Szerző: borosapu

Lám, lám, még ez is megtörténhet, vele, az Örökkévalóval!
A félelmei okán mindenkor körülnézni kényszerülővel, akire a legnemesebb feladatot hozza ez az ostoba kánikula.
Összecsomagolhatja, sok-sok banános ládába gyömheti – mint példaképe… – a regiment kockás meg csíkos alsóneműt, a szépen vasaltatott üngöket, meg a sok mihaszna könyvet, azután eliparkodhat.
Örökre! Naná!
És meglehet, hogy persze cseppet sem elfogultan gyártogattatni méltóztatik majd a csuromvizesre bégetett zsepiket, a dolog egy mívesen nagy falban végződik – ennyi!
Az érdemek már csak ilyenek!

Amúgy ez a banános ládás cuccolás nagyon jópofa dolog!
Akkor is, amikor az emberfia nekiveselkedik, hogy a valami módon összepászolókat egybedöngölje, meg persze majdan odaát is, a nagy-nagy megérdemeltben!
Ott duplikálódik csak igazán e príma móka!
Becsomi, azután kicsomi! A leghiábavalóbb teszetoszaság…

Műkönnyek itt és ott, derékig meghatódott asszonyok, meg persze leánykák – bár, mint tudjuk, ők sohasem nem is léteztek – nem ám!

És eljön a két teljes hét, amikor még az eszébe botlik majd ezeknek, jön újabb kettő, míg az újdonság erejével szólani méltóztatnak róla, ott – aztán huss, mint a döglött gólya, kiveszik az emberfia mindenek emlékezetéből!
Na ennyit erről a búcsúzkodási gerzemürzéről!

A dolog úgy fest, hogy a harmadik héten már senkinek de senkinek nem jut az eszébe.
Megholni méltóztatik – újfent!
És ez a megholás az egészben a legpraktikusabb!
Amolyan rendszerváltás – némi teccettek vóna forradalmat csinyálni!

Ma este, amikor e lényről gondolkodtam, a lehető legmesszebb szerettem volna ellátni – lám, beesteledett. Amint pedig ezzel a beesteledéssel lenni szokott, az égvilágon semmit sem láthattam. Ez ennek az egész elrendelt cuccolásnak a lényege! A valaki nem elmegy, elköltözik, elillan – nem ám! Szedi a sátorfáját, mert elzavarták! Kitelt a becsülete, lejárt a szavatossága – és még sorolhatnánk! Láthatatlanul elcsámborog…
Hja, és ugye az új seprű is jól seper!

Míg bambulok ebbe a fene nagy semmibe, egyre csak azért rimánkodom, hogy tán egyszer még megérhetem, hogy valamennyien így iparkodnak majd… Mert kérem, én türelmes vagyok – kivárom! Nézem majd, ahogy meghökkennek, fejüket csóválgatva úgy tesznek majd, hogy mások már messziről láthassák, mi a dolguk, azután a siratócsapat élén elhúznak, mind, a bánatba!

A bánatba!
Jajj, jajj, de komisz egy élet ez! Kutya komisz élet…

Nem, vagy csak alig-alig hallható a nyitott mellkassal szállított kislány halálhörgése.
Ami vele történt, bármelyikünkkel megtörténhet, és nyugi – lesz majd orvos főigazgató, meg lelkész miniszter is, aki prímán elmagyarázza, hogy minden rendben van!

Ennek a kíméletlenül fasizálódó katyvasznak nem számít egy kislány, nem számítanak a kislányt – valami megmagyarázhatatlan okból még mindig és egyre jobban szerető – hozzátartozói.
Nem számít a nagyika, aki valóban mindenét veszítette el!

Kedves olvasó – akinek most semmiféle szenzációs szóvirággal nem szolgálhatok – te is egy potenciális, nyitott mellkassal szállítható lény vagy!
Ahogy ők mondják, szimpla gondoskodással – egy emberke!
Így neveznek valamennyiünket, amikor szimpla statisztikai adatként letudva, felemlegetnek közülünk egyet, aki elment.

Aki amúgy is meghalt volna! Mert az orvos főigazgatóknak ezt a szövegblokkot kell kárálni, amikor üvölteni volna jó!

„A főigazgató eloszlatva a nyitott mellkassal kapcsolatos elképzeléseket hangsúlyozta, a “nyitott mellkas” egy orvosi terminológia, tehát nem arról van szó, hogy a betegnek nyitva van a mellkasa. Mint mondta, a bőrt összevarrják, azonban a további esetleges műtétek miatt a csontos vázrendszert nem kapcsolják össze.”

„A műtétet utáni 16. napon a vérzés mellett idegrendszeri tünetek is jelentkeztek, ezért a neurológiai konzílium koponya CT-re rendelte a gyereket, amit a Heim Pál Gyermekkórházban végeztek el. “Sem a szállítás alatt, sem azt követően nem történt szövődmény” – mondta Ofner Péter az MTI beszámolója szerint, és azt is hozzátette, hogy a súlyos állapotban lévő betegek CT-be való eljuttatása rutin orvosi feladat, amelyre a kardiológiai intézet fel van készülve. Korábban azt nyilatkozta, hogy heti hat-nyolc alkalommal történik ilyen szállítás a CT-hiány miatt.”

