Szerző: rezeda

„Meló az van” – posztolta ki miniszterelnök urunk a képet, amelyen ő és decens kis csapata, amelyet valami ismeretlen ok miatt kormánynak hív, megérkezik a kihelyezett ülésre Sopronbánfalvára. Nem először látogat a bájos magyar településre a mókus őrs, leginkább akkor vannak házon kívül nagy valószínűséggel, amikor az ottani fogadósnak kell egy kis apanázs a közösből, ezzel is igazolva a tételt, miszerint senkit nem hagynak az út szélén.

A mostani kiruccanásnak azonban egyéb oka is lehet a szívbéli jóságon kívül, mégpedig az, ne kellessen befáradni a parlamentbe az ellenzék által összetrombitált ülésre többek között a svédek NATO csatlakozásáról. Az a hajó már elment, amely azt a szólamot tartalmazta, miszerint ebben a folyamatban nem kies hazánk lesz az utolsó, ha ganyék vagyunk, legyünk szügyig azok, a bávatag rajongóknak úgyis teljesen mindegy.

Mindemellett tudható, mi lesz az egyik téma a wellness-napokon, a fővezér most magyarázza majd el, miért ment szembe az ukránok pénzének megszavazásával nem csak a komplett kormánnyal, hanem a nemzeti konzultáció behazudott eredménye után az egész nemzettel. S ha úgy működne a Fidesz, mint ahogyan nem működik, akkor lehetnének izgalmas és izzasztó percei doktorminiszter urunknak, de ilyesmitől nem kell tartania egyáltalán.

Sőt, mintha mi sem történt volna, a csipet csapat Sopronbánfalvára utaztában – már, ha nem helikopterrel mentek ide is, ahogyan amúgy kiváltképp szeretnek közlekedni -, az utak mentén találkozhattak volna a nemzeti konzultáció 2.0 plakátokkal, s rácsodálkozhatnának arra, mintha semmi sem történne az időben egyáltalán. Orbán nem szavazott volna meg semmit, és a nap ugyanúgy sütne, mint múlt csütörtök és Brüsszel előtt. Innen nézvést nincs mit tanácskozni.

Máshonnan nézve a dolgokat sem. A verkli ugyanaz, és az is marad a nyári választásokig, tehát, hogy épp most miket beszélnek meg vagy milyen döntéseket hoznak, az teljességgel érdektelen. És mellékszál abból a szempontból is, hogy a kirándulók épp most tapasztalhatták meg, még az is mindegy, a főnökük nekik mit mond vagy mit ígér, mert úgyis azt csinál, amit csak akar, s amit a hatalomért való remegésében praktikusnak vél.

Megkérdezhetnék hát maguktól, ha lenne saját akaratuk, mi értelme ennek az egésznek a levegőváltozáson kívül, de tudnunk kell, hogy azért vannak épp ők ott, mert ilyen kérdést soha föl nem fognak tenni sem maguknak, sem a keresztapának. Ebből fakad, hogy ezt az egészet munkának nevezni vagy túlzó eufemizmus, vagy méretes hazugság, de, hogy érdemi dolog ott történni nem fog, az teljességgel bizonyos. Viszont vannak fölhorgadások.

Ha nem is a belső körökben, mint azt az elébb megindokoltuk, hanem az internet kósza népénél, akik a vezéri bejegyzésre, miszerint „meló az van”, ha lehet így mondani elemi erővel háborodtak fel és verték az asztalt meg a klaviatúrát azt kérdezve önmaguktól és egyben mindenkitől – hogy csak a szalonképesebbeket idézzük –, mikor dolgozott ez a mocsok akár csak egyetlen percet is, és a maguk módján igazuk van. 

Nem kerülhető meg ugyanakkor a munka filozófiai és fizikai fogalma, hogy azoknak mennyiben felel meg az, amit Orbán Viktor elég merészen annak nevez. Mert amióta ezt a tevékenységet folytatja már több mint harminc éve, a tapasztalat azt mutatja, hogy munkájától az ország ugyan nem, de ő maga gyarapszik. De még egyszer sem hallottuk dünnyögni a fogai közt J. A. panaszát, miszerint „ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért”.

Emlékszünk a szállóigévé vált fideszista szlogenre: „csináljunk úgy, mintha valami nagyon fontosat kellene csinálnunk”, amit mára hajlamosak vagyunk elfelejteni, pedig ez az alapja annak a rajongói hitnek, miszerint „legalább kormányozni tudnak”. Holott az ország állapotán látjuk: nem. Ezt igazolja ez a kis kirándulás is, ami kormányülés névre hallgat, de, ha ahogyan nincsenek, ám lennének ezekről jegyzőkönyvek, kiderülne, nem azok.

Akkor hát mik? – horgad föl bennünk a mindent néven nevezés kényszere, de nem találjuk a szavakat, illetve, amelyek előbuknak a ládafiából, azok módfelett illetlenek. Egy biztos, hogy amíg ezek ott hédereznek, a világ arra figyel, hogy még most sem bólintanak rá a svéd NATO-csatlakozásra, tehát mindenki tudja, ezek milyenek. Egyébként a rajongó bávatagok is, de kies hazánk az a hely, ahol ez nekik éppen megfelel.

Mint azt a brüsszeli csúcs eseményei után tételeztük, másnap sikerként lett eladva a bávatag fideszistáknak istenük totális kudarca. Nem részleteznénk újólag a történéseket, de úgy lehetne összefoglalni azokat, hogy Orbán torkára tették a kést, ezért nem vétózott megint. Mindent elveszített, de semmit nem kapott, ebből pedig az fakad, ha ebből világra szóló diadalt szeretnénk fabrikálni, annak rossz vége lehet. Az is lett.

Illetve annál valamivel több is, mert doktorminiszter urunk ingatag jellemét ismerve abban is biztosak lehettünk, hogy a frusztrációját – ha képletesen is – valakin le kell vernie. Ezek voltak most az ukránok, akik miatt nem először kellett vesztesen távoznia, így, ha lehet, és a Kossuth rádióbéli fölszopásból ki is derült, Orbán most már talán sokkal jobban akarja Ukrajna vesztét, mint maga Putyin cimborája, de arról a tájékról is kezdnek nagyon hűvös szelek fújni.

Elképesztő módon berágtak rá a putyinista oroszok a mostani vétó elmaradása miatt. A kiinduló pont az volt, hogy a magyar csicska már nem a barátjuk, a záró aktus pedig, hogy áruló. Ha más nem is, ezek a reakciók mutatják, honnan fújtak eddig Orbán szelei, ekképp a csütörtöki végeredmény szerint Brüsszelben is behódolt, és oroszok is listára tették, ami így egyben alkalmas arra, hogy megbillenjen hősünk amúgy is ingatag lelki egyensúlya.

