Szerző: rezeda

Jövőre már nem lesz tanítható (választhatóan sem) az állami fenntartású középiskolákban a művészettörténet. Nincs indoklás, hogy miért, csak a közlés, és a méla döbbenet. Most nem soroljuk fel, hogy ezzel szemben testnevelés van rogyásig, hittan vagy erkölcstan szintén, nem rójuk fel, hogy a lövöldözés is megoldott iskoláinkban. Azt sem, hogy a történelem is fideszi olvasatú lett, arról nem is beszélve, hogy a nyelv is elveszik, hiszen mindez a kultúrharc része, amikor az egyeduralkodó párt a saját képére óhajtja formálni a társadalmat.

Vannak ennek előzményei, és van arról is tapasztalat, milyen rombolást lehet ezzel végigvinni, aminek az eredményei (a propagandával súlyosbítva) már ma is meglátszanak. Nincs mit szépíteni rajta, a magyar társadalom a közel tizennégy éves Fidesz-uralom alatt jól láthatóan hülyül, és itt nem csak az uszkve hárommillió tébolyodott hívőre gondolunk, hanem arra is, hogy az oktatás nívója milyen látványosan zuhant be, funkcionális analfabéta embereket termelve. Ha nem is ez volt a kimondott cél, de sikerült végrehajtani.

A munkaalapú társadalomnak, amelyben a magyar embert a Fidesz összeszerelő szalagok mellett, újabban az akkumulátorgyárak savas levegőjében képzeli, nincs is nagyon szüksége másra. Elkeseredettebb napjainkban pedig arra a külön fideszhaszonra is gondolunk és joggal, hogy a debileket könnyebb irányítani, szavazógéppé tenni, zsák krumplival megvenni és félelemben tartani. A szabadság, ezen belül pedig a szellem szabadsága az, ami ellen merényletet követ el a Fidesz, évtizedekre leamortizálva társadalmat.

Bár itt szenvtelennek tűnünk nemzeti tragédiánk sorolásában, és mindahány elemével nem egyszer foglalkoztunk is, ez az újabb merénylet a szellem ellen annyira súlyos – bár sokak számára nem tűnhet annak -, hogy engedtessék meg még egy sikoly így az ünnep előtt, hátha meghallja valaki. Bár akkor sem történne semmi. Csak belegondolva azért: sok mindent szoktak felsorolni az emberré válásról, a homo sapiens, mint faj más fajoktól megkülönböztető jegyeiről, amelyek alkalmassá tették arra, hogy embernek nevezhető legyen.

Ilyen két lábra állás, az eszközhasználat, a nyelv, mint gondolatörökítő eszköz, a jövő megtervezése mellett rengeteg mindent, többek között a gondolatok ábrázolásának képi eszközét is. Mert ne feledjük, milyen ámulat kíséri ma is a tízezer – vagy több – éves barlangrajzokat, rácsodálkozva arra, hogy nagyon távoli őseink között is akadtak már művészek. S ezt egyben arra is bizonyságnak látták és látják, hogy a vizuális ábrázolásnak mekkora szerepe volt a faj fejlődésében, csak hát, mint látjuk, közbejött a Fidesz.

Az a párt, amely immár igazolhatóan akarja elemberteleníteni a társadalmat, kigyomlálva belőle mindent, ami nem a saját egyedüli célját, a hatalmon maradást szolgálja. Végigtekintve azonban a rajtunk uralkodó hordán, az ő szellemi igényeiken, nem csodálkozhatunk, ha értéktelen kacatnak, szóra, tanításra sem érdemes feleslegességnek ítélik a festészetet, építészetet, egyáltalán a képzőművészetet, amivel megalapoznak annak, hogy ezek művelőit fura, a többség számára hasznot nem hajtó egyedeknek minősítsék.

Akik eleszik a kenyeret a szalagmunkások elől. Nem árt azonban azt is jól megjegyezni, hogy egyáltalán a hajdan humán tudományoknak nevezett dolgokat tartják kölöncnek, emlékszünk a részeges bölcsészekre, az elhajló filozófusokra és más rendszeridegen elemekre, akik azért veszélyesek, mert kevésbé fogékonyak a jelszavakra, és még önálló gondolataik is támadhatnak a világról, ami veszélyes lehet. Ez a történés tehát egy folyamat részeként értelmezhető, nem csak úgy hasra csapva lett pária a képzőművészet, hanem jól irányzott céllal.

A diktatúrák mindig a barbárság melegágyai. Ezeknek egyenszürke, gondolat nélküli gépekre van szükségük hatalmuk megmaradásához, s ahhoz, hogy sulykolni tudják a saját ideológiájukat. Hogy a művészetek száműzve lesznek iskoláinkból, ennek az elérendő célnak az egyik szeletkéje, és lehet, hogy már az utolsó. Nagy a baj. Nagyobb, mint gondolnánk, és én szégyenlem magam, hogy ezt az ajándékot rakom a fa alá, mint valami izgága Jézus, de vannak dolgok, amikről akkor is beszélni kell, ha beborít minket a takonyszerű műpátosz.

Mint tudjuk, kies hazánkban háborús veszélyhelyzet van. A parlamenti bátorak szavazata segítségével momentán egészen május végéig, amikor már nyílik az orgona és csácsognak a madarak. Tudjuk, mire szolgál ez, minden külön értesítés helyett és a legrövidebben, hogy azt csináljanak ezek, amit csak akarnak. Amúgy különben is így volna, de ezzel a veszélyhelyzettel kevésbé macerás, egy rendelet, és a világ úgy forog, ahogyan a kedves vezető pörgeti.

Viszont nincsen is háború, azaz, háborús veszélyhelyzet sem lehetne. Mint a nagyvezír által tartott kormányinfón a saját szájából kiderült, a jelenlegi öldöklést úgy kell felfognunk, ahogyan Putyin rendeli, azaz, különleges katonai művelet a neve. Elsőként akkor a mostani magyar kormányzási metódust kellene átneveznünk különleges katonai műveleti veszélyhelyzetre, amiből egyből látszana, mekkora hasbaakasztós ökörség az egész, ami van nekünk.

Másodjára azonban el kell gondolkoznunk a világ folyásán, és magán a mi kedves vezetőnkön is, hogy miképp reagál a dolgokra, ebből fakadóan mit mond róluk, s ez az egész így egyben mit mesél nekünk az Orbán Viktor névvel illetett organizmusról. Nem sok jót, amin persze nem lepődünk meg, csupán azon, hogy most már véletlenül sincsenek tiszta pillanatai a manusnak, amivel nem azt állítjuk, hogy őrült – de még lehet -, hanem azt, hogy elvetemült.