„A vizsgálat eredménye megállapította, hogy a kislány súlyos roncsoló agyvérzést kapott, ami miatt a műszívkezelést nem tudták folytatni. Abba kellett hagyni a véralvadásgátló-kezelést is, és ebben az állapotban a gyermek a saját keringésére nem tudott támaszkodni, június 29-én meghalt.”

Mindezek után a rosszindulatú baloldal, meg a soros bérencek, meg a nemzet aláásói, meg a minden csomón kákát keresők – az ilyen magukkal nem bíró nagymamák fröcsögni kezdenek, pedig a nyitott mellkas nincs is nyitva!
A kislány mellén simán összeöltögették a bőrt, úgy utaztatták!
Minek itt ez a rettenetes parádé!
És jön a hatalmas teljesítmény: “Sem a szállítás alatt, sem azt követően nem történt szövődmény”

Akkor meg POFA BE! De mindenkinek!

A nyitott mellkassal szállított kislány halálhörgése vinnyogás volt, aljas Soros féle buhera, miközben az ország a világszínvonalú vizes vébére készül, és különben is!

Balog miniszternek igaza volt!
Miért mondana le?
Lesz majd CT, ha eljön az ideje!
Most másra kell!
Balog miniszternek igaza van!
Neki mindig igaza van, és lesz, mert ő Orbán legeslegeslegjobb barátja!
Na, kinek van még kérdése?

„ A »törpe« egy sárga arcú kis ember volt, aki ha ült, szinte torznak látszott; fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, beteges foltok mutatkoztak az arcán. Zsíros, lapos haját egy zsebkendővel kötötte le; homloka alig látszott, arcán nagy és félelmes szája uralkodott. Hosszú nadrágot viselt, papucsot, mellényt, mely valamikor fehér szatén lehetett, és e mellény fölé egy övfélét tekert, melyben egy helyen kemény, egyenes kitüremkedés egy odadugott tőrt sejtetett.”

Minden esztendőben eljön a nap, minden napok legszebbike, amikor boldogan emlékezünk, s eltűnődhetünk! Vágyakozva gondolhatunk a néhai hősre, aki képes volt megszabadítani az „övéit” a rémes törpétől. Igen, a történelem egyik legszebb napján ma egyre többen gondolunk Charlotte Corday-a, aki egy konyhakéssel szíven szúrta Jean-Paul Marat, svájci származású orvost, természettudóst, filozófust és francia forradalmárt, a forradalmi terror és diktatúra szükségességének hirdetőjét. Akit korábban milliók bálványoztak, aki maga volt a változás – tréfásan akár úgy is fogalmazhatnánk – akkoriban ő volt az a bizonyos nemzet, aki nem lehetett ellenzékben…

Victor Hugo pontos idézete hű rajzolatot adott Marat-ról, akinek alakját Hugo-nak megköszönve szinte a magunkénak érezhetünk – olyan, mintha Marat köztünk járna, s nekünk magyaroknak gajdolna a ránk-ránktörő ellenségeinkről, mintha olykor felmutatná mumusainkat, hogy azután elmerülhessünk vele a jelen világraszóló medencéiben… Jean-Paul Marat-nak csak egy fürdőkád jutott, vére pirosra festette a vizet. Charlotte Corday pedig felettébb élvezte elhívatottságát – másokért ölt, mások nevében, s úgy tűnt, kiélvezte a pillanatokat!

„A nép barátja” – így neveztette önmagát Marat. Így gondolt önmagára az a törpe, s bár alig töltötte be ötvenedik életévét, már a leginkább mártíromsága közelgett: egyre súlyosbodó, akkoriban még kezelhetetlen bőrbetegsége, valamint epilepsziára emlékeztető nyavalyája egy ócska bádogkádba száműzte a forradalom élvonalán járó, dühödt jakobinust. Elérte a végzete, már-már úgy tűnt, nem adatik meg neki, hogy igazi vértanú lehessen, amikor a fürdőszobája padlóján koppantak végre Charlotte Corday léptei…

Július tizenharmadika jelképpé magasztosult. Az üzenet ennyi: Nem kell a sok mellébeszélés, nem kellenek a szóvirágok! Hölgyek kellenek, bátrak, némi szúróeszközzel, meg víztározó edény, kádnyi, akár medencényi…, s kezdődhet a móka!

A törpék elvérzése, mint minden más ismétlés a történelem lapjain, különleges esemény! Ünnepeljük hát, gondoljunk szeretettel Marie-Anne Charlotte Corday d’Armont alakjára.

De lássuk, hogy emlékezett meg minderről a történetírás:
„A Palais-Royalban vásárolt egy kést, és megírta Adresse aux Français amis des lois et de la paix (Szónoklat a béke és jog francia barátainak), amiben megmagyarázza tettének okait. Július 13-án délelőtt felkereste Marat-t azzal az indokkal, hogy informálja őt egy Caen-ban szerveződő girondista felkelésről. Akkor elküldték, de este újra próbálkozott, és ez alkalommal Marat a dolgozószobájában fogadta. A jakobinus politikus legtöbb ügyét egy kádból folytatta le, most is így tett.

Marat leírta a girondisták nevét, amit Charlotte diktált neki. Ekkor rántotta elő kését és mártotta bele Marat mellkasába, megsértve tüdejét, aortáját és bal szívkamráját. Mielőtt meghalt, még segítségért kiáltott: „Aidez, ma chère amie !” (Segíts, kedves barátom!).

Tárgyalásán Charlotte kijelentette, hogy egyedül követte el tettét, mint mondta: „Megöltem egy embert, hogy százezreket mentsek meg.”

Ezek a szavak hangzottak el Maximilien de Robespierre szájából is XVI. Lajos francia király kivégzésénél. Négy nappal azután, hogy Marat-t 1793. július 13-án megölte, Charlotte Corday-t guillotine-nal kivégezték. Ahogy fejét vették, egyik hóhérja felemelte fejét a kosárból és arcon ütötte. Szemtanúk azt állították, hogy amikor arcon ütötték, arcán mély felháborodás volt látható. Ezt a pofont elfogadhatatlannak tartották a „guillotine-etikettben” és az elkövetőt 3 hónapra be is börtönözték.

Charlotte Corday testét más kivégzettekkel együtt egy árokba dobták. Az azonban nem tisztázott, hogy levágott fejét is teste mellé temették, vagy megtartották, mint kuriózumot. Van olyan elképzelés, hogy a koponya a Bonaparte-család tulajdonában volt egészen a XX. századig.”

Etikátlan akciónak minősítették a Tesco 99 forintos dinnyedömpingjét – akkor, amikor a magyar dinnyetermelők hátrányos helyzetbe kerültek azáltal, hogy a vásárlók végre elfogadható áron vásárolhatnak mézédes nyári csemegét. Az éhezők, pár ezren…
Ez a nap híre!

A dinnyetermelők beledöglenek, demonstrációt szerveznek, a lepukkant, többnyire éhes tömegek pedig leginkább végre dinnyét falnak – most, hogy megengedhetik maguknak ezt a fényűzést. Bonyolult számadatok ismertetése helyett az a legegyszerűbb pár mondat, amit a kialakult helyzetről megállapíthatunk. Az igazság és a termesztők igaza fényévekre van egymástól, ahogy az éhezők helyzete is a kiváló magyar statisztikáktól. Majd láthatunk képriportokat az áruházak elé döntött pótkocsinyi dinnyéről – meg olykor egy-egy szociográfia szintű írást a nyomorgókról. A magyar ember mindkét valósághoz hozzászokott már rég…
(…)

Etikátlan akció az is, amit kormányunk művel egy bizonyos Soros György kapcsán. Nyilván, nincs olyan ember, aki nem találkozott volna még a nyílt utcán Soros óriásplakátokról vigyorgó arcképével, meg a meglehetősen idiótává sikeredett szöveggel – szokás szerinti kék alapon.

Az akció szerint a sokak által alig-alig ismert öregúr nevetni készül, persze a végén. De mégis, minek a végén???
Hmmm.
Nem is volna gond, ha a mai kor átlagembere tudna mit kezdeni a „Ki nevet a végén” fogalmával – de ez éppoly gyermeteg elvárás, mintha éppen tikitakizni, vagy gumizni szeretne Gyuri bácsi.

Így a plakátokon terpeszkedő vég meglehetősen sokértelmű, s a zsidó hitközség vezetői szerint otromba és etikátlan is. Sokakban antiszemita megnyilvánulásokat válthat ki, maga a plakát rossz emlékeket ébreszt – jó volna mielőbb megszabadulni tőlük! Persze a kormány megmagyarázhatja, vezető hír lehet, hogy éppen kitől és mitől óvják a magyarokat – sajnos e magyarázatok más irányban futnak, mint maga az etikátlan akció. Ez pedig megbocsájthatatlan állapotokat eredményezhet! Vajon, mit érezhetnek azok – a kormánytagokon kívül persze – akiknek életét éppen Soros György segítette? Hja, ők csak pár ezren lehetnek, ugye?
(…)

Etikátlan akció, amikor egy megvádolt embert, az előzetesbe hurcolt, nyilvánvalóan politikai okokból a szabadságától megfosztott embert lökik bűnösként a tömegek elé, róla lepukkant hírportálokon, rossz bértollnokok, valótlanságok tömegeit jelentetik meg.

Etikátlan akció, de nyilvánvalóan nagy öröm ez nekik, az erőtlen nyomorékoknak, akik nyílt színen soha nem voltak képesek a versenyre, akik képtelenek voltak a tiszta játszmára. És reményük, mely szerint az átlagember mindenevő, itt is bejön majd!

A megbélyegzett ember ellen fordíthatók mindig többen lesznek, mint akik ragaszkodni mernek az ártatlanság vélelméhez! (Ha ugyan akadnak, akik értik ezt a rém egyszerű jogi fogalmat!) Akiknek pedig kötelessége volna, hogy kiálljanak a valós okok nélkül naponta meghurcolt emberért – lapítanak. Semmi baj, nyilván a túlélésen spekulálnak, ahelyett, hogy naponta és percenként emlékeztetnék társaikat az igazságra! Mert persze az igazságszolgáltatás itt most majd a leglassúbb tempóban fog vacakolni.

Ezt a hitvány megbízatást teljesítik akkor is, amikor a folyamatban lévő vizsgálatok közben kész tényként visítanak bűncselekményekről, bűnszervezetekről, gyermekek meglopásáról… amikor külföldre menekített aranyról cikkeztetik csahos hírportáljaikat, s a megvádolt helyreigazításának persze nem adnak helyet. Ahogy kellene… Ugyanott, ugyanakkora betűkkel!

(…)
Vajon fontos lehet még, hogy mit éreznek most azok a sorstársaim, Szombathely, a Derkó lakói, akik kizárólag Czeglédy Csaba barátnak, ügyvédnek, képviselőnek, sportembernek és vállalkozónk köszönhették az életük örömeit, (egy padot, mászókát a játszótéren, karácsony este a gyönyörű fenyőfát, tál meleg ételt, téli tüzelőt…) vagy éppen a havi életben maradásukat, olykor kiváló eredményeiket, sikereiket? Merthogy mi is vagyunk pár ezren!

Mi, akik töretlenül hiszünk Czeglédy Csaba, az Ember ártatlanságában, Soros György nagyon is Emberi értékeiben, no és az éhes embereket segítő akciókban!

Nekünk ez a rengeteg, rossz história meglehetősen etikátlan!

Ugyan, érdekelhet még valakit, mi is etikus, vagy etikátlan Magyarországon?
Vagy sikerült elérnünk a pöcegödör legaljára, s most képtelenné váltunk a fordításra?
Dinnye, Soros, Czeglédy… Ne gondolja senki, hogy nem lehetne folytatni, akár napestig. A kérdés csak az, mi maga az „etika”, mi etikus még egyáltalán, ha a jelen Magyarországa az etikátlan minta-ország? Meg persze erős és büszke…

Mesés ez a nyár!
Sehol egy mumus!
Ugye?
Éledhetnek a szenvedélyek, lehet letarolni a várost – aktuálisan, mindenféle ócska vásári komédia feldobásával!
Volt itt már Szent Márton hőlégballon eregetés, Szent Márton lóverseny, majálisnak tűnő szentmarci gyermeknap, meg Márton bátyó sörfesztivál – s bár a névadó elbandukolt, miért is ne lehetne akkor most Vasi Halas Napok? Naná, hogy ezen a hétvégén is lesz mindenható-Bubu fesztivál – ahogy ez várható, egészen a választásokig!

Jó nekünk, szombathelyi mafláknak: szunk és szünk és szunk és szünk!

Mi jöhet még?
A jelek szerint bármi!
Határ a csillagos ég!
Jó hűvösön a lepcses szájú, aki állandóan elcseszte itt a jó kis bulikat – lehet nyomulni ezerrel!
No limit!
Évek kellettek, úgy kb. másfeledik ciklus, mire gyakorlatilag minden hagyományos rendezvényt sikerült kiüresíteni – a helyükbe besüppedt a jól megérdemelt bóvli – nekünk ez is jó lesz alapon! Többek között – de rendesek is vagyunk! – ezért vált fontossá a hang, az Ember eltűntetése!

Lám, akadt, aki beválthatta ígéretét, melyet a közgyűlésben oly lelkesen mutogatott töppedt ujjacskáival… Most azután lehet végre nyugisan újjáalkotni ezt a porfészket – mintha soha nem lett volna itt semmi!

A halas napok után simán lehet szervezni a vadas napokat, a gombafesztivált, a kakastöke napokat, meg a lepkeháló-dáridót!
Jöhetnek az úrhajós-hetek, a feltámadási ramazuri, meg a zanati rókafogó napok, csakúgy, mint a Gyöngyös menti libatolltépő hacacáré… hogy csak a legprímább álmainkat említsük!

Bubu beöltözhet majd Mikulásnak, de mint pufók angyalka is lebeghet majd a megújuló városháza erkélye felett, midőn a csúcsdísz elhelyezésén sertepertél – neki mindez menni fog! Szinte láthatjuk a városcsalogató óriásplakátok képeit, melyeken némi melldögönyözés közben lesz látható a helyi Döbrögi, a háttérből pedig a még regnáló bürgelmejszter danolgatja majd Solymos Tóni örökzöld nótáját, a „Minden jót Mónika…” kezdetű ópuszt!

Ím, a nagy Ho-ho-ho-hehe-hende, íme a mi kis Mészáros Lőrincünk! Éljen a néhai Szombathely, a jövő Bubulandja!

Amúgy a halasbuli – mint minden hasonlóan elhelyezett rendezvény – kiválónak ígérkezik!
A frissen felvett fizuk elrablására szakosodott tömegrendezvényen itt lesz a „sikere csúcsán danolászó” (sic!) Irigy Mirigy, meg… No mindegy, a többi töltelék már közvetlenül a legurgatott szeszek után lesz mértékadó – a kis laoszinak így is nagyon fog tetszeni!