Reményeink szerint elég szofisztikáltan fogalmaztunk a vezéri benső állapotáról, mint ahogyan címadásunkban is törekedtünk erre. Az volt ugyanis az eredeti elképzelés, hogy mai dolgozatunk címe „Orbán, a tapló” lesz, ami mindent elmondana, de aztán a képünkbe mázolták volna azt a vádat, hogy mi pikkelünk doktorminiszter urunkra, ami egyáltalán nem fedi a valóságot, mert csak szimplán megvetjük őt. Viszont ezt is ki kell érdemelni.

És atyuskánk tesz is érte napra nap. De, amit most ezen a pénteki szeánszon előadott, az minden képzeletet felülmúlt. Az első tétel a siker és győzelem volt, amit abból az állításból kellene beszopnunk, hogy az a diadal, ha az ukránok nem kapják meg a magyarok pénzét, mintha eddig azt kapták volna. Nem kell felhívnunk a kedves vezető figyelmét, mert úgyis tudja, csak hazudik, hogy az a pénz, amiről állandóan ábrándozik, a burgenlandi traktoristák pénze.

Meg a német proletároké, és így tovább, ami pénzt azért fizetnek be, hogy kies hazánk gyarapodjék, és nem azért, hogy a maffia ellopja. Ha nem jön az a nyüves pénz, ezért nem jön, valamint Orbán fasiszta rendszere miatt. Ha ez nem volna, mindjárt csörögne a kassza, de ahhoz épp Orbánnak – és a Fidesznek – kellene eltakarodnia, ebben azonban nem reménykedhetünk, ők pedig nem teszik meg szépszerével, a pénz tehát pihen a közös széfben.

Ez eddig a szokásos, már időtlen idők óta hallott sztori, de most, hogy voltaképp a vezéri nimbusz, a rettenthetetlen utcai harcos képe ott hever a porban széttaposva, az örök győztesnek olyan fájásai vannak, amelyek nem múlnának el, ha nem tombolna egy kicsit, s innen nézve a második nekifutásra előállított cím, a sarokban hörgés érzékletes képével megfelelőnek tűnik, de kik vagyunk mi, hogy megveregessük érte a saját vállunkat.

Porbafingó kis senkik vagyunk, ahogyan azonban Orbán is az, de nem akaródzik neki belátni. Ebben a rádiós monológban tehát mindent megtesz, hogy valaki legyen, s mindeközben eléri, hogy a vétó elmaradása ellenére az ukránok is vérdíjat tűzzenek ki a fejére, így innentől fogva érdeklődve figyeljük az események alakulását, hogy mi történik, ha indul Zelenszkijjel tárgyalni, ha és egyáltalán bekövetkezik még ez az esemény.

Orbán ugyanis két aspektusból is kétségbe vonta az ukrán államiság létét. Elsőként ugyanis azt állította, hogy az az ötvenmilliárd euró, amit most nem vétózott meg, nem a háborúra kell, „hanem arra, hogy a csődbe jutott ukrán állam ne omoljon össze”. Kétségeink támadnak ettől, amit szerencsére maga a nagyvezír old fel két sorral odébb, amikor azt is kijelenti ez a Brüsszel háborúpárti, ezért adta a pénzt. Nem ártana eldönteni melyik.  

Mert ennek így savanykás, visítós szaga van, de még fokozni tudja a delíriumot, amikor a magyar felsőbbrendűségtől vakon oktatja ki a világot „Hát jól nézünk ki… Egy ezeréves államról ne mondják meg a szomszéd szlávok, hogy mi kik vagyunk, majd azt mi eldöntjük”. – Ezt azért nem kellett volna, mert emlékeztetnénk rá, Putyin is így kezdte, aztán megkapta, hogy Moszkva helyén még mocsár volt, amikor a kijevi fejedelemség már létezett.

És mi is csak jelenthetünk I. Szvjatoszláv 962-től datált Kijevi Ruszát ismerve, amikor is mi magunk még éppen csak poroszkáltunk a lovainkon, kalandoztunk úgymond, és még Géza fejedelem sem volt sehol, Istvánunkról nem is beszélve. Amikor az ukránok nemlétéről értekezünk, akkor innen kellene nézni a dolgokat, s mindezek után befogni a szájunkat. De ez Orbánnak nem megy, s habár a híveinek elég, nem mindenki olyan hülye, mint ők.

Nos, annyi történt, hogy Orbán első körben kitombolta magát, kíváncsian várjuk a folytatást, mert lesz. A tehetetlen düh minden bizonnyal befelé fog irányulni a szuverenitás védelmének örve alatt, s ki tudja majd, kit és hol talál meg. Mert ennek a szerencsétlen kóklernek kifelé elfogyott a hitele és a levegője, így nagy valószínűséggel a nem fideszisták körében végez majd dúlást és irtást, mert más a jelleméből és a kényszerekből fakadóan nem következhet

Teljes szívünkből reméljük, hogy élénken él önökben a komplett Fidesz képe, amint habzó szájjal gyermekvédelmeznek, fóliázzák a könyveket, és colstokkal mérik a távolságot a könyvesbolt meg az iskola között. Illetve más hasonló, elborzasztóan, undorítóan aljas dolgok életünk lapjairól. Azt mindenki tudta – még a Fidesz is -, hogy ez az egész cirkusz egyáltalán nem a gyerekek miatt van, hanem valami egészen másért, és ez most be is igazolódott.

Ahogyan mindenre és mindenkire magukon kívül, a Fidesz a gyerekekre is nagy ívből szarik, olykor jók díszleteknek valami keresztényi ünnepen a hideg flaszteron térdepelve, lehet nekik pöttyöslabdát vinni a kamerák előtt. Ennyiben azonban ki is merül a közjószágokról való gondolkodás és gondoskodás, illetve lehet szám szerint sorolni őket anyaságunkra hivatkozva, de annyira, hogy azt már Afrikában is unják, ahogyan az Novák nacsasszonnyal fordult elő.

Nem véletlenül jut eszünkbe a kijelölt ’álamelnök, hiszen most ő lesz tépelődésünk hőse, s nem azért, hogy mivégre van a világon, mert azt már tudjuk – a rontás miatt -, hanem azon tűnődünk eredmény nélkül, miért teszi, amit tesz, ki utasítja erre, s ha dirigálnak neki, akkor vannak-e olyan elvei, hogy hozzájuk ragaszkodva a teljesítést megtagadja. Ő lesz szagos ettől a csinovnyik-léttől, nem nekünk, hanem önmagának, és így élni elég szar lehet.

Novák nacsasszony nyomora most épp annyiban foglalkoztat minket, hogy a pátoszos hangon óbégatott „háromgyerekes édesanyaként” lét mellett a többi közjószágra miért nem gondol. Bár lehet, a sajátjai is csak ilyen szólamokra jutnak az eszébe, ám ezt még nem tételezzük. Majd, ha bizonyság lesz reá. Arra azonban már most is van, hogy gyermekvédelemmel ő nem törődik egyáltalán, a fólia elég neki, az undorító valóság hidegen hagyja.

