Szerző: rezeda

Valami zavar támadt az erőben. Valami rosszul lett megszervezve Hódmezővásárhelyen, mert a nagyságos és érinthetetlen Orbán Viktornak nem volt tökéletes a buborékja, és belekerült valahogyan Márki-Zay polgármester, akinek pedig ott semmi keresnivalója nem lehetett volna. Át akart adni valamit, egy dokumentumot arról, hogy városa nem háborúpárti, ami amúgy önmagában értelmetlen cselekedet, mert Orbán Balázstól tudjuk, hogy ki háborúpárti vagy ki nem, azt ők mondják meg. A tények érdektelenek.

De nem is ez. Nem a színpad a fontos itt nekünk Hódmezővásárhelyen, hanem a viszonylatok és a viselkedés. Az a ráismerés, mire megy az európai uralomra törő, tehát úgymond világpolitikai fajsúlyú vezérünk akkor, amikor zavar csúszik az erőbe. Más szemszögből szar kerül a propellerbe, és nem a forgatókönyv szerint kell a szerepet játszani magtárakban és lezárt utcákban a válogatott rajongók között. Hanem, amikor valami kis élet szaga kerekedik a létezésnek, ami a tapasztaltak alapján a mi Orbánunk számára nehezen viselhető.

Az történt ugyanis, mint talán mindenki látta és hallotta is, hogy amikor Márki-Zay át óhajtotta adni ezt a dokumentumot, a mi kedves vezetőnk üveges tekintettel maga elé meredve slisszolt el mellette. Egyrészről gondolhattuk volna azt, hogy menekült, és ebben is lehet valami, másrészről azonban olyan alapvető emberi készségek hiányáról tett tanúbizonyságot, hogy az internet kósza népe egy emberként hördült fel ótvaros bunkónak nevezve őt. És természetesen e bunkóság változatos és szaftos jelzőket is kapott még mindemellett.

Mert anyanyelvünk végtelenül gazdag. Ugyanakkor az a hevület, ami ebben a bőségben jellemezte a kedves vezetőt, csak erre az egy aktusra szorítkozott, az adott és pillanatnyi helyzetre. Így felindultságában érthetően nem helyezte tágabb kontextusba a bunkóságot, mint esszenciát, amit leginkább az És megint dühbe jövünk Bud Spencer-Terence Hill film egyik mellékszereplője nyomán értelmezhetünk. A bunkó vagy Bugsy mindent elsöprő és egyértelműsítő, balladai tömörségű megállapítással.

Ha megvan a film, voltaképp az is eszünkbe juthat, hogy Bugsy tekintete abban ugyanolyan üveges és lehangolóan ostoba, mint amilyennel Orbán Viktor manapság rendelkezik. Hogy csodálkoznak is rajta rengetegen, mit szív a manus, vagy mitől hülyül el ilyen látványosan, mert a szem nem hazudik, népünk megfigyelése szerint az a lélek tükre. Ez igaz lehet, mert Orbán tekintete mostanában olyasmit mutat, mintha mögötte csak a végtelen üresség volna. Viszont magunk is leragadunk az adott korban és időben, pedig a dolog régebbi és általános.

Emlékezhetünk például arra a jelenetre, amit egyetlenünk akkor adott elő, amikor Hadházy képviselő került a közelébe. Ez volt a nevezetes szőre hullató rókás előadás, amelyben annyira idiótán viselkedett kies hazánk hatalmas ura, hogy az aljasság már fel sem tűnt. Akkor is tátott szájjal néztük, mit képes előadni az a manus, akinek a jelek szerint nagy valószínűséggel nem volt gyerekszobája. De nem is ez a baj. Hanem az, hogy bár megtanulhatott volna viselkedni, de vénségére sem sikerült. Amúgy láthatóan zavarban van kultúrnépek között.

Ezt látjuk Brüsszelben a kör szélén állva zsebre cseszett kézzel, ezt, amikor rábukik mintegy mindenféle nők kezére csókot imitálva arra, megszólalásaiban, amikor templomból jön vagy boldog karácsonyt kíván. Nincs meg az a viselkedési muníciója, ami az ilyen helyzeteken szerencsésen átsegítené, így az a megállapítás, hogy ótvaros bunkó, hovatovább eposzi állandó jelző lesz. A baj azonban, hogy ez csupán nekünk tűnik fel, mint hiátus, az alavju bávatagoknak pedig nagy valószínűséggel imponál is. Látják, milyen faszagyerek az istenük.

És itt jutunk el voltaképp a tragédiához. Mert az, hogy Orbán mindenféle jelzővel terhelt bunkó, voltaképp az ő nyomora, viszont, ha mindez megüli az egész országot is, az a miénk, akik emiatt nem leljük immár a hont a hazában. Fogyóban van az a réteg, amelyik érti a hexametert, és nem is elsősorban verstani ismeretekről volna szó. Hanem a szomorú ráismerésről, hogy egy elbutuló, lepukkant országot vezet egy egyre inkább idiótaságba süllyedő egyed, aki addig ismételgette a jelszavait, hogy ő is úgy maradt.

Tovább menve a sötét alagútban pedig az is látszik, hogy maga mellé is ilyeneket emel. Figyelmezzünk a már emlegetett másik Orbánra, vagy Menczerre épp, esetleg jusson eszünkbe a tegnap megjelent Gyurcsány papás videójuk, amit szavazatszerzésre állítottak elő, és azt kell mondanunk, ha ilyennel egy is megkapható, akkor az az ország elveszett. Orbán nyomában tombol a végtelen sötét hülyeség, mi pedig valóban csak tátott szájjal nézünk, és J. A. polgártárs nyomán a bánat szedi szét eszünket, ha megtudjuk, mire jutottunk.

Magyarország (mint jogállam, ami azonban fideszileg megfoghatatlan) nem hajtott végre egy bírósági ítéletet. Ez mindennapos amúgy a maffia működésében, közkeletű az, ha valamely ítélet nekik nem tetsző vagy számukra hátrányos, akkor vastagon tesznek rá. Ezt az ítéletet még 2020 decemberében hozta az Európai Bíróság, s anélkül, hogy a részleteibe belemennénk, nagyjából azt takarja, hogy a magyar menekültügyi rendszer számos ponton sérti az uniós jogot. Sok minden más is, ezért vannak mindenféle kötelezettségszegési eljárások.

A menekültekkel amúgy Orbán állama úgy bánik, akárha állatok volnának. Akkoriban tranzitzónákba terelték őket, nem engedték, hogy benyújtsák nemzetközi védelem iránti igényüket, harminc napon túl fogva tartották őket, és azelőtt kitoloncolták szerencsétleneket, mielőtt sorsukról bármilyen jogszerű döntés születehetett volna. Ez volt az az állapot, amikor a Frontex, az uniós határőrizeti szerv kivonult kies hazánkból mondván, hogy ebben a tébolyodottságban ők nem vesznek részt. De ezt is elfeledtük.

Az uniós bíróság ítélete arra utasította az országot, hogy a fentebb felsorolt jogtalanságokat szüntesse meg az ország, és ez volt az az ítélet, amit a Fidesz és kormányunk telibe szart, úgymond. (Mint mindent, ami a fasiszta működésüket egy kicsit is korlátozná, azaz, mintha jog-, és kultúrállamként kellene működniük.) Mindennek van azonban folytatása, mert a kerítésen túl nem Polt az úr, így tehát annak is, hogy ezt az ítéletet nem hajtották végre. Most kaptak még egyet, amiből sajátos visítás kerekedett, ahogyan az szokásban van.