Akinek közben kedve támad, beugorhat egy laza püspökszentelésre – lesz akinek ez feszülős pólóban is menni fog… – aztán lehet visszaspurizni, falni a Szombathelyre oly nagyon jellemző halételeket!

Halas város lettünk, na!
Meg aztán a halas mutyi is épp elég kedvezőnek tűnt… nyilván!

Szombathely, 2017. július eleje.
Hétköznap, délután négy óra.
Ezt az időszakot nevezzük csúcsforgalomnak – kiszabadulva a munkából, mindenki igyekszik hazafelé.
Néhányan megcélozzák a szupermarketet.
Amolyan rohamtempóban végezhető bevásárlás jön, a legszükségesebb napi apróságok összekapkodása – harapnivaló, némi sör, meg valami kevés a kifogyott dolgokból, amit a hétvégi nagybevásárlásig már nem nélkülözhetünk.

Eddig a pillanatig minden a napi sablon szerint zajlik.
Feltelik a parkoló, az eddig lézengők helyébe kisebb tömeg érkezik. Pakolunk, gyűlünk a lefolyó felé – nyílnak a kasszák – az üzlet, mint valami kaptár zsong, morajlik. Ha jobban belegondolunk, semmi különös nem zajlik, társadalmi életet élünk – elhaladnak pár százan másik pár száz mellett, – egymásra sem nézünk, gyűjtögetjük a portékákat, kosárba, kocsiba, szatyrokba. Fel sem tűnik, mennyire nem normális, ahogy levegőnek nézzük a másik több százat. Olykor azért kizökkenünk, eltapossuk egymást, nekitoljuk az irányíthatatlan monstrumokat egymásnak, feljajdulunk, felüvöltünk, jól letoljuk egymást, aztán a dolgunkra eredünk. Emberek vagyunk, elég hülyék – ennyi!

És akkor, a délutáni csúcs kellős közepén berohan egy eb az üzletbe.

Beront egy kölyökkutya, mit sem törődve az üzlet HACCP rendszerének szigorú előírásaival, szaladgál körbe-körbe. Közénk jött, emberek közé. Ahogy ez a legnormálisabb reakció egy háziasított állat számára. Az emberek közelségének örömébe bambulva rohangál az üzletben – többen jól látható rettegéssel engedelmeskednek a „kutyától tartani kell” elvnek megfelelően. Aztán a bolt egy alkalmazottja – üzletvezető, polcfeltöltő, ki tudja kiféle – erélyes szavakkal próbál a betévedt, hívatlan látogatóra hatni. A szokásos „nemiszinnen” és hozzá hasonlatos beidegződések repkednek, míg a riadt állat menekülni nem kezd. Naná, hogy mit sem tudva a szabályokról, a bejáraton át tódul kifelé! Még szerencse, hogy a fotocellás ajtók éppen belassultak, eltűnhet! Eltűnik…

A bolti alkalmazott elégedetten konstatálja, hogy sikerrel győzte le a boltra leselkedő veszélyt. a vásárlók is megkönnyebbülhetnek – elpucolt a pár hónapos fenevad. Itt véget is ért a történet – nem nagy ügy!

A gazdája után bóklászó, nyakán nyakörvet viselő, tehát „gazdit” kereső állat nem probléma többé.
Kiment! Eliszkolt! Tőlünk…
Ennyi!
Hogy mi lett vele, s mi velünk – nem kérdés többé. “Ki nem szarja le…”

Lehet újra a semmibe bámulni, üres tekintettel befejezni a bevásárlást.

Senki nem hibás – ez a lényeg! Megúsztuk!

A magamfajta is csak azon töprenghet azóta, vajon, mi a fenének írta meg emlékezetes tanulmányát Hankiss Elemér a pesti kukáról?
Vajon mi értelme hadakoznunk a migránsokkal, meg Soros Györggyel? Miért szorul ökölbe a gyomrunk, valahányszor barátunkra, a politikai fogolyra gondolunk?

De lehet, hogy ezek az összefüggések több gondot kívánnak másoktól? Mindegy…

Mindenesetre az üzlettől nem messze csak a puffanást lehetett hallani. Ha ugyan lehetett! Senki nem látta, ahogy az állat a fájdalmaival a bokrok mögé kullogott. Ha kullogott… Senki nem látott semmit. De nem is ez a lényeg! Fenébe a kutyával…
Senki nem hibás! Ilyenek vagyunk, mi, büszke és erős, európai magyarok…

Egyre többször és egyre hangosabban nevezi meg a magyar miniszterelnök mindazok körét, akiktől tart, retteg, akiket szeretne kiiktatni, mielőtt a következő választási terminusba belevághatna. Szaporodnak a kényelmetlen megnyilvánulások, a kormányerők által elszenvedett vesztes csaták, egyre többször derül fény a turpisságokra, s valószínűleg egyre többször kell lassan és érthetően elmagyarázni – még a közvetlen végrehajtóknak is – miként kell érteni, bizonyos dolgokat. Mindezek közben persze folyamatosan kell gőgösnek és pökhendinek, önhittnek – látszólag tehát magabiztosnak lenni.

Az óriásplakátokra bízott jövő egyre gyatrábban fogyasztható – lassan eltűnnek a képek, a plakát műfajára jellemző megjelenések. Csak betűk ordítanak minden felől, tőmondatok, ukázok a szavazni kész alattvalók felé. Meg a mumusok, személyek és szervezetek, akiktől van félnivalója – igenis van félnivalója az egyre ellentmondásosabb politikusnak. Vitatkoznak vele, legyintenek rá, a háta mögött és egyre többször már szemtől szembe is támadják, s mindezekre rendszeres magabiztossággal kellene válaszolni – na itt kezdődnek a gondok!

Mert Orbán fél Brüsszeltől, fél Sorostól, fél az elzárható pénzcsapoktól, a kizárástól és közben egyfolytában hőbörög, mint egy nyomorult kiskakas! Akit már sem Kövér, sem Áder, sem más néhai haver a koleszból nem állíthat meg – mint korábban annyiszor!

Orbán fél a korábbi legközvetlenebb munkatársától – Simicska Lajostól. A „G” nap óta hivatalosan is kirekesztendő, lesajnálandó nagyvállalkozó eltűntetése szinte a leghőbb vágya Orbánnak. Mert Simicska tökéletesen tisztában van a gyengéivel! Simicska, a fidesz minden szerkezeti elemét maga tervezte és építette fel, nélküle nem jöhettek létre gazdasági alakulatok, szervezeti egységek – bár sokan nem tudják, de Simicska még az induló párt ideológiai megfontolásaiba is beleszólt. Ma a legelemibb kérdésekre is rálát, olykor megmosolyogja a szinte naponta elkövetett pitiáner hibákat – mert a pártban ő volt az ész! Mindenki más az ő karmestersége alapján muzsikált! Az orbáni hadsereg ugyan kapott helyette izomagyú tábornokokat, van új vezérkar, de a sereg erejét és gyenge pontjait mindössze egyetlen ember ismerte és ismeri.

Simicska pedig nem egyéb ma, mint a sértett fél, akinek semmi sem túl drága a bosszúhoz! Mert úgy vált persona non grata-vá, hogy közben ideje sem volt levegőt venni…
Orbán fél az ellenzék minden lehetséges diadalától. Rettegve figyelte, amikor a „vidéki” ügyvéd felbukkanásával sorban úgy zárultak a bírósági tárgyalások, hogy azok után magyarázkodnia kellett. Elmarasztalták őt és felelősségre vonhatatlannak hitt csapatjátékosait, s a Czeglédy név egyre élesebb fájdalmat okozott neki! Kapóra jött a miniszterelnökség alá rendelt adóhatóság folyamatos és átláthatatlan vizsgálata, a szinte bármikor, bárkiből gazdasági bűnözőt varázsolni tudó számviteli dzsungelek átláthatatlansága… kapóra jött, mert dübörgött a nyilvánvalóan körvonalazódó – Orbánék számára várható veszteségek mértéke!

Simicskából és Czeglédyből is ellenszenves figurát kell kreálni! Csak úgy győzhet Orbán, ha ellenfeleit előbb megsemmisítik, helyette! Orbán nem akar versenyt, nem ismeri a tisztességes mérkőzés örömeit – gáncsol és elbuktat, elzárat bárkit, aki útjába állhat egy „újabb négy év” elképzelésének.
Furcsa, de most éppen ezt a két embert kell párhuzamosan figyelnünk, velük kell szolidárisnak lennünk!

Akkor is, ha ez a kettejüket ismerve, lehetetlennek tűnik! Nem szabad, hogy elfogadjuk, hogy egyetlen rágalmazó, félrevezető mondatot elhiggyünk akár Simicskával, akár Czeglédyvel kapcsolatban! A bűnt kiáltók semmiféle bizonyítékot, konkrét cselekményt nem mutattak még, de a legnagyobb igyekezettel feketítik be Dr. Czeglédy Csaba munkáját, eddigi életét. A hírhedt televíziós csatorna és a kormány által eltartott sajtótermék, – mely szégyenletes módon az 56-os forradalmárok által kitalált nevet bitorolja – naponta kész újabb hazugságokkal traktálni a fogyasztókat. Míg egyik nap szombathelyi papírdarálmányokra építik remekműveiket, másnap a süteményeiért ballagó Simicskát próbálják kihozni a béketűrésből!

Ez ma Magyarország – mely e pillanatban se nem büszke, se nem erős, s az európai normáktól lassan fényévekre járva imbolyog. Mindössze azért, mert Orbán fél! Ez a fortélyos félelem az, amely ma igazgat, melynek minden szervezeti egysége és minden vezetője az orbáni félelem vírushordozója. Jó eséllyel indulnak a következő választáson, míg Czeglédy Csaba politikai fogoly, s míg Simicska Lajost akár baleset is érheti – ahogy ő fogalmazott… Ahogy Önt és Téged is!

Hja és most éppen uborkaszezon méltóztatik lenni! Ugye?

Jó pénzért persze!
A helyzet az, hogy a nagy történelmi arcképcsarnok szinte naponta bővülhet – valahogy úgy hozta a sorsunk, hogy szinte bárkiből lehet mártír. Van rá! Nem számít, hogy korábban semmit sem hallottunk legendáiból! Csak az egyetlen és „megfelelő” politikai háttér, meg persze ennek nyomán fix havi apanázs szükségeltetik, hogy előbb-utóbb kiderüljön – jóságos nagyapánk patrióta, lánglelkű hazafi, köztiszteletnek örvendő jótevő, esetleg hős volt, akinek nevét nem illik elfelejteni!

Felháborító és borzalmas elvárás, az aljasság legjobb példája, amint a mai kor szerencselovagjai hirtelen legendákká magasztosuló elődöket rángatnak elő az eddig – ki tudja miért – lezárt szekrényekből!
Ha a terv készen van, már csak néhány telefon, esetlen személyes látogatás szükségeltetik, aztán megerednek az ötvenhatos mariskák pénzcsapjai – dübörög a soha nem múló ötvenhatos emlékév, s ha jól muzsikál a következő esztendő választási gépezete, ez a dolog még éveken, évtizedeken át így maradhat!

Mari meg fizet, mint a katonatiszt! Aztán a Stefkapisti brigádja majd megírja hozzá az aktuális történelmi leckét…

Ja, és talán a legfontosabb: senki nem fog ellenhuhogni! Olyan szemtanú, aki esetleg bizonyítani tudná, hogy a felbukkanó hős, a sosemvolt mártír még véletlenül sem tett semmit azzal kapcsolatban, amiért felmagasztalják – nem létezhet! Mindenki halott, mindenki arccal lefelé, szögesdróttal összekötözött lábakkal szundikál – ugyan, kinek volna esélye fellépni a történelem meghamisítása ellen!

Dózsa László ámokfutása – melyben egy vadidegen fiú képe alá bátorkodtak felírni a színművész úr nevét – jó példa a szélhámosság lehetőségeire. De persze hetente akadnak Széna tériek, meg Corvin köziek, akik mostanában jönnek csak rá, milyen keserves harcokban védték szeretett hazájukat – s a „srácok” körül sertepertélő fruskák is idővel hon-anyákká magasztosultak… még olyan is akad, aki ezt a magyar parlamentben gyakorolhatta!

Hölgyeim és uraim! A helyzet az, hogy eladó a magyar történelem! Ha akad az ismeretségükben pár istenközeli káder, vagy, ha véletlenségből éppen ez ügyben – ezekben a színekben – tetszenek domborítani… lehet felépíteni a nagyapit! Nem számít, hogy az öreg azt sem tudta, mi fán terem a forradalom, nem számít, hogy később rokonszenves munkásőrként, vagy éppen pártmunkásként gyűjtögette a kitüntetéseket! Most lehet belőle ötvenhatos hőst faragni, mártírt, akinek leendő emlékműve előtt évről évre lehet majd keserves dalokkal, meg harcias versekkel idézni a semmit!

Hogy miért éppen most és itt van helye az írásnak, vagy éppen a szólásnak? Nos, a verebek, ezek a derék, soha el nem inaló szürkécskék éppen arról csiripelnek, hogy kedves szomszédságunkban ötvenhatos emlékhely készül! Ami eddig volt, az hátrébb lép, lesz új monumentum, rajta a névvel. És mert kultúrnemzet vagyunk, már a régi, jól bevált táblát sem applikálják majd az emlékmű oldalára: köpködni tilos!

Akár a boldogult ifjúkor is eszünkbe juthatna… – a mások után fütyörésző, kacsintgató, majd a türelmét veszített donhuán beszólása…

Akkoriban ennyi éppen elég volt, hogy akadjon egy, aki móresre taníthatja az elborult elmét. Nem kellett közzé tenni, megosztani, nem kellett lájkokra várni – jött a nyakleves, éppen akkor és ott, ahol annak ideje és helye volt. Mert akkor a közösség még valódi volt, a falkaszellem pedig támpontot jelentett – nem ismerősöket gyűjtögettünk, társaink voltak jóban – rosszban! Kiállni a másikért, ha azt méltatlanság érte – s ha kell, megtorolni a vétket… ez a legkevesebb volt!

Ma, – hogy szokás szerint a kocsiban ülve a Kossuth rádióra fanyalodtam, – komoly erőfeszítésembe került, hogy a verda az úton maradjon alattam.
A valaha szebb napokat látott Vasárnapi Újság műsorában megszólaló vasi országgyűlési képviselő volt szíves rövid bemutatót tartani „az alpári viselkedés” c. tudományból.

A dologban az volt a legfájóbb, hogy előzmény nélkül, mindenféle felvezetést mellőzve kezdett kurvázni a drága, vádaskodni, mocskolódni – ahogy kocsmában, néhány feles után szokás! Éhgyomorra, mindenféle gondolatébresztés helyett, óvatoskodó, megfontolást kívánó szavak nélkül – in medias rest, lekurvázta áldozatát.