Ugyanis, amikor a pápa látogatása alkalmával kegyelmet adott egy terroristának, ami meg nem magyarázható, de annak mégis sejtettük az okát, hogy egyszer majd kérnek valamit Budaházytól, azt nem tudjuk, egy pedofil-botrányba keveredett, azért el is ítélt volt iskolai igazgatóhelyettes miért kapott ugyanakkor kegyelmet tőle. Mert ezt józan ésszel vagy undor nélkül megmagyarázni nem lehet, s ha magát Novákot kérdeznénk, ő se tudná.

De feltehetően nem is akarná. Minket viszont érdekelne, hogy ezek szerint egy ilyen alak kevésbé veszélyes gyermekeinkre, mint a világirodalom remekei. Illetve föltolul bennünk az emlék, amikor Kocsis Máté szájával kezdődött a habzás a törvény genezisekor, ami „pedofiltörvény” néven lett eladva. Hogy mi lett belőle, azt látjuk és tudjuk, azonban egyetlen apró megjegyzésünk volna (eszünkbe jutva Kaleta is), hogy a látszatra legalább adni kellene.

Nincs azonban ilyen szerencsénk. Ezzel nem törődünk, akarja a fene azt a szerencsét, Novák nacsasszony azonban a fentieken túl (ki diktál neki, mit, és van e benne csöppnyi morál) érdekel minket, hogy mire gondol, amikor azt a kegyelmi papírt aláírja, amellyel szabaddá tesz egy ocsmány bűntől terhes embert, de nem is ez. Hanem a gyerekek, hogy nem jutnak az eszébe az áldozatok a „háromgyermekes édesanyának”.

Innen nézve erősen delikát a történet, hogy más, illőbb jelzőt ne keressünk, sőt, Novákot se minősítsük, mert oly sokszor megtettük már. Mert azt ugyan elnéztük neki, hogy mintha valami bakancslistája volna, úgy röpköd a kerek világban, hogy mindent is aláír, amit elétesznek, mert erre lett szerződtetve, ez azonban már túl van minden jón és rosszon Nietzsche tata szavaival, azaz, ez már maga az erkölcsi nihil. És hullaszag.

Novák nem érdekes, az lenne az érdekes, aki megkérte erre, ahogyan Budaházy szabadon engedésére is, de nem fog kiderülni a tettes. Mindenhol vannak strómanok. A pénzvilágban is, a politikában és most már az erkölcsben is. Ilyen szerencsétlen, koszlott bábuk mindenütt Orbán akarata szerint. Nem akartunk messzeringó következtetést levonni, de mégis erre jutottunk a logika és a megfontolás alapján.

Annyi azonban még ide kívánkozik, hogy az elkövetkezőkben nem szívesen hallanánk, amint ’álamelnök asszonyelvtárs a három gyermekére hivatkozna, mint élete értelme és szerelmei, mert világosan kitetszik, ezt, ezeket a magánvalókat másutt kell keresni. Nem kell túl messzire menni, föl a várba, a nevezetes erkélyre, ahol minden azért van, és minden azért válik relatívvá, hogy az erkély tulajdonosa megőrizze a nyamvadt hatalmát. És ennyi az egész.

Mint tudjuk, a szuverenitásvédelmi nemzeti konzultáción a mimagyarok kilencvennyolc százaléka (by: hadügyminiszterné) azon akaratát nyilvánította ki, hogy békét óhajt, Ukrajnának pedig egy kanyi vasat sem. Ezzel a nemzeti felhatalmazással érkezett Brüsszelbe doktorminiszter urunk, ahol fél óra alatt képen pisálta mind a kilencvennyolc százaléknyi mimagyarokat, akiknek most nem lennénk a helyében, mert csúnyán át lettek verve.

Kiderült, hogy az istenük nem törődik velük, illetve és jobban mondva egyáltalán senkivel, még saját magával sem, enmagát is permanensen hugyozza pofán, s ettől nem látja a tükörképét soha. Doktorminiszter urunk ezúttal is kisétált a teremből, ami az álmoskönyvek szerint azt sugallta, hogy mindent megszavaz, amit eléje tesznek, és úgy is lett. Lépése olyannyira váratlan volt, hogy épp abban az időben Gulyás G. a kormányinfón kijelentette: nem lesz megállapodás.

Egy kormányinfó arról szólna, hogy minket, bávatagokat tájékoztasson a kormány döntéseiről és az érettünk való munkájáról, most azonban feketén-fehéren kiderült, kormánydöntés nem létezik. Kizárólag orbándöntés van, ami ezek szerint más volt szerdán este, mint csütörtökön délelőtt, így maga a kormány, s benne Gulyás G. is megtapasztalhatta, ne arra figyeljen, amit a főnöke mond, hanem, amit csinál. Jelesül, hogy most már teljesen kiszámíthatatlan a manus.

Tegnap még aprót sem kapott, egyáltalán nem kellett lefizetni, azaz, az egész eddigi cirkusz teljesen felesleges volt, ami arra szolgált, hogy róla beszéljenek, az országnak azonban semmi haszna nem származott belőle az ég egy világon. Valami történt, de nem tudjuk, hogy mi, milyen fenyegetések hangzottak el, hogy a bátor utcai harcos lehajtott fejjel somfordált el, amit nehéz lesz világra szóló diadalként eladni itthon, de meg fogják próbálni.

Viszont előtte föltesszük az ide kívánkozó kérdést a brüsszeli füttyökről: milyen dallam volt az, amire doktorminiszter urunk most olyan megadóan ropta. S adódik persze a másik dilemma is, mi az értelme, illetve mi volt a nemzeti konzultációnak, illetve a televízióban még mindig vetített füttyös reklámnak, ha egyetlenünk még ezek szerint a kormánya előtt is titkolva felejtett el egy perc alatt mindent. Mint kitetszik, meg vagyunk lepve és nem találjuk a szavakat.

Két dolog miatt elsősorban, mert érző lényként megpróbáljuk beleképzelni magunkat egyrészt a rajongó tábor helyébe, akiknek meg kellene hasonlaniuk, mert a világ nem nyugszik szilárd talpakon az univerzumuk közepén. Ugyanakkor maga doktorminiszter urunk is szembe kell nézzen magával, bár, mint azt már fölvázoltuk, a képét nem látja a csordogáló vizelettől. Egyébiránt mindenképpen megszavazta volna, hogy ne rúgják most már látványosan valagba.

Mert hiába is ment az elsimítás a szivárogtatás után, erősen benne volt a pakliban, hogy úgy járnak el Orbánnal, mint eddig még senkivel, azaz, megvonják a szavazati jogát, az országnak pedig még ennyi pénzt sem adnak, mint eddig, ami egyet jelentene az államcsőddel. Nem maga a pénzügyi tragédia zavarná a mi kis despotánkat, hanem az a mélyben megbúvó lehetőség, hogy ettől olyan helyzet alakulhatna ki, amelyben elveszíti a hatalmát.

