A lányok nem is tudnak dekázni

Ábrándos pillanataimban olykor elképzelem, mi a dolga az ÁSZ-nak papíron, és olyanok jutnak eszembe, hogy a köz pénzügyeit ellenőrzni nagy szigorral. Például azt, mennyiért tartott előadást Orbán Texasban (vö.: mit fizettünk érte), illetve, mennyit kóstált szintén nekünk, hogy nem is kormánygéppel ment nyaralni. Ilyenekből kötetnyit lehetne felsorolni már nem is az ÁSZ, hanem egyenesen Polt ügyész figyelmébe ajánlva, de nem olyan országban élünk, hogy ez megtörténhetne. Az előbb ábrándokat emlegettem, olyan azonban a legvadabb, hagymázas álmaimban sem fordult meg, hogy az ÁSZ tanulmányokkal is foglalkozik.

Például olyannal is, amelyet azért állítottak elő, hogy kijelentsék, túl sok a magyar diplomás nő, hasonképp túl sok lányt vesznek fel az egyetemek és hasonszőrű intézmények. Összegzem, mielőtt elkezdeném: nem elég hülyék a magyar lányok-asszonyok. Erre jut a dolgozat, és azért ez a XXI. században delikát, és mindent elmond az ÁSZ-ról, a tanulmány készítőjéről, s így voltaképp Orbán rendszeréről leginkább, hiszen láthatóan annak akar megfelelni. Aktuálisan értelmezve nem akar rossz időt jósolni, mert akkor megnézheti magát. Senki nem akar meteorológus lenni, hamarosan ÁSZ vezér sem, de ott még nem tartunk elmélkedésünkben.

Hanem momentán csak ott, mennyi hülyeséget hordanak össze ebben az írásműben. Az ÁSZ jobban tette volna, ha a pénzt, amit erre fordított, nokiás dobozban átadta volna az érintettnek, és megkímélődtünk volna egy elszörnyedéstől, mennyire sötét alakok szaladgálnak körülöttünk. Tudjuk, hogy férfiideálunk az Orbán megtestesítette utcai harcos, a katona, futballista, a kretén macsó, és ez a tanulmány odáig jut a megfelelési kényszerben, hogy szerinte a férfias tulajdonságokat az iskola bünteti, míg a lányosakat előnyben részesíti. Innen egy lépés csak a magyar iskola mint buzinevelde, és ezek veszélyes vizek.

Egyáltalán – így a tanulmány -, minden, ami az oktatással kapcsolatos, elnőiesedett, sok a nőtanár, sokan vannak az egyetemeken, éppen csak már egy matriarchális társadalom képe nem rajzolódik ki előttünk. De az ösvények kínálta utakon nem ezt választja ez a lehengerlő dolgozat, mert akkor a NER alapjait (vö.: vak komondor) kérdőjelezné meg, és hová vezetne az, a kedves vezető netán meghasonlana. Nem, ezt nem lehet. Helyette az elnőiesedett felsőoktatás veszélyei közül a leghatalmasabbra, a nemzeti szaporulatra gyakorolt káros hatásaira helyezi a hangsúlyt, mert soha nem állják meg, hogy a nők bugyijában matassanak.

Tanulmányunk szerint a túliskolázott nők nehezen találnak párt maguknak. Nem tudjuk miért – erre nem tér ki az írásmű -, de feltehetően nekik büdös az olajtól iszamos jómagyari munkáskéz, a részeges bölcsész fiúk pedig nem akarnak nősülni talán. Így vagy úgy, veszélyben a haza, ha sok az okos nő, nem szaporodunk, ellenben és netán feltételezhetően az analfabéták meg úgy sokasodnak, akár a nyulak. Nem mennénk bele abba, mi következik ebből, de ismét csak az mondható, a XXI. században nem ilyen irányba szokták terelni a közgondolkodást, nálunk azonban ez is sikerül.

Ezt a metódust és nőfelfogást bízvást nevezhetjük középkorinak, akár feudalizmustól átitatottnak, viszont ebből az irányból máris megértjük a főispánokat és vármegyéket is, egyáltalán, közelebb, a lényegéhez közelítőnek látjuk a Fidesz gondolatiságának kiteljesedését, amitől az egész országnak ilyen avas szaga lesz, mint a kedves vezető tyúkszaros gyerekkori udvarának. Egy ponton azonban azt hisszük egy pillanatra, nem is gondolják ők annyira komolyan ezt az egészet, amikor a fiú-lány dichotómiában a dekázás tudományában látják meg az ontológiai különbséget lehengerlően.

Ezt adják elő: “Aki már megfigyelt kisfiút dekázás közben, az láthatja, hogy a férfiak rendkívül nagy koncentrációval tudnak feladatokat elvégezni”. Ezzel szemben a lányok csak szorgalmasak a dekázásban, és semmire sem mennek. Hát, nem tudom mi lesz, ha a tanulmány Varga igazságügyis kezébe kerül, aki kis túlzással a dekázási tudományának köszönheti a kétes karrierjét. Én itt OMSZ-elnök sorsot szimatolok, mert a szerző nem volt ideológiailag kellően vértezett, nem tudta, mi a duma bojkottja, vagy valami hasonló akadály állta útját a szellem kiteljesedésének. Viszont egyáltalán nem akarok én viccelődni.

Minálunk ugyanis, kies, turulszaros kis hazánkban ma már minden előfordulhat, így az is, hogy a túlképzett nők szaporodási rátájának nem megfelelő volta miatt a rezsim majd valahogyan odahat, hogy a nőknek elmenjen a kedve a továbbtanulástól. Vagy és netán esetleg adminisztratív úton intézik el a dolgot, de titokban, mivelhogy Orbán – mint tudjuk – nőügyekkel nem foglalkozik, meg különben is boldog karácsonyt. Mindegy, csak egy bizonyos, ekkora ökörséget, mint ez a tanulmány, én már nagyon régen nem láttam, pedig túléltem ezt azt hosszú életem során. Mondjuk, épp ilyet nem, de már ez is megvan

Egy óvodás naplója 31. – A tűzijáték

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogyna, micsinálunk gyerekek mi holnap? De monta is rögtönhogy tüzijátékot csinálunk gyerekek, amitől a Kisböske úgy nekiát visittani, mint amikor éhes szok lenni, de most örült, azt hiszem legalábbis. A Pityu meg aszonta bumm, meg fffjiiúúú, ahogyan a tüzijáték szok sipolni, meg még mondta asztis hogy reccs. A dadus meg csak megint állt az ajtóba, és törőgetett egy tányérot, de nem szólt semmit, se azt, hogy bumm, se azt, hogy reccs, csak törőgette aszt a tányérot meg ingatta a fejét ideoda.