Rabosított medvéje társaságában…

Beállt a sorba.
Éppen úgy, ahogy napok alatt Kósa, Németh, Lázár és buksi kutyájuk, a helyi Ferkó kiöklendezte magát, most megyénk egyetlen, munkát soha életében még nem látott, – mondhatni ághrólszakadt – titánja is jó alaposan lekurvázta démonát.
Azután elosont, mint ki jól végezte dolgát – persze, mint minden cimborája, most is dolgavégezetlenül!

De vajon, miből gondolják ezek a szerencsétlen percemberek, hogy komplett kórusuk üvöltésétől igaz lesz a genyóság? Vagy tényleg azt hiszik, hogy elegendő üzenni a félnótásoknak, a megetethetőknek, s a világ végérvényesen a javukra változik?

Petike – nevezzük így, annyira bájos! – ma reggel kurvázott egy jót! Büszke lehet rá az édesanyja és az édesapja is! Nekem csak az együgyű Kaffka Margit vers rémlett, míg hallgattam vérszegény erőlködését:

…elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
…Tűnnek az évek… Megöregedtem…
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím néha erős lépés zaja hallik,
Jön egy daliás, ifjú legény,
– “Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?” –
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vígan, –
Reszketve, ijedten suttogom én el:
– “Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!”

A dolog úgy fest, hogy Ferkó leette kedvenc zöld pólóját. Ha már így alakult – mindenféle ostoba mosás helyett – nosza, nekiveselkedett, és létrehozta a szerinte legütősebb homokozó-sztorit, amit e város legalja megzabálhat! Alkotott!

Ferkó összeverbuválta kedvenc csapatát – mely korrekt módon, egyetlen nőstény, bizonyos Hornyák Emőke és persze maga Ferkó volt – majd kicsattogtak az elkerülő útra, kerestek egy megfelelő, a vasúti átkelő közelségére figyelmeztető, ám a zöld pólóhoz igen jól pászoló táblát, és…

Ráhúzták bizony, közösen, fájdalommentesen e snájdig zöld kotont a kiszemelt táblára! (Ki nem szarja le a közúti veszélyeztetés fogalmát!) Az előzőleg, odahaza, gondos demenciával összefirkált, (lezabált) póló igen élethűre sikerült, s valljuk meg, ez a móka igen elterjedt szokás látszatát kelthetné mostanság a tizenhét éves diákok között! (Olyan hülék szegények…)

Ha valami nem tetszik egy tizenévesnek, fogja a pólóját, felírja kínjait, kirobog a töltés mellé, azután felöltözteti a táblát – gondosan! Ütős, hiszen rengetegen látják! Abban a néhány másodpercben legalábbis, amíg Hornyák Emőke elkészíti felvételeit a momentumról… Ott, az út szélén! Ez Ferkó kedvenc motívuma!

A dolog ugyan kissé emlékeztethethetne most valamennyiünket ama fergeteges tacepaóra, – gigantcsekkre – amit anno hordozott a mi jó Ferkónk az ő Csabika barátjával, de nem, nem, nem, ez a performance milliószor átgondoltabb, magvasabb! Naná, hiszen ezt már egy naccerű tanácsnok agyalta ki, nem holmi képviselő!

Lelki szemeinkkel már látjuk, amint napokon belül több száz ilyen hacukába öltöztetett tábla virít majd Szombathely körül, valamennyi előtt Ferkóval, meg az ő Hornyák Emőkéjével. A pólókon más-más tartalmas, ütős szövegek lesznek olvashatóak. ( Pólót korlátlan mennyiségben vár a fidesz! ) Ez a módszer milliószor fancybb, mintha valaki a facebookon üzenget!

Eredeti, made in Ferkó mestermunka, ahogy az a végtelen harc is, mely még akár matekpéldának is elmehetne: hívj fel öt nap alatt tizenkilencezer szombathelyit, dumcsizd végig velük a három igen komoly kérdésedet, ne hagyd soká gatyázni a válasszal a te drága szimpatizánsaidat, azután alkosd meg odahaza az ezekből összedobható, ütős grafikonokat. Már kész is az újabb világrengető mutatvány!

Mindezek után már csak Ferkó asszonykáját sajnáljuk. Sokat unatkozhat szegényke, míg férje önmaga népszerűsítésére remek Photo shop képeket kreál, pl. kamerába bambán bámuló Ferkó a 66-os út mentén; pólókat firkál, vagy éppen kördiagramokat rajzolgat…

Persze az is lehet, hogy a tündérke telefonált! Lehet, éppen Ferkóné hívott fel sebtében tizenkilenc ezer szombathelyit. Mindenesetre a hölgy illik Ferkóhoz! Ez a teljesítmény öt nap alatt, napi húsz órában is Guinness-gyanús! Száz óra alatt feltárcsázni tizenkilenc ezer számot, kicsit bevezetni a mondókát, elbájologni a kérdéseket, aztán feljegyezni a válaszokat – igen komoly munka lehetett. Persze, nyilván többen is ezzel foglalkoztak, napi húsz órában. Keret volt rá, gondosan befizették az összes adót, meg járulékot, így a legtisztább módon jutottak a végeredményhez…

Mely majdnem olyan tökéletesre sikerült, mint a lezabált zöld póló… Kedves Ferkó! Te vagy a legeredetibb kormánypárti ellenálló kerek e hazában!