Ezért és nem másért nem vétózott most, és ezért verte át a híveket, a kormányát és a pártját, de ők még ezek után sem fognak észhez térni, mert megfelel nekik az a bábuszerep, amit a nagyfőnöktől kaptak. Mindez is mutatja, morálisan milyen szinten vannak, hogy pedig a bávatag hívek nagy valószínűséggel fel sem fogták, mi is történt és történik velük, ez pedig a kognitív nívót mutatja, de annak mélységei felől eddig sem voltak kétségeink.

A király meztelen, a pakliból elfogyott az egyetlen ász, Orbán az lett, ami a kezdetektől volt, egy nagyszájú senkiházi, aki addig táncolgatott arcokat váltva, hogy senkije sem maradt. A despotái meg a Trumpja (plusz a Putyintól való félelme), ott áll a terem szélén, olykor kikullog magától vagy kiküldik, és amúgy undorodnak tőle. Vétóznia kellett volna a józan ész ellenére, hogy valami kis tartása maradjon. Ez nem történt meg és összecsukott.

Viszont félreértés ne essék, ettől itthon semmi nem fog változni. Sőt, a belső harcot fokozza, ha odakint a világban megbukott, főleg, mert megérintette a hatalom elvesztésének szele. Senkivel nem törődik, és abban a helyzetben, amiben az ország most van, egyetlen kiút lenne, ha önmagától eltakarodna. Nem fog, hogy is lehetett ilyet leírni, csak arra volt jó, hogy világossá váljék, Orbán amúgy senki, mégis itt fog tornyosulni fölöttünk.

A törzsközönség továbbra is szerelmesen csügg rajta, őt éltetve döglik éhen vagy fagy meg, veri pofán a libsit, ezután is mindent ellopnak, s bár a levegőnk már most is kevés, ezután még egyre kevesebb lesz, a kinti kudarcot itthon veri le rajtunk. Lesz kínai meg katari pénz, lesz aksigyár, és a lehető legváltozatosabb módon mossák továbbra is az agyunkat. Ennyit arról, miért nem lehet örülnünk annak, hogy a nagyvezír kapott egy maflást.

Kevés ráérő idejében az ember gyanútlanul nézi a televíziót azt remélve, hogy kiöblítheti az agyából a világot, amikor képen vágja megint a fütyörészős reklám. Az, amelyikben azt sulykolják az organizmus fejébe, hogy ez a Brüsszel miket fütyöl nekünk, amire mi nem táncolunk. Azt hihettük nagy naivan, hogy ezek az ocsmány opuszok csak addig keserítik az életünket, amíg szorgosan ki nem töltjük a konzultációs íveinket, aztán tintás kézzel visszaküldjük nagy sietve a pártközpontba, így teljesítve hazafias feladatunkat.

Azért pediglen, hogy mint szó volt róla, ennek eredményével vértezetten, ettől megerősödve mintegy indulhassanak nagyjaink a brüsszeli csatába. Ott aztán delikát módon Orbán atyuska a borítékokkal verhesse az asztalt, mint Hruscsov papa anno a cipőjével az ENSZ közgyűlésén. Viszont az, hogy ez a reklám, ez a fütyörészés még a konzultáció kihirdetett eredménye után is csodálható a dobozban, azt mutatja nekünk, velünk marad a borzalom most már valószínűleg a nyárig, a választásig, amely segedelmével Orbán atyánk Európa trónjára ül.

Addig is azonban, mivelhogy nem fagy be, rengeteg víz fog lefolyni a Dunán, ahogyan ma is, azon a napon, amikor összesűrűsödnek a dolgok. A kedves vezető Brüsszelben küzd velünk vértezetten, ahol majd vagy fölnégyelik és vele együtt az országot is, vagy kiküldik pisálni, illetve dugnak egy kis aprót a zsebébe megint, hogy fogja be a száját végre. Egyik sem egy felemelő és karakteres megoldás, viszont minden azért fog történni neres olvasatban, mert mi egyetlenünket a konzultációval abban erősítettük meg, hogy ilyen ótvaros dúvad legyen.

Viszont van ebben egy kis hiba, ami mindjárt Brüsszelben ki is fog derülni. Az aHang, aki gyülekezet szervezte ezeknek az íveknek az összegyűjtését, azokat mégpedig, amelyeket a lázadó magyarok nem töltöttek ki és nem postáztak pártunknak és kormányunknak, szóval ők ugyanabban az időben, amikor Orbán atyánk ránk hivatkozva játssza a kisded játékait a nagyok között, ott épp mellette, azaz, Brüsszelben fog sajtótájékoztatót tartani arról, hogy amit Orbán hadovál nemzetről, népről, felhatalmazásról, egy ótvaros nagy hazugság. Csodás lesz.

Az aHang ugyanis nem átallott egyenest százezer kitöltetlen ívet egészen Brüsszelig utaztatni, hogy ott Európa elé borítsa a nagy halom papírt, rámutatva arra, hogy a magyari választóknak mindössze tizennyolc százaléka volt a Fidesznek tetszőn legyalult agyú szorgos méhecske, hogy csak ennyien vették a fáradságot kitölteni és postázni a fütyörészős papírokat. Következésképp, ha épp abban az időben Orbán a nemzeti akaratara hivatkozva próbál pénzt kicsikarni a lenézett és hátán cipelt brüsszeli lipsikből, akkor bizony hazudik. És nem is kicsit, de nagyon.

Amúgy is minden hazugság. Még a tizennyolc százaléknyi visszaküldött papír eredménye is, hiszen habként a tortán tegnap az is kiderült, hogy a Kutyapárt szórakozott kicsit. Mégpedig úgy, hogy nyomkövetőt tettek egy általuk visszaküldött konzultációs borítékra, amelynek követhették az útját, s ennek során az derült ki, a Kétfarkúak borítékja még a híresen lassú magyari postán héderezett, amikor a párt nagy hangon kihirdette a konzultáció végeredményét. Erről eddig is tudtuk, hogy hasra ütve keletkezik, ezután meg pláne.

De még ez sem elég a totális boldogságunkhoz. Ugyanis, épp akkor, amikor az aHang Brüsszelben mutatja be azt a hazugságot, ami miatt Orbán ugyanott az asztalt veri vagy fülét-farkát behúzva sompolyog, itt, Budapesten kormányinfó is, lesz, aminek a témái közt mit leltünk, én nyájasaim, hát persze, hogy a fütyörészős reklám állításait és témáit. Azaz Gulyás és a hadügyminiszterné itt fogja hazudni azt, amit Orbán Brüsszelben. Így lesz teljes a nemzeti vegyesbolt, a mindent beveszek, mindent beadok kommunista szlogenjével.

Mindebből így egy csomagban vagy kupacban akár, de jól látszik, milyen csudálatos napunk lesz máma Neriában kis brüsszeli kitérővel. De a legszebb az egészben, hogy úgy nagyjából és egészéből semmiben nem fog különbözni az összes többitől, mint amelyek több mint egy évtizede sorjáznak nekünk. Orbán második eljövetele óta, amióta az idő nem egyéb, mint óriási hazugság. Erről gondoljuk úgy, hogy ez olyan szarhalom, ami előbb-utóbb az atyuska fejére omlik. Nem tudjuk mikor, de a fellegek gyülekeznek. Ma is egy méretes, lila színű, vihart rejtővel.