Montam az apunak ottholhogy tüzijáték lesz minálunk az oviba, és az apu csak fölnyögött, hogy megarossebb, de az anyu monta neki, hogy ne a gyerek előtt, ezért kiment a konyhába, és nem hallottamhogy miket mondott még, csak ilyen morgások jöttek az ajtó mögül, meghogy megazisten, az hangosabban. Az anyu asztán kérdesztehogy hogyan lesz az a tüzijáték, meg hol az oviba, de nem tuttam megmondani nekimer az Ibojnéni se monta nekünk, csak aszthogy lesz. Nem vettünk ünneplőset, úgy mentünk reggel az oviba.

Izgút nagyon mindenki, hogy mi lesz megmikor, még a Kisböske se evett, csak várt ott tátott szájjal, amikor jött az Ibojnéni, hogy időjárást jelent, odaállittotta a dadust és monta nekihogy operációs törzsnek jelentemhogy szép az idő, süt a nap, így a tüzijátékot meg is lehet tartani, hogy nem lesznek zavarok a légkörben semmise. A dadus át ott, és olyan tátott lett a szája neki, mint a Kisböskének az előbb, de asztán fogta, és szó nélkül sarkon fordult. Kiment a konyhába, és ő is azt mondta, mint az apu a konyhába, hogy megazisten.

Biztos ott lakik a konyhába a megazisten, majd, ha jön a papbácsi, megmondom nekihogy ott keresse, mert mindig emlegeti. Párosával, kézenfogva kellett az udvarra menni ki, hogy na, mi lesz ott, hát a tüzijáték, de ahogyan mentünk kifelé, megdördűt az ég, nem nagyon, csak egy kicsit, hiába jelentette az előbb a dadus operációs törzsnek az Ibojnéni, hogy süt a nap zavartalan. A házak fölött olyan lila vót az ég, mint a szomszéd néni szeme szok, amikor átesik a partvison, és a férje kiabál vele nagyon. Akkor lila neki másnap. Meg ződ.

Na, most jön a tüzijáték, gyerekek, monta az Ibojnéni a homokozó mellett, és kivett a zsebiből két olyan rakétát, amit a szomszéd bácsi szok szilveszterkor az erkélyről lődözni mindig, meg másnap is, az sivitt úgy, ahogyan Pityu mutatta még tegnap, míg a Kisböske meg sikittott. Megin dörgött eggyet az ég, de az Ibojnéni csak fogta a rakétáját rendületlen, gyújtotta az alját neki, a Kisböske szája tátva vót, és egyszer csak a rakéta, huss, bele az ablakba, hogy csörömpőt minden, és hallottuk a dadust, hogy megazisten.

Mást is mondott, de megint dörgött, nem volt zavartalan a légkör, de az Ibojnéni fogta a másik rakétáját, és montahogy akkor is lesz itt tüzijáték, ha a fene fenét is eszik is, gyújtotta aszt a rakétát nagyon, és megint dörgött, de már a szél is fújt, hoszta a port befele, a fák elkezdtek recsegni, és úgy fújt, hogy az Ibojnéninek mindig elfújta a gyújtóját állandóan, szétfújta a haját a szél, a szeme kimeredt guvadt, majdnem kifordult a helyiből, amikor végre meggyulladt neki a rakétája, és ott szikrázott a kezébe, és csak fogta, nem bírta elengedni sehogyan.

Ekkor szaladt ki a dadus ordittva, hogy a kurvaisten mostmár, kitépte az Ibojnéni keziből aszt a rakétát, és eldobta messze, messze, de az akkor kezdett röpűni erőssen, kivitte a másik ablakot is, és akkor lezuhant az eső teljessen, egy villám az ovi tetejébe csapott, hogy a gyerekek visittottak meg futkorásztak szerteszét. Ömlött az eső, dörgött nagyon, hogy a dadus alig is tutta a gyerekeket terelgetni. Az Ibojnéni át ott a szétfújt, agyonázott hajával, és a semmibe nézett, és akkor mondtam, hogy na, vára dömperemmegyek.

Egy óvodás naplója 31. – A tűzijáték

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogyna, micsinálunk gyerekek mi holnap? De monta is rögtönhogy tüzijátékot csinálunk gyerekek, amitől a Kisböske úgy nekiát visittani, mint amikor éhes szok lenni, de most örült, azt hiszem legalábbis. A Pityu meg aszonta bumm, meg fffjiiúúú, ahogyan a tüzijáték szok sipolni, meg még mondta asztis hogy reccs. A dadus meg csak megint állt az ajtóba, és törőgetett egy tányérot, de nem szólt semmit, se azt, hogy bumm, se azt, hogy reccs, csak törőgette aszt a tányérot meg ingatta a fejét ideoda.

Montam az apunak ottholhogy tüzijáték lesz minálunk az oviba, és az apu csak fölnyögött, hogy megarossebb, de az anyu monta neki, hogy ne a gyerek előtt, ezért kiment a konyhába, és nem hallottamhogy miket mondott még, csak ilyen morgások jöttek az ajtó mögül, meghogy megazisten, az hangosabban. Az anyu asztán kérdesztehogy hogyan lesz az a tüzijáték, meg hol az oviba, de nem tuttam megmondani nekimer az Ibojnéni se monta nekünk, csak aszthogy lesz. Nem vettünk ünneplőset, úgy mentünk reggel az oviba.

Izgút nagyon mindenki, hogy mi lesz megmikor, még a Kisböske se evett, csak várt ott tátott szájjal, amikor jött az Ibojnéni, hogy időjárást jelent, odaállittotta a dadust és monta nekihogy operációs törzsnek jelentemhogy szép az idő, süt a nap, így a tüzijátékot meg is lehet tartani, hogy nem lesznek zavarok a légkörben semmise. A dadus át ott, és olyan tátott lett a szája neki, mint a Kisböskének az előbb, de asztán fogta, és szó nélkül sarkon fordult. Kiment a konyhába, és ő is azt mondta, mint az apu a konyhába, hogy megazisten.

Biztos ott lakik a konyhába a megazisten, majd, ha jön a papbácsi, megmondom nekihogy ott keresse, mert mindig emlegeti. Párosával, kézenfogva kellett az udvarra menni ki, hogy na, mi lesz ott, hát a tüzijáték, de ahogyan mentünk kifelé, megdördűt az ég, nem nagyon, csak egy kicsit, hiába jelentette az előbb a dadus operációs törzsnek az Ibojnéni, hogy süt a nap zavartalan. A házak fölött olyan lila vót az ég, mint a szomszéd néni szeme szok, amikor átesik a partvison, és a férje kiabál vele nagyon. Akkor lila neki másnap. Meg ződ.

