Az egyes számú fogoly

Már több mint egy éve volt itt ez a fogoly. Bár nem is volt igazi fogolynak nevezhető, mert előzetesben ült, és ilyet sem látott még soha Dezső, a foglár, ilyen hosszú előzetest, pláne, hogy igazából nem is lehetett tudni, mi a bűne neki. Ki nem hallgatták, semmit sem csináltak vele, csak volt itt, foglalta a helyet, és egyfolytában figyelni kellett, ez volt a direktíva, és ez az agyára ment Dezső, a foglárnak. És igaza volt abban, ha nem is tartotta igazi fogolynak.

Egy hibátlan, tankönyvi rab az csíkosban van vagy tábori szürkében, cigarettát kunyerál és várja a beszélőt. Ez meg fehér ingben urizált itt neki, nem bagózott és választékosan beszélt, hallatlan. Ehhöz senki nem jöhetett az ügyvédjén kívül, azzal pusmorogtak, különben meg csak olvasott a fehér ingjében reggeltől estig. Mi a szart lehet olvasni annyit, annyi betű nincs is a világban, amennyit ez elolvasott. Így vélekedett Dezső, a foglár, és innentől érthető, ha növekedtek benne az indulatok az egyes számú fogollyal szemben.

Mert csak így nevezte már, ennyi hosszú idő után, és tele volt ellenszenvvel iránta. Ez nem emberi gyengeség volt, hanem inkább szakmai indulatnak lehetett nevezni, mert, lássuk be, nem mindennapi történet volt ez, és Dezső, a foglár kínosan volt, ha valami nem a napi rutin szerint alakult. Elmúlt tőle a komfortérzete, fölfúvódott a gyomra és szorított az öve, sőt, valami miatt viszketni is kezdett a legváratlanabb helyeken, és vakarózni volt kénytelen, ami kínos volt a többi fogoly és a főnökei előtt.

Egyik nap, kedd volt, azt hiszem, nappalos volt Dezső, a foglár. Jól bereggelizett, pörköltöt, hogy bírja a műszakot, beült az irodájába, és nekilátott a figyelésnek. Nézte a monitorján az egyes számú foglyot, aki ott olvasott neki a fehér ingjében zavartalan nyugalomban. Hat óra is alig múlt, amikor Dezső, a foglár megint fölfúvódott, ettől fészkalódni kezdett, és látta, hogy az meg csak olvas. Nem tudta, miért, de kiment, odament a zárka ajtajához, és a kémlelőn nézte. Olvasott.

Aztán nem bírta tovább, elővette a kulcsokat, és berontott. Már az is baj volt, hogy az egyes számú fogoly lassan és nehezen vágta vigyázzba magát, és azt a kurva könyvet még mindig, eközben is szorongatta. Makulátlan volt a fehér ingje neki, meg, mintha most jött volna a fodrásztól. Köszöntött, és nézett az ártatlan, bánatos szemeivel, ami még pláne ingerlő volt. Dezső, a foglár körülnézett, és poklokat látott, meg Szodomát. Halomban álltak a könyvei.

Nekilátott számolni, hogy aszongya, egy, kettő. Kis szünet, és fölsóhajtott, elcsodálkozott: mennyi! Mennyi sok könyv. Látta, hogy itt szabály van sértve, ebből jegyzőkönyv lesz, szabálysértés, fegyelmi, ilyenek. Vette a tollát kéjes vigyorral, a na, most megvagy mosolyával, és csodák csodája, egyből elmúlt a puffadása. Így fedezte fel bajai okát, ezért szakmai indulata, rendféltő fölhorgadása kiteljesedett, és egy jól irányzott kérdésben csúcsosodott ki.

– Hány könyve van magának? – ezt sikerült összehozni.

– Nem tudom. – felelte a fogoly, ami kihozta a béketűrésből a foglárt, és fölcsattant.

– Ne pimaszkodjon itt nekem, számolja meg!

A fogoly rakosgatta a könyveket, a foglár megint nekilátott, egy, kettő, mennyi, és itt elakadt. Idegesítette magát nagyon, míg a másik a végére ért a számolásnak, dobolt az ujjaival, és újra kérdezett.

– Mennyi?

– Harminckilenc. – mondta a fogoly, és Dezső, a foglár már nyeregben érezte magát, érezte mintegy, a vérszagot, és innentől nem volt megállás.

– Szabályellenes. – elégült ki először a foglár, de még rárántott.

– Maga borostás is. – szúrta oda – Ez is szabályellenes.

– Három napos. – próbálkozott a fogoly, ám a foglár közbevágott.

– Ne feleseljen, ne felsőbbrendűsködjön itt. Kirágja itt nekem magát a falon, aztán senki föl sem ismeri. – így mókázott – Jegyzőkönyvezzük.

– Már ne haragudjon…- így kísérletezett a fogoly, de ezzel magára hozta a foglár egy év alatt fölgyülemlett összes szakmai indulatát.

– Fogja be a pofáját! Szőrös, sok a könyve, és a párnája is hogyan áll. – emelte négyzetre a dolgokat Dezső, a foglár.

– Hogyan? – értetlenkedett a fogoly, de már elszabadult minden.

– Szemtelenkedik. Jegyzőkönyvezzük. Kajla a füle. Fölírjuk. Nem tetszik a szeme színe. Megjegyezzük. Értse már meg, maga barom, azt csinálok magával, amit csak akarok. Érti? – ült bele a nyeregbe a foglár teljesen.

– Nem. – válaszolt a fogoly, de fölöslegesen teljesen, szavak itt már nem játszottak ugyanis, csak a pőre, kegyetlen élet.

– Na, ügyvéd úr…- mondta gúnyosan a foglár – kiszórja a könyveit, nekiáll klozettot súrolni, megborotválkozik és befogja a pofáját. Jó lesz így? – ömlött el a szadista lelke Dezsőnek, a foglárnak, de a fogolynak szeme sem rebbent.

– Nem. – csak ennyit mondott lakonikusan, és Dezső, a foglár érezte, hogy megint puffad, viszket a háta, guvad a szeme és mindjárt elájul.

– Na, majd a fegyelmi tárgyaláson, s aztán. – ennyit préselt még ki magából, kitántorgott a zárkából és hasra esett a folyosóra szórt könyvekben. Káromkodott, valahogyan bejutott az irodába, és remegő kézzel nekilátott jegyzőkönyvet írni a kihágásokról. Folyt róla a víz, és látta ám a monitoron, hogy az egyes számú fogoly áll a cella közepén a fehér ingjében, és fütyörészik.

– Rohadék. – ennyit préselt ki magából Dezső, a foglár, és elöntötte a tehetetlen fölöslegesség iszonytató érzése.

A homlessz kutyája

Csak nem bír leszállni Orbán országa a hajléktalanokról, és tovább nyekteti őket, most épp a féltő gondoskodás meg az enyhítés álcájába bújtatva a gyalázatot. A vadászok, tolvajok és ingyenélők sáskahada, amely szarkupacot gyűjtőnéven országgyűlésnek nevezünk, most azt találta ki, hogy módszeresebben és precízebben kell vegzálni a szerencsétleneket, nem csak úgy hasra ütve cipelni őket egyből el a világ szende szeme elől a tömlöcbe, mert hová vezet ez.

Eddig nagy kegyesen az volt az écca, ha valaki nagy boldogságában az utcán éldegél, mert arra van késztetése, s nem azért, mert az orbáni pribékek kirakták a karon ülő kisdeddel együtt, emberbaráti módon nem tervezték elszedni azt a pénzt tőle, ami nincs is neki, mert akkor nem a csillagos ég lenne a kalapja, és szép, rogyasztott szárú naciban járna, mint a fényes tekintetű, szóval, csupán közmunka járt a kéretlen és végtelen szabadságért cserébe, illetve jóindulatú börtön fűtött szobával és teljes ellátással. Viszont ezek a kiváltságok és jótétemények náci precizitással módosulnak a fényes jövőben.

Eztán csak harmadjára viszik el a túlkényeztetett delikvenst, addig is azonban gondosan nyilvántartásba szedik, aktába írják. (Sorszámot a bőrére tűvel majd aztán kap, ha már teljes lesz a gyönyör.) A rend éber őre ezután majd felszólítja a szerencsétlent, hogy húzzon a francba a templom oldalától, és kap egy fekete pontot az ellenőrzőjébe. Kis idő múlva az összes nyüves homlessz minden adata ott hever majd az állam orra előtt, s ha harmadjára bukik le, hogy még mindig nem vett magának fűtött medencés villát az apja pénzéből, akárha Szijjártó, akkor betuszkolják őtet a rabomobilba, és huss, már nincsen is ott a zavaró tényező a bámészkodó elsőáldozók orra előtt.

A NER azonban gondoskodik magatehetetlenné tett alattvalóiról, mert, ha rabláncra veri, még enni is ad neki, és nem hagyja a tömlöc mélyin éhen dögölni. Azt írják, hogy: “A szankcióról bíróság dönt. Mivel az eljáráshoz az érintettet előállítják, a rendőrség ez idő alatt köteles gondoskodni a hajléktalan tisztálkodásáról és tiszta ruhájáról, de az érintett ingóságáról és vele élő állatáról is.” – Megindító ez az atyai szeretet és törődés, amellyel a rezsim viseltet az általa megalázott és megnyomorított organizmusok iránt, s ha már békén nem bírja hagyni, úgy tesz, mintha törődne vele, pedig csupán a lelkét is elveszi a gatyája után.

Akinek nincsen semmije, annyit is ér, akinek az emberi kapcsolatokból egy kutya maradt csupán a keresztényi akolmelegben, vele alszik, ő melegíti, és vele diskurál, elveszik azt is. Akárha J. A. zokogna, hogy “…a kis kanász sírva öleli át kővé varázsolt tarka malacát…”, mert mit tenne a homlessz barátjával a fakabát, ha nem a zord lelkű sintérnek adná át, hogy a bőréből aztán csizma készüljön a haditengerészet számára, mert erre utal ez is: “Az ingóságokat hat hónapig őrzik majd, ennek letelte után az arra kijelölt szerv megsemmisíti azokat.”

Hogy lefordítsuk ősmagyarra, mi készül itt, a következők miheztartás végett: a homlessz bácsit aktákba írják, onnan nézik, eltakarodott-e már a hívek kényes orra elől, sa ha harmadjára sem, bezsuppolják akkor őtet a dutyiba. A koszos és szakadt takaróját, a hálózsákját meg a redves párnáját, a bicskáját meg a dugóhúzóját megsemmisítik. Ha kutyával, macskával vagy tengeri malaccal beszélgetett magányában, velük dobta fel kies napjait, és ilyeneket szeretett, mert ennyi maradt neki, elveszik azt is. Megszüntetik a maradék emberi létét, és hatjegyű számmá változtatják, ahogyan azt megkívánja a náci állam törzsfejlődése, s amely kitaposott úton édes hazánk töretlenül halad. Meg a pokolba.