A helyzet az, hogyha egy uniós tagállam nem tesz eleget az Európai Bíróság ítéletének, akkor az EB (Európai Bizottság) kérheti, hogy az adott tagálam kapjon egyszeri., vagy átalánydíjas pénzbüntetést mindaddig, amíg nem hajlandó jobb belátásra térni. Ezt kapta most meg a NER, összesen uszkve egymillió eurós egyszeri, illetve, ha az ítéletet ezután sem hajtja végre, akkor napi kábé tizenhatezer eurós fizetési felszólítást, ami hamarosan jogerős lesz, azaz, kies hazánknak fizetni kell – vagy fizetnie kellene – Orbán barbárságáért.

Ez a színtiszta jogi helyzet, és ezután jön a kedves vezető. Aki mindezt a közösségi oldalán úgy adta elő a bávatag alavjunépségnek, hogy „Brüsszelből hátba lövik Magyarországot”, illetve: „Magyarországnak naponta hatmillió forintot be kell fizetnie Brüsszelnek, mert nem engedjük be a migránsokat”. Holott, mint a fentiekből látszik, egyáltalán nem erről van szó. Ha úgy tetszik, Brüsszel (de nem is ez, hiszen ezt az ítéletet Luxemburgban hirdették ki), a Fidesz barbárságát szankcionálja, csak ezt ki is kellene mondani.

Aki odafigyel úgyis tudja, csak ilyenek kevesen vannak. Érdemes azonban Orbán végkövetkeztetését is ideraknunk, hiszen kampány van, de nagy valószínűséggel nem csak ezért mondja, amit mond, s ami ez: „Minderre egyetlen válasz lehet, el kell zavarni az európai vezetőket”. Delikát. Főleg annak fényében, hogy az ítéletet nem az „európai vezetők” hozták, hanem egy bíróság, amit mindenféle választásokon elzavarni bajos, de ezt betudjuk a delíriumnak, a célközönséget meg úgysem érdekli.

Ennél sokkal többet mond nekünk, miért is kellene „elzavarni” azokat, akiket Orbán el akar, de szerencsére nem nagyon tud. Mint fentebb láttuk, azért, hogy a mindenféle jogot és morált, humánumot és civilizációt nélkülöző Fidesz-működést semmi ne zavarja, magyarán azt tehessenek, amit csak akarnak. Mindemellett megjegyzendő, ez most sincsen másképp, azonban valami kis póráz azért van a „fiúkon”, ami a tombolásukat úgy-ahogy féken tartja, ha nem is annyira, mint amennyire indokolt volna.

Eddig a menekültekről beszéltünk, de ideje volna magunkról is, hiszen például a szuverenitásvédelmi törvényük miatt is alakul az eljárás a rezsim ellen. Ha lesz belőle valami értékelhető, akkor némi kis féket és gátat jelenthet a fasiszta maffia számára, ha azonban sikerülne „elzavarni az európai vezetőket”, akkor az csöngettek Magyarországnak. Mert a jelenleg bujkáló putyinizmus teljes valójában kibontakozhatna, ami nem lenne kellemes. Elég csak sokadszor Politkovszkajára és Az orosz naplóra utalnunk.

Mint kitetszik, valóban elég nagy tétje van a most következő uniós választásoknak, s voltaképp azért kell imádkoznunk, hogy Európa józanabbik fele – amely eddig némi kis védernyőt adott – ne hülyüljön meg, mert, ha igen, akkor a fentiek miatt az úr legyen irgalmas velünk. El lehetne mondani, hogy egyszerűbb volna, ha magunkon múlna a sorsunk, azonban az ország leszedált állapotát nézve ez egyáltalán nincsen így. Itt kellene következni valami szentenciának vagy összegzésnek, de az sincs. Tehetetlenül várjuk sorsunk beteljesülését.

Kiderült az is végre, hogy Orbán Viktor látja a jövőt. Azt nem tudtuk meg, hogy kártyavetésből, vagy üveggömb-nézegetésből szerzi az információit, de az nem szép dolog, hogyha tudja a sorsot, miért nem osztja meg velünk az ismereteit. Ez a fantasztikus képessége egyébként egy interjúból derült ki, amelyben az hangzott el „én látom azt, amit az emberek nem látnak”, illetve „tudom, hogy mi fog történni, és az átlagnál sokkal kevesebbet tévedek”.

Ehhöz képest semmit nem árul el a jövendőről, csak háborúzik itt nekünk. Emlékszünk viszont, amikor pályájának genezisén látta az oroszok hazamenetelét, amit az ő szava indított el, miközben azok már búsan poroszkáltak kifelé. A jövő és jelen egybeesett ekkor, de senki nem mondta a jósnak, így hazudni nem komilfó, nem ezért fizettünk, hogy csak a fekete macskát nézegessük. A második eset – amit megidézünk – szintén az oroszokkal kapcsolatos.

Amikor Putyin cimborája lerohanta Ukrajnát, és a világ elborzadt, a mi kedves vezetőnk, akárha napkeleti bölcs, rögtön az elején szintén a jövőbe látva nyugtatgatott mindenkit, nem kell izgulni, májusra mindennek vége lesz. Ez két éve volt, és most sincs vége, de nem tudtuk akkor, Orbánnak milyen információja van, ami másnak nincs, de ezek szerint semmije sem volt neki, és mint jós, megbukott. Miért hinnék akkor most neki, ugye.

Igaz, nem is mond semmit, így nagyot nem is tévedhet. Olybá tűnik azonban, amikor a háború gyors végét vizionálta, csak a vágyait vetíthette ki abban reménykedve, hogy Putyin májusra elfoglalja Ukrajnát, ő pedig pöffeszkedhet a győztes oldalán. Nem így történt, a reményei azonban ma is ugyanazok, ahogy tegnap Pressman nagykövet szavait idéztük, Orbán és a Fidesz az ukránok kapitulációját szeretné, kampány lévén azonban egyre hangosabban.

S álruhában, ezt el ne feledjük. Békegalambnak öltöznek, hogy félrevezessék a bávatagokat. Ott tartunk már, illetve ott tart a békegalamb-különítmény, hogy Orbán jobbkeze, a Szijjártó nevű organizmus tegnap e-mailt küldött szét a szerkesztőségek között, és ő is látta abban a jövőt, ami az, hogy – idézem – „június 9-én az emberek véget vethetnek a háborúnak”. Ez annyit tesz, ha azon a napon reggel Orbánra szavaznak, akkor estére elhallgatnak az ágyúk.

Ebből is kitetszik, a maga módján Szijjártó is ilyen üveggömbös manus bibircsókos arccal és elsötétített szobában, azonban amit mond, az nehezen elképzelhető, de az alavju népségnek megteszi. Az is, amikor – visszatérve Orbán interjújára – ilyeneket olvashatni: „Látom az előttünk lévő két-három olyan évet, ami a kivételesen jó évek közé tartozik majd Magyarország történetében”. Eddig ugye volt a legsikeresebb tíz, erre jön a kivételesen jó egypár.

Elképzelni sem tudjuk azokat az örömöket és a boldogság cunamilöketeit, amik várnak ránk, de a kedves vezető ezt nem hajlandó elárulni, hogy legyen majd nagy meglepetés. No most, ilyen munícióval járja Orbán titokban az országot. Lezárt utcákba beterelnek pár kiválasztottat, akiknek ilyesmiket delirál, tudva azt, hogy a közönség úgy lett kiválogatva, hogy még véletlenül se vonják kétségbe, amit mond, és ne dobják képen záptojással.

Amióta ez az országjárás zajlik, azóta csodálkozunk, hogy mi értelme van ennek. Kampány névre hallgat a roadshow, de annak nehezen nevezhető, mert a kampány alapfogalmainak nem felel meg. Ez legyen Orbán és a stábja baja, az országé úgy nagy általánosságban az, hogy hisznek egy ilyen kóklernek, aki már annyi konkrétumot sem bír mondani, amennyivel segget lehetne törölni. Helyette ilyen jövőlátással szórakoztatja az egybegyűlteket.

És ez az egybegyűlés az érdekes igazán. Mert ugyan nem mi fedeztük fel, de akadt olyan, aki nem sajnálta az időt, azaz, Orbán kampányolása során nem volt rest, és a közönség arcaira is figyelmezett. Tőle tudjuk, és ezután majd magunk is figyelünk rá, hogy ezeken a gyűléseken nemcsak Orbán arca állandó, hanem bizonyos százalékban a közönségé is, lépjen színpadra (manézsba) bárhol is az országban a kedves vezető.

Ebből pedig az fakad, hogy nem csak ő utazik, meg a TEK és más biztonsági felszerelések, hanem a klakőrök hada is, mint valami vándorcirkusz, fellépve különböző városokban ugyanazzal a műsorral, semmit nem bízva a véletlenre. Azt eddig is tudtuk, hogy a Fidesz a buszoztatás nagymestere, ha tömegre van szüksége, azt azonban nem, hogy immár a rajongók is állandó szereplők, és így most már csak a zenebohóc van hátra.

Röhej az egész, és az a tragédia, hogy még így is győzni fog. De nem mindegy, mennyire. A tőlünk már most is elég távol lévő Európából olyan hangokat hallani, ha a Fidesz (Orbán) most is túlnyeri magát, akkor a magyarokkal nem érdemes foglalkozni, mert azt szeretnék biztosan, amit most kapnak. Igazuk van, nem érdemes velünk foglalkozni, ha egy ilyen – fentebb idézett – kampány után is a Fideszre szavazunk. Ennél többet pedig fölösleges mondani már.

David Pressman nagykövettel mindig csak a baj van. Pár napja az a gond adódott vele, hogy egészen egyszerűen és világosan fejtette ki, mit takar a Fidesz (Orbán és minden seggnyúlványa) békeóbégatása. Azt mondta a nagykövet halkan de határozottan, hogy az a béke, amit Magyarország követel, nem egyéb, mint Ukrajna kapitulációja. Pressman nagykövet nem mutatott rá, de ebből is egyértelműen kiderül, hogy Magyarország (a Fidesz) ebben a kontextusban Putyin érdekeit képviseli.

Méghozzá nagyon hangosan és a kampányt tekintve még aljas módon is, de ez nem meglepő, mert nem adhat mást, mint ami a lényege. Ez a világos okfejtés azonban nem kapott nagy nyilvánosságot a magyar médiában, helyette hallgatjuk a háborúpártiságot érdekes módon úgy, hogy a propaganda riogat atomháborúval. Azaz, a Fidesz békegalambjai a legnagyobb háborús uszítók, s hogyha ebben most ellentmondást tetszenek fölfedezni, akkor nem önökben van a hiba. Az alavjunépeknek meg úgyis mindegy.

Mégis ők azok, a rajongó bávatagok, akiknek a Fidesz háborúpártis harsonaszója rezeg meg ordít, bennük kell a rettegést kellően elmélyíteni, s egyúttal azt a tudatot, hogy minden olyan fenyegetéstől, ami nem létezik, az Orbánra adott szavazat védheti meg csak. Már maga az is, hogy alavju népségnek nevezhető a magyar fasiszták törzsszavazói rétege, mutatja azt, hogy az ő világképükben a logika nem nagyon, viszont a rajongás óriási szerepet játszik. És ezen a ponton érdekes, hogy Széles Gábor nekilátott hitlerezni.

Lesz békemenet, amiről sajtótájékoztak a CÖF nagyjai, köztük Széles Gábor, aki tíz évvel ezelőtt még azzal akarta felvirágoztatni kies hazánkat, hogy azt ígérte, ki tudja kapcsolni a gravitációt. Nos, azóta sem nagyon lebegünk Mohamed koporsójaként, de Széles most sem lett sokkal élesebb eszű, mert ezen a sajtótájékoztatón azt találta mondani, hogy „Hitler iránt is rajongtak, ám ha tudták volna a németek, hogy hová vezeti őket, nem rajongtak volna érte”. Nos, Magyar Péterre gondolt, mégis más jutott az eszünkbe. Némely kézcsókok, mondjuk.

De nem is ez, hanem az összes többi. Mert voltaképp ezt a CÖF-ös kinyilatkoztatást azért tartották, hogy bejelentsék, van már neki jelmondata is, ami ez: „Eddig, és ne tovább!” – hogy ezt akarják üzenni Európa „háborús pszichózisban égő” vezetőinek. Nagy valószínűséggel eltévesztették a címzést, ami a Kreml lett volna a logika szerint, de azoktól, akik olyan békét akarnak, mint amire Pressman nagykövet utalt, ilyet fölösleges várnunk. Viszont hangzottak el még érdekes dolgok, amire garancia volt a megszólalók köre.

Elég csak felsorolni, hogy Szélesen kívül ott volt még – és beszélt is – Bencsik András, Bayer Zsolt, Stefka István, ifj. Lomnici Zoltán, Fricz Tamás és Csizmadia László. Látszik, hogy ők mint korunk független szellemi nagyságai, akiknek csak a magyar haza sorsa a gondjuk, és nem is az, hogy jól éljenek abból a zsírosbödönből, ami a mi pénzünkkel van tele. Ha most képzavart fedeznének fel, igazuk volna, de direkt volt. Most itt annak kellene következni, hogy egyesével elmeséljük, ők mit mondtak, de annyit nem érnek az elvtársak.

Mert túl azon, hogy kiderült, maga Orbán V. is felszólal a világra szóló eseményen, elég nekünk csak a jelmondatuk. Erről egyébként egy Columbo film jut az eszünkbe, mégpedig az, amelyikben a gyilkos az italos üvegén ejt reggel karcolást a gyűrűjével, hogy eddig és ne tovább igyon belőle, mert fő a józanság. De ez csak lírai mellékszál volt, mert gondjaink ennél sokkal nagyobbak, ugyanis a sajttájon az is elhangzott, a 9-i szavazáson az EU választópolgárai a halál helyett az életet választhatják. De ezt azért nem kellett volna.

Több okból sem. Az első talán az, hogy a CÖF, a békemenet, Orbán és a Fidesz ezek szerint abba is szeretne belepofázni, a burgenlandi traktorista hová tegye azt a nyüves ikszet. És nem másért, mint hogy a magyar kedves vezető bevehesse Brüsszel rozzant várát, így harcolva ki azt a békét, amit Pressman nagykövet leföstött, azaz, Putyin győzelmét. Csak arra nem kapunk magyarázatot soha, ez miért volna jó nekünk mindenek felett. Mert fura dolgok történnek ezekkel az oroszokkal, és ez a fajta békevágy olyan hazaárulás szagú.