Na, most jön a tüzijáték, gyerekek, monta az Ibojnéni a homokozó mellett, és kivett a zsebiből két olyan rakétát, amit a szomszéd bácsi szok szilveszterkor az erkélyről lődözni mindig, meg másnap is, az sivitt úgy, ahogyan Pityu mutatta még tegnap, míg a Kisböske meg sikittott. Megin dörgött eggyet az ég, de az Ibojnéni csak fogta a rakétáját rendületlen, gyújtotta az alját neki, a Kisböske szája tátva vót, és egyszer csak a rakéta, huss, bele az ablakba, hogy csörömpőt minden, és hallottuk a dadust, hogy megazisten.

Mást is mondott, de megint dörgött, nem volt zavartalan a légkör, de az Ibojnéni fogta a másik rakétáját, és montahogy akkor is lesz itt tüzijáték, ha a fene fenét is eszik is, gyújtotta aszt a rakétát nagyon, és megint dörgött, de már a szél is fújt, hoszta a port befele, a fák elkezdtek recsegni, és úgy fújt, hogy az Ibojnéninek mindig elfújta a gyújtóját állandóan, szétfújta a haját a szél, a szeme kimeredt guvadt, majdnem kifordult a helyiből, amikor végre meggyulladt neki a rakétája, és ott szikrázott a kezébe, és csak fogta, nem bírta elengedni sehogyan.

Ekkor szaladt ki a dadus ordittva, hogy a kurvaisten mostmár, kitépte az Ibojnéni keziből aszt a rakétát, és eldobta messze, messze, de az akkor kezdett röpűni erőssen, kivitte a másik ablakot is, és akkor lezuhant az eső teljessen, egy villám az ovi tetejébe csapott, hogy a gyerekek visittottak meg futkorásztak szerteszét. Ömlött az eső, dörgött nagyon, hogy a dadus alig is tutta a gyerekeket terelgetni. Az Ibojnéni át ott a szétfújt, agyonázott hajával, és a semmibe nézett, és akkor mondtam, hogy na, vára dömperemmegyek.

Tudósklub

Kirúgták az OMSZ két munkatársát, mint azt mindenki így vagy úgy hallotta, és a maga módján kommentálta vagy átkozódott. Gulyás Gergely tegnap kormányinfót tartott, ahol szóba került a bolsevista aktus, s hogy mentse a menthetőt, a szóvivő kifejtette, egyáltalán nem a tűzijáték elmaradása volt az indok, hanem inkább az, már régóta elégedetlenek voltak az OMSZ működésével, és ez az esemény csak az utolsó utáni csepp volt a pohárban. Tudva azt, hogy Gulyás hazudik, de megengedve a dolgok ilyetén magyarázásának kísérletét, érdekes dolgokra bukkanhatunk, ha megpróbáljuk végig gondolni ezt az egészet.

Köznépként a meteorológus akkor működik rosszul, ha ugyan a szakmájának és a tudományának megfelelve, belevéve az abban megbúvó igen erős bizonytalansági tényezőket, rosszul jósol időt, mint ahogyan tegnap olvashatni is lehetett a hozzászólásokban azokat a véleményeket – amelyek amúgy általánosak -, hogy ezekért nem kár, ezek úgyis hülyék voltak, mert soha nem találták el, mikor esik. Ez az álláspont a kocsmák népének nívóján áll, ezzel kezdeni mit nem lehet, mi a tízmillió időjós országa vagyunk, ahol János bácsi esőt jelző sajgó bütyke okosabb a műholdaknál és számítógépeknél is, lásd Mészáros versus Zuckerberg.

Az ilyesmivel foglalkozni nem kell, mert nem érdemes. Akkor viszont igen, ha egy kormánynak ilyen szintű kifogásai vannak, mert ott bajok mutatkoznak a rendszerrel. Tudjuk azonban, hogy a Fidesznek nem ez volt a baja az időjósokkal, hanem a kommunikációban itt-ott markánsan fellelhető kormánykritika, de bolsevista-fasiszta rendszerek ilyet be nem vallanak, ezek a formációk alantas szándékaikat mindig leplezik, lásd a gyermekek megvédésének álcája mögé bújtatott homofób uszítást. Valamivel fel kell hergelni a kocsmák népét, s mivel annak idején a filozófusok ellen ez nem ment, mert ők nem esővel foglalkoznak, itt volt mivel terelni.

Ugyanezen a napon, amikor Gulyás Gergely nagy nyilvánosság, hogy úgy ne mondjuk, ország-világ előtt nekiállt hazudozni, és nem égett le a pofájáról a bőr, az OMSZ munkatársai összeszedve maradék önbecsülésüket, független szakértőkből álló vizsgálatot követeltek, hogy bebizonyosodjon kirúgott munkatársaik nem hibáztak, de ennek már semmi értelme, ha elhangzott, hogy nem ezzel volt a baj. Hogy igazán mivel, az később sem derült ki, nagyjából a csak volt a legfajsúlyosabb érv, ugyanúgy, mint amikor a Ryanair megbüntetését is általánosságokkal indokolták, holott mindenki tudta, a nagy pofájukért kapták.

A rendszer a hallgatást szereti, amit úgy is fogalmazhatnánk, hogy a legkisebb kritikát sem tűri, és ez a bolsevista-fasiszta (de már náculó) berendezkedés törzsfejlődésének újabb szakaszát jelzi. Mutatja mintegy mindenkinek, jobban teszi, ha befogja a pofáját, mert a kezük mindenhová elér, és ez tényleg így is van. Számvevőszék, NAV, esetleg rendőrség, ma már mind a megfélemlítés és elhallgattatás eszközei, s ha egy meteorológusba ezekkel belekötni bajos, akkor azt hozzák fel a megfélemlítés és elhallgattatás indokául, hogy rossz időt jósolt. Üzenet ez mindenkinek, és amit Gulyás a maga egyszerű módján el is árult.

Amikor a kormányinfón kiderült, hogy a meteorológusok azt találták mondani a példátlan eljárás után, hogy politikai nyomásgyakorlás alatt dolgoztak, a szóvivő ezt azzal próbálta cáfolni, ez kizárt, hiszen a kormány tagjai közül senki nem akar tudós lenni. A már színen lévő tragédia ebben a pillanatban fordult át bohózattá, innen minden valóságtartalom kiveszett belőle, és neki is láthattunk volna hangosan röhögni, ha lett volna kedvünk a sírásra hajló szájunkkal. Gulyásnak ezt a kijelentését az ész világosságánál meg sem próbálom fölfejteni, mert lehetetlen, úgy mindösszesen az a tartalma, hogy azt csinálunk, amit csak akarunk.

Mégis hagy egy képet azért maga után ez a kétségbeesett kísérlet, amikor földereng bennünk a tudósklub rendes tagjaként Németh Szilárd a méretes fakanalával, Szijjártó a visszafogott tarajos professzor képében, és így tovább a végtelenségig, aminek a peremén Kósa lovagol a kupakjain. Viszont ez a kijelentés abból a szempontból is mellbevágó, hogy nem egyebet állít, mint azt, mi ugyan hülyék vagyunk (kormány), mégis kitekerhetjük a nyakatokat. Nem egyéb ez, mint az erő győzelme az ész fölött, a tudás kiröhögése, és a bunkóság diadalának bejelentése. Egyébként az a kirúgás önmagában is az volt. Viszont így lett kerek.

Zabálj vodafont

Amikor kezdett biztossá válni, hogy az Unió nem küld egy kanyi vasat sem, mert szerinte a burgenlandi traktorista pénze nem arra való, hogy a nerelit jachtokon kurvázzon, vagy uram bocsá, a kedves vezető röpülővel járjon meccsre harminc éves megszokásból, illetve a maffia mindent ellopjon, akkor Orbán elkezdett nyüszíteni, mint a fába szorul féreg. Annak a pillanatnak a terméke az extraprofitadó, amellyel azért sarcolnak boldog-boldogtalant – de nem a sajátjaikat -, hogy föltöltsék például a rezsivédelmi alapot, ami nagyon jól hangzik, de tartalma nincsen semmi az ég egy világon. Pántlika a szaron.

Ekkor, amikor a rezsivédelmi alap nagy hangon, mint a bávatag szavazó megmentésének záloga és Orbán jótéteménye bejelentődött, hétszáz milliárdban határozták meg azt az összeget, ami majd megvédi a megfagyástól a bamba magyart. Ehhez képest reszket most már egyre jobban mindenki, mi lesz, ha megérkezik az első, új metódus szerint kiállított számla, és nem lesz elég a komplett fizetése rá. Erre mondta Orbán, hogy tessenek kevesebbet fogyasztani vagy többet keresni, ő egyebet nem tehet, mit csináljon, szarjon sünt? Ez utóbbit csak gondolta azzal a toldással, hogy minden egyes sápítozó magyar bekaphatja.

És mindazok után, hogy ezt így lerendezte magában integetve a lelkiismeretének a peronon, magasabb szempontok után kezdett koslatni, ami nála egyet jelent a közpénzből való szerzéssel. Ilyenkor jár az agya azon, hogy mit lehetne még megszerezni, és legfőképp hogyan, hogy a pénzünkön fölvásárolt céget, egyebet aztán tovább lehessen passzolni alapítványnak álcázott rokonságnak. A módszerek bár átlátszóak, de nagyon kifinomultnak mondhatók mégis. Most épp a Vodafone magyarországi részlege tetszett meg valami miatt, ez azonban nagy cég, és rohadt sokba kerül. Valamivel többe, mint a rezsivédelmi alap.

Haladásunk előtt még egyszer nyugtázzuk, hogy a megsarcolt cégektől lenyúlt pénzt akárha valami Robin Hood, a mese szerint köztünk osztotta volna ki jótevőnk, nos ehhez képest cseszi el úgy ahogyan van az egészet. Ebből egy kanyi nem sok, annyi sem megy jótéteményi célokra, a Vodafone lesz megvéve belőle, ha könyvelésileg nem is egy soron szerepelnek. Állítólag energia-, háborús, és még a kutyatöke tudja, hányféle vészhelyzet, van, amit ráadásul a kedves vezető maga hirdetett meg és ki erős dobpergés közepette. Vészhelyzetben nem veszünk valag pénzért cégeket, vagy, ha igen, akkor nincsen vészhelyzet.

Minden hazugság, minden egyes szó, mondat és levegővétel. A vita azonban, hogy Nagy Márton miniszter idióta-e, mint ahogyan azt a Ryanair vezére mondta, amikor kirabolták, eldőlt. Nem az, a Ryanairt megnyúzza, sőt, szénné bünteti, a befolyt összegből pedig megveszi a Vodafone-t. Így kell ezt vészterhes időkben, sőt, a mágikus nemzetstratégiailag kiemelt vásárlássá kell nyilvánítani, aminek az a folyománya, hogy senki nem vizsgálhat semmit. Ez voltaképp felér egy titkosítással. Annyit tudunk, hogy a magyar állam (Orbán) negyvenkilenc százalékot, a fennmaradó ötvenegyet a 4iG fizeti, akinek nem tudni, honnan lesz erre pénze.

Hogy kétségink ne legyenek, milyen irányt vesznek itt a dolgok, a 4iG tulajdonosát Jászai Gellértnek hívják, akiről nemrégiben azt lehetett olvasni, hogy a Mészáros-birodalom agya és legfőbb irányítója. Lehetne itt szálazni a történetet tovább, de nem érdemes, a NER ez, és csak azért kaptuk fel a fejünket, mert itt rohadt sok pénzről van szó, és a pénzügyi adatokból az is látszik, hogy a Vodafone Magyarország eddig is aranytojást tojó tyúk volt, nos, most a mi pénzünkön megvéve másnak tojik tovább. Ez sem különös történet, ha valami vérlázító, az a vásárlás ideje, amivel egyetlen dolgot mutatnak: látványosan szarnak a ’zemberek fejire.

Már-már színpadiasan. Egyébként ezzel, s oly sok mindennel eddig, vége van. Mert ha a rajongó föl sem fogja, mert ésszel föl nem éri, mekkora pénz ez, és az eddigi összes többi is, mi, akik félig-meddig tudatunknál vagyunk a tébolydában, mi is csak tehetetlenül figyeljük, hogy miközben éhen veszni készülünk, életünknek nincs olyan szegmense, ahol csak egyet sasszézva is ne ezeket gazdagítanánk. Szedik ki a pénzt a zsebünkből, és tehetetlenek vagyunk, minden az övék, bankok, üzemek, telefontársaságok, vízművek, autópályák üzemeltetése, az egész elcseszett ország. Vége van, polgártársak, fölzabáltak mindent, miközben te éhendögölsz.

A léggömb elrepül

A nagy, pátoszos égrenézés és nemzeti sóhajtozás mellékzöngéjeként, annak mintegy oldalhajtásaképpen itt, a fatornyosomban Göncz Árpád teret avattak. Nem volt egyszerű az ellenzéki vezetésű városban is kiharcolni, hogy tere lehessen „Árpi bácsinak”, itt is élnek fideszista tulkok ugyanis, akik a szándék előkerültekor, hogy legyen itt egy ilyen nevű tér, kórusban kezdtek óbégatni, hogy szerintük méltatlan. A nem méltó az egész visítozáshoz az lett volna, ha azt mázolja az ember a képükbe, hogy méltatlan az anyád valaga, és még akkor is szende szűzként kommunikáltunk volna a bamba, idomított hadakkal.

Viszont lett tér, amint történetünk kezdetéből kiderült. És amikor leleplezték az utca-, esetünkben tértáblát, szinte érezhető volt, ahogyan a névadó súlya, tartalma, léte és emléke kitölti ezt a kis szegletet, amit a kórusban való tutulás ellenére névként megkaphatott, hogy mégis csak történjen velünk valami jó is a nagybüdös turulszaros semmiben. Mert óhatatlan kialakulnak a párhuzamok, összevetések méltóság és méltatlanság kapcsán, hogy mi történnék, ha netán Áder Jánosról óhajtanánk teret elnevezni, miféle képzetek töltenék be akkor a valót, egy kép esetleg homályosan valami bajuszos emberről egy potykával a kezében.

Meg még a Katalin. Akiből most akarnának valami szobrot farigcsálni, ám jelenleg a műanyag, malomkeréknyi Fidesz-fülbevaló, és a seggtörlővel ablakot pucoló szerencsétlen nő képe él bennünk, így hiába aggatják rá Diana hercegné levetett gönceit, amit az angol királyi család már a szeretetszolgálatnak adott át, sem formát, sem tartalmat nem kap tőle. Lötyög rajta a cirkuszi gúnya, ráadásul mise közben el is alszik, mert nem bírja a hivatala által rápakolt terheket, vagy csak hitetlen, és untatja a prédikáció illetve szentbeszéd. Hamar kipukkadt vagy csak föl sem töltődött héliummal, hogy méltósággal elröpüljön.

Mindezek messzeringó dolgok. Ezek a mi életünk a Fidesz falusi búcsúi porondján, a guruló Szent Istvánnal, huszárjelmezekkel, katonai jelszavakkal, amelyekkel a rendszer elérte már az ormait, ennél többet nem tud, és soha nem is akart nyújtani. De már saját magát is unja. Amikor Novák ott bóbiskolt a kamerák előtt, feje le-, lebicsaklott nem a megfáradt ember benyomását keltette, és nem is az alvó ember kiszolgáltatottságát mutatta, hanem egy olyan alakot, aki képtelen betölteni a rá szabott gúnyát nem annak hatalmassága, hanem üressége miatt. Novák csak egy vetített kép a falon. És voltaképp Orbán is önmaga karikatúrája már.

Elképzelhetjük őt is szoborként a jövőben, de mit látnánk a talpazaton, ha a művész híven akarná megmutatni tárgyát, egy dagadt embert trottyos gatyában, miféle egy szobor lenne az. Nem az esztétikum hiánya, hanem az üressége miatt, hogy állana előtte a jövő nemzedék az osztálykiránduláson, és néznék a kegyetlen kamaszok, nézd már, hogyan néz ki ez a szerencsétlen. És nem volna mit a táblára írni, hogy ki ő, miben hitt és mit akart, mert annyifélét, oly sok volt a gúnya, hogy a végére egy sem maradt. Amíg Novák a misén bóbiskolt, ő már haza sem jött, már ez sem érdekli, hacsak nem fél valamitől.

De nincsen mitől neki. Egyáltalán, holott azt hiszi van, de már országa sincsen, mindent kilopott belőle, csak ilyen csontváza maradt meg a hajdani hazának, amelyen rothadó húscafatokként lógnak a múlt emlékei, eszmedarabkák, kultúracsonkok, egy lerabolt, kifosztott, jelenétől megfosztott ország, amelynek egyetlen mondanivalója maradt. Egy kép, amelyen az elnökké felkent báb valami drága maskarában bóbiskol egy misén körötte a többi hitetlennel, akik, ha hinnének, tudnák, hogy a pokol tüzében fognak ordítani örökkön örökké méltatlan haláluk után. Ám ilyesmi félelmeik nincsenek. Kirántott hús van a fejükben.

Ez az augusztus 20. az elmaradt tűzijátékkal, az emiatt bocsánatért esedező meteorológusokkal, sőt és illetve az egy héttel eltolt lődözéssel inkább mutatja a totális tartalmatlanságot, hogy ahol valaha Magyarország volt, ott semmi sincs, a léggömb elrepült, ülünk a kiüresedett cirkuszban, az elefántok trombitálása is csak távolról hallatszik már, és a bohócok is szétszéledtek. Novák felébred, és megy tovább kereszténységet ordibálni, egyszer Orbán is hazajön, beül a Kossuth stúdióba, és előad valami méretes ökörséget. Semmi sem változik, mert mindennek már régen vége van.

Isten újra halni készül

A Magyar Ateista Társaság kampányba kezdett annak érdekében, hogy az őszi népszámláláson minél többen vallják magukat ateistának. A nevéből fakadóan istentagadó – és nem az inkvizíció, hanem az ontológia értelmében – grémium nem arra kéri az embereket, hogy ők tagadják meg istenüket, hanem sokkal inkább arra, ne hazudják azt, hogy van nekik, ha nincs. A társaság célja világos és ésszerű, ám még ők sem kényszerültek volna erre, ha a Fidesz és csatolmányai nem taknyoznának össze mindent a műkereszténységükkel kizárólag halami megfontolásból, ami mára már szinte keresztényi tébollyá fokozódott nagy valószínűséggel igazi társadalmi igény nélkül.

A társaság – mint írják – csupán arra szólít fel, hogy azok nyilatkozzanak agnosztikusan, „Akiknek elegük van a keresztény Magyarország szólamából, az egyházak és az állam összefonódásából, a régimódi kereszténydemokráciából azoknak fel szeretnénk hívni a figyelmét arra a lehetőségre, hogy a népszámláláson vallhatják magukat kifejezetten ateistának, felekezeten kívülinek, vagy megtagadhatják a válaszadást a világnézeti kérdésre”. – Mindenképpen méltánylandó igyekezet, és szándékaiban nem is a hitét kérdőjelezi meg senkinek, csupán arra bíztat, merje bevallani, hogy nem hisz. Ez azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek kimondva tűnik.

A legutóbbi népszámláláskor uszkve ötvennégy százaléknyi magyar vallotta magát kereszténynek, és akkor még a vallásukat nem gyakorlókról, a rendszeres templomjárók sokkal kisebb arányáról nem is beszéltünk. Ám, mint azt mi mindannyian a saját életünkben és életünkön tapasztaljuk, a regnáló hatalmat ez a lehető legkisebb mértékben sem akadályozza meg abban, hogy keresztény Magyarországról, keresztény kultúráról óbégasson minden valódi tartalom nélkül. Mint mondtuk, tisztán és egyértelműen a hatalom megtartásának érdekében, noch dazu a pénzek ellopásának lehetősége miatt, lévén, ember nincs, aki ellenőrizni tudná, mi a sorsa az egyházak számára lepasszolt immár ezermilliárdoknak.

A Magyar Ateista Társaság azt szeretné elérni, hogy a magukat kereszténynek vallók aránya a mostani népszámlálás után ötven százalék alá essen, ám számunkra nem világos, mi az a cél a tisztánlátás mellett, amit ezzel el szeretnének érni. Kétharmadot is lehet szerezni egyharmadnyi szavazattal, egy ötven százaléknál alig kevesebb eredmény az a Fidesznek száz százalékos többség, de tovább menve a hatalom működési mechanizmusának még az is édesmindegy lenne, ha nulla százalékban lennének a Krisztusban hívők az országban, Alaptörvényünk akkor is keresztényi gyökereken nyugodna, mint ahogyan a homokos Szájert sem igazán zavarta a homofób pártja, míg le nem bukott.

Kétségeink útján tovább haladva még az is előadható, a műkereszténység ünnepi szervező hatalmát mindenki átvette, az ellenzéki vezetésű városokban is bevett a kutyaszar ökumenikus felszentelése, és évek óta arra nem volt példa, hogy bármi is ne így történjék. Mindenki a Fidesz forgatókönyvéből dolgozik, hozzá téve, hogy egy ellenzéki is természetesen hihet, de, ha hitetlen, azt ma már ő is fél bevallani. Ezt a közállapotot nevezzük a mindent ellepő keresztény takonynak, amiből nagyon nehéz kikecmeregni. Az volna tán az első lépés, ha ledőlne az a tálib tabu, hogy a vallással még viccelni sem lehet, holott dehogynem, csak az a baj, hogy kies hazánkban már ehhez is merészség kell.

Jól mutatja a téma tabusítását, hogy a kormánysajtó a hír meghalltakor egészen élénk visításba kezdett, hogy itt a libsik le akarják kaszabolni az ő nemlétező kereszténységüket, hogy a keresztény hazára törnek, az álmokban sem létező keresztény kultúrájukat akarják lerombolni, és minden ehhez hasonló világvége jön el, ha ez bekövetkezik. Nem akarnánk itt elkeseríteni a tiszteletre méltó Társaságot, de szél ellen nem lehet pisálni, s ha egy kurva a saját magát hirdető oldalon önmagát katolikusként definiálja, akkor nem csak azt mutattuk meg, milyen mélyen ül a baj, hanem en bloc kies hazánk morális állapotára is rávilágítottunk. Hogy beírja, mert baj abból nem lehet.

A bajok nagyságát pedig az jelzi leginkább, hogy az emlegetett kurvánál talán még rosszabb erkölcsű állapotban vannak országunk hitet visítozó nagyjai, és akkor az otthonkás Mari nénik bávatag hitéről nem is beszéltünk, ami szintén csak a rítusok betartásában mutatkozik meg, mert az igazi hithez is kell egy minimális ész, az isten megtagadásához még több. Nincsen ennyi okos ember az országban, sőt, tele vagyunk hülyékkel, akik Istenről és hitről mit sem tudva nyálcsorgatva mondják magukat kereszténynek, holott azt sem tudják, mi az. Hogy a nem létező Isten bennük meghaljon, az lehetetlen, így addig is mondogatják a miatyánkot a köszvény ellen, mert erre vannak dresszírozva. Ui.: az ügy nemes, csak kilátástalan.

Szén, gyere fel

Emlékszünk még ezen a Szent Istvántól hömbölgő és fortyogó napon, hogy a kedves vezető milyen bájos tanácsot, mintegy útmutatást adott az ő éhen veszni készülő népének. Azt javallotta a megnyuvadás ellen, hogyha nincsen elég pénze rezsire, ne fogyasszon annyi gázt, egyebet, ne hörbölje mintegy átszellemülten a naftát, hanem fújjon visszavonulót, hátráljon meg csendesen a fűtés és világítás elől. De – emelte fel atyaian duci kis ujját egyetlenünk – az is gyógyír a bajra, ha több pénzt keres. Amióta ez a bölcsesség elhangzott, mindenki elindult pénzt keresni, de jól eldugták, s emiatt a kedves vezető anyukája manapság sűrűn csuklik.

A Fidesz, és ami vele egy, a NER arról híres, hogy megoldani dolgokat nem képes. Visítást generálni igen, a helyzetet fokozni még jobban, így momentán az ország valami tehetetlenségi erőtől hajtva eldöcög egy darabig, aztán hamarosan zökken egyet, s megáll. Addig is ordítunk. Ebben a Párt és annak tagjai, mindenféle funkcionárusok, miniszterek és más állatfajták járnak az élen. Egy hatalmas gyurcsánysorosbrüsszel az élet, nekünk pedig az atyai tanácsok maradnak. Lefordítva ezt kocsmában is érthető nyelvre, sörhabosan ezt kapjuk: felőlem föl is fordulhatsz. Ez jár a fejünkben a pénz keresése közben, amit persze nem találunk.

Eldugták egészen mélyre valahová. És úgy rójuk kietlen életünk szikes tájait, hogy közben tudván tudjuk, van, akire másképpen süt a nap. Mert létezik a Fidesz fazoka, ami a galeri törzshelyének közepén rotyog, és meregetnek belőle, kinek mennyi, hogy jutmarad a nagyok után, mint a krokodil fogait tisztogató kis madárkáknak, ha a krém a sűrejét már elvitte. Kegyetlen az élet ott a fazék körül, a helyzet jelen állása szerint csak a legelvetemültebbek maradnak színen, de ez csupán mellékszál a közlendőnkben. Mert a fideszistáknak is kell rezsit fizetni, a tél közelít, rövidülnek a napok és jön a soha véget nem érő éjszaka.

A gyurcsánysorosbrüsszel üvöltés által generált helyzetben nem létező veszélyekre találnak ki egyáltalán nem működő és nem lehetséges megoldásokat, amelyek közül a legszebb az az orbáni ábránd, mintegy lázálom, hogy az energiaválság ellenszere a magyari széntermelés felfuttatása, hogy ipari-agrár ország legyünk újra. De ez csak a zamata az egésznek a múlt század ötvenes éveiből fölszivárogva – ütemes taps –, mert mondani mindent lehet. Amint megszületett ez az eszement idea, az ehhöz értők azonmód mondták, ezt nem lehet, egészen konkrétan fizikailag lehetetlen, évekbe telhet a bányák újra nyitása, és bányász sincsen.

Mit nekünk ész, mit nekünk érv, a kurzus ragaszkodik a hülyeségéhez, és fokozza a helyzetet megint, amikor két fideszistát jobb név híján szénbiztossá nevez ki. Az ő feladatuk ezek után koordinálni a barnakőszén és a lignittermelés fokozását, elemezni az ehhez szükséges munkaerőigényt, ilyeneket. Megmondták, hogy ez nem megy, nem baj, mert ahogyan egy nappal előtte esőnéző bizottságot létre lehetett hozni, ez sem sokkal nagyobb hülyeség, ha gyakorlati haszna egyiknek sincsen. Sokat dolgoznak a fiúk, lányok azon, hogy úgy tűnjön, dolgoznak. De az a legszebb, hogy ehhez képesek komoly pofát is vágni.

Ha csak ennyi volna, neki sem láttam volna a dolgozatnak. Ami kihegyezte a pennámat, az az, hogy mindezért a szarért a két miniszteri biztos havi félmillió forintot kap. Természetesen az összes többin túl. És ezen a ponton csatlakozunk vissza a kedves vezető útmutatásaihoz, hogy keressünk több pénzt, ha a télen nem akarunk meggebedni. Havi félmillió több millió honfitársunknak olyan álom, ami soha nem teljesedik be, ezek pedig resztliként, habként a kakaóra teszik zsebre. Eddig még soha nem foglalkoztam ezeknek a fizetésével, sokkal inkább a rezsim morális oldalával, most azonban a pénz erkölccsé vagy annak hiányává vált.

A kutatási területemhez tartozik tehát, de nem mondom ki, amit gondolok, és mindenkinek megadom a káromkodás teljes szabadságát egy toldással, azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem ér semmit. Régebben még abban is bíztam, hogy ezek a kis jegyzetek eljövendő tárgyalásokhoz adnak majd jó alapanyagot. Ma már azt is tudom, hogy ilyenek soha nem lesznek. De legalább megpróbáltam, mint McMurphy a Kakukkban azt a kurva cuccot a fürdőben, aki aztán ugyan belehalt a lázadásba, de a hatalmas indián a végén kiszaladt a széttört üvegfalon. El a virágos rétekre madarakkal fütyörészni.

Zárjunk mi is vidáman. Képzeljük el a két szénbiztost munka közben, ahogyan számolják a nem létező fejtés hozamát, sztahanovista munkaversenyt hirdetnek elődiek után és azokhoz méltóan, s ha már ez sem segít, elmennek a bányához jövesztő táncot járni, hogy szén, gyere fel. Ha nem jössz, én megyek le – lehetne a pörformansz méltó zárása. S hiába képzeljük őket szénporos képpel, és mondjuk háncsszoknyában, hogy tényleg jobb legyen a kedvünk, arra kell rádöbbennünk, nem lesz az. Elveszítettük a nevetés képességét, ami Kierkegaard atyánk szerint a legnagyobb tragédia, ami érhetett minket.

Égnézés

Az augusztus 20-i szakrális ünnepkör zavartalan lopását bonyolító operatív törzsön belül megalakult tegnap egy, az időjárást figyelő kisebb törzs. Nevezhetnénk akár agytörzsnek is. Ez a szerv, mint tudjuk, az életfunkciók tudattalan fenntartásáért felel, hogy el ne felejtsen levegőt venni a delikvens például. De ebbe mélyebben ne menjünk bele. Csupán azért jutott eszembe, mert „Az ifjú Sheldon” című sorozatban hangzik el nagy röhögések közepette, miszerint a szomszéd pulykája annyira hülye volt, hogy tátott szájjal fölnézett az esőbe, és megfulladt. Itt azonban biztosan komolyabb dolgokról van szó, itt Szent István fog kerekeken gurulni.

Mert elsősorban azért kell izgulni a grémiumnak, hogy ne essen az eső, ugyanis akkor le kell fújni a milliárdos tűzijátékot, ami így – titkosan – sokkal többe kerül majd, mint a puffogtatás, és csődbe megy az ország. Hacsak nincs már abban most is. Viszont van nekem szívem, és nem képzelem el az új testületet kompletten tátott szájjal az eget nézve, pedig tehetném. A pulyka analógiára nem is gondolva. Ám a helyzet komolyságát mégis átérezve azért annyit el merek képzelni, amint ennek a társaságnak a tagjai büszkén írják majd az önéletrajzukba ezt a magas hivatalt a többi mellé. Megemlítik az égnézési jártasságukat is.

Mint tudjuk, a nagyobbik törzs – amelynek az oldalhajtása ez a kisebbik – feje és atyaistene Kovács levelező, aki ím megtalálta a rá szabott feladatot. Irányítja ezeket az égnézőket, s ha volna esze, megbízná őket azzal a plusz feladattal, hogy a felhők mögött próbálják megtalálni Isten iszonyú arcát. Szükség volna rá, hiszen most a NER soraiból egymásnak ellentmondó könyörgésekkel bombázzák, az egyik esőt akar – emlékezzünk Nagy miniszter redős homlokzatára, vagy Novák naccsága fohászaira -, míg ezek meg éppen az ellenkezőjét, hogy ne adja már az Úr az esőt. Isten pedig ettől meg fog hasonlani.

Nem tudjuk, milyen egy eszét vesztett Isten, de nekünk már teljesen mindegy, a tébolydába úgyis ritkán süt be a nap, és akkor is csak a rácsok árnyékai látszanak kérlelhetetlenül a betonon. Pedig láthatná, amiként még a kipcsak mögül előbukkan a dakota vér, és esőtáncot lejt Nagy miniszter bőr ágyékkötőben, azonban Kovács levelező karikás ustorral csapkodja a lábát, hogy elvétse a ritmust. Amit itt előadok, az a lehető legvéresebben komoly, éppen illik az időjárásnéző törzsi törzshöz, ami bizonysáságát adja annak a minapi olvasói megállapításnak, hogy ezek egyre többen vannak, egyre hülyébbek és hangosabbak.

Nem akarnám kies hazánkat itt elsiratni, mert olyan már régen nincsen. Itt már csak mozi van, illetve a gonosz gépész, aki vetít nekünk. Valami azonban el fog dőlni ezekben a napokban. Mégpedig az, hogy a tűzijátékot szétverő esőért imádkozók szava, vagy az ellenérdekelt oldal könyörgése hangosabb a felhők fölött, és most a kiszáradó Balatont felejtsük el. Huszadikán kard ki kard, Isten előtt az lesz a kérdés, kivel tegyen jót, s aznap majd eldől az is, a Teremtő elnézi-e a gonosz tobzódását, mert akkor utána nem lesz okunk hinni benne. Igaz, sok eddig sem volt. Bár ez nem is hitkérdés, mert a végén csak annyit lehet mondani, na, ugye.

Ez pedig nem egy komplett ima. Viszont állapotunkról sokat mutat, és elég lehangoló képet fest, hogy azoknak, akik Orbán bukását óhajtják, már egy viharért kell esedezniük, mint valami középkori színműben. Nem valami veretes program, de ez van, ezt kell szeretni. Vagy okádni tőle gusztus szerint. Másfelől viszont az, hogy kormányzati szinten hoznak létre esőleső csoportot, mindent elmond arról, hová jutottunk tizenkét év alatt. És tényleg majd izgulunk kicsit, hogy ne akadjon ifjú Sheldon-féle pulyka közöttük, bár minden megeshet a Kósa fémjelezte elitre gondolva kognitív erő szempontjából.

Ez, amit itt előadok, egy zokogás, csak nem látszik. Ebben pedig a hazámat, tégedet és magamat siratom bús keservesen, ha nem is vehető ki annyira. Bíztató azonban, hogy mint a NER hírirodája elmondta nekünk, az agytörzs azonnal tudatja a széles publikummal, milyen eredményre jut az eget lesve. Innentől pedig tessenek nyitott szemmel járni az utcán. Mert ugyan neveket nem kaptunk, kik a magas hivatal tagjai, bávatagon, de, ha tátott szájjal, az eget kitartóan bámuló polgártársat látnak, ő biztosan a csoport tagja lesz. Annyit még útravalóul, hogy mindenképpen legyenek hozzá irgalmasak, de igazán: Sziddhartha-módján.

Égnézés

Az augusztus 20-i szakrális ünnepkör zavartalan lopását bonyolító operatív törzsön belül megalakult tegnap egy, az időjárást figyelő kisebb törzs. Nevezhetnénk akár agytörzsnek is. Ez a szerv, mint tudjuk, az életfunkciók tudattalan fenntartásáért felel, hogy el ne felejtsen levegőt venni a delikvens például. De ebbe mélyebben ne menjünk bele. Csupán azért jutott eszembe, mert „Az ifjú Sheldon” című sorozatban hangzik el nagy röhögések közepette, miszerint a szomszéd pulykája annyira hülye volt, hogy tátott szájjal fölnézett az esőbe, és megfulladt. Itt azonban biztosan komolyabb dolgokról van szó, itt Szent István fog kerekeken gurulni.

Mert elsősorban azért kell izgulni a grémiumnak, hogy ne essen az eső, ugyanis akkor le kell fújni a milliárdos tűzijátékot, ami így – titkosan – sokkal többe kerül majd, mint a puffogtatás, és csődbe megy az ország. Hacsak nincs már abban most is. Viszont van nekem szívem, és nem képzelem el az új testületet kompletten tátott szájjal az eget nézve, pedig tehetném. A pulyka analógiára nem is gondolva. Ám a helyzet komolyságát mégis átérezve azért annyit el merek képzelni, amint ennek a társaságnak a tagjai büszkén írják majd az önéletrajzukba ezt a magas hivatalt a többi mellé. Megemlítik az égnézési jártasságukat is.

Mint tudjuk, a nagyobbik törzs – amelynek az oldalhajtása ez a kisebbik – feje és atyaistene Kovács levelező, aki ím megtalálta a rá szabott feladatot. Irányítja ezeket az égnézőket, s ha volna esze, megbízná őket azzal a plusz feladattal, hogy a felhők mögött próbálják megtalálni Isten iszonyú arcát. Szükség volna rá, hiszen most a NER soraiból egymásnak ellentmondó könyörgésekkel bombázzák, az egyik esőt akar – emlékezzünk Nagy miniszter redős homlokzatára, vagy Novák naccsága fohászaira -, míg ezek meg éppen az ellenkezőjét, hogy ne adja már az Úr az esőt. Isten pedig ettől meg fog hasonlani.

Nem tudjuk, milyen egy eszét vesztett Isten, de nekünk már teljesen mindegy, a tébolydába úgyis ritkán süt be a nap, és akkor is csak a rácsok árnyékai látszanak kérlelhetetlenül a betonon. Pedig láthatná, amiként még a kipcsak mögül előbukkan a dakota vér, és esőtáncot lejt Nagy miniszter bőr ágyékkötőben, azonban Kovács levelező karikás ustorral csapkodja a lábát, hogy elvétse a ritmust. Amit itt előadok, az a lehető legvéresebben komoly, éppen illik az időjárásnéző törzsi törzshöz, ami bizonysáságát adja annak a minapi olvasói megállapításnak, hogy ezek egyre többen vannak, egyre hülyébbek és hangosabbak.

Nem akarnám kies hazánkat itt elsiratni, mert olyan már régen nincsen. Itt már csak mozi van, illetve a gonosz gépész, aki vetít nekünk. Valami azonban el fog dőlni ezekben a napokban. Mégpedig az, hogy a tűzijátékot szétverő esőért imádkozók szava, vagy az ellenérdekelt oldal könyörgése hangosabb a felhők fölött, és most a kiszáradó Balatont felejtsük el. Huszadikán kard ki kard, Isten előtt az lesz a kérdés, kivel tegyen jót, s aznap majd eldől az is, a Teremtő elnézi-e a gonosz tobzódását, mert akkor utána nem lesz okunk hinni benne. Igaz, sok eddig sem volt. Bár ez nem is hitkérdés, mert a végén csak annyit lehet mondani, na, ugye.

Ez pedig nem egy komplett ima. Viszont állapotunkról sokat mutat, és elég lehangoló képet fest, hogy azoknak, akik Orbán bukását óhajtják, már egy viharért kell esedezniük, mint valami középkori színműben. Nem valami veretes program, de ez van, ezt kell szeretni. Vagy okádni tőle gusztus szerint. Másfelől viszont az, hogy kormányzati szinten hoznak létre esőleső csoportot, mindent elmond arról, hová jutottunk tizenkét év alatt. És tényleg majd izgulunk kicsit, hogy ne akadjon ifjú Sheldon-féle pulyka közöttük, bár minden megeshet a Kósa fémjelezte elitre gondolva kognitív erő szempontjából.

Ez, amit itt előadok, egy zokogás, csak nem látszik. Ebben pedig a hazámat, tégedet és magamat siratom bús keservesen, ha nem is vehető ki annyira. Bíztató azonban, hogy mint a NER hírirodája elmondta nekünk, az agytörzs azonnal tudatja a széles publikummal, milyen eredményre jut az eget lesve. Innentől pedig tessenek nyitott szemmel járni az utcán. Mert ugyan neveket nem kaptunk, kik a magas hivatal tagjai, bávatagon, de, ha tátott szájjal, az eget kitartóan bámuló polgártársat látnak, ő biztosan a csoport tagja lesz. Annyit még útravalóul, hogy mindenképpen legyenek hozzá irgalmasak, de igazán: Sziddhartha-módján.