyanis a pénzt vissza lehet venni, a lelkeket azonban nem. Országunkban már így is akkora a szellemi dúlás, hogy néhány generáció kell a sebek eltüntetéséhez, és minden egyes megszólalás, interjú, pártközlemény, kék plakát és nemzeti konzultáció csak a bajokat gyarapítja, így az embernek eredendő erkölcsi kötelessége az ellene való ordítás. És ordít, ha haszontalanul is. Olybá tűnhet, hogy egyben unalmasan, hiszen egy ideje már bele vagyunk keveredve ebbe a témába, de nem tehetünk róla, a reakció az akcióra adott válasz, így, ha ökörségeket mondanak, akkor azt meg kell cáfolni. És abban is bizonyosak lehetünk, hogy a választásokig napirenden lesz a téma. Hosszú meccs lesz.

Kövér pedellust megint megsütötte a nap. Nem vett szalmakalapot vagy fóliasisakot, és a fotonok, esetleg Pataky űrlényeinek mindenféle sugárzása strukturálta át a neuronjait, az innen meg nem állapítható. Csak a végeredmény, hogy nem százas a manus. Tessenek belenézni a malacszemeibe, a téboly tüze lobog bennük, de ezt már megszoktuk. A meghasonlást minden bizonnyal az a lelki megterhelés idézte elő, midőn a kommunistából (MSZMP Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete) ifjú liberális, majd pediglen konzervatív atyuska, és végül fasiszta vénember lett.

Megvan az íve Kövér pedellusnak, azzal azonban nem igazán számolt senki – még Orbán sem talán, amikor a magas hivatalt adta neki –, hogy a végén elmegy az esze. Ez is elnézhető volna, bizonyos kultúrkörökben tiszteletet vagy imádatot is kivált (lásd dakoták), innen, a panelproli létből nézvést azonban röhejes, ahogyan egy jól kivehetően eszement ember próbálja a világot magyarázni a démonai közül, akik most a pedellus előadásában a tudatát akarják birtokba venni, mint azt volt kedves tegnap kifejteni. Méghozzá hosszan, alaposan, ami mutatja, hogy a visítás rendszerré állt össze a fejében.

A 21. században az alávetésre és kifosztásra kiszemelt embereknek elsődlegesen nem az országát, hanem a tudatát akarják megszállni, a lelkét akarják rabul ejteni. – Mondta egészen pontosan ez a szerencsétlen, hozzá téve, hogy mindezt civilnek álcázott ügynökhálózatok teszik, meg a nyugati tudatipar. Esetleg békaemberek ürgebőrbe kötve, de ezt csak én jegyzem meg, mert eszembe jut Virág elvtárs és az ő kies világa. Ami pedig nem lehet véletlen, lévén, hogy Virág elvtárs Kövér elvtárssal egyetemben hasonló típusú hatalom szolgája, tehát ezek ugyanazok.

De nézzük tovább, mit mutat a delírium Kövér fejében. A hangok azt is súgják neki, az új harcmodor lényege, hogy az embert elidegenítik természetes közösségeitől, államától, nemzetétől, szülőföldjétől, hitétől, hagyományaitól, kiforgatják önazonosságából. Még annak a bizonyosságát is elveszik tőle, hogy fiú-e vagy lány. A kör itt zárul be, amikor Kövér pedellus azon tűnődik, hogy masnit tegyen a hajába vagy húzzon Martens bakancsot, esetleg mindkettő. Nem győzöm elégszer idézni Ursulát a Száz év magányból, aki az urát megkérte, hogy magának őrüljön meg, ha már muszáj.

Ugyanezt a felhívást intézhetnénk Kövér pedellushoz is, de nem hallgatna ránk. Ám nem is ez a gond, hanem a feltehető hatása, mikor is az egybites Fidesz szavazó hallgatja ezt a sok méretes baromságot, és ő is állapotba kerül, elkezd rettegni, hogy elviszi őtet a rézfaszú bagoly Gyurcsány vagy Soros képében. Suhogó szárnyakkal viszi a Gyurcsány, és most már a pöcsét is levágja, mígmeg a migráncsok az asszonyát tosszák, miközben mindkettejük munkáját elvették, pedig azok a Szijjártó által behívott ukránok. Ez áll össze, ha belegondolunk.

Illetve az is felfedezhető: Kövér tragédiája nem az, hogy hülye, ilyenekkel tele van a pártja, hanem, hogy a tébolyt, ami jellemzi őket, megpróbálja rendszerré összeállítani. Vasárnap nem telik el úgy, hogy valahol ne szónokolna, viszont az megnyugtató, hogy most már mindenhol ugyanazt mondja, az eszmei kacskaringó tehát jól láthatóan véget ért, az eredménye azonban egy bűzös pocsolya. Kövérnek innen már nincs visszaút, és nincs leágazás sem, innen iránya nyílegyenes a kényszerzubbonyig. Ezt pediglen azért kell ráadni mert nem az a baj, hogy megőrült, hanem, hogy gyűlöli, aki meg nem.