Másrészt és legfőképp az érdekelné az embert, hogyan jön ki az a matek, hogyha nem Orbánra szavazunk, akkor a halált választjuk, ami már egy apokaliptikus vízió. Főleg, ha Mária néni fejével gondolkozunk, akit majd esetleg a plébános ura pokollal is megfenyeget, ha nem jól ikszel. Mondhatnánk a’la békement – de nem ők, mert a jelszavuk is lopott -, hogy eddig és ne tovább, de már fölösleges volna, ugyanis nagyon régen átlépték azt a Rubicont, ahonnan nincsen visszaút. Magunkban nem bízom, de a karmában igen, ha a büntetésükről van szó.

Vigasztaljon azonban bennünket az a tudat, hogy a megsajtótájékozott eseményen maga a nagy Orbán Viktor is felszólal, de mindezek után előre el lehetne mondani, miről fog óbégatni a kappanhangján, ez lesz majd a háborús szimfónia tetőpontja. Ettől pedig magukat kellőképp összehugyozva kérik majd fel Európa jelenlegi vezetői a magyar kakast, hogy mentse meg őket, vagy pediglen nem. Inkább nem. Sőt, az néz ki leginkább, hogy, ha lehet, még inkább a peremére kerül a történéseknek hazánkkal együtt, mi pedig majd lesünk ki a lukon.

Egyetlen virágszálunk, életünk értelme, azaz Orbán Viktor megint kampányeseményt tartott. No most, ezt úgy tessenek elképzelni, hogy a tér egy bizonyos darabját (magtár, presszó, utca gusztus szerint) lezárják. Mintegy hermetikusan, hogy illetéktelenek oda be ne hatolhassanak. Még a madarak se nagyon. A kampánygépezet pedig a Kubatov listája alapján gondosan kiválogatja a spontán közönséget, hogy flottul menjenek a dolgok.

És úgy is zajlik az összes. Orbán Viktor így még véletlenül sem találkozik a valósággal, mert talán elborzadna tőle, éppen ezért viszont teljesen érthető, ha az álomvilágának megfelelő hülyeségeket beszél. Tudjuk ezt, és nincs is benne semmi nóvum, csak épp felvázoltuk a közeget, amelyben egyetlen virágszálunk legutóbb épp delirált, monomániásan hajtogatva a háborút. A közönséget pedig azért válogatják, hogy véletlenül ne vágják pofán.

De mindegy is. Ennél sokkal érdekesebb az a mondat, miszerint „a baloldali politikusok a választások közeledtével legszívesebben letagadnák, hogy háborúpártiak”. Mondjuk akkor erre, hogy delikát, mert ennek megfelelően érdekes a duma. Szó szerinti fordításban tehát: a háborúpárti balosok ugyan eddig nem akarták tagadni, hogy háborúpártiak, de most, hogy közelednek a választások, már szeretnék, de képtelenek rá.

Látjuk Orbán fátyolos szemével mind a baloldaliakat, akik épp tagadnák, hogy mindenük a háború, azzal kelnek és fekszenek, álmodnak róla és verseket írnak neki. Tehát tagadnák, de nem megy nekik. Az a kérdés adódik, hogy miért nem megy az a nyüves tagadás, ha eddig viszont igen, hogy mi okozza az ellenállhatatlan őszinteségi rohamot ezeknél a balosoknál. Hogy csak ránéznek Orbánra, és lehajtott fejjel bevallják: háborúpárti vagyok.

De nem.  A dolgok nem így mennek. Mert ahogyan a kisebbik Orbán (a Balázs keresztnevű organizmus) Magyar Péternek megüzente, az nem úgy megy a NER-ben, hogy ő csak úgy a hasára csapva kijelenti, ő nem háborúpárti. Hanem majd ők billogoznak. Szó szerint így hangzott a verdikt: „…azt, hogy háborúpárti vagy-e, vagy sem, nem te döntöd el…  tök mindegy, hogy mit mondasz, te is háborúpárti leszel, illetve már most is az vagy”. 

Mint valami inkvizíció, amely istentagadást vagy eretnekséget kiált, mintha ilyen jogokkal vértezné föl magát ez az Orbán meg a nagyobbik (test, lélek, súly, kerület) is. Az az inkvizíció ideája, hogy a baloldalt (meg Magyart) Soros pénzeli, aki a pénzért cserébe háborúpártiságot követel. Mivel azonban erre semmi bizonyíték nincs, a kontextusból az fakad, hogy az orbánok, a Fidesz rábök valakire, hogy háborúpárti. És az akkor lemoshatatlan.

Konteónak jó, igazságnak kevés, mégis azt hiszik, hogy működik. Az a helyzet, hogy az elébb emlegetett, válogatott, szűrt és tenyésztett Orbán-közönségnél tán igen, amúgy meg nem igazán. Viszont a nagyobbik Orbánnak is volt erre utaló szava a kiürített utcán, miszerint mind az ellenzék szavait nem ők határozzák meg, hanem a Soros, aki fizet. Így mondta a kedves vezető: „Márpedig aki fizet, az rendeli a zenét”. – Köszönjük, hogy megmutatta.

Mert és ugyanis arra hívnánk fel a figyelmet, hogy az a pénz, amiből az orbánok, a Fidesz, a propagandistáik, azaz, az egész büdös kóceráj működik, az a miénk. A mi vérrel, verejtékkel megkeresett pénzünkből befizetett adó az, amiből a cirkusz zajlik, következésképp, a színtiszta logika szerint ezt akkor mi fizetjük, így mi rendeljük a zenét. És rámutatnánk, hogy nem ezt kértük és kérjük, sőt, csöndet és eltakarodást kérünk. Miheztartás végett.

És most, hogy így elmeséltük Orbánnak az ő nyomorult életét, és ahogyan befűztük a vonójába a húszezrest, azt mondjuk, hogy ácsi. Az ácsi után pedig mindenkinek a képzeltére bízom, mit rendel vagy mit kíván a prímástól illetve a prímásnak, és ím hallom, ahogyan a hangosfilmben csak kitartó sípolás van, amely a trágárságot hivatott elfedni, de ne szégyelljük, ha a fejünket fölemelve ilyesmik jutnak eszünkbe elsőként.

Mert mi is jutna másfél évtized után. Ugyanakkor azzal, ha bő teret engedünk érzelmeinknek, és végre elmondjuk a rezsimnek, mire is tartjuk, azzal nem sokra megyünk, azzal kitörölhetjük az arschunkat, tehát ennél azért többre van szükség. Kezdetnek peresze azért megteszi, a többi meg majd kiderül. Így elnézve ezt a légüres térben való kampányolást, olyan bizodalmak támadnak az emberben, hogy kellően kontraproduktív lesz.

Mert innentől az ember csak a józanság hangján azt gondolja, a mennyiség minőségbe való átcsapásának marxi tétele úgy is igaz lehet, hogy egy idő után nem csak mi, hanem néhány bávatag is arra jut, hogy ezt az egész óbégatást már rohadtul unja, és megvilágosodik, akárha valami kültelki Buddha. Az én kezem pedig ezen a ponton épp belelóg az éjjeli edénybe, rádöbbenve, 9-e messze van, és ki tudja mi történik akkor. Minden lehet.