Ha azt hinnénk, hogy fölösleges olyan interjúkat tanulmányozni, amelyeket OV kedves vezető külföldi lapoknak ad, akkor tévednénk. Mert míg idehaza e műfajban (ha a kétszemélyes monológokat egyáltalán interjúnak lehet nevezni) semmi gátja nincs annak, hogy kerek egészként folyjon ki Orbán fejéből az az álomvilág, amiben él, másutt azért kérdésre hasonlító vagy emlékeztető dolgok is elhangzanak, így egy kicsit árnyaltabb az összkép a delíriumról. Tán jobban megismerjük azt is, miben hisznek a szekta tagjai.

S bár arra vonatkozó reményeink nincsenek, hogy valami érdemben változzék, mégis jobb dolog alaposan látni azt, mivel állunk szemben, mi teszi tönkre az életünket, hogyan néz ránk a tágas külvilág. Aztán mindezek után röhögni vagy zokogni gusztus szerint. Mindebből kitetszik, hogy az ember úgy igazából semmit nem remél, mert tudja, hogy Orbán hatalma a kerítésen belül időtlen és megdönthetetlen, egyedül arra nézvést adnak az ilyesmik útmutatást, hol és miért pukkadhat ki az a lufi, amit vezérünk több mint egy évtizede fúj.

Vannak bíztató jelek. Ilyen a most épp a francia Le Pointban megjelent beszélgetés, amelyben sok minden elhangzott, legfőbb összegzése és tanulsága azonban az, amit amúgy is tudunk és tudtunk, de most a kedves vezető enszájából hangzott el, hogy egyedül van Európában. Bár ő rossz szokásához híven többes szám harmadikban, mintegy királyi többesben adta elő, de azt magam tanúsíthatom, hogy ismét hazudik vagy megengedően téved. Hiszen én itt a barlangom mélyin sokkal több társsal rendelkezem fenséges magányomban, mint ezek szerint ő.

Ez róla és rólam is sok mindent elmond, csak az a baj, hogy én az országnak csupán a krónikása és nem teljhatalmú ura vagyok. Lehet, hogy mindenki jobban járna, ha ez épp fordítva lenne, de az álmodozás Orbán privilégiuma, s nem az enyém. Mert voltaképp a francia lapban megjelent szövegből az sejlik ki és elő, hogy a magyar nép (nemzet) önhatalmúlag felkent vezetője saját maga (illetve Putyiné) fogja, és ebből a ketrecből képtelen kitörni. Jobb volna tehát mindenkinek, ha eltakarodna, de mondom, mi nem álmodozunk.

Hol élünk tehát, mi az az orbáni mesevilág, ami elássa a trágyadomb aljára sokat – mostanában pedig még többet – szenvedett kies hazánkat, ez bukik föl az árból a Le Point lapjaiból. Itt megtörténik az, ami Magyarországon amúgy lehetetlen volna, hogy rákérdeznek a kedves vezető beteges ideájára, miért van az, hogy, ha nem is szemberobog az autópályán – amelyen huszonhat ország közlekedik szabályszerűen -, de legalábbis konokul áll, mint valami csökönyös szamár, ha ezzel meg nem sértjük a jóravaló patásokat, szegényeket.

Ez elvi kérdés. Mondja első Viktorunk a franciáknak, sőt, meg is jegyzi szó szerint ekképp: „Egyedül vagyunk. Számunkra ez elvi kérdés, de a többi huszonhat ország hatalmi kérdést csinál belőle. Sajnos ez egy nehéz helyzet”. – Hát az. Viszont nem tudom, megfigyeljük-e, hogy az egyedüllét elvi síkra terelése, a magyar, pokolra vezető út szublimálása önmagáért való mámor, aminek a magyarázata – mint a huszonhatok hatalmi megmutatkozása -, miszerint Orbánt azzal zsarolják, hogy nem akarják engedni zsarolni, azért megbicsaklik.

És innen fordulunk át a lufi vagy Orbán-féle kifestőkönyv belső lapjaira, ahonnan az sejlik ki, a mi kedves vezetőnk az osztrák parasztért vagy a német proletárért aggódik azt jelentve ki, a pénz, amit nem akar megszavazni az ukránoknak, nagyon „hasznos lenne az európai népeknek”, akiknek az ő meglátása szerint a gazdasága haldoklik. Csak nem tudnak róla (még Németország is létezik), és a jelek szerint nem akarják azt, hogy a magyar vezér érettük aggódjon, egyszerűbben, hogy belepofázzon a dolgaikba. Ezt úgy hívják szuverenitás.

Huszonhatan gondolnak egyfélét, amiről Orbán úgy tételezi és harsogja, rosszul gondolják, s egyedül az ő fals tézisei a helyesek. Ezek azonban másról nem szólnak, mint hogy ő kaphassa meg az ellopható pénzt, minden más nem érdekes, s ha nagy hangon óbégat, s azt hazudja, zsarolják őt, miközben az emlegetett osztrák parasztért dobog a szíve, csakis Mészáros lesz az, és a maffia apróbb tagjai, valamint a tágas család önálló lábai. Egyedül van tehát, és még a nyári választások után sem látszanak játszótársak, ez a legnagyobb baj.

Nekünk ugyan nem, csupán neki, de tudjuk, hogy minden sérelem rajtunk csapódik le, és azt is, hogy az a pénz, amit nem tud kizsarolni, nekünk fog hiányozni, s nem neki, illetve a szűkebb köreinek. Viszont, ha nem kapja meg, úgy akkor, mint most is, illetve régebben (lásd pedagógusok béremelése) lehet száz ujjal mutogatni a bűnösre, aki nem hallja meg Orbán egyedül üdvözítő szavát, és az ukránoknak adja Feri bátyám fröccsre szánt apróját. A játék undorító, mint ahogyan Orbán is az. Ezért van egyedül, s vele együtt mi is.

Nem szerettem volna, de kényszerítő erők miatt beszélni kell az Ungváry-Bayer afférról, ami voltaképp nem is az. Ungváry Krisztián történész levéltári dokumentumokra alapozva jelentett meg Bayer nagyapjáról azt, amit, a nyilas, ÁVH-s besúgó életet, de saját bevallása szerint azért, hogy megismerjük, Bayer miért olyan, amilyen. Miféle kényszerítő erők határozzák meg jelenlegi működését, de Ungváry egy szóval nem mondta azt, hogy ez a vér (mint család) determinációja lenne, és mi sem gondoljuk úgy egyáltalán.

Bayer működése ebből az aspektusból azért érdekes, mert ő, amikor a szokott stílusában általa ellenségnek vélt emberekről beszélt – és itt mindegy is kiről vagy kikről -, rend szerint előkerültek a kommunista apák vagy nagyapák, sőt, kijelentve azt is, hogy a család igenis számít. Persze akkor, ha Bayer valakit le akar járatni, illetve a pártja szellemében vagy éppen megbízásából ordenáré lejárató kampányt kell folytatni valaki ellen. Ilyenkor Bayer eszköztárában a felmenők nagyon is hangsúlyos szerepet kaptak és kapnak.