Méghozzá engesztelhetetlenül és mélyen. Nem véletlenül ábrándozott arról, hogy az ellenérdekelt oldal szavazói majd fölkötik magukat. Már akkor – és már milyen régen – emiatt el kellett volna távolítani a közéletből, és mégis itt van, sőt, egyre hangosabb. Mindemellett ő is csak egy jelenség. Házelnökként sem különbözik a sarki kocsmák részeg népétől, stílusa, habitusa, mondandója ugyanaz. Egy brancs ezek, a gombócot is megzabálják, és a többi. Mindenesetre így summázva mutatják, milyen állapotban van az ország szellemében és erkölcsében: gyalázatosban.

Ha nem volna lehangoló, akkor arra kellene jutnunk, hogy Varga Judit formában van, ahogyan kardozik a képzelt ellenséggel, aki az európai kultúra, morál és humánum, aztán dicsekszik, hogy sikerült megböknie. „Eltaláltunk egy ideget Brüsszelben…” örül a hagymázakkal táncoló, és már a szóhasználatból is kitűnik az a lekezelő és öntelt hangnem, ami nélkül a NER-ben hivatalt nem kaphatni, a Fideszben pedig felvételi követelmény. Ott az ifjaknak a kollégista vének előtt szalmabábu-Gyurcsánnyal kell vívniuk, őt bőségesen és választékosan gyalázniuk, leköpniük és leordítani a bábu fejét. Ha ez nem megy, tagkönyvet nem kapnak, szégyenszemre léphetnek be a KDNP-be.

Varga Judit átment ezen a szűrőn. Amikor őt hitében meggyőződve a kedves vezető szerelmesen a szemébe nézve, egy pohárka pezsgővel kézben szolgálatra alkalmasnak találta elfogadva mintegy a hódolatát, Varga Juditba belekerült a szentlélek, és néha kiugat belőle csalfa kiskutyaként. Hogy tiéd vagyok édes gazdám, ezt csaholja, de ez az ő nyomora, a miénk pedig, hogy miniszter, amit igazán nem is értünk, illetve dehogynem. De vissza az örömökhöz. Amikor azt mondja Varga, hogy eltaláltunk egy ideget Brüsszelben, ezzel azt a képzetet óhajtja erősíteni, hogy Brüsszel elevenjére tapintott mintegy, olyan dolgot bökött meg a kardjával, ami neki kiváltképp fáj.

„A gyermekek védelmét fontosabbnak tartjuk az LMBTQ-lobbi propagálásánál.” – fűzte még hozzá Varga Judit teljessé téve Brüsszel fölötti diadalát, holott ez a Brüsszel világosan megmondta, hogy aki róla azt állítja, hogy LMBTQ aktivistákat akar a magyari óvodákba küldeni, hogy ott körömollóval levágják a Peti fütykösét és a Terka lába közé ragasszák, az hazudik. És mindeközben Orbán Viktorra mutattak. Varga Judit azonban emlékezett a szerelmes pillantásra, a tiéd vagyok édes gazdám pezsgőzésre, amikor megkapta a hivatalt, és annak szellemében dolgozik is. Orbán bevallottan arra tartja, hogy hadakozzon helyette Brüsszellel, és ő hadakozik derekul.

Ha Orbánnak azt mondják, ne hazudj, hazudik ő helyette tovább, sokszor még tán jobban is, mint a gazdi, ami viszont delikát, és figyelemre méltó szint. A hangnem is méltó, ez a gatyából előrángatott handabanda, amelyik pondrónak tartja, akihez beszél, ez a csürhe nyelve. „Eltaláltunk egy ideget Brüsszelben”, mondja Varga olyan hangsúllyal, hogy, na, most pofázz kisapám, és voltaképp nem is tudja, mennyire igaza van. Csak nem úgy, ahogyan őnagysága képzeli, hanem sokkal tragikusabban. Ez az ideg, amit Varga telibe trafált, az évezredes európai kultúra, a keresztény szelídség – ha már –, a nehezen megszenvedett morál, a humanizmus és embertársaink tisztelete.

Ha a szeretete nem is. Brüsszel az ezek által kiizzadott alapvető emberségért áll ki, aminek megvannak a jogállami leírásai is, amit Varga Judit annyira követel, és nemre, fajra, vallásra vonatkozó megkülönböztetési tilalomban manifesztálódik. Brüsszelnek ez az idege, illetve nekünk is, és miközben Varga Judit melldöngetve büszkélkedik azzal, hogy ezeket az értékeket, alapvető jogokat és kötelezettségeket a magyar állam, a Fidesz, és egyúttal így ő is látványosan szarja le, akkor az következik ebből, hogy a rejtegetett fasizmust vallja be nagy hangon, és még büszke is rá. Kár Varga Juditért, kiválóan dekázott, de amúgy mindenből megbukott.

Brüsszel idege az, hogy egyre inkább látja, amit mi már régen érzünk, hogy lator államunkban Varga felügyelete alatt (is), egyre inkább megmutatkoznak a fasizmus tankönyvi jellemzői, úgymint: nacionalizmus, rasszizmus, a totális állam, különutas gazdaságpolitika, a nemzeti mítoszok éltetése, a vezér imádata, az erő kultusza, a militarizmus, antiliberalizmus, állandó ellenségkeresés, a tömegek folyamatos mozgósítása. Mintha szétnéznénk a péntek reggeli Kossuth rádióban. És lehet elkenni ezt különféle eufemizáló fogalmakkal, attól a tény tény marad. Brüsszelnek ez az idege, és ez fáj neki. Mi viszont benne élünk, és csókoltatjuk Varga Juditot.