Zavarban vagyunk, mert nem tudjuk, most mi van akkor a szent szánkókkal. Mert, mint emlékezhetünk, amikor pár éve adventkor a rabszolgatörvény ellen tiltakoztak volna a megalázottak és megszomorítottak, akkor azt kapták a képükbe fideszi körökből, hogy fogják be a pofájukat, mert zavarják az áhitat csendjét. Az átlényegült szánkók szimbolikája is ebből az időből ered, mint amelyeket szintén nem szabadott megérinteni a téren, mert mindenki szügyig gázolt a hamis pátoszban és a műkereszténységben.

Hogy a hit mennyire viszonylagos, és, hogy mire kell a Fidesznek, azt jól mutatják az elmúlt napok néhány történései, mert az ember nagy naivan azt gondolta volna, ha már olyan rohadtul keresztény a regnáló rezsim, akkor legalább az általa piros betűs ünneppé emelt pünkösdkor (lásd: a szentlélek kiáramlása) visszafogja magát. Ha már a baloldal képibe vágta annak idején, hogy még a sápítozó adventet sem tiszteli, hitetlenként rongyol bele a műmájerségbe. De nemhogy a párt, még az egyház sem foglalkozik a csönddel.

Mivelhogy kampány van, ergo a hitélet le van szarva, mert minek másnak tekinthetnénk például a csepeli plébánia hirdetését, amely szarik a pünkösdre, a Fico merénylettel foglalkozik a baloldalt szidva és jelölve meg tettesként, ahogyan azt maga Orbán Viktor tette, útmutatást adva így a csepeli szent embereknek, akik így értelemszerűen süllyedtek le a köpedelem szintjére. De föl is menthetnénk őket, hogy ők csak (vagy ő csak pap), ugyanakkor a cigány mindig azt a nótát húzza, amit a vendég fizet, és tudjuk, ki adja a lóvét.

S ha már az egyházból Orbán ribanca lett, legalább a saját ünnepe alatt foghatná vissza magát, de, mint kitetszik, nem teszi. Mert kampány van. Meg brüsszeli hadjárat.  Mert a kedves vezető ennek lázában ég, hogy hovatovább úgy látjuk őt, mint Svejket, amikor a derék katonát Müllerné tolta a tolókocsiban, ő maga pedig mankót lengetve „Fel Belgrádra” kiáltozással vonta magára az utca és a rendőrség figyelmét. „Fel Brüsszelre” – ordibálja a mi hősünk, most, pünkösdkor épp spanyol fasisztákat bíztatva ezzel.

Ahelyett, hogy ember, most jönne ki a templomból, de látjuk, hogy a harc fontosabb a hitnél, már, ha van ilyen, és nem évtizedes kampányhazugság ez is. Dehogynem. Az volt megfigyelhető itt a nevezetes ünnepen, hogy a Fidesz és csatolmányai nagy ívben szartak az épp áramló szentlélekre, mert ennél sokkal fontosabb volt számukra a mocsok. Mint például a Magyar Nemzet nevet viselő Fidesz-nyúlvány, amely az ünnepre tekintettel migránsozott le ellenzékieket, mert egy kicsit más a bőrszínük.

Magyarországon született, magyar anyanyelvű, Magyarországon óvodába, iskolába, etc. járt emberekről írta ez a Magyar Nemzet, hogy „A nyugati nagyvárosokban ma látható lánglelkű, törő-zúzó antifásokból, bevándorló woke-fiatalokból álló keltetőt nem akarunk sem Józsefvárosban, sem általában Magyarországon.” A legenyhébb fölfedezés, hogy ezek ott a Magyar Nemzetnél minimum rasszisták, a maximumot nem írom le, mert még megsértődnének, mint amikor Orbán életterezett, és ezt a szemére hányták.

Nem akarnék úgy tenni, mintha ez valami óriási nóvum lenne, mert ismerjük a söpredéket, mégis érdekes volt így a mélykeresztény napjaikon tapasztalhatni ezeket. Hármat említettem, de lehetett volna tucatnyi is, ami mind azt igazolta volna, hogyan vetkőznek ki ezek nem csak a nemlétező hitükből, hanem ugyanígy a nemlétező emberségükből is, és ha az ember ezt megjegyzi, akkor fölhúzzák az orrukat, meg megsértődnek. Semjén főkeresztény mondanivalója is csak annyi volt, hogy a békéért imádkozott Szűz Máriához.

Csíksomlyón tette ezt, és itt is látjuk, ahogyan a hit (illetve annak hazugsága) keveredik a kampánnyal, és mondhatnánk azt, hogy az egyházfiak legalább szólhatnának, hogy ezt nem kellene, de a csepeli példa mutatja, hogy ők is nyakig vannak a ganyéban. Vigasztaljon minket azonban az a tudat, hogy 9-én mindez véget ér, viszont tudjuk, hogy meg nem szűnik, mert és ugyanis a kampány és az aljasság örök. Ha mást nem, ennyit megtanulhattunk másfél évtized alatt, de még mindig kevéssé vagyunk vértezettek ellene.

Mint talán tudjuk, Magyar Péter bejelentette, hogy feljelenti Orbán Viktort. A jogi formulát is közzé tette, miszerint „aljas indokból, nagy nyilvánosság előtt elkövetett, jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazásért” teszi meg ezt a feljelentést, mégpedig Orbán (és a Fidesz) permanens, minden gátat nélkülöző, minden hangot elnyomó, elementáris „háborúpárti” tutulásáért, amibe mindenki beletartozik.

Még mi is azok vagyunk, mint emlékezhetünk, akik nem a Fideszre szavazunk. Viszont nem lennénk magyarok, és nem Magyarországon élnénk, ha a közlés után rengetegen ne kezdetek volna el fanyalogni, hogy semmi értelme (Polt, ügyészség, szólásszabadság, etc.). Adódik akkor azonban a kérdés: azok szerint, akik úgy vélik, és mondják is, ez teljesen felesleges, vajon mit lehetne tenni, hogy ez az aljas tutulás befejeződjön.

Nem hülye az ember, és azt is tudja, hogy nagy bizonyossággal ettől nem hagyják abba. Mi több, bíróságig sem jut el az ügy, akkor tehát ezek szerint meg sem kell próbálni. A Fidesz nem ma kezdte ezt a fajta rágalmazást, eddig azonban olybá tűnt, akikre ezt a billogot rá óhajtották sütni minden eszközzel, annyit tettek csupán, hogy látták, hallották, aztán egy kavicsot rúgogatva eloldalogtak, hogy jó, én háborúpárti vagyok.

Az is világos – mint ahogyan Magyar erre az aktusra csípőből megkapta -, hogy ez kampányelem. Itt azonban megkérdezhető, mi nem kampányelem egy kampányban, vagy a közvélekedés is azon a szinten van, mint a Fidesz kommunikáció, hogy az ellenzék csupán aljas módon meg akarja szerezni a hatalmat, és nem csak tapsikol a NER-nek élő és jól bejáratott díszletként. Ez a vád már amúgy is régi, hogy az ellenzék így minek.