Tiszteletre méltó Ungváry buzgalma, de voltaképp fölösleges. Az, hogy Bayer nagyapja az volt, ami, nem határozza meg jelenlegi működését, mint ahogyan eszmék vagy fennkölt gondolatok sem. A pénz a motiváló tényező, s ha valamiben a családi vonás föllelhető, az talán az, hogy amiként a nagypapa is minden skrupulus nélkül szolgált két rendszert és két ideológiát, Bayer sem tesz egyebet. S ha netán változna a politikai széljárás, megérhetnénk az újabb köpönyeget is. Morált, egyebet a működése mögött tételezni fölösleges.

Nem érne meg még ennyit sem az ötös számú tagkönyv tulajdonosa, ha ő és elvtársai nem úgy reagáltak volna a történetre, ahogyan azt tették. Bayer már magáról sem veszi észre, hogy hazudik. Mert abban a pillanatban, amikor a kedves papától „iszonyodva” elemeli magát, megjegyzi, hogy nem „ő él zsidóktól elrabolt budai vállában”, amit a nagyapjától örökölt. Viszont telekkönyvek bizonyítják, hogy más sem, legfőképp nem az, akire Bayer gondol. Ugyanakkor cinikusan köszönetet mond Ungvárynak, hogy lehetővé tette neki az iszonyt.

Ezt azonban nem a kedves nagyi, hanem önmaga miatt kellene éreznie, hiszen, ahogyan a pártjában szokásban van, a harc folytatását ígéri, mert „ők” nem a múltban, hanem a jelenben küzdenek a szörny ideológiák ellen. Nem állnánk neki részletezni, mi ellen folyik ez a mindenen és mindenkin átgázoló permanens harc, az azonban érdekes, miszerint Bayer úgy véli, aki „szörnyállam, utópia vagy társadalommérnökösködés szolgálatába szegődik, abban a pillanatban ráteszi a lábát a pokolba vezető útra.”

Ott látjuk Bayer lábanyomát azon az úton, és eltekintünk attól, hogy beleverjük az orrát a NER-be, mint „szörnyállamba”, és a „társadalommérnökösködésbe”, amit a Fidesz és ő is tesz, hogy a maga képére, de legalább gusztusára formáljon mindent és mindenkit. Akit pedig nem sikerül, azt a legváltozatosabb és legaljasabb eszközökkel takarítják el az útból. Bayer minden ténykedése ennek a takarításnak a szolgálata a maga korlátolt, de hangos és gusztustalan eszközeivel, úgyhogy hagyjuk a kedves papát és az iszonyt, amikor a kisonoka maga az.

Ahogyan az érdekében megszólaló elvtársai is, mert az ugyan sejthető volt, hogy Ungváryt darabokra fogják szedni, ahogyan az ígéret el is hangzott, de a történész ezzel nagy valószínűséggel számolt is, amikor összeszedte és közölte ezt az anyagot. Az viszont sokkal érdekesebb, hogy Szentesi Zöldi László, aki nem kevésbé ocsmány alak, mint Bayer, a levéltárnak sem hisz, és azt visítja, „Soha nem engedjük meg, hogy Ungváry-féle alakok ócska hazugságokkal megpróbálják kikezdeni az erkölcsi hitelét.”

Itt két dolog érdekes, jelesül a levéltári dokumentum, mint ócska hazugság, másfelől pedig Bayer nem létező erkölcsi hitele nagypapával, de leginkább anélkül. Szentesi Zöldi még dicsőíti is Bayert, mert szerinte „Bayer Zsolt nélkül a magyar nemzeti oldal nem tartana ott, ahol most tart. Ha tehát őt támadják, minket támadnak.” – Ebben az egyben igaza van a másik nagy harcosnak, Bayer nélkül a nemzeti oldal nem lenne olyan, amilyen, csak egy kérdés akad itt, milyen is ez a nemzetinek nevezett csürhe vagy maffia.

Megvetett és lenézett banda a nagyvilágban, akikkel már szóba sem nagyon állnak, emellett lezüllesztették anyagilag és szellemileg az országot, javait ellopták, s mindeközben erkölcsi és morális fölényről handabandáznak, ami ilyen alakokban (is) manifesztálódik. „Olvasom. Harmadszor is. És iszonyodom” – írja Bayer a saját nagyapja történetéről, de a szánkból vette ki a szót. Ugyanúgy érzünk mi is olvasva a kisonokát, akivel nem a nagypapa a baj, hanem saját maga. De még annyi esze sincs, hogy ezt fölfogja. Ennyit a mindenféle fölényekről.

Varga Judit zászlót bontott. Mint a Fidesz EU-választások listavezetője, voltaképp harcot hirdetett Brüsszel ellen, amit be kell venni, legyőzni és annak füstölgő romjain átvenni a hatalmat. „Európa jövője már mi vagyunk” – sommázta a hallgatóság számára a dolgokat, s bár már itt fölmerül a ki az a mi és miért ők a jövő, meg pláne hogyan, de az amazonok kicsire nem adnak sohasem. Leszarják mintegy a zavaró részleteket, ahogyan csillogtatják a kardjukat.

Ívet húzott ugyanis a jogállam minden titkának tudója enmaga evolúciójában, amelyben szavai szerint „babakocsit tologató háromgyermekes édesanyából brüsszeli harcos” lett, ami idea nem tudjuk, korrelál-e a nagyvezír utcai harcos énjével hátán cipelve tucatjával a lipsiket, és más ilyen, a butaság bátorságával megfogalmazott cuki kurvaságok, amelyek azonban bizonyosan tetszetősen hangzanak a rájuk szavazó bávatagok számára.

Viszont látjuk a harcos Vargát, és emlékeink ködéből fölsejlik Krisztus urunk világra jövetele után úgy 60 tájékán Boudica, az icenusok királynője, aki ugyanilyen hévvel indult korának Brüsszele, Róma ellen. Ő is odahagyta a fakerekű babakocsiját, hogy felkelése gyászos véget érjen, de én kérek elnézést tőle, hogy egy napon említem ezzel a Vargával, aki méltatlan még a lába nyomára is, ám a párhuzamok már csak ilyenek, hogy találkoznak a végtelenben.

Varga harca azonban annyiban furcsa lesz – ha lesz egyáltalán -, hogy, mint kijelentette, ő, mint a Fidesz listavezetője, nem holmi bizottsági helyekért vagy ilyesmikért áll be a ringbe, így, ha innen nézzük, a harc maga önmagáért valóvá válik, harc a harcért, mint létformáért. S ahogyan elnézzük a jeles eseményről készült képeket, az elszánt vargai tekintetet, ez is csak ezt igazolja. Ennek, mert bár a brüsszeli harcos nem fejtette ki, de alapja is van.

