Áder Máraival kurválkodott, miközben kitüntetést adott át, és az ég kegyes volt hozzá, miszerint nem szakadt rá. Idézgetett, szövegösszefüggésből ragadott ki, pofán köpte Márait úgymond, és, ami a leginkább elborzasztó az egész históriában, minderről halovány fingja sem volt. Áder ezzel odakerült, ahol a helye van, a traktorista, zoknis-szandálos párttitkárok és tanácselnökök közé, ám azok naiv világra csodálkozása nélkül, végtelen romlottan, mert neki módja lenne másképp élni, ámde nem akar.
A fiúk szeretnek költőkkel, írókkal takarózni. Idézgetnek ha kell, ha nem, folytatják a hagyományt, miszerint, ha beleszövik a mondandóba, az “ahogy a költő mondja” varázsigét, azzal igazuk növekszik, szépségük gyarapszik, sőt, olybá tűnik a bávatag hallgatóság előtt, hogy az előadó okos, járatos az irodalomban, azzal kel és fekszik. Orbán is Szabó Lőrincezett, a tanácselnökök József Attilára esküdtek, gimnazisták Adyra, a párttitkárok arra, amit eléjük raktak a papíron. Ezek olyan merényletek az irodalom ellen, amit az soha nem hever ki.
Áder viszont túlment ezen, ő a gondolat ellen követett el támadást ezeknek jól van így is elképzeléssel. Nincsen jól egyáltalán, mégpedig azért, mert az alaphelyzet, amit meg én rakok ide szíves fogyasztásra Ádernek meg az összes többi nerhuszárnak az a közkeletű Márai idézet, miszerint: “És ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt sunyi parasztok.” – S lám, máris itt áll előttünk Áder maga Orbánnal karöltve, s ami a leginkább örömteli, a szemünk előtt szúrja tökön magát, mert más dolgom nincsen, mint én is Márait idézzek, ha már szóba került.
„Úgy élünk Európa művelt és felelős erkölcsű népeinek tudatában, mint egyfajta tolvaj és emberevő cigányhorda…” – „Magyarországon az elmúlt huszonöt évben a vezető rétegek »keresztény, nemzeti« politikát követtek. […] A kereszténység nagy fogalmával simoniát űztek, úgy árulták a maguk kereszténységét, mint a papi címeket és kegyszereket. A nemzet nagy eszméjét úgy forgatták, mint a fütyköst; mindenkit tarkón sújtottak vele, aki másképpen mert a nemzet jövőjéről vélekedni, mint ők, az osztályuk és származásuk szerint hiteles keresztények és nemzetiek.”
„Én magyar vagyok, és keresztény, de elsőbbrendűen vagyok ember, s ha emberi voltom és hitem rovására követelnék – mint ahogy követelték nemrégen! –, hogy magyar és keresztény legyek, megtagadnám mindkettőt.” – “Csak a minőség érdekel, nem a mennyiség. Egyáltalán nem fontos ez a mesterséges, államilag lelkesített és pártolt embertenyészet. Ne csináljanak a németek, olaszok olyan sok gyereket. A magyarok se csináljanak olyan sok gyereket; inkább tehetséges, művelt és megfelelően nevelt embereket csináljanak. A dánok hárommillióan vannak, a finnek és svájciak négymillióan; mégis nagy nemzetek. Nem a számokon múlik egy nemzet nagysága. S talán csak a kis nemzetek őrzik meg a martalóc, nagy, fenevad népek között az európai műveltség örökségét. S ez fontosabb, mint ennyi vagy annyi selejtes ember.”
„A kereszténység igen nagy erő. Talán az egyetlen kivezető erő ebből az anarchikus zűrzavarból, amelyben a világ elsüllyedni látszik. De féltem a kereszténységet az Egyháztól. És féltem a papoktól. Két kereszténységről beszélünk, az Egyház, a papok és mi, másféle keresztények, akik az egyház és a papok szemében valószínűleg pogányok és eretnekek vagyunk. Én csak olyan kereszténységben hiszek, amely tagadja a nemzeti és földi hatalmat. Az Egyház és a papok akarják a földi hatalmat… Ha továbbra is papi iskolákra bízzák az ifjúság nevelését, akkor a demokrácia elvesztette minden fejlődési lehetőségét.”
“Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul…szíve mélyén visszasírja a »jobboldali, keresztény, nemzeti« világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül. Ez a fajta soha nem változik meg.”
Javasolnám Áder Jánosnak, ha már Máraihoz fordul, akkor ilyenek is jussanak eszébe, de tudom, hogy ez reménytelen elvárás. Áder Jánosnak ugyanis önálló gondolata nincsen, esetleg annyi, mint egy pontynak. Így, ha idéz, Christian Morgenstern, “A hal éji éneke” című műalkotása állna jól neki, amit Szabó Lőrinc magyarításában mutatok meg:
ˉ
˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘
Ez a világhíres mű, és ez nem vicc. Tessenek elképzelni Áder száját, miközben ebből citál. Ugyehogy csudálatos?