Az eltelt közel tizenöt év módjában ugyanis a parlementben való megjelenéssel a diktatúrát tette csupán szalonképessé, és ebben a meglátásban azért van valami. Mint ahogyan az is igaz, ha tisztában van azzal, az Orbán művek egyéb mondandó híján ezzel a háborúpártisággal, s ennek végtelen permutációjával akar választást nyerni, mert ezt teszi, akkor ez ellen kellene valamit tenni. Mert semmi másról nem szól ma Magyarország.

Nem érdekesek sem programok, sem elvek vagy erkölcsök, háborús uszítás van, és ez a kihívás. Ha ez ellen – talán, sőt biztosan eredménytelenül – a feljelentés a fegyver, akkor fel kell jelenteni, és nagy ábrándozva az ember azt is elképzeli, mi lenne, ha ezzel a jogi formulával az összes érintett elfáradna az irodába feljelentést tenni (pártok, emberek, civil szervezetek, mint érintettek), ha ilyenből több száz volna. Mi lenne akkor.

Jogilag nagy valószínűséggel semmi sem. De valami halvány mondatfoszlány azért csak eljutna Mária nénihez is – mint aki számára ez a jól megrendezett előadás folyik -, hogy azért nincs egészen rendben minden ezzel a folyamatos háborúval való fenyegetéssel. Minden párt és az összes haszonleső azzal akar minimális hatalmat, hogy ő a szent és általános, így megfoghatatlan választópolgárért óhajt dolgozni, ami szép idea, csak hazug.

Mindemelett viszont azzal sem ártana tisztában lenni, hogy érette tevékenykedni csak akkor lehet, ha ő szavazatával megbízza a delikvenst, aki viszont a jelek szerint arra sem nagyon képes, hogy önmagát megvédje a rágalmaktól. Mint amilyen az, hogy bekenik a háborúpártiság szarával, és Mária néni ezért orrát befogva fintorogva fordul el tőle. Ez egy föstmény volt, de legalább reményeim szerint érthető.

Viszont megint itt vagyunk a Magyar Péter jelenségnél, amivel senki sem tud mit kezdeni. Volt ő már – és még ma is ez a sanda gyanú – a Fidesz embere, az ellenzék ellensége, politikai kalandor és amit még el lehet képzelni, csak azzal nem foglalkozik senki, hogyha más nem is, egy tagadhatatlan érdeme mindenképpen van. Kavicsot dobott a pocsolyába, fölkavarta a possadt állóvizet, sőt, ha úgy tetszik, friss fuvallatot hozott a pállott közéletbe.

Ha képes beszéddel szeretnénk érzékeltetni, akkor utalnánk a Száll a kakukk fészkére című regényre vagy filmre – kinek melyik van meg -, amelyben McMurphy berobbant a tébolydába, ahol mindenki csak a Főnéni rabláncán fanyalgott, s tette azt, amit megengedtek neki. Ez a McMurphy viszont itatta őket, kurvákat rendelt és pecázni vitte őket, azaz, életet vitt a tetszhalottak közé. Valahogyan így vagyunk most mi is.

Odáig el sem megyek, hogy a fürdőben ugyan elbukott a bazi készség fölemelésével, de kimondta az alapmondatot, miszerint „Legalább megpróbáltam”. És arra is csak félve utalunk, hogy épp ezért aztán a néma indián végül fölkapta a cuccost, és úgy hajította ki az üvegfalon, hogy aztán kikocogjon a lukon a szabadságba. Mindezek szimbólumok, de el lehet mélázni rajta. De, ha úgy tetszik, meg tudom mutatni Marquezzel is.

„Ursulában felötlött a kérdés, hogy nem tenné-e jobban, ha egyszer s mindenkorra befeküdne a sírjába, és elföldeltetné magát; félelem nélkül kérdezte az Istent, csakugyan azt hiszi-e, hogy az ember vasból van, s elbír annyi kínt és keservet; addig kérdezte, míg fel nem szította a dühét, és fel nem támadt benne az elfojthatatlan vágy, hogy káromkodjon, mint az idegenek, hogy végre ő is megízlelhesse egyszer a lázadás pillanatát, azt a sokszor áhított és ugyanannyiszor elodázott pillanatot, amikor végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott. – A kurva mindenit! – kiáltotta.”

Erről lenne szó, én nyájasom.

Kérdésünk már megfogalmazásakor költőinek volt szánva, hiszen a választ anélkül is tudjuk. Rámutathatnánk itt emberi minőségre (szaralak), hataloméhségre (cezarománia), illetve most már a megszokásra, a bevett módszerre. Orbán Viktor már genezisében is hazudott, amikor a rég úton lévő oroszokat zavarta haza, Magyarország azonban az a hely, ahol emiatt nem küldték el a jó francba. Ha mindez akkor megtörténik, ma sokkal kevesebb bajunk lenne.

Vagy éppen semmi sem. De ezt dobta a gép. Amellett, hogy mindenki tudja, a kedves vezető akkor is hazudik, ha kérdez, vagy épp levegőt vesz, s teszi ezt immár három hosszú évtizede, azaz, ez a létezési módja, az esszenciája neki, érdekes, hogy egyik lapunk csak most kérdezte meg a Kormányzati Tájékoztatási Központot és a miniszterelnöki sajtófőnököt, miért lódít aljasul a magyar miniszterelnök. Azaz, miért hazudik Orbán Viktor?

Ám választ természetesen nem kaptak. A hazugság, ami bökte a lap csőrét, az e heti kossuthi szeánszon hangzott el: „Egy baloldali, háborúpárti elkövetővel van dolgunk, nem indokolatlanok azok a kombinációk, amelyek összehozzák a merényletet a háborúval”.  Itt a Fico-merényletre utal a költő, akiről mindenki tudja, hogy egy széljobbos, oroszbarát ipse, de ez a kedves vezetőt egyáltalán nem zavarja. Uszít a lelkem.

Mint ahogyan a papagájsajtóját sem bántja az igazság hiánya, amely ráállt erre a vonalra, s momentán a nagy vonyításban ott tartunk, hogy baloldali-liberális merénylők lepték el a világot, és keresztény-nemzeti emberekre vadásznak, ebből fakadóan senki nincs biztonságban sehol. Mária néni sem a sparhelt mellett, mert, ha az ő szemszögéből látjuk ezt a kajla világot, akkor ilyen háborúpárti öldöklők elől kell bereteszelnie az ajtót.

S ha azt kérdeztük, miért hazudik Orbán Viktor, akkor a választ is megadtuk: ezért. Mária néni, és a hozzá hasonlók tudatát szeretné letarolni, őt rettegésbe kergetni és ott is tartani azzal a hamis illúzióval, hogy ettől a pokoltól csak egy módon szabadulhat, ha Orbán Viktorra szavaz. Ha a lap kérdésére válaszolt volna a két megszólított, akkor ezt a felelet kellett volna adniuk, ilyet azonban jellegüknél fogva nem adhatnak. Tehát hallgatnak.

A „köztelevízió”, a „közrádió”, a félezer KESMA lap egyébként ebben a szellemben működik, ezt az aljasságot nyomja, s ha egyiküket – mint most a „köztévé” híradója – emiatt elmarasztalják, akkor erősen csodálkoznak, és jogorvoslatot keresnek. A Nemzeti Választási Bizottság ugyanis kimondta, hogy a híradó törvényt sértett, amikor a Fidesz reklámjának minősülő politikai tartalmat tett közzé. Emiatt a „köztelevízió” egyenesen az Alkotmánybírósághoz fordult.