Az mégpedig, hogy az a párt, amelynek a listáját vezeti, semmit nem fog megváltoztatni, mégpedig, mert sehová sem tartozik. A Fidesz ugyanis olyan sikeresen lavírozta és harcolta magát a partvonalra, hogy még a széljobbos pártcsaládok sem kérnek belőle, következésképp akárhányan is kerülnek be az uniós parlamentbe, ott a nyár után is csak azt tehetik, amit most is, hogy magukban handabandáznak. Ilyképp, hogy ők a jövő, az barokkos túlzás.

Ilyen apróságokra azonban soha nem adtak, és ott tartanak, amit jobb volna tudomásul venni, hogy egyebük sincs, mint a hangerejük, mint ahogyan az egyébként Varga mostani dörgedelmeiből is kiderül. Amiben azt fogalmazta meg, hogy rajtuk kívül minden és mindenki haldoklik, ők az élet egyedüli bimbaja ott, ahol Németország már nincs is, akikben Varga is oly nagyon csalódott az eltelt évek alatt, mint például Schmidt Mária.

A dolgok egybeérnek egyébként, és minden okkal van. De, hogy Varga, mint szintén kijelentette, miért francia nyugdíjasklubokban akar kampányolni a harc szellemében, az még a nagyon élénk képzelettel rendelkező organizmusok számára is nagy szellemi kihívás. És ilyen távolságokra ezt a Vargát már nem is tudjuk követni, mert szárnyalása túlmegy a józan ész határain. Lehet, hogy szereti a csigát, ezért képzeli magát a Szajna partjára.

Még annyit Varga boudicás lendületéből, hogy híveit ekképp hívja az önmagáért való és soha meg nem szűnő harcra: „úgy érezzük, hogy a világ kifordult a sarkaiból, és nekünk…cselekednünk kell, hogy helyrebillentsük azt…” – Ezek már szinte prófétai képek, főleg ezzel a folyománnyal: „a kontinens dühöng és forrong, az idő és a tér adott, hogy a magyar modell megértő fülekre találjon…” – Delikát.

Nem idézünk többet a gyújtó hangúnak szánt delíriumból, mert ennyi is bőven elég az elborzadáshoz. Csak abbéli kételyeinket fejezzük ki, nem biztos, hogy a magyar modellért annyira oda lenne Európa népe, főleg nem a francia nyugdíjasklubok decens közönsége. De nem is ez a lényeg ebben az egészben, hanem az, most láttuk meg, mi vár ránk még a nyárig, a tébolynak milyen elrettentő foka. Pedig nem mondanánk, hogy Varga meghülyült.

Voltak már erre utaló jelek miniszter korában is, most azonban, ahogyan ez az elfajzott programbeszéd is mutatja, a hajóágyú elszabadult teljesen. De nem Varga érdekes ebből a szempontból, hanem az, hogy fölsejlik, ahogyan az összes többi minden rendelkezésre álló csatornán, tehát a csapból is ezt üvölti majd még fél évig, hogy bele fog sajdulni az ember füle, és a menekülést fontolgatja a pokolból. Nagyszerű lesz.

Mint emlékezhetünk, 2022 októberében Schmidt Mária történészasszony kifejtette a Bayer-show névre hallgató szellemi felvilágosító műsorban, hogy Németország már nem létezik. Nincsen. Abban az időben a német államnak számos vége volt neres olvasatban, megfagytak miután finggal fűtöttek, ráadásul éhen is haltak, láthatjuk tehát, hogy a nerképzelet kimeríthetetlen, ha olyan alanyt talál, akit vagy amit valami okból gyűlölni kell.

De ebből is világítótoronyként emelkedett ki történésasszony fajsúlyos kijelentése Németország megszűntéről, amihöz képest szót sem érdemelne, ha uszkve másfél év elteltével, azaz most ne aggódna az amúgy megszűnt ország demokráciájáért. Mindez – a demokrácia siratása – egy fideszista szájából különösen delikát, Schmidt Mária azonban erre is képes rátenni egy lapáttal, hiszen a német náciknak keres méltó helyet Németországban.

Amióta a Fidesz egyedfejlődését bejárva megérkezett a szélsőjobbra, itt próbál szövetségesekhez jutni abból a célból, hogy Orbán az élükre állva vegye át a hatalmat Európában. Ez eleve hamvába holt idea, ennek ellenére az utat beteljesítve marad a determináció, azaz, a szélsőjobb sorsa miatti aggódás, ami eszmének más országokban rögösebb a sorsa, mint kies hazánkban, ahol kibimbózott és szárba szökött.

Egészen. És éppen ezért rendez a Fidesz mindenfajta konferenciákat és háttérbeszélgetéseket, amelyeknek vendégei különféle fasiszta és náciba hajló alakok és pártok, aki szerint – és a Fidesz szerint is – csak az a demokrácia, ahol mindent az ő mélybarna gondolataik uralhatnak. Például van ez a német AfD párt (Alternatíva Németországért), amely alakulat például a szoftfasiszta Marine Le Pennél is kiverte a biztosítékot, és elhatárolódott tőlük.

Mégpedig azért, mert AfD-politikusok neonácikkal és szélsőjobboldali identitáriusokkal egyeztettek bevándorlók – köztük német állampolgárságot szerzett migránsok – Németországból való kitoloncolásáról. Milliók deportálásáról lenne szó, amit miatt a nemlétező Németországban szóba került az AfD betiltása, illetve százezres tüntetések szerveződtek ellenük. „Nazis raus”, nácik kifelé feliratokkal és tartalommal.

A németek elemi tiltakozását meg kell értenünk, hiszen megszenvedték, de ebből fakadóan meg is tanulták, hová vezetnek a náci eszmék, ami folyamat Magyarországon egyáltalán nem ment végbe, és Schmidt Mária reakciójából látszik, nem is fog. Sőt, számára hasznossági szempontból szimpatikusak azok az eszmék, ami ellen másutt (még a fasiszta Le Pen is) tiltakoznak. A náci eszmék megállítása Schmidt számára a demokrácia halála.

“Németország válaszút előtt áll. Arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy kitart-e a demokrácia mellett vagy búcsút mond neki és a diktatúra irányába indul el” – aggódik a mi Máriánk. Mindezt pedig onnan vezeti le, hogy az AfD parlamentbe kerülésekor nem osztottak tisztségeket a tagjainak, most pedig már – uram ne hagyj el – „felgyorsultak az események és százezres tömegtüntetéseken harcolnak a nácizmus és a fasizmus ellen Németországban”.

Ez pedig Schmidtnek fáj. Hogy miért, azt nem kérdezzük, mert már elébb válaszoltunk rá, de annyi dilemma azért marad bennünk, hogy egyrészt történészasszony mit szeretne, másrészt pedig, hogy ezért nem szégyelli-e magát. Bár ez a kérdés is költői, csak azt nem tudjuk, történészként emlékszik-e arra, hogy az első Hitler-kormányban mindössze két náci miniszter volt, hogy aztán a bajuszos a demokrácia apró hibáit kihasználva vegye át a totális hatalmat.

A németek emlékeznek erre, ha Schmidt nem is. Mindemellett egy sorozat indult el az efféle rendezvényekből, ahol Schmidt ordas eszméit kifejthette mutatva azt, vagy nem ismeri a történelmet, vagy nem akar tanulni belőle, illetve nagyon is, így barna vágyai és céljai teljesen világosak. Nem lennénk nagyon meglepve, a már emlegetett Fidesz-út ebbe az irányba nyílegyenes, és ez ezek után egyre egyértelműbb.

Megint csak nem akarnánk átvenni sem az ellenzék, sem a nép feladatait, de valaki rámutathatna arra, mi folyik ebben az országban, illetve valaki észre is vehetné, ha kilát a farhát-krumpli determinációból, mert, mint amúgy Európa reakcióiból kiderül, ahogyan viszonyulnak a bimbózó nácizmushoz, megint a rossz oldalon állunk, és végül megint nekünk lesz tragikus végünk. De a jelek szerint ez senkit nem érdekel.

Kubatov Gábor, a Ferencváros elnöke, és a fideszes listák tulajdonosa a magyar állam működéséért aggódik. Mondhatni, visít erősen. Nagyon hamar eljutott idáig, elég volt, hogy a valóságban Lázár János jöjjön vele szembe, és megkezdődött a cicaharc, amely kicsiben mutatja nekünk, milyen lesz, amikor ezek majd egymás torkát fogják szorongatni és rágcsálni. A történet egyszerű, de messzire mutató. Kubatov, aki eddig azt hitte, minden úgy van, ahogyan ő fütyöl beleütközött a nervalóba.

És elcsodálkozott. De nem feszítjük tovább a húrt, kikerekítjük a történetet, ami az, hogy a Ferencváros női kézilabdacsapata mögül kihátrált egy szponzor. Egy állami tulajdonú cég egyébként, akinek a vezetőjét a hírt véve Kubatov, aki akkor még rohadt erősnek érezte magát, fel akarta koncoltatni, négybe vágni, vagy csak kiheréltetni gusztus szerint. De olyan erővel ordította tele a világot, hogy még a Holdról is hallatszott, mert felsejlett, hogy valami balos ármány és cselszövés állhat a csapatot (klubot) ért mérhetetlen csapás mögött.

Pedig csak Lázár volt, akinek mostanában nagyon kinyílt a csipája, és olybá tűnik, hogy elkezdett önálló utakat járni, bár ez momentán még nem egészen biztos. Majd kiderül, kap-e selyemzsinórt. Mindenesetre, miközben Kubatov listatulajdonos hörgött a fájdalomtól, Lázár közölte vele, hogy ne a vállalat vezetőjét akarja elvitetni a gulágra, mert a pénzecskéket nem más, mint ő maga állította le. Innentől el is csitulhatott volna az ügy, viszont érdekes fordulatot vett, mondhatni most kezdődött el, de immár elvi és szellemi síkon.

Kubatov ugyanis, mint aki eddig a NER kedvezményezettjei között volt, hirtelen a partvonalra került, és meg kellett ízlelnie, milyen az élet akkor, amikor nincsen közpénzkolbászból a kerítés. És ez annyira elkezdett neki fájni, hogy nekilátott aggódni a magyar állam működéséért egyenest, mint olyan szerveződésért, amely nem tartja be a szerződéseket meg a törvényt, sőt, ha úgy tartja úri kedve – mint most is Lázár által -, akkor egyenesen szarik rájuk, csak ez eddig mindig másnak fájt, és nem ennek a Kubatovnak. Pedig az élet csak ilyen itt, mifelénk.

A listatulajdonos tehát nem egyébért állt neki aggódni és hőbörögni, mint a jogállamért, és innentől fogva egészen delikát a sztori, nem véletlenül álltunk neki megörökíteni az utókor számára, és röhögni sírva rajta most. „Ha az állam olyan példát mutat, hogy felmond bármilyen szerződést gyakorlatilag indok nélkül, vagy jogellenesen, hogy várja el az állampolgáraitól, hogy jogkövetők legyenek… ilyenkor nem a Fradiért, hanem a hazámért, az állam működéséért aggódom” – így hüppögött most már kicsit halkabban kicsike kis hősünk.

De mindebből kérdések is fakadnak. Nem sok, de lényegbe vágóak. Föltehetnénk, hol élt eddig Kubatov elvtárs, hogyan nem vette észre, hogy az az állam, amelynek eddig a kedvezményezettje volt, másokkal ugyanazt tette, mint most vele. Hogy nincs az Istennek és az embernek az a törvénye, amit át ne hágnának, nincs az a szerződés, amit betartanának, ha az érdekük úgy kívánja. Azt értjük, hogy most fáj ez a ráismerés, csak az a kérdés, hogy eddig miért nem. Illetve megkérdeznénk, hol volt a listatulajdonos Varga Jucus kijelentéseikor.

Amikor a hajdanvolt igazságügyi miniszter a jogállam definiálhatatlanságáról értekezett rend szerint, illetve mindezek után arról is, hogy az EU ilyesfajta direktíváit százhúsz százalékban teljesítette. Kubatov elvtárs már innen is tudhatta volna, a jogállamot, szerződéseket, törvényeket a NER úgy értelmezi napról napra másként, ahogyan neki tetszik, és ahogyan a lopás, illetve a hatalom megőrzése kívánja. S ha most kipukkadt a lufi, amiben Kubatov élt, az csupán az ő baja-gondja, de jele annak is, fogalma sincs a pártja működéséről.

Az élet olykor fáj. Nekünk több mint egy évtizede, Kubatovnak most először, és mekkorát bírt csalódni hirtelen. Akkorát, hogyha úgy vesszük, egycsapásra Soros-ügynökké vált, jogállamért sóhajtozó lipsivé, csak vigyázzon, hogy a kedves vezető ne vigye el őt is tucatjával a hátán. Voltaképp nem nagy ügy ez az egész, de tragikus pitiánerségében is röhejes, s számunkra azt mutatja, nincsen veszve minden. Hiszen, ha mi, és a belőlünk sarjadzó ellenzék képtelen betölteni a hivatását, a NER lebontását, akkor majd megteszik ezt ők maguk.

Hosszabb folyamat lesz, az elején nem annyira látványos, de aztán majd elkezd fröcsögni a képletes vér, ahogyan kiderül, ezek már túl sokan vannak, és túl kicsi az ország az összesnek. Addig is nem aggódva ugyan, de azért figyeljük Kubatov elvtárs sorsát vagy jellemfejlődését, hogy eljut-e Simicska tragikus végkifejletéhez, hogy ledarálja őt a rendszer, amit saját maga épített (a forradalom fölfalja saját gyermekeit), vagy meghunyászkodva nyüszög a sarokban kegyelemért. Tanulságos sztori lesz, mosolyogni fogunk.