A végtelenségig galád. Illetve használhatnánk más jelzőt is gusztus szerint, így mindenki odateheti képzeletben a neki tetszőt. Ezen a kormányinfón azonban olyan történt, mint eddig még soha. Régebben, amikor kialakult a kép a mi Orbánunkról, hogy elvei azok nincsenek és soha nem is voltak, szájtátva néztük amidőn (névleg) liberálisból konzervatív, ebből fasiszta lett, ahogyan a térdre csuhásoktól eljutott az ember, most jövök a templomból szlogenig.

Ezek a metamorfózisok azonban az időben játszódtak le, legalábbis annak egy jól behatárolható hosszabb szakaszában, amit a rajongók, akik Orbánnal együtt napraforogtak, úgy magyarázhattak védve a védhetetlen mundért, hogy az ember, s vele együtt a világlátása és meggyőződése is változhat. Ez az eufemizmus addig működött, míg eljutottunk oda, hogy a mi hősünknek délelőtt más volt az igaz délelőtt és más délután. De sokaknak így is tetszett.

Mi több, ezeknek a sokaknak még az is tetszik, ami ezen a kormányinfón történt, hogy szűk fél óra alatt mondott egészen másokat ugyanarról a nagyhasú Cipolla (plusz kappanhang), mert és ugyanis, míg az elején, mint jeleztük, különleges katonai műveletnek nevezte az Ukrajnában zajló dolgokat, később megengedően háború lett belőle. Viszont elhangzott egy olyan mondat is, ami után épeszű ember már soha nem hinne neki. Bár ez eddig is így volt.

Most azonban alapos megerősítést nyert. „Hol háború, hol katonai művelet, ahogyan a tisztelt vendég kívánja”. Adunk egy kis időt, amíg ezt megemésztik és elgondolkodnak róla, hogy ne nekem kelljen kimondanom a kimondhatatlant, amit amúgy már számtalanszor leírtam. Hogy hát micsoda ótvar egy manus ez mindenféle kontroll nélkül, csakis a pillanatnyi érdekek szerint működve, leszarva és pofánröhögve mindent és mindenkit. A híveit is.

Akiknek most például nem lennénk a helyében, mert itt kellene meghasonlaniuk, vagy szemináriumot összehívni az ivóban oder az árok partján azon tűnődve, hogy akkor most mi is van. De nem lesznek ilyen szellemi megindulások, mert csak mi vagyunk annyira hülyék, hogy észrevegyük, Orbán mennyire hülye. A két ugyanazon jelző más-más előjelű, de a kettő együtt adja ki a kietlen sivatagot, ami a valahai Magyarország. Viszont indokolt is a Führer.

Ebből pedig az jött le, hogy nem csak a jelen, de a múlt tényei sem zavarják őt egyáltalán, mert szerinte háború csak akkor van, ha van hadüzenet. Millió példát tudnánk hozni arra, hány háború tört ki hadüzenet nélkül, időnk azonban véges, tehát elég legyen annak megállapítása, hogy Orbán még most is, még így is hazudik, mai elbeszélésünknek azonban nem ez a fő vonala, mert voltaképp erről papolunk már egy évtizede, és lassan unalmas lesz.

A mostani színházból az a lényeges, hogy a mi kis szalondiktátorunk most vallotta be először nagy nyilvánosság előtt, mindenkinek azt hazudja épp, amit hallani akar. Tudtuk ezt is, nem hittek nekünk, de most maga Orbán erősítette meg az egészet. A legszebb azonban a tálalás, mintha cinikus pincér volna, aki mindenkinek azt szolgálja fel, amit rendel. Oké, rendben van, csak azt feledi ez az ideológiafelszolgáló, hogy előbb-utóbb fizetünk is neki. Ez pedig nagyon sokféle lehet. Még kellemetlen is.

Aláírta hát Novák nacsasszony a szuverenitásvédelmi törvényt. Miért is tett volna másként, erre tartja őt a maffia, meg azért, hogy a fogait villogtassa. Éppen ezért egyáltalán nem csodálkozunk a történteken, csupán a hozzá fűzött elnöki indokláson. Tudjuk, hogy mindenféle civil szervezetek és józan gondolkodású egyedek szinte térden csúszva esdekeltek, hogy ne tegye meg Novák, amit most megtett. Azt is tudjuk, hogy elnöki minőségében egyáltalán nem a „nép”, a magyarok, hanem kizárólag a megbízója érdekeit képviseli.

No most, innen nézvést naivitást tételezünk a Nováknak könyörgő emberek és szervezetek részéről, akiknek tudniuk kellett, ha Orbán a nyakukra rakja a hurkot, akkor Novák lesz az, aki húz egyet rajta. Vagy másképpen, kirúgja a lábuk alól a széket, mert ez a dolgok természetes rendje a NER-ben. Novák ezért pokolra fog jutni, de ez sovány vigasz itt a materiális létben, mégis, hogy melyik bugyorban lesz majd a helye, az most derül ki, és örömmel látjuk, ahogyan egyre mélyebbre veszi meg a csak odaútra szóló jegyét.

Mindemellett a logikája az, ami lenyűgöz, ahogyan ki tudja facsarni a dolgokat. Mert mint kifejtette, külföldről is érkeztek megkeresések, hogy ne írja alá ezt a fasiszta törvényt, és most tessenek megkapaszkodni, nacsasszonyunk éppen ebben találja meg ennek indokoltságát. Hogy idegen földről is tiltakoznak ellene, ami Novák olvasatában ezek szerint azt jelenti, hogy ezek le akarnak igázni minket, bele akarnak nyúlni a szuverenitásunkba. Mert az meg sem fordul a fejében, illetve, ha igen, akkor ügyesen titkolja, hogy itt megint jogállami bajok vannak.

Hogy a rettegett „külföldiek” nem önös érdekből, hanem az elnyomott és megalázott, nem NER-kompatibilis magyarok érdekében emelnek szót, hogy nem járja az, ha fenyegeti őket az állam mindenféle neki nem tetsző gondolatok miatt. Ugyanis voltaképp ez a szuverenitásvédelmi törvény erről szól, a Fidesz (benne Orbán és a többi) érdekeit és gőzös gondolatait védi. Így eljutottunk oda, idegen országokban jobban aggódnak értünk, mint mi magunkért, ez pedig már a kezdődő vég biztos jele, de ezt is ránk akarják kenni.

Miközben ugyanis Novák aláírta, amire Orbán utasította, a nemzetvezető interjút adott az egyik házi tévéjének (csigakettő), ahol szintén szóba került ez az egész, és segít minket kontextusba helyezni a dolgokat. Érdemes idézni szó szerint az erről szóló delirálást: „ez a rendszer ereszt, a sajtban lukak vannak: a dollárok begurultak” – Így, ha jól értjük, most Isten és Novák segedelmével sikerült betömni a lukakat, ettől szuverenitásunk kiteljesedett, és ezen a ponton azt kell csupán megvizsgálnunk, ez miből áll. Röviden: szemben a világgal.

Vagy inkább megint Orbán idióta szavait használva: szemben a „huszonhat megveszekedett országgal”. És ezen a ponton kellene rátérnünk az autópályás szimbólumra, hogy ki merre halad, és melyik lehet a jó irány. Paraszti logikával tán az, amelyet a többség követ, de nem azért vagyunk mi magyarok, hogy beálljunk a sorba. Ehelyett szembefordulva mindennel iramlunk a vesztünkbe, miközben azt sem vesszük észre, a kedves vezető ezzel ismerte be, hogy mennyire egyedül maradt. Ő megy szembe az összes többivel, aminek jó vége nem lesz.

Mert összegezve a helyzetet, ami nem most alakult ki, csak épp manapság bimbózik teljesen, Orbán, a Fidesz és csatolmányai mögöttük a hárommillió hívővel létrehoztak a XXI. században Európa közepén egy fasiszta államot, és ennek a szuverenitását védik, de nem mástól, mint a rajtuk kívül az országban csupán resztliként kezelt többséggel szemben, akiknek viszont a hangját sem lehet hallani. Sőt, épp ez a törvény az, amelyik ezeket az elhaló sóhajokat teljesen ki akarja iktatni, hogy más se lehessen itt, mint a Fidesz csatazaja.

Orbán, az ő állama beburkolózik a saját maga által létrehozott sötétségbe, az összes lukat betömi a sajton, amelyeken át valami kis friss levegő bejöhetne az itteni büdösbe, amelyben szép lassan megfulladunk. Innentől fogva nem érdekes, kinek az érdekében történik mindez, ki akar lopni még vagy ki szeretne király lenni, ennek az országnak a sorsa nem elsősorban emiatt a törvény miatt, de ezzel kiteljesedően megpecsételődött. Ahogyan a józan hangoké is, amelyeket mától fogva jogukban áll üldözni, és tűzzel vassal irtani. Boldog karácsonyt.

Erdogan ellovagolt az Orbántól kapott paripán, aki a villanyautójával zümmögött tova az álmok mocsarába, és itt hagyták nekünk magát a rendszert, amely apránként öl meg. Minden külön értesítés helyett. Folydogál velünk az idő, amelyben azt kell észrevennünk, hogy semmi sincs értünk, de minden ellenünk van, miközben azt próbálják meg elhitetni velünk, hogy a fideszvilág a lehetők legjobbika, és akad uszkve hárommillió bávatag, aki ezt elhiszi. Sőt, tovább megyünk, mélyen meg is van győződve róla. Az ilyenekkel kezdeni nincs mit.

A rendszer szempontjából van a resztli, a rajtuk kívül eső többség, akiknek úgy szarnak a képibe, hogy tőlük is elvárják, elhiggyék azt a rózsaszín Barbie-világot, amelyben (a „közmédiában”) Novák Katalin testesíti meg az adakozó jóságot, s már ez is elég volna, hogy kínunkban hangosan fölnyerítsünk. De tovább is van, ezért mondom még. Ennek a közmédiának van egy alkotmányos (hehe) feladata, a kiegyensúlyozott és pártatlan tájékoztatás, amit igazából már számon sem kérünk rajta.

Annyit azonban elvárhatnánk, hogy a látszatra adva legalább azt hazudják – aminek a nagymesterei -, hogy erre törekszenek, és az ebbéli kötelmeikkel gond nincsen semmi sem. Eddig legalábbis ezt a társasjátékot játszottuk, hogy ők úgy csináltak, mintha mi nem tudnánk, hogy ők hogy csinálnak, hogy választások előtt két percre behívnak egy ellenzéki embert, ami szerintük arányosan ellensúlyozza négy hosszú év mocskát. Ezen legalább föl lehet háborodni, mert van viszonyítási pont, de mára ez a fék vagy gát is elveszett.

A közmédia azt üzente nekünk, hogy kapjuk be. Nem így mondta, de ez volt a tartalma, amikor azt jelentette ki, ha igazi hírekre vágyunk, akkor felejtsük el őt, és forduljunk bizalommal más forrásokhoz, amelyek rendelkezésünkre állanak. Ki más, mint Hadházy képviselő kavarta föl megint a bűzös szagú posványt, amikor állásfoglalásra, hogy úgy ne mondjuk, színvallásra kényszerítette a „közmédia” fura urait, hogy magyaráznák el, miért működnek úgy, ahogy. Azaz ocsmány propaganda üzemmódban mindnyájunk legnagyobb gyönyörűségére.

Nos, midőn Hadházy képviselő felrótta nekik a trágyaszagú üzemmódot, amit amúgy minden épeszű és jobb érzésű ember lát és tapasztal, olyan választ kapott, ami nem csak neki, hanem mindannyiunknak szól, és amit nem lehet másképp tömören értelmezni, mint: be is kaphatjátok. Nos, idézzük a magvas gondolatokat, amelyek az alábbiak, közülük is elsőként ez a sziporka: „a kiegyensúlyozottság követelményét ma már egyre kevésbé indokolt számon kérni a lineáris médiaszolgáltatókon”. – Ergo, pofád befogod, és ne rinyálj.

De bővebb indoklást is kaptunk, amelyre már illik az általunk oly kedvelt delikát jelző, tessenek elolvasni minden előzetes kommentár nélkül, íme: „A kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének érvényesülése ma már nyilvánvalóan nem értelmezhető akként, hogy a Médiaszolgáltató köteles lenne minden ellentétes álláspontot részletesen bemutatni, hiszen a néző, amint arról értesül, hogy ellentétes vélemények is vannak, azok megismerésére más forrásból is lehetőséget kaphat”. – Voltaképp itt már csak a szájunkat tátjuk.

Azonban íme hölgyeim és uraim, a magyar nerközszolgálatiság foglalata, hogy ő nem köteles beszámolni arról, ami nem NER-propaganda, ha másra kíváncsi a porbafingó egyed, akkor fáradjon más forrásokhoz, és elégítse ki perverz információigényét ott. Ezen a ponton újólag eszünkbe jut a jogállamiság ismeretlen terepe, abban a sajtó, mint ötödik hatalmi ág, ha van még olyan ebben az országban, aki emlékszik ilyesmire, és Varga Juditot ennek kapcsán már meg sem említjük, mert minek. Úgysem tud erről semmit.

Hadházy képviselő egyébként levonja a következtetéseket, amikor ezt mondja: „Ez a Fidesz-rendszer egyik lényege: úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, pedig semmi sincs rendben. Ellentétben sokak reményével, valójában nincsenek jogi megoldások a fennáló helyzetre, csak politikaiak: addig marad így minden, amíg ki nem kényszerítjük a megváltoztatásukat”. Mi pedig azt, hogy igaza van azzal a sajnálatos toldással, hogy azt sem ő, sem senki emberfia nem tudja, hogyan lehetne kikényszeríteni a változásokat. És ennyi az egész.

Csudálatos egy napunk volt tegnap a magyari tébolydában, hogy az ember azt sem tudja, honnan is kezdje az egészet. Talán Németh Szilárdnál. Fix pont ő nekünk, ha Arkhimédész atyánk még az élők sorában lenne, akkor bízvást ajánlhatnánk neki, itt van, amit óhajtott, tessék a segedelmével kiforgatni sarkaiból a világot. Tehát a Szilárd. Nos, ő autóval közlekedett a bűnös Budapesten, és defektet kapott. Mindennapos történet, bárkivel megeshet.

Nos azonban, a jó Szilárd, ahogyan azt a Fidesz iskolában tanulta, azonmód gyártott kampányt a lukas gumiból, megtalálva az egyetlen okot az Univerzumban: Karácsony. Nem kell ezt túlragozni és magyarázni, bármi is történik a tájékunkon, vagy akár a Hold túlsó oldalán, Karácsony, Gyurcsány és ezek körei a felelősek, olyan már ez mint az egyszeregy, és nem is érdekes egyáltalán. Túltolták már rég a fiúk a biciklit, nem ütik át az ingerküszöböt.

Ami miatt Németh Szilárd bekerült a mai mesébe, az a kátyú és egy másik autós, aki figyelembe nem véve, hogy az általa lerohasztott Budapesten akadhatnak lukak, autózgatott, mint egy kretén, vitte Erdogant a frissen kapott villanyos terepjáróján, és voltaképp itt kezdődik a mese, mert innentől lett olyan a történet, mint valami ’isztániában, ahol a kedves vezetők egymásnak ajándékokat adnak és kapnak. Ezért fotózták nemrégen Orbánt tatár kucsmában.

De nem is ez, hanem a hatalmas vendég egészsége, annak féltése, amiről tudnának mesélni a magyarok, akiket a személyzete a nem is oly rég volt látogatás alkalmával egészségesen megruháztak, mint valami megyehármas futballmeccsen. Talán ezért nem lett aztán belőle baj, utcai harcosok, illetve a testőrségük ekképp intézik a dolgokat, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Nem oszolunk, hanem nézzük a bulit, mint valami rossz tripet, ami van.

Mert már akkor, amikor Orbán atyánk valami különös, cirkuszi okból a volánhoz ülve fuvarozta ezt a másikat, mi lett volna, mi történhetett volna, ha az autó úgy jár, mint Németh Szilárdé épp ezen a napon. Nos, akkor Erdogan fogdmegjei kirángatták volna Karácsony főpolgit az ágyból, és meggyakják erősen, mint felelőst, mert minden lehet, amit csak el bír képzelni az ember, sőt, az is, ami még eszébe sem jutna. Orbán szeret olykor sofőrködni.

Legutóbb is, amikor Lázár nevű minisztere ült az anyósülésen, kritizálta a vezetési stílusát, hogy a szabályokat sem tartja be, bár könnyen lehet, ez a Lázár csak képes beszédet használt akkor, és egészen másról szólt, mint amit amúgy mondott. Viszont, ha szó szerint értette, akkor Erdogan veszélyben volt, de más miatt is. Bejutott a kordonok mögé ugyanis a Karmelitánál, de nem kellett átfloppolnia rajta, a jövetelére elbontották ugyanis.

A második veszélyhelyzet, mert és ugyanis, ha tényleg építenek, és csak a külcsín miatt szedték le a vasakat, akkor a messziről jött másik kedves vezetőnek kijárt volna egy sityak, de ilyet nem kapott. És ha a fejére esik egy féltégla, kérdezzük, ha már, de tudjuk, hogy minek. Innentől azonban kíváncsiak leszünk, ha eltávozik a magas rangú vendég, akkor újra nagyon építkezni kezdenek-e, főleg, ha mondjuk Hadházy és társai megint arra sompolyognak.

Arra meg már egyenesen gondolni sem merünk, mi lehetett volna, ha egy kósza rendőr diáknak nézi ezt az Erdogant, s képen fújja egy jófajta kis könnygázzal. Látjuk, hogy a veszélyek számosak, és még nincs vége. Itt jegyezzük meg azonban továbbhaladtunk előtt, az autót, amellyel Orbán furikázott Erdogán hozta neki ajándokul, ahogyan azt diktátorok egymás között szokták, s ezért örült annyira neki Orbán, mint egy debil óvodás.

Azonban nem volt vége. Mert a mi kedves vezetőnk meg cserébe adott a vendégnek egy lovat, amit, ha megülne, még kitörhetné a nyakát, de innentől ezt az egészet nem ragozzuk tovább, mert célba értünk, ehhez ugyanis már társult egy kis ideológia, miszerint Orbán úgy adta át a derék négylábút, hogy a török is lovasnemzet, akárcsak mi. És itt fölbugyogott a történelem, az a bizonyos százötven év, és előtört a zsidó-görög-keresztény kultúránk.

Ha már Németh Szilárd, és az ő gőzös elméletei kátyúkról, pacalról és kultúrkörökről, bár kétlem, hogy Spenglert tanulmányozta volna ahhoz, hogy hülyeségeket beszéljen. Viszont a közvélekedés épp ebből a szempontból háborog ezen az Erdoganon, hogy a Karmelitára félholdas zászló kerül hamarost. De ilyentől nem kell tartani, sőt, attól sem, hogy Krisztus vagy Mohamed szóba jött volna, mert itt egészen másról van szó.

Hatalomról és a vele szimbiózisban álló pénzről, amihöz ennek a kettőnek szüksége van egymásra más-más szemszögből. De ide rakhatnánk, hogy kilegyen a trimuvirátus, Putyint is, aki jöhetett volna medveháton bohóckodni. Erdogannak (és Putyinnak) kell egy ember, aki az ő érdekeiket képviseli az Unión belül, rohasztja azt szándékaik szerint. Orbánnak viszont csak az ego fontos, saját nagyságának villogtatása. Semmi egyéb ez az egész. Ezért sofőrködött. Még fejre is állna, ha ez kellene a hamis nimbuszhoz.

Tegnap elővette hatvannégy villogó kerámiafogát a közmédia (legalábbis névleg), és karácsony közeledtével, az adventi ájtatossággal megspékelve nekilátott jónak lenni. Álságos üzemmód, cifra hazugság, ha amúgy a mindennapi működését nézzük, amelynek alap-mozgatórugója a gyűlölet és az uszítás, de ezt teszi velük a megszokás. Ilyentájt csöpög belőlük a műszeretet. Bár, ha ránézünk a közösségi oldalakra, azokon is állampolgáraink év végi üzemmódjára, ők sem tesznek ilyenkor másképp.

Szeretünk hazudni szeretet és jóságot. De nem magunkról értekeznénk máma, hanem amúgy a világról és nagyjainkról, akik élen járnak ebben a cirkuszban, éspedig, mert bár ezt az egész színjátékot már megszoktuk, most Novák nacsasszony is részt vett benne. Mi több, az arca lett neki, akinek amúgy is több villogó foga van, mint a köztévének ilyentájt, ami már maga a hazugság és propaganda. Mert például ilyen ábrázattal adta át a hatalmas Afrikában a két tehenet, mint aki akkor is jót tesz vagy tett.

Pedig csak a kameráknak szólt az egész. Mint ahogyan most is minden, de nem árt, ha sorjában haladunk. Ebben pedig az első állomás az ezüstkarácsonyon az a lezüllött média, amelyik attól volt hangos, hogy a porbafingó bávatagokat azzal etette, hogy felhívhatja, személyesen beszélhet vele, hallhatja a rontó hangját – mármint Nováknak. Ebben az az érdekes, hogy úgy lett tálalva ez az egész vele való telefonos cseverészés-lehetőség, akárha ettől a magyari álampolgárnak állva kellene pisálnia a megtiszteltetéstől. Hogy beszélhet Vele.

Mintha Nováknak attól, hogy Orbán kinevezte őt bohócnak, ilyen kirakati bábunak, már nem is lenne luk a seggén, hogy ettől az egésztől félistenné vált volna mintegy, akivel szóba állhatni maga a megtisztelő gyönyörűség, holott rossebeket. Ez az egyik oldala a dolognak, az alattvalói nézete úgymond, de nem ez emelkedtetett szólásra minket máma, hanem a másikfajta hazugság, hogy épp Novákot választani a „jóság” reklámarcának öreg hiba, aminél már csak az lett volna nagyobb, ha maga Orbán játssza ezt a szerepet.

„Jónak lenni jó” címmel szervezett és rendezett adománygyűjtést a közmédia, amelynek évek óta szokása ez ilyentájt. Úgy csorog ilyenkor a műpátosz és a szeretet nyála a képernyőről, hogy alig is lehet kikerülni, hogy be ne terítsen, de nem is ez az érdekes igazán, hiszen megszokhattuk az ilyen hazugságokat, mert ez az élet. Hanem a Novák. Aki amúgy, úgynevezett normál üzemmódjában az Orbán érdekeit nézve vastagon tesz minden hozzá forduló kérésre, hogy ezt a törvényt ne írja alá meg azt se, mert embertelen.

A törvény, ami miatt esdekléssel fordulnak hozzá, hogy ne szentesítse, mert tönkrevágja rengeteg ember életét, koldussá teszi vagy elveszi a jogait, szomorúságot és rettenetet okoz. Azaz, ha Novák nacsasszony annyira lenne jó, mint amennyire nem, akkor elővenné a hatvannégy foga mögött rejtező lelkét, és nem karácsonyi szeretetből, hanem felebarátiból és szimpla emberségtől vezérelve nem tenné meg, amit naponta megtesz. Hogy amúgy keresztbe leszarja az állampolgárokat, és azt, hogy igazán mit is akarnak.

Vagy csak szeretnének. Ez az alaptétel és az alaphelyzet, ami maga az iszonyat, de mindez megspékelve ezzel a tegnapi színjátékkal már olyan hab a tortán, amit nagyon nehéz káromkodás nélkül elviselni. S ha úgy tetszik, ez a pár sor az. Egy elnyújtott üvöltés, amit leginkább J. A. polgártárs soraival tudnánk csak megfelelően kifejezni, miszerint: „Nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát.” Ezt látjuk mindig és ezt láttuk tegnap is.

De olyan könnyű átverni az embereket. Illetve nem is nagyon kell őket, megteszik ezt saját magukkal ők is, akiket a látszattal ki lehet elégíteni, ám voltaképp nem tehetnek róla. Hinni akarnak és hisznek is, elalélnak a gyönyöröktől, hogy a celeb Novákkal szóba állhatnak, aki amúgy iszonyodik tőlük, s mint emlékezhetünk, azért adott hálát az ő istenének, hogy nem kell azoknak az életét élnie, akiknek most a képébe vigyorog, mint a jóság megtestesült angyala. Boldog karácsonyt, nyájasok. Boldogot.

Megszületett a szuverenitásvédelmi törvény. Orbán a Brüsszelből sugárzott pénteki szózatában foglalkozott vele, és többek között kijelentette, „már nem gurulhatnak dollárok a magyar baloldal zsebébe”. Ezt ő győzelemnek tartja, mint ahogyan azt is, hogy ezzel párhuzamosan az ÁSZ szarrá bünteti az összes ellenzéki pártot, amelyeknek így semmi pénzük nem marad kampányra. De még talán működésre sem. Egyszerűbb lett volna betiltani őket, mint ahogyan a kefebajszos előd tette, de a XXI. században és Európa közepén ez macerás.

Meg nem is vetne túl jó fényt a rezsimre a direkt tiltás. Bár az Unió mostani működését elnézve még így is megkapná a pénzecskéket, hogy neki meg legyen miből nyomatni a kretén propagandát, a maradékot pedig ellopni. Így megy, ez ilyen. Az Unió nyomorával azonban máma nem foglalkozunk, megvan nekünk a saját bejáratú bajunk épp elég, köztük ez az aljas törvény és annak összes folyománya. Mert ne feledjük, ez nem csak a pártokra, hanem mindenkire (sajtóra, civilekre) is kihegyezett, hogy be lehessen fogni a szájukat.

Van pár orgánum, amelyik úgy gondolta, hogy ad azért magára az alakuló vérzivatarban, és közös állásfoglalást adott ki, hogy nincsen ez így jól. Tiltakozik ellene a maga elhaló hangján, amit amúgy egyre kevésbé hallani a harci zajok közepette, de akiben a szakmából és a morálból még valami megmaradt, annak ezt meg kellett tennie. Nincsenek túl sokan, ezt jegyezzük is meg gyorsan, így és éppen ezért majd a nem is olyan távoli jövőben könnyű lesz őket egyesével levadászni mind, és kitenni a falra a trófeát a Népszabadságé mellé.

Vadászidény következik minden bizonnyal, hiszen azt már nagyon régen megállapítottuk, hogy a rendszer jellegénél fogva és a történelmi tapasztalatok, mondhatni szükségszerűségek miatt egyre agresszívebb, mert ez kell a fennmaradásához. Ezért is született ez a törvény, nem másért, csak meg kell látni a lehangoló összefüggéseket. Egyébiránt a Magyar Lapkiadók Egyesülete is állásfoglalást adott ki az inkriminált törvény tarthatatlanságáról, amire válaszul az Orbán seggében melegedő Mediaworks és KESMA meg kilépett onnan.

Ezek, akik uralják a magyar médiapiac majdnem egészét, könnyen vannak, tömi őket a Fidesz hirdetésekkel, és nincsenek ráfanyalodva a piacra. Ha onnan kellene élniük, már régen éhenhaltak volna, mint ahogyan Mészáros cégei is azonmód állnának fejre a közbeszerzések nélkül, ami szintén sokat megmutat a NER jellegéből. De ez ma épp mellékszál. Vissza kell térnünk ugyanis Orbán pénteki mondókájához, ami a most előadottak fényében válik igazán érdekessé és fenyegetővé, de nem a félelem, hanem a tisztánlátás miatt foglalkozunk vele.

Mert abbéli elégedettsége után, amit afölött érzett a kedves vezető, hogy a baloldal zsebébe már nem gurulhatnak a dollárok, arra is felhívta a figyelmet a maga ordenáré módján, hogy „Akik a törvény ellen szólalnak fel, azok egyfajta önfeljelentést tesznek, most a zsoldosok tiltakoznak, de nem is az volt a cél, hogy nekik tetsszen a törvény.” – Nem is tetszik, de nem ez az érdekes, hanem az első fele, miszerint, aki kinyitja a száját, már ellenség és büntethető. Már fel sem kell jelentenie őt Budai Gyulának, elég az, ha megszólal.

Így állunk itt tehát a mellünkön széthúzott inggel Orbán felé fordulva, s azt kérve tőle, hogy oda lőjön, és innentől fogva rajta múlik, hogy mikor húzza meg a ravaszt. Meg fogja, ha azt kívánja az érdeke, efelől egy szemernyi kétségünk nincs, és ezen a ponton újólag föltehetnénk a kérdést, milyen rendszer ez, de ez is fölösleges. Már a kérdésben benne van a válasz, csak ezt közölni kellene a nagyvilággal is, hogy tisztában legyenek vele. Bár tisztában vannak, és mégis olyanok a reakciók, mint amilyet az Uniótól tapasztaltunk épp most és épp ezután.

Kezd kiteljesedni, amit Orbán 2010-ben elkezdett abbéli óhaja után, hogy csak egyszer kell győznie, de akkor nagyon. És beigazolódott Vaclav Havel jóslata is, aki azt jövendölte, ha ez az alak hatalomra kerül, akkor Isten óvja még Európát is. Itt ülünk ennek a jóslatnak a közepén, s voltaképp tehetetlenül. Mert mondhatjuk Orbánnak, húzd meg a ravaszt, cseszd meg, áldozatunk hiábavaló lesz, sőt, értelmét veszti mindaz is, amit eddig tettünk. Együtt fogunk megdögleni, de ez sem igazán vigasz, hanem maga a szomorú valóság.

Csütörtökön este történt valami, jelesül, hogy Orbán nem vétózta meg Ukrajna EU-s csatlakozásának megkezdését, de nem árt, ha visszamegyünk az időben az értelmezésért. Nem sokat, egy napot csupán, amit a kedves vezető idehaza, éspedig a parlament falai között töltött. Szerdán még arról tajtékzott a bátor képviselői előtt, hogy olyan isten nem létezik, ami intelmei vagy utasításai szerint ő meg ne vétózná az Unió ukránokat a soraiba hívó kezdeményezését.

Konkrétan hazaárulóztak emiatt Orbán bátrai. Még egy határozati javaslatot is megvitattak ezek a merészek, hogy majd azzal a szütyőjében keljen útra a vezérük, maga mögött érezve abban a messzi Brüsszelben a képviselők – akik pedig a magyar nemzet közös akaratának hordozói – erős felhatalmazását, hogy szembeszálljon az ottani elvetemültekkel. Még egy utcai harcosnak is jól jön az ilyen segítség, hiába hordoz a hátán tucatjával lipsiket.

Így kelt útra a kedves vezető, és azzal a lendülettel felejtette el még azt is, amit a saját képviselőinek ígért. Alighanem azért, mert megérezte a pénz édeskés szagát akárha vér, és tudjuk, az ilyesmi milyen hatással van az effélékre. Egyszerűen megborul az agyuk, és mennek az orruk után. Elég volt Orbánnak annyit mondani ott a messzi Brüsszelben a szavazás előtt, hogy menjen ki a teremből, nehogy megzavarja a procedúrát, mert képes lenne rá.

Arról nem szól az azóta kikerekedett sikertörténet, milyen érzés volt egyedül kisompolyogni, amikor minden szem a távozóra vetült olyan gondolatokkal, hogy de jó, végre elhúzza a valagát, és lehet dolgozni. Milyen érzés lehet mégis totálisan magányosan csak Putyinra és a pénzre gondolva elhagyni a termet, ezzel támasztva alá a rólunk kialakult képet, hogy egy utolsó ganyé vagyunk, akinek perkálni kell, hogy ne csesszen mindent szét.

Viszont nem Orbán nyomorát szeretnénk most megénekelni, hanem a parlamenti bátrakét, akiket a főnökük akkor köpött képen, amikor elindult kifelé az ülésteremből. De eltelve egy nap sem találkoztunk egyetlen felhorgadt fideszistával, a zajos kiáltozással, hogy Orbán egy nap alatt árulta el őket, ami után el kellene gondolkozniuk, kik is ők és mire vannak tartva a karámban. Mit gondolnak ezek a bátorak vagy gondolnak-e egyáltalán valamit is.

Ilyenről nincsen tudomásunk, mert nem hallottunk egy reakciót sem. Mindebből pedig az vonható le, sikeres volt Orbán lobotómiája, amit ezeken alkalmazott, hogy tudat és akarat nélküli bábbá tette őket. Mindezek után arra kíváncsiak lennénk, milyen lehet így élni, belenézni tükörbe, a gyerek szemébe, vagy siratni az elveszett, lobogó ifjúságot, amikor a földet akartuk a sarkaiból kiforgatni, és így lett belőlünk egy szarhalom.

A legérdekesebb azonban, hogy Orbánnak még tervei vannak ezzel az arc nélküli masszával, mert tegnap már zsebben érezve a pénzt, kinyílt az elsompolygós csipája, és azt fejtegette, az ukránok EU-s csatlakozását még hetvenötször meg tudja akadályozni, majd a parlament elvégzi neki ezt az elvtelen és mocskos munkát. Minősíthetnénk itt újólag Orbánt, és a viselkedését, amikor eljött a pénztártól, de mégis inkább a képviselőkre volnánk kíváncsiak.

Hogy mit szólnak ehhez is, szólnak e valamit, és féltik-e a lábuk közét, mert Orbán most fejtette ki, hogy az ő farkukkal fogja verni a csalánt, és csípni fog. Mind a százharmincöt bátorakra, mit gondolnak a jövőről, miközben Orbán nyála csordogál az arcukon. De semmit nem fogunk megtudni tőlük, nincsen mondanivalójuk sem a társadalom, de már saját maguk számára sem. Ám nincs mit sajnálni rajtuk, utálni sem, mert az ember nem érez egy moszat iránt semmit.

Így vagyunk az agytörzsi lényekkel, akik viszont sajnálatosan a rájuk ruházott hatalom (szavazás) erejével teszik tönkre az életünket. Mert már régen túl vagyunk azon, hogy Orbánt tartsuk egyedül bűnösnek, mind az. Ez a putriból induló és a legfelső körökig terjedő mintegy hárommillió agyhalott, aki terrorizálja a többit, a többséget, minket. Mert valami különös ok miatt hagyjuk. Azt kellene megtudni, mi ez az ok, és miért van így.

1938-ban, Münchenből hazatérvén Neville Chamberlain, brit miniszterelnök a reptéren lobogtatott egy papírdarabot, amelyiken aláírásukkal az akkori „nagyok” odaadták Hitlernek Csehszlovákia egy részét. A szerencsétlen és naiv Chamberlain a béke zálogául tekintett a papírfecnire, hogy ezzel jóllakatta a szörnyet, és akkor már minden rendben is lesz. Aztán tudjuk, mi jött utána, keserves volt a lecke, de a jelek szerint nem tanultak belőle a demokráciák. Képtelenek rá.

2023-ban Ursula von der Leyen, vagy akárki más a hivatalból ugyanígy eltelten örülhet, hogy odaadta a pénzt Orbánnak, aki ettől és emiatt nagy kegyesen elállt vagy eláll a vétójától, ami így egészen világosan mutatja, hogy nála nem elvekről van szó, hanem pénzről. Ugyanakkor azt is, hogy az Unió képtelen megfékezni őt, aki belülről akarja szétrohasztani, vagy, mint mostanában pedzegeti, a maga képére formálni azt, szétbarmolni mindent, amit évtizedek alatt nagy fáradsággal felépítettek.

A Fidesz reakciói egészen undorítóak erre a hírre, hatalmas győzelemnek élik meg az Unió gyengeségét, ami voltaképp igaz is. Hiszen újólag bebizonyosodott, hogy az elvtelen aljasság nagyobb erő a becsületességnél, hogy a folyamatos gáncsoskodás egy idő után nem elviselhető, világosan kitetszik, hogy az ilyennel kezdeni nem tudnak mit. S bár Orbán most egyedül lévőnek látszik, nagyon könnyen kerülhet mellé még egy-két hasonszőrű alak, így a fentiekből fakadóan győzni fognak, a józanság pedig veszíteni.

Így hiába hallani most olyan hangokat, hogy úgy lettünk cserben hagyva, mint ’56-ban, ez egyszerűen nem igaz, mert nem külső hatalom, hanem saját magunk ástuk meg a sírunkat. De, hogy egy háromszázmilliós közösség sem tud mit kezdeni azzal a veszedelemmel, amit mi szabadítottunk rá, az nagyon sok mindent megmutat a demokráciák erőtlenségéről, és azokról a játszmákról, amelyek a nagy egész helyett a pillanatban merülnek el, mert még mindig képtelenek belátni, hogy a saját vesztük felé gyalogolnak.

Orbánnak ez olyan jelzés ugyanis, ami számára azt a bizonyosságot erősíti meg, hogy mindent megtehet. Navracsics, sőt, a levitézlett Varga Judit is csűrdöngölnek itt, hogy mindent teljesítettek, amit az Unió a demokráciadeficit felszámolására nekik előírt, de tudjuk, nem. Maximum papíron, sőt, ha csak egyedül a most elfogadott szuverenitásvédelmi törvényt nézzük, már ez az egy elég volna, hogy ne kapjanak egy fillért sem. Mégis kapnak, és ez mindent elmond a világunkról. Momentán Ukrajna fontosabb.

Ez teljes mértékben érthető, csak azt nem látják be a tehetetlen Unióban, hogy a kis tüzet ezzel eloltották, de megágyaztak egy még nagyobbnak, s ha nem is elvtelenek, de nagyon-nagyon gyengék. Majd később kiderül, hogy ez történelmi szükségszerűség vagy sem, de az a távolság az időben, ami erre lehetőséget ad, egyben a végórákat is jelentheti. Mert ugyan hiába mondják az egyesek nagy hangon, hogy Orbán nem való közéjük, a jelek szerint sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják. Megakadt a torkukon.

Hogy ez mireánk milyen hatással lesz, az teljesen érdektelen, az országon belül Orbán eddig is azt csinált, amit csak akart, de most pénze is lesz hozzá. Amit vagy ellop, vagy betömi az összeomlani készülő költségvetés lyukait, ez egyre megy. Nagy könnyebbséget kapott, amivel majd vissza is fog élni. Megerősítést nyert, hogy az az aljas zsarolás, ami eddig is az eszköze volt, eredményes, és minden további nélkül folytatható, sőt, ha ilyen egyáltalán lehetséges, még nagyobb lesz az arca, még hangosabb lesz és még kártékonyabb.

Ezzel a döntéssel az Unió nem bennünket hagyott cserben, mert az már nagyon régen megtörtént, hanem saját magát. Nem először, és vélhetően nem is utoljára bizonyította azt, jelenlegi formájában nincs felkészülve egy benne lévő fekély kezelésére. S ha most Chamberlainként azt hiszi, megmentette a békét, ugyanúgy csalódni fog, mint a brit akkor, de késő lesz minden. Mi pedig azzal a tudattal nézhetünk a sorsunk elé, hogy mi vagyunk az Unió Szudétavidéke, amit a szörny megkapott játszóhelyül.

Mint tegnap is mondtuk, pörögnek a harci dobok, akárha rosseb. Mindemellett, amikor ezek hangzavaráról újólag mesélnénk kicsit, jegyezzük meg, benne van a pakliban, hogy hamarosan nem tehetünk ilyesmit, mert elvisz minket a nagy, fekete autó. Elfogadták ugyanis – ahogyan ez borítékolható volt – a szuverenitásvédelmi törvényt, amely laza és megengedő fogalmazásával mindenkire alkalmazható, akinek nem tetszik a képe, nagy a pofája, lekókad a füle, zöld a szeme, vagy nincsen rajta sapka.

Voltaképp ezzel teljesedett ki az a folyamat, amelynek az eleje az az Orbán sziporka volt, miszerint ő soha nem vetemedne arra, hogy elhallgattassa a más véleményen lévőket. Ha akkor ezt mondta, most sem tenne másként, csak a törvény készült el. De erről az ország nagy része nagy valószínűséggel nem is hallott, és ez az a réteg, amelynek nem is fog hiányozni a normális sajtó, mert eddig sem fogyasztott olyat. Most, hogy a diktatúra újabb lépcsőfokot lépett a totális felé, megint csak az a forgatókönyv, mint eddig mindig.

Akiben még pislákol valami józan ész és morális tartás, illetve valami kis felelősséget érez az ország sorsa iránt, közleményeket ad ki, protestál és felszólít, miközben a fideszisták dörzsölik a tenyerüket, hogy ez is megvan, mégsem lett nagyobb baj. Mint ahogyan többet már nem is lesz, a tiltakozások elülnek, a törvény működni kezd, még jobban fogy a levegő, aminek már most is híján vagyunk, és a nap vidáman fog sütni a temetésünkön. De mégis csak a dobokról akarunk mesélni, amelyek püffögése sok mindent megmutat.

Pénzekkel, azok ellopásával, immoralitással, hazugsággal és más cuki kurvaságokkal, amelyek a NER velejét alkotják, már nem igazán foglalkozunk, ehelyett arra szeretnénk rámutatni valami utolsó segélykiáltásként, hátha valaki mégis felébred alapon, hogy ma már ott tartunk, nem is fél óra elteltével állítanak egymásnak teljesen ellentmondó dolgokat, hanem egyidőben mondanak valamiről gyökeresen eltérőt, hogy már erre sem kell figyelniük. Két Orbánunk van, a főnök, a Viktor, és a csinovnyikja, a Balázs nevű.

Ők ketten adták elő a mutatványt, amelynek a végösszege valami olyan korlátok és fékek nélküli aljasság, ami unikum, illetve a mai viszonyok között hungarikumnak mondható, de az elnevezés teljesen mindegy. A nagyobbik (rangban és súlyban) Orbánnal a Mandiner készített interjút, és az ukrán EU-s csatlakozás, illetve az ennek kapcsán belengetett vétó kapcsán a kappanhangú azt mondta: „Vannak pénzügyi kérdések és alkuk, meg vannak szakpolitikai és elvi jelentőségű ügyek, ezeket nem szabad összekeverni, én sosem követtem el ezt a hibát”.

Hogy jól értsük, és ne félre, itt azt adta elő, hogy sohasem pénzért vétózott és zsarolt, hanem az elvei miatt, ami állítás dupla hazugság, ugyanis elvei egyáltalán nincsenek, és mindig is a pénz kellett neki. Ezt mindenki tudja, ő is, mi is, a Mandiner is, mégsem kérdeztek rá, hogy miért hazudik. De nem is ez, mert megszoktuk már, hanem a másik Orbán ezzel párhuzamosan, és az ő mondandója. Kérem, ehhez mindeközben képzeljék a dobokat, ahogyan azt verik, Ukrajna alkalmatlan az uniós tagságra, nem jár neki pénz, ezért a szarkavarás.

Nos tehát, a másik Orbán, a Balázs nevű éppen akkor, amikor a főnöke az elveiről értekezett, azt találta mondani a Bloombergnek: „Magyarország nyitott az ukrajnai segély vétójának feladására, ha az EU feloldja a pénzei befagyasztását”. Nem nekünk rossz, Orbánnak lesz az, ahogyan mindezek után az uniós csúcson az emberek szemébe kell néznie. Nem a sajnálat mondatja velünk, hanem a vegytiszta kíváncsiság, az az érdekesen delikát, hogy akkor mi lesz ennek a vége, kap pénzt vagy elküldik a francba végre már.

Két kimenetel, de egyik sem jó nekünk. Hiszen, ha az Unió elkövette eddig azt a hibát, hogy fölhizlalt a kebelén belül egy fasiszta rendszert, azt lebontani már nem áll módjában. Orbán pedig így vagy úgy hazatérve, pénzzel a zsebben győzelmi mámorban, vagy üres bukszával és idegesen, de a végeredményt tekintve e szempontból érdektelenül, mert a rendszert etetni és építeni kell. Így, ha valamikor azt mondtuk, ezek egyre vadabbak, ezután még inkább azok lesznek, amit mutat itt a nagy, ádventi törvénykezés is.

Mert mint akiknek annyira sürgős, átalakították a választási rendszert is Budapesten, amit egy hónapja még nem gondoltunk volna, de a szuverenitásvédelem sem fordult meg még a leghagymázasabb álmainkban sem, tehát kitetszik, ezek mindent megtehetnek, és meg is tesznek. Közben pedig azt magyarázzák, megfeleltek a jogállamisági kéréseknek, így semmi akadálya, hogy a pénzeszsák megnyíljon. Ha nyílik, ha nem, az is mindegy, a rendszer önjáróan működik, és csak a saját súlya alatt roskadhat össze. Az ember hangja meg nem hallatszik az égig. Még a szomszéd szobáig sem jut el.