Azt képzeljük el, amikor ez a „köztévé” a még Orbánnál is degeneráltabb Menczer háborús-békés-uszítós videóját adja le, mint híranyagot. De az a legszebb, hogy a „köztévé” szerint az ilyentől való eltiltása sérti az ő véleménynyilvánításhoz és sajtószabadsághoz való jogát, ami azt mutatja, a „köztévének” fingja sincs már a közszolgálatiságról, de ez is olyan régi történet, hogy már nem is nagyon érdemes vele foglalkozni.

Minden nagyon régi már a NER-ben, avas szagú a hazugságra épülő a rendszer. Mert, ha jobban megvakargatjuk ezt a monolit tömböt, akkor arra kell rájönnünk, minden hazugság, azaz, semmi sem igaz a gazdasági fellendülésről, a kereszténységről, az államadósságról vagy a hiányról, így visszatekintve az utóbbi tizenöt évre egy rózsaszín lufit látunk épp kidurranás előtti állapotban, ezért egyre hangosabb a vonyítás. Ezért veszít el lassan minden gátat.

Mert Orbán – és a nyomában utasításra lihegő propagandagépezet – mára teljes sebességre kapcsolt, és éppen azért, mert semmijük sincsen már, ami a valósághoz kötné őket. Egy kérdés azonban föltehető, hová vezet a Fidesz hergelő taktikája, amibe Finkelstein óta beleragadtak, egészen egyszerűen arra vagyunk immár kíváncsiak, emiatt mikor fog vér folyni, mert legalábbis az ő oldalukról erre élénk igény volna.

Más szemszögből, ami a miénk, az az egy kérdés maradt, mikor döbbenünk rá Nietzsche nyomán, hogy Isten meghalt, minden hazug, mindent szabad. Vannak erre utaló jelek, és ezek épp a Tisza Pártban manifesztálódnak, meg Magyar Péterben, akinek a tevékenysége ezen a porba rántáson alapul, mert az nem érdekes honnan jött, az viszont igen, hogy a misztikus térből a köznapiba húzza le Orbánt, így mutatva meg aljas emberi mivoltát.

Tisztul a kép. Világosodik lassacskán a népek elméje, hogy J. A. polgártárs sorait önkényesen sajátítsuk ki és ferdítsük el mondandónkhoz igazítva. De nem is ez, hanem az az igazán érdekes, hogy látszik, mint minden unásig szajkózott dolog (hazugság) egy bizonyos szint után kontraproduktív, és a kedves vezető (meg a pártja) eljutott erre a partra. Hogy mikor dől rá ez az egész építmény, az a kérdés, ez viszont rajtunk múlik. Kalandra fel. 

Az iváncsai akkugyárból elküldtek párszáz kirgiz vendégmunkást (kirúgtak két lábbal és hirtelen), akik az ettől kerekedett virágos jókedvükben szarral kenték össze a gyár mosdóit. Sajátos kifejezési módja ez a csalódottságnak, de hajlamosak vagyunk kissé elnéző szemüvegen keresztül szemlélni az eseményeket, mert ezekkel a kirgizekkel erősen ki lett cseszve. Eljönnek pár ezer kilométerre, hogy rabszolgaként életben maradjanak, és akkor így bánnak velük.

Ezt a párszáz kirgizt egyébként hazatoloncolják, dögöljenek otthon éhen elgondolással, a helyükre pedig lesz másik (valamilyen egzotikus országból), vagy pediglen nem. Mert ugyan ez az iváncsai gyár még – állítólag – próbaüzem módban van, de még az is lehet, hogy úgy marad, netán esetleg leáll. Az a baj ugyanis, hogy már most döglődik a villanyos autó ágazat, nem vesznek annyit, mint korábban gondolták, így akkumulátor sem kell dögivel.

Pedig nálunk még csak most épülnek a gyárak, most kezdünk aksigyártó nagyhatalom lenni, de még az is lehet, mielőtt azzá válnánk, kiderül, hogy rossz lóra tettünk. Hozzáértők szerint a villanyautózás jelenlegi módja nem járható út, az alapoktól kellene újragondolni az egészet, tehát fennáll a lehetősége annak, újabb kirgizeket, tatárokat, malájokat és egyéb nációt kell utcára tenni, akik szintén elégedetlenek lesznek, és kenekedhetnek szarral ők is.

Ezzel az egésszel az a gond, hogy mindez az aksigyár nagyhatalmasdi még el sem kezdődött, de már majdnem véget is ért, pedig kies hazánk fényes jövőjét ettől remélte pártunk, kormányunk és annak potentátjai. Mert el ne feledjük, például Szijjártónak mennyi útjába került, hogy ezt így összehozza, volt olyan, hogy naponta a világ különböző tájairól jelentkezett be, hogy megint egy aksigyár, aztán újra, pedig már akkor is látszott, nem lesz ennek jó vége.

De nem is ez, hanem külügy – és ebben a kontextusban külgazdasági – miniszterünk micsoda útjai. Mert az kezd látszani, hogy teljesen értelmetlenül röpködött, viszont, mint kiderült, legalább jó drágán, mert már a nem is kormánygépek sem voltak elegek számára, és mindenféle luxusröpcsiket kellett bérelni, hogy száguldozhasson a semmiért a levegőégen. Olybá tűnik, ahogyan ezzel dicsekszik, hogy ebben méri a fontosságát, mi pedig fizetjük.

Egy Kambodzsa-Thaiföld útért (ahol lehet, később majd szarral kenekedő vendégmunkásokat toborzott) száznegyven milliót fizettünk, s amikor az Átlátszó rákérdezett egy Oszaka-Tokio-Baku járat költségeire, ami szintén bérelt géppel volt abszolválva, akkor Szijjártó minisztériuma azt válaszolta karjait széttárva, erről nincsen adatuk. Viszont az sem derült ki, kinek van, de nem is ez az érdekes ebben, hanem az, Szijjártó csettint egyet, és a röpülő előáll.

Amúgy az útjainak nagy része teljesen fölöslegesnek tűnik, olyanokat intéz százmilliókért különgépen, amire egy telefon is elég lenne, de ez a mi futsalosunknak snassz. És itt lehet elbújva az ördög, ugyanis Szijjártó jellegzetesen azokat a tüneteket produkálja, mint amikor egy fiatal prosztó kap némi hatalmat, s abba legott beleszédül. A mi tarajosunk ebben az állapotban leledzik, amit más jelenségek is bizonyítanak.

Sváby András, a valahai műsorvezető készített egy videót – és töltött fel a TikTokra -, amely azt mutatja, hogy ő és a többi porbafingó alak áll vagy araszol reggel a dugóban, s mellettük elhúz Szijjártó konvoja szirénázva. Sváby szerint a külügyminiszter minden reggel így jár dolgozni, s valahol ezen a ponton érkezünk el a lélekfejtéshez. Nagy valószínűséggel, ha szembesítenénk azzal, ez az egész így nem igazán komilfó, nem is értené a bajainkat.

Mégpedig azért, mert valóban elhiszi, hogy ez neki jár. Hogy ő már akkora ember, aki nem is való igazán közibénk. Mondjuk valóban nem, de teljesen más okok miatt, mert és ugyanis csak az látszik, ténykedése, röpködése (akár szirénázó repülővel) nemhogy hasznára válna az országnak, sokkal inkább károkat okoz (ha kizárólag a gazdasági vonzatait nézzük, és a morálissal most épp nem is foglalkozunk, pedig az csak a delikát).

Mellékesen jegyezzük meg a röpködési analógiára, hogy a járvány idején is miket fürkészett és portyázott szerte a világban, aminek a következménye az lett, hogy ugyan mi úgy hullottunk, akár a legyek, de sok százmilliárdot el lehetett lopni, ilyen szemszögből pedig megvolt az értelme, amit azonban egy bírósági tárgyaláson lehetne igazán föltárni, de tartok attól, hogy ez már soha nem következik be. Mert nem lehet minden tökéletes.

Az egész alávaló történet eszenciája máshol sejlik föl, hogy kinek (kiknek) jó ez az egész tempó. Mészáros Lőrinc vagyona közelít az ezermilliárdhoz, csak tavaly megduplázta, és ezen a ponton csak egy adatot mutatok, hogy az év minden egyes percében két átlagbérnyit keresett a gázszerelő, azaz uszkve hatszázezer forintot. Illetve, hogy a nemzet veje is belépett a százmilliárdosok elit és ilyképp bunkó klubjába.

Az aksigyárak (is) ezért épülnek számolatlanul, mert bár az országnak egy szemernyi haszna nincs belőlük, de a sáp vihető belőle. Nekik az jut, nekünk pedig a szarral összekent budi, és ekképp lehetne összegezni a NER másfél évtizedes működését. Ez egyébként most ér abba a szakaszba, hogy készül összeomlani, de Szijjártó röpköd, Mészáros percenként hatszázezret zsebel be, miközben megy a háborús vonyítás. Ez is azért, hogy ez a status quo fennmaradjon. 

Mint emlékezhetünk, 1995-ben Potocariban Mladic pribékjei mintegy nyolcezer muszlim fiút és férfit lőttek tömegsírokba. A hágai nemzetközi büntetőbíróság ezt a borzalmat 2008-ban népirtásnak nyilvánította, ami a szerb vezetőknek nem tetszik, mert szerintük ezzel az egész szerb népet „bűnös népnek” nyilvánítják. Az a gond, hogy nyolcezer ember lemészárlását mégsem lehet babazsúrnak tekinteni, így ettől függetlenül ez már történelem, és mint ilyen srebrenicai népirtás a neve.

2024-et írunk, de az ENSZ most jutott el oda, hogy a hágai bíróság után ez a szervezet is népirtásnak nevezze az akkor történteket, amiről született egy javaslat, és ez a szöveg arra is felhívná a figyelmet, hogy a srebrenicai népirtás tagadása elfogadhatatlan. Ötvenhét ország támogatta eddig ezt az elképzelést, Szijjártó Péter azonban közleményt adott ki, amelyben közölte, ezt kies hazánk nem szavazza meg, sőt – áll az MTI által kiadott szövegben – „kérjük azoktól, akik ezeket elkövetik vagy elkövették, hogy ezt fejezzék be”.

Az ez ügyben – is – harcias kiskakasként aljamunkát végző Szijjártó tagadásának és különállásának egyetlen indoka van, akit úgy hívnak, Milorad Dodik. Épp most járt Orbánnál megint, úgy és annyiszor találkoznak egymással, akárha Szijjártó Lavrovval. Ezzel a Dodikkal sok a baj európai szemszögből. Putyinista és trumpista, legutóbb pedig azzal fenyegetőzött, hogy kiszakítja a Boszniai Szerb Köztársaságot Bosznia-Hercegovinából, feltéve, ha Trump nyer. Akárha Magyarország, aki meg szintén ehhez kötötte a költségvetés elkészítését.

Ez a Dodik amúgy az ügyködésével destabilizálja a Balkánt leginkább Orbán hathatós támogatásával, irányultsága miatt pedig nem kérdéses miért. A Fidesz szívesen látná az Unióban Bosznia-Hercegovinát, kapna egy oroszbarát cimborát, tehát mindent el is követ, hogy az ő érdeküket szolgálja. Visszatérve a népirtásra, Dodik azzal fenyegetőzött, hogyha az ENSZ megszavazza, hogy Srebrenicában a nyolcezer bosnyák tömegsírokba lövése népirtás volt, a szerbek kikiáltják a függetlenségüket. Mindebből látszik, ugyanolyan hazardőr, mint Orbán.

A Fidesz Balkánon történő szarkavarása azonban ezzel jutott el a csúcsra, amikor Szijjártó a tervezett ENSZ határozatot így minősítette: „erőszakos és egyoldalú beavatkozás Bosznia-Hercegovina belügyeibe”.  Tehát nem fogjuk megszavazni szemben számos kultúrállammal, akinek a szemében a népirtás az, ami: népirtás. Mint emlékezhetünk, épp tegnap értekeztem a mélységekről, amelyeknek mindig újabb bugyrai tárulnak fel, ha a Fidesz és Szijjártó cselekedeteit vizsgáljuk a normalitás szemüvegén keresztül.

Ezzel ma megint gyalogolt külügyminiszterünk egy szintet a mocsár alja felé, s ha most olybá tűnne, hogy én pikkelek rá, hogy napra-nap foglalkozom vele, akkor rá kell mutatnom, ez téves megállapítás. Viszonyunk egyszerű, Szijjártót egészen egyszerűen és nagyon mélyen megvetem, és nagy valószínűséggel ezzel rengetegen vagyunk így. Most épp azon morfondírozik az ember, ha a politikai érdeke úgy kívánná, tagadná-e a holokausztot, mert a mostani nyüszítő bohóckodása arra utal, képes lenne rá.

Így, hogy ne érjen az a vád, hogy csak én hangoztatom mindig a gödör alját, idézem Bedő Dávid (Momentum) ez ügyben született gondolatait, mert ugyan – mint ahogyan én, úgy más szerkesztőségek is megkapták az e-mailt, de sehol nem láttam megjelenni. Így hát lássuk itt: „Egészen elképesztő, hogy még mindig tud mélyebbre süllyedni Szijjártó Péter és a magyar külügy… Szégyen, hogy a magyar külügyi kapcsolatok abból állnak, hogy autoriter, oroszbarát vezetőkkel paroláznak, és ilyen szívességeket tesznek…”

Valami különös sugallat miatt ez a magyar putyinista seggnyalás, és voltaképp az ő érdekeinek megfelelő külpolitizálás eszembe juttatja Teleki Pál búcsúlevelét, amiben ilyeneket írt, mint ismeretes: „Szószegők lettünk… A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét… A gazemberek oldalára álltunk…Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet…” Elnézve Szijjártót és Orbánt ezeket ma is el lehetne mondani, amitől úgy tűnik, az idő nemcsak körben forog, hanem egyre gyorsuló ütemben halad visszafelé. És nem látszik a vége.

Egyébiránt mindezek tükrében még különösebb fénytörést kap a permanens békevonyítás, és az, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság egyre vadabb dolgokkal fenyegetőző elnöke most már szinte hazajár Budapestre. De megfordulnak itt más különös és kétes alakok is, kies hazánk hovatovább a politikai alvilág gyülekező és találkahelye, egy óriási tályog Európa testén, hogy szégyen már magyarnak lenni. Bár vigasztaljon minket az a tudat, hogy a rezsim minket nem is tart annak, de jó lenne, ha ezt másoknak is elmondanák. Hogy semmi közünk egymáshoz.