Már több mint egy éve volt itt ez a fogoly. Bár nem is volt igazi fogolynak nevezhető, mert előzetesben ült, és ilyet sem látott még soha Dezső, a foglár, ilyen hosszú előzetest, pláne, hogy igazából nem is lehetett tudni, mi a bűne neki. Ki nem hallgatták, semmit sem csináltak vele, csak volt itt, foglalta a helyet, és egyfolytában figyelni kellett, ez volt a direktíva, és ez az agyára ment Dezső, a foglárnak. És igaza volt abban, ha nem is tartotta igazi fogolynak.
Egy hibátlan, tankönyvi rab az csíkosban van vagy tábori szürkében, cigarettát kunyerál és várja a beszélőt. Ez meg fehér ingben urizált itt neki, nem bagózott és választékosan beszélt, hallatlan. Ehhöz senki nem jöhetett az ügyvédjén kívül, azzal pusmorogtak, különben meg csak olvasott a fehér ingjében reggeltől estig. Mi a szart lehet olvasni annyit, annyi betű nincs is a világban, amennyit ez elolvasott. Így vélekedett Dezső, a foglár, és innentől érthető, ha növekedtek benne az indulatok az egyes számú fogollyal szemben.
Mert csak így nevezte már, ennyi hosszú idő után, és tele volt ellenszenvvel iránta. Ez nem emberi gyengeség volt, hanem inkább szakmai indulatnak lehetett nevezni, mert, lássuk be, nem mindennapi történet volt ez, és Dezső, a foglár kínosan volt, ha valami nem a napi rutin szerint alakult. Elmúlt tőle a komfortérzete, fölfúvódott a gyomra és szorított az öve, sőt, valami miatt viszketni is kezdett a legváratlanabb helyeken, és vakarózni volt kénytelen, ami kínos volt a többi fogoly és a főnökei előtt.
Egyik nap, kedd volt, azt hiszem, nappalos volt Dezső, a foglár. Jól bereggelizett, pörköltöt, hogy bírja a műszakot, beült az irodájába, és nekilátott a figyelésnek. Nézte a monitorján az egyes számú foglyot, aki ott olvasott neki a fehér ingjében zavartalan nyugalomban. Hat óra is alig múlt, amikor Dezső, a foglár megint fölfúvódott, ettől fészkalódni kezdett, és látta, hogy az meg csak olvas. Nem tudta, miért, de kiment, odament a zárka ajtajához, és a kémlelőn nézte. Olvasott.
Aztán nem bírta tovább, elővette a kulcsokat, és berontott. Már az is baj volt, hogy az egyes számú fogoly lassan és nehezen vágta vigyázzba magát, és azt a kurva könyvet még mindig, eközben is szorongatta. Makulátlan volt a fehér ingje neki, meg, mintha most jött volna a fodrásztól. Köszöntött, és nézett az ártatlan, bánatos szemeivel, ami még pláne ingerlő volt. Dezső, a foglár körülnézett, és poklokat látott, meg Szodomát. Halomban álltak a könyvei.
Nekilátott számolni, hogy aszongya, egy, kettő. Kis szünet, és fölsóhajtott, elcsodálkozott: mennyi! Mennyi sok könyv. Látta, hogy itt szabály van sértve, ebből jegyzőkönyv lesz, szabálysértés, fegyelmi, ilyenek. Vette a tollát kéjes vigyorral, a na, most megvagy mosolyával, és csodák csodája, egyből elmúlt a puffadása. Így fedezte fel bajai okát, ezért szakmai indulata, rendféltő fölhorgadása kiteljesedett, és egy jól irányzott kérdésben csúcsosodott ki.
– Hány könyve van magának? – ezt sikerült összehozni.
– Nem tudom. – felelte a fogoly, ami kihozta a béketűrésből a foglárt, és fölcsattant.
– Ne pimaszkodjon itt nekem, számolja meg!
A fogoly rakosgatta a könyveket, a foglár megint nekilátott, egy, kettő, mennyi, és itt elakadt. Idegesítette magát nagyon, míg a másik a végére ért a számolásnak, dobolt az ujjaival, és újra kérdezett.
– Mennyi?
– Harminckilenc. – mondta a fogoly, és Dezső, a foglár már nyeregben érezte magát, érezte mintegy, a vérszagot, és innentől nem volt megállás.
– Szabályellenes. – elégült ki először a foglár, de még rárántott.
– Maga borostás is. – szúrta oda – Ez is szabályellenes.
– Három napos. – próbálkozott a fogoly, ám a foglár közbevágott.
– Ne feleseljen, ne felsőbbrendűsködjön itt. Kirágja itt nekem magát a falon, aztán senki föl sem ismeri. – így mókázott – Jegyzőkönyvezzük.
– Már ne haragudjon…- így kísérletezett a fogoly, de ezzel magára hozta a foglár egy év alatt fölgyülemlett összes szakmai indulatát.
– Fogja be a pofáját! Szőrös, sok a könyve, és a párnája is hogyan áll. – emelte négyzetre a dolgokat Dezső, a foglár.
– Hogyan? – értetlenkedett a fogoly, de már elszabadult minden.
– Szemtelenkedik. Jegyzőkönyvezzük. Kajla a füle. Fölírjuk. Nem tetszik a szeme színe. Megjegyezzük. Értse már meg, maga barom, azt csinálok magával, amit csak akarok. Érti? – ült bele a nyeregbe a foglár teljesen.
– Nem. – válaszolt a fogoly, de fölöslegesen teljesen, szavak itt már nem játszottak ugyanis, csak a pőre, kegyetlen élet.
– Na, ügyvéd úr…- mondta gúnyosan a foglár – kiszórja a könyveit, nekiáll klozettot súrolni, megborotválkozik és befogja a pofáját. Jó lesz így? – ömlött el a szadista lelke Dezsőnek, a foglárnak, de a fogolynak szeme sem rebbent.
– Nem. – csak ennyit mondott lakonikusan, és Dezső, a foglár érezte, hogy megint puffad, viszket a háta, guvad a szeme és mindjárt elájul.
– Na, majd a fegyelmi tárgyaláson, s aztán. – ennyit préselt még ki magából, kitántorgott a zárkából és hasra esett a folyosóra szórt könyvekben. Káromkodott, valahogyan bejutott az irodába, és remegő kézzel nekilátott jegyzőkönyvet írni a kihágásokról. Folyt róla a víz, és látta ám a monitoron, hogy az egyes számú fogoly áll a cella közepén a fehér ingjében, és fütyörészik.
– Rohadék. – ennyit préselt ki magából Dezső, a foglár, és elöntötte a tehetetlen fölöslegesség iszonytató érzése.