Ahogyan Béla alászállt Mary látogatása után a színevesztett világba, fogadta a meggyfa köszöntését, szignózta a kudarcot újra és megint, és azt is, hogy nincs mit tenni. Mert a szél alábbhagyott, így esély sem mutatkozott arra, hogy az ő szárnyán fogja menekülőre.
Nekivetette hát derekát a fának, eggyé vált a törzzsel, hangyák sztrádájává, mézek folyójává, füle búbján pattanni készült épp egy rügy, így közel állt Béla ahhoz, hogy virágba boruljon, amikor a rigó, ki más, aki a vállára szállt, s akár valami Bardo tödolt, úgy súgta az igét, úgy mormolta neki: fülelt a csend, egyet ütött, fölkereshetnéd ifjúságod, nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot.
Ezt sutyorogta ez a rigó, mint valami csábító kis ribanc vagy netán ördögfióka. És Béla fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, növekedett lobogva és képlékennyé válva, mint rajzfilmeken a csillagszemű bő gatyája. Így talált rést az idő masszív testén, hogy beszivárogjon azon, folyjon aztán vissza fél évszázadot, és ott állt előtte kölök Béla, csámpás, jól fésülten az iskola udvarán, fehér ingben és lobogó veres nyakkendőben.
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, hallatszott a rigó sutyorgása, és Edit néni, ó, a drága Edit néni is fehér ingben állt Béla szívében és piros nyakkendőben csakis, és Edit néni pattanó szívét feszítve húrnak dalolni kezdett akkor az azúrnak, és nem rőzse dalok, hanem a kiáltás, a szocialista ifjúság csatakiáltása hallatszott a drága Edit néni ajkai közül, hogy 498-as Petőfi Sándor Úttörőcsapat vigyázz, fogadás jobbról, zászlónak tisztelegj!
És Béla tisztelgett, meg fogadott jobbról, mindig csak jobbról, és pergett a dob is, mint ünnepélyes, hazának szolgáló akasztások során fölemelve a halált, hogy késői márciusokon ilyen halálokon szökkenjen szárba az új rabszolgaság.
Már el is térült volna Béla Edit nénitől, de a rigó, a csábító szirén csak sutyorogta, hogy lovagolok fűzfasípot fújva, gyí lovam, gyí betyár, így Béla csámpás jólfésülten tisztelgett a csapatzászlónak újra és megint, és szemei jobbra néztek, mert onnan fogadta azt. És átlátott a zászló felett, a börtön faláig, amely az égig ért, a peremén karikába göngyölített szögesdróttal, de tornaórán azért sikerült olykor-olykor átrúgni rajta a mögötte sétálgató rabok felhőtlen boldogságára, ahogyan váratlanul elibük pottyant a szabadság, ha csak labdaként, de azért mégis.
És míg pergett a dob, és a szocialista ifjúság bambán tisztelgett a zászlónak, hogy Béla meglássa bennük a későbbi párttitkárokat majd templomokban buzgólkodókat, a bánatos szeműeket és a duplagyűrűsöket, kit hogyan darált le az élet, így csapongott Béla álomban álom, és a rigó szívemben újra megtalálom duruzslására tornaórázott a napszítta, szélfútta, gaz ütötte betonpályán, testnevelt, hogy szemben a börtön fala, s ha átrúgta a labdát, az őrtoronyban fegyverrel feszítő őrt kellett kérlelni, akár egy morózus szomszéd bácsit, hogy adná vissza már.
S ha visszatért, azt a rabok rúgták, és a lábukból a labdával együtt a bűn röpült vissza, szocialista bűnök, hogy a Lenin szobrot vegzálták nagy, nemzeti ünnepeken, mert az a hatalom nem volt szemérmes, vagy annyi esze sem volt, hogy buszokkal és fekete leplekkel, kordonokkal, lengyel tapsolókkal barikádozza el azt a szobrot, mert hülye volt az a hatalom nagyon.
És olykor a labdákkal általános emberi bűnök szálltak vissza a szocialista ifjúság udvarára, feleséggyilkosság, csecsemőhalál, és ezt mind hallotta Béla és a szocialista ifjak serege, midőn testnevelt, és a tornapálya másik oldalán lévő hat emeletes szocialista ház folyosójáról hosszabbították meg a beszélőt, ordibálva a gyermeki fülnek terhes bűnöket és forró vágyakat, hogy teljes legyen az élet a szocialista nevelésben, amelyben most ugyanott, a tornapálya közepén, fogadták jobbról a zászlót és tisztelegtek.
Pörgött az a kurva dob, még mindig tartott a kivégzés, mert ez folyamatos volt, megállás nélküli, reccsentek a nyakak, roppantak a gerincek, míg a rigó sutyorgott és imamalmozott Béla fejébe bele, ott tartott épp, hogy a csillagok, a göncölök, meg akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, amikor Béla álomban dupla álom, a nagyanyja parasztudvarán volt épp, és a nagyanyja a napraforgók mögül játszott vele, hogy buncili, kuccs, és a rigó, ez a szemét már azt susogta, hogy láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és…
Itt tartott a rigó a varázslásban, amikor a ráolvasás megszakadt egy irdatlan reccsenéssel, ahogy a kandúr elroppantotta a rigó nyakát, hogy Béla fölébredt a meséből, hogy Edit néni, a dobpergés, a veres nyakkendő, a börtönök, a rabok, a látogatók, ezek felhővé szublimálódtak mind az összes, és tavaszi záporként szakadtak Béla nyakába.
Folyt a gerincén lefelé a múltja, és a macska, szájában még a rigó élettelen testével, a foga között odabökte, nagyon szívesen, kérlek alássan, nagyon szívesen, és elsompolygott megfrüstökölni a rigót. A kurva életbe – gondolta Béla – öregszem. Ezt állapította meg, és bekiáltott a fröccsök urának, hogy hozna neki már egy felest az izgalmakra, meg, hogy feledhessen, azért. És az egyik kajla felhőből mosolygott Edit néni, de nagyon, ajkat formázott magának, úgy szállt alá a magas levegőégből a szólam: sosem lesz vége. Sosem lesz vége.