Kategória: Egyéb

Most képzeljük el, midőn Semjén Zsolt tiltakozásul az ellen, hogy Hadházy táblát emel a kedves vezető ábrázata elé, miszerint „Muszáj hazudnia, mert túl sokat lopott”, fogná magát, kipattanna az ülésterem közepére, és valami észveszejtő népi táncba kezdene, hogy még Kövér pedellusnak is tátva maradna a szája. Ott csűrdöngölne Semjén Zsolt, járna a lába, haja repkedne a légben, annyira tiltakozna ő, de szép is lenne… Nem ment el az eszem, csak olvastam egy hírt messzi vidékről.

Ez azt mondja nekünk, hogy kiutasították szerdán az új-zélandi parlament ülésterméből Rawiri Waititit, a Maori Párt társelnökét, miután hagyományos maori harci táncot, hakát mutatott be tiltakozásul az ellenzéki Nemzeti Párt „rasszista retorikája és propagandája” ellen. Hogy értsük, a Maori Párt a kormányzó erő, és az ellenzék kekeckedése miatt kezdett bele a hakába Waititi bácsi, ezért asszociáltam Semjénre, mint aki szintén így tiltakozhatna ahelyett, hogy a gazdája azt mondja, „boldog karácsonyt”.

Így igazán kifejezhetné a magyar kormányzó erő nemzeti elkötelezettségét a globalista internacionalisták ellen. A helyzet is hasonló itt, mint a távoli vidéken. Waititit nem először küldték ki az ülésteremből: februárban azért kellett távoznia, mert visszautasította, hogy nyakkendőt viseljen, azzal érvelve, hogy az nem képezi a hagyományos maori viselet részét, és “gyarmati ruházat”. Mi pedig, ahogyan békemenetekről tudjuk, nem leszünk brüsszelita gyarmat, és látjuk, hogy Semjén máris ott van, ahol ez a Waititi.

Viszont akkor tényleg nem ártana következetesnek lenni, azaz, bő gatyában, dolmányban és karikás ustorral a kézben járni-kelni a nagyvilágban, ha már annyira nemzeti ez a cirkusz. A mi nagyjaink azonban csak a bocskaiig jutottak el, azt jelezve ezzel, hogy a nemzeti jelzőjük egyáltalán nem a népről szól, hanem csakis a “felsőbb” rétegekről, és máris előttünk van az Úri muri és a Rokonok világa, viszont a Rózsa Sándoré meg nem. Ebből is kitetszik, hogy mindenből minden kikövetkeztethető, semmi sem magában álló véletlen.

Hanem ez a haka. Ez a harci tánc. A legutóbbi kosárlabda világbajnokságon is az új-zélandi válogatott minden meccs előtt ezzel riogatta az ellenfeleket. Ott toppogtak és ordibáltak a pályán, és az ellenfél valószínűleg meg is rémült. Viszont mindenki elverte őket, mert az élet nem habostorta. Illetőleg jó őrizgetni a hagyományokat és szép is, de a jelek szerint mindennek gyakorlati haszna nincs, mert az embert kiküldik a parlament ülésterméből, még, ha kormánypárti képviselő, meg pártelnök, akkor is.

Viszont, hogy Új-Zéland mennyivel inkább nyugat, az mutatja, hiába a kőkorszaki tánc, mégis évszázadokkal járnak kies hazánk előtt, mert a mi országgyűlésünkben nem, hogy kizavartak volna akármely kormánypártit, még csak figyelmeztetést sem kapnak a bátor százharminchármak. Az ellenzék meg nem győz fizetni a kikapcsolt mikrofonja mellett. Mindemellett tényleg érdekelne, mit kapna büntetésül Semjén, ha táncra perdülne, viszont nagy valószínűséggel ilyen örömöktől tartanunk nem kell egyáltalán.

Ellenben élénken emlékszünk, amikor a nagy győzelem miatt a gazdával együtt dalra fakadtak, amiben benne volt az eljövendő szüret feletti boldogság. S mint látjuk, a puttonyok már tele, túl is csordulnak, de még mindig hordják bele az anyagot. És a baj ez. Illetve az, hogy az ötmillió lakosú Új-Zéland mintegy nyolcszázötvenezer lakosa a maori népcsoporthoz tartozik. Nagy részük szegénységben, anyagi bizonytalanságban él, és szociális problémákkal küzd. Waititi képviselő értük aggódtában hakázott, nem másért.

No most, láttunk-e olyat, hogy mondjuk Farkas Flórián a szegénységben, anyagi bizonytalanságban és szociális problémákkal küzdő cigányság érdekében táncra perdült volna a parlamentben. Nem igazán. Meg sem szólalt, illetve inkább ellopta a pénzüket. Mindez is mutatja, hogy Új-Zéland rohadt messze van. Mert lehet itt röhögnünk a kőkorszaki táncot járó vademberen, de még ebbéli viselkedésében is európaibb, mint a mi akárhány magyar honatyánk, és azért ez már egy szint. Viszont ide jutottunk.

Nyunyó néni tegnap az operációsok aktuális beszámolóján melankóliába került. Megszólította immár az óvodásoknál idősebb korosztályt is gratulálva nekik, hogy mennyire ügyesen aktívak az oltakozási buzgalomban, s egyidejűleg fölhívta a nagyközönség figyelmét a „felemelő élményekkel” való töltekezésre. Ezek a „felemelő élmények”, s főleg az azokkal való „testi-lelki töltekezés” mutatják ki az utat a pandémiából. Ez már maga a szakralitás, spirituális hókuszpók, midőn a felemelő élmény materializálódik, anyagi formát ölt az eszme, amivel aztán testileg töltekezni lehet.

Hogy ez aztán velőspacal vagy egy krigli sör, az attól függ, hogy Németh Szilárd vagy Orbán Viktor Mihály eszméje testesül-e meg, bár az utóbbinál a szotyolára szavaznék inkább. Értem én, hogy a tisztifőorvos nem alanyi költő, aki a Parnasszusról ereszkedik közibénk, hogy elénk tárja lelkének gyönyörű tartalmát, de akkor ne is akarjon annak mutatkozni, hogy pátosszal vonjon be egy olyan sajtótájékoztatót, ahol azt jelentik be, ma már százan se haltak meg, szüret. Nem az, az egy is sok, de valahogy sikerré kell generálni a huszonnyolcezer halottat.

Az a szándék látszik a kommunikáción ilyen pátosszal töltekezve, hogy annak már vége, spongya rá, átúsztuk a tajtékos folyót, s mindezt feledendő „felemelő élményekkel” töltekezzünk testileg és lelkileg. Kezdünk ott tartani, hogy a mögöttünk hagyott iszonyú év meg sem történt, rossz álom csupán, amit egy kis vigalom feledtet. Ezért mondom, hogy Nyunyó néni melankóliába esett, nekiállt búcsúzkodni a mögöttünk hagyott időtől olyan hangulatban, mintha annak vége lenne egészen, csak hát, tavaly is ez volt tavasz és ősz között, aztán hová jutottunk.

Az elkenést az is mutatja, hogy Nyunyó néni dicsérte a középiskolásokat, milyen hazafiasan aktívak az oltásra való jelentkezésben. Hogy a kétszázezerből nyolcvanezer már regisztrált, s annak is a nyolcvan százaléka már időpontot is foglalt. Nehéz érteni a felhőtlen örömöt, mert utána osztva-szorozva ez annyit tesz, a korosztálynak egyharmadát oltják most be, az összes többi pedig, amikor nyáron töltekezik a felemelő élményekkel ugyanúgy beszlopálhatja a vírust mint most. Úgyhogy én nem csűrdöngölnék Nyunyó néni helyében.

De tudva azt, a választási kétharmad is milyen metódussal jön ki, érthető a lehengerlő többség fölött érzett boldogság, de ennek így rossz vége is lehet, ám ne legyen. Mint ahogyan annak is, ha meglesz az ötmillió beoltott, akkor totális heppi szakad az országra, de és ugyanakkor a másik ötmillió meg egyáltalán nem lesz beoltva, magában hordozva a negyedik hullám lehetőségét. A járványtól búcsúzni tehát korainak mutatkozik, főleg ilyen pátoszos, töltekezős hangulatban. Jobb volna akkor inkább a nyunyókáknál maradni.

Azért is, mert az óvodások beérik azzal, a nagyobbacskák viszont szeretik tudni, mi történik velük. S ha azt ilyen Nyunyó nénik mondják el nekik a „nincs erre valamilyen jobb szövegünk” tükrében, akkor nagy valószínűséggel csorbát fog szenvedni az igazság, és elvész a valóság, mint Neriában általában mindig. És ez a Nyunyó néni hívta föl tegnap a figyelmet arra is, hogy „amit kérek önöktől, az a felelős hírfogyasztás”. És ezt konkretizálta is, miszerint „fontos, hogy senki se engedjen teret a deprimáló híreknek, amelyek nem engedik felszabadulni a lelküket”.

Értjük. Ez a világ a lehetők legjobbika, ami rossz van az nincs is, és Mary Elizabeth Frye versét idézve „Síromnál sírva meg ne állj, nem vagyok ott, nincs is halál”. A költő természetesen teljesen másra gondolt, mint amit a rezsim sugallani akar, főleg annak fényében, hogy Nyunyó néni még azt is elmondta: „tervezetten, előre kijelölt időben” természetesen mindenki tájékozódhat. És akkor ilyeneket hall majd, mint amit most ő előad. Összegzem azért: ne hepciáskodj, mi elmondjuk, amit akarunk, ezen kívül don’t worry be happy – Bobby McFerrin halkan felsikolt, mi pedig azt mondjuk, anyád.

„Védjük a létformákat, mint emberi méltóság, szabadság, család, nemzeti közösség. Vannak olyan politikai irányzatok, melyek ezeket támadják, ezeket szét akarják szedni, ennek ellen kell állni.” – Ezt Magyarország kormánya mondta Orbán képével reklámozva, tehát Orbán mondta. Ez állítólag magyarul van, de ötödikben a tanár néni megdolgoztatná a piros ceruzáját olvasva a fogalmazást, és ezen túl ez a betűhalmaz liberálisbuzizik. Ennyi a szándéka. Ezen túlmutatva azonban, és legyintve amiatt, hogy az ősi mélymagyarok nem tudnak magyarul, még értelme sincsen semmi sem. Tényleg, valaki elmesélhetné, mert hülye vagyok, mi az a „nemzeti közösség”, mert ugyan tudom, mit akar mondani a költő, ámde mégsem azt mondja egyáltalán.

Tehát a nyelv, és legfőképp a létforma. A létforma kiinduló tételként a testet öltött anyag. Ha valaki a meccsen szotyolát köpköd, az nem az, a szabadság pedig elvont idea volna, mint ahogyan a „nemzeti közösség” is, és sorolhatnánk mi minden nem létforma, amit a kedves vezető bamba képe mellé irkált a központi propagandaüzem. Nem kellene ennyire harsányan reklámozni: nézd, milyen hülye vagyok, egyben szomorúan téve hozzá, az ég egy világon semmi jelentősége nincsen, ha mi látjuk, a bajt, de a rajongóknak így is megteszi. Nem rajongóként azonban az ember tudja, hogy amit Orbán egyszerű ábrázata mellé irkált a magas propagandahivatal, az mekkora ökörség, egyben szomorúan jegyezve meg, hogy ilyesmire költeni százmilliárdokat maga a bűn.

Nos akkor elmesélem Rogán Antalnak, mint a magyar propagandaüzem atyjának, hogy a létformáknak egyes titkos és magasztos tanítások szerint hét szintje van, mégpedig az ásványi, a növényi, az állati, az emberi, a félisteni, a spirituális és az eredeti léttudatosság szintje. És most nézzünk rá a kedves vezetőre mindezek után, aztán tegyük be az egyik skatulyába. Ezek a szintek egyébként a jóga szentírásokban lelhetők fel, megjegyezve azt, hogy ezek szerint 8.400.000 létforma van az Univerzumban, de a család ebből a sokból egyik sem, se a „nemzeti közösség”. De vannak más szent tanok is, éspedig a buddhizmus, amelyik csupán hat létformával dolgozik, de mit ád a sors, azok egyike sem például a család, és a többi, a dolgozatban emlegetett cukiság.

Mint már mondtuk, a létforma a testet öltött anyag, a buddhizmus szerint viszont hat létsík létezik, ahol ez megtörténhetik, éspedig az istenek (dévák) világa, a félistenek világa, az emberek világa, az állatok világa, az éhes szellemek világa és a pokol világok. Mindezek után pedig újólag nézzünk rá a kedves vezetőre, mert mondom, veszélyes dolog, ha az ember fizimiskája mellé ökörségeket irkálnak a tudatlan és ostoba beosztottjai. Ezeket a létsíkokat a karma tanából vezeti le a buddhizmus egyébként, azaz, eszerint egy lény – mint a kedves vezető – a karmájának (a cselekedetei okozta lenyomatok) hatására kerül egy-egy létsíkra, mindegyik világ a karma egy-egy síkjának felel meg. Ennyit a családról és a nemzeti közösségről.

Hogy tovább keserítsük a mélymagyarokat, az is írva vagyon a szent iratokban, hogy „A létforgatag (szamszára) bármely síkjára is szülessünk, abban biztosak lehetünk, hogy ott töltött életünk állandótlan, mulandó. A halál és újjászületés örökös körforgása ezzel ellentétben szüntelenül meghatározza sorsunkat. Következő testetöltésünk helye nagyban attól függ, hogy cselekedeteinkkel milyen karmát halmozunk fel jelenlegi életünkben.” S ha már itt tartunk, Buddha bácsi arra tanít, hogy minden szenvedésnek (az emberi világ szintjén) három gyökere van: a sóvárgás, az elutasítás vagy gyűlölködés és a nem tudás, a szenvedés nélküli léthez pedig a sóvárgás, elutasítás és a nem tudás megszüntetésén keresztül vezet az út.

Mindezek után tudom, hogy az a legfőbb kérdés, mi lesz az ebéd. Sőt, azzal is tisztában vagyok, mennyire értelmetlen volt mindezeket elmesélnem, amikor csak arra szerettem volna rámutatni, milyen baromságokkal etetik ezek a népeket. De ami a legnagyobb baj, sem önmaguk, sem pedig a népek észre sem veszik, csak részeges bölcsészek és veszélyes filozopterek, akiknek viszont nincsen helyük a munka alapú társadalomban. Ilyen buddhások, jógások, de elkeserítő módon krisztusosok sem játszanak a képletben, mert ezek keresztények, amihez elég megszenteltetni a húsvéti sonkát, és fönnakadt szemekkel, pátoszosan sóhajtozni mindenféle szentségekről. Ezeknek hithöz közük nincs, de mint példánk sajnálatosan mutatja, a gondolkodáshoz sem. Narayana, polgártársak, narayana.

Mint azt nagyon jól tudjuk, hiszen velük együtt utaztunk, Svejk és kedves barátai – az egyéves önkéntes, valamint Jurajda, az okkultista szakács – módszeresen bántották szóval a rájuk felügyelő katonát, mert mindannyian tudták, mint ahogyan mi is, hogy a monolit hatalom legnagyobb ellenfele a humor, az, hogy nevetségessé válik. A fogdavagon mikroklímájában a felügyelő katona volt egy személyben minden hatalmak szobra, akit először külsejében kezdtek ki a romlott hármak, és ő elkövette azt a hibát, hogy felvette a kesztyűt eljutva végül vereségében oda, szótlanul kellett tűrnie, hogy Svejk a képébe dörgöli, akkor sem szólhatna egy szót sem, ha pézsmapocoknak nevezné. Mert mi kivetni valót találhatni egy pézsmapocokban, ugye.

Itt jutunk el az alaptézishez, miszerint szabad-e fölhúzni az orrunkat, ha bárki-akárki a külsőnkön élcelődik, vagy nem is élcelődik, csak csupán tényszerűen megállapítja, milyenek vagyunk. Aki tudja, hogy hibákkal terhesen él, ilyesmivel nem törődik, lepereg róla mintegy. Ahogyan például Sheldon hallgattatta el az anyján fogást találni próbáló Rajest és Wolowitzot a képükbe dörgölve, ő tisztában van a mamájával, aki vallási fanatikus, Dr. Pepper függő és egy kicsit nagy a feje. Erre a két gonosz nem tudott mit mondani, ezért kezdték ki Sheldon Mimóját, de az már egy másik történet. Ez a miénk az, hogy érdemes-e a külsőnket ért bírálatokkal foglalkozni, ha tudjuk, a lényeg máshol van, és teljesen mindegy, hogy például lekonyul-e a fülünk vagy sem.

És persze, hogy Karácsonyról és Orbánról beszélek, meg erről a cirkuszról, ami folyik napok óta, hogy a főpolgármester azt állította a diktátorról: alacsony és kövér. Azt nem mondhatta, hogy sudár jegenyefa, mert csak rá kell nézni. És Karácsony még csak azért sem hibáztatható, hogy a kettejük közti különbséget ebben vonta meg, hogy mármint ő pedig magas és sovány. Ez még polkorrekt beszédnek is felfogható, mert, ha a valós véleményét adta volna elő, már a Kossuth téren lobogna a máglya, rajta Karácsony, akinek Semjén feszülettel a kezében próbálná megmenteni az eltévelyedett lelkét, miközben lengene a légben az égett hús szaga. Így most csak egy zsiráfhoz hasonlítják a hívek, ami buzgalom egészen elképesztően infantilis, de erre futja.

Mint ahogyan röhejes ugyan, de a maga nemében elrémisztő az eset folyományaként elkezdődő szimpátia-zabálások sora is. Ott tartunk, mint a kokárdánál, hogy akkor aki velük volt, az viselte, most pedig szintúgy a hordába tartozás szimbóluma lett zsírtól tocsogó ételekkel fotózkodni. Az ügyben viszont még nem szólalt meg a nemzet dagadtügyi szakértője, Norbi, aki eddig mindenkit kikezdett a külseje miatt, vagy felajánlotta, hogy lefogyasztja a neves túlsúlyosakat. És az sem jutott egyik fideszistának sem eszébe, hogy azt mondja, hát, a Maradona is milyen mokány volt és mégis zseni a pályán, s ha jobban belegondolunk, észben is hasonló készségekkel rendelkezett. Viszont futballozni tudott, ami a mi fiunkról nem állítható.

És itt érkeztünk el a főhőshöz egészen, aki előttünk áll fejéről a glória lekerülve, dagadtan, trottyos gatyában és véreres szemekkel, szétcsúszva immár egészen. Az eltelt tíz évben látványosan esett szét a manus, s innen nézve nem az az érdekes, hogy mekkora a gyomra, hanem, hogy a szétmálló, bomló organizmus miként mutatja a benne lakozó romlott lelket. Nem genetikusan kövér, mert az apja is milyen szikár kőbányász, hanem a gátakat nem ismerő, féktelen habzsolás miatt, hogy nem tud magának parancsolni, tehát gyenge. Orbán dagadtsága a jellembéli hibák következménye. Ne mi nyerjük a legtöbbet, a bankszámlát el lehet tüntetni, a tokát nem, a dagadtság a romlottság mutatója, ezért leleplező.

A rajongóknak mégsem ezért fáj, hanem, mert azt hiszik, olyasmin gúnyolódnak, amiről a gazda nem is tehet. Dehogynem. Ugyanakkor az is benne van ebben a históriában, hogy számukra így tökéletes. A Willendorfi vénusz is a maga korának szépségideálját mutatja, mint ahogyan néhány afrikai törzsben a kövérség a gazdagság szimbóluma, és akkor a NER-ben eljutottunk immár a kőkorszak civilizációs nívójához, de ez csak egy gondolatkísérlet a körülöttünk tomboló téboly megmagyarázására. Egy írást elkezdeni és befejezni a legnehezebb, most is alig bírom abbahagyni, mert annyi ága-boga volna még ennek a képtelen történetnek, hogy soha nem lenne vége. Mint ahogyan nincs is, ezért írom immár közel egy évtizede folyamatosan. Mára viszont ennyi jutott.

Angela Merkel tegnap kiadott egy közleményt, mivelhogy május 8-a volt. Hetvenhat évvel ezelőtt ezen a napon ért véget Európában a háború, ami egyet jelentett a nácik, ha nem is a nácizmus legyőzésével, és a német nép azóta is néz szembe önmagával, mit is tett. Ebben a viszonylatban az én, mi, ők sajátságosan keveredik, a kollektív bűnösség és felelősség az egyénével, egy azóta is kibogozhatatlan gombolyag vagy halmaz, mert mindenki egy fogaskerék, ha a legkisebb is. Ez elől menekvés nincsen, ha a lelkiismeret szikrája él az emberben. Mára lassan viszont történelemmé szelídülve annyi maradt, hogy ilyen napokon emlékezve hívjuk fel a figyelmet a megismételhetetlenségre, ami bármikor előfordulhat.

Merkel azt mondta: “véget nem érő, örök kötelesség a nácik áldozataira emlékezni”, és tegnap találkoztam olyan hozzászólással a hír alatt, amelyik bőszen komcsi-zsidózott, mint ahogyan nálunk futballmeccseken is indul a vonat, a belügyminiszter pedig nem ért a futballhoz. A németek elvégezték a múlttal való számvetést, voltaképp ezért tudnak az emberiség szemébe nézni. Mi azonban a saját magunkéba sem tudunk, itt az emberek minden nehézség nélkül alakulnak át nyilas keretlegényből ávóssá, kommunista párttitkárból kereszténydemokrata szentfazékká, liberálisból fasisztává. Magyarország barbaország kivizsgált és értékelt múlt nélkül, itt soha senki nem nézett szembe önmagával, itt mindenki partizán és ministráns egyszerre.

Varga Judit Portóban, az uniós csúcson, ahová a gazdájával genderezve buzizni mentek, valami bocskaiban, vagy mentében jelent meg, mert ő is a múlt nélküli bambaság állapotában leledzik, és nem tudja, hogy az öltözetével nem esztétikai, hanem etikai bajok vannak. Ahogyan nem tudja a bocskaiban parádézó Kövér sem például. Ezek belerongyolnak a történelembe, mert ez a ruházat nem az idilli is bukolikus Magyarországot, hanem a keresztény, úri Magyarországot idézi, s mindazt, ahová az vezetett, végül is Trianonnal, amit inkább Károlyi nyakába varrnának, és végül az indul a vonattal. Négyszázezer emberrel, amit a németek nyakába sóznak. Merkel mama csak emlékezzen, nekik ehhez közük nincs.

Dehogynem. Merkel még a soá okozta civilizációs törésről is beszélt, amit úgy-ahogy bekátyúztak pár generáció alatt onnan indulva, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni, egészen a befogadó és nyitott társadalomig, ami ellen Orbán oly bőszen harcol. Merkelnek ez a két tegnapi gondolata az örök kötelességről és a civilizációs törésről mutatja nekünk, hogy Orbán hiába csókolgatja a kezét mint valami bugris, távolabb tőle nem is állhatna, ami az ő személyes nyomora. Ami viszont a mi tragédiánk, hogy Magyarország is olyan messzire került az Audin kívül Németországtól, amennyire csak lehet. Ha a civilizációs törést képpé formáljuk, akkor azt kapjuk, hogy most csörömpölnek az üvegek, ahogyan száguldunk az alagútban a végtelen sötét felé.

Vannak kivételes helyzetek és tökéletes pillanatok, amelyekben összesűrűsödik a világ. Ilyen volt tegnap, amikor Merkel lelkiismeretét olvasgattam Varga Judit mentéjére gondolva, és valami sorsszerűségből fakadóan a YouTube-on elibém került egy francia manus, bizonyos Bernard Lavilliers, akiről eddig én az életben nem hallottam. Ő egy koros, pocakos, ősz férfi-bácsi, aki reggae-t játszott nekem a zenekarával a francia sanzonok beütésével felváltva dalolászva angolul és franciául, és az egészből olyan tömény melankólia sugárzott, hogy sírni lett volna jó. De elszégyelltem magam a pókok előtt. Ez a Lavilliers, és amit művel, maga a globalista internacionalizmus, mint kies hazánk momentáni ellenfele a buzikon kívül.

Ekkor döbbentem rá, hol is élek. És eszembe jutott még Hans Schnier, Böll bohóca, aki a sántikáló magányba menekült a keresztény németek elől, akik önvizsgálatuk során megfeledkeztek arról, hogy annak idején keresztényileg küldték Schnier húgát a Hitlerjugendbe meghalni. Schnier undora az enyém is. Korokon és országokon átívelve, tegnap épp Varga Judit mentéjében testesülve meg, és szembesülve a körülölelő ocsmány, tudatlan képmutatással. Hogy oly korban adatik élnem, amire majd, amikor én már nem leszek, vissza fognak tekinteni becsületes és okos elmék, vizsgálva a civilizációs törést, amit most szenvedünk el épp. Vagy ilyen visszatekintés nem lesz, de akkor már Magyarország sem lesz.

Mint azt az utolsó csecsszopó is tudja a Kárpátok alatt, Orbán Viktor nőügyekkel nem foglalkozik. Csak olykor kókadt virágokkal a kezében bóklászik alagsori konyhákban, női kezekre bukik rá, nyálazza azokat össze úriemberségét bizonyítandó, vagy idős hölgyek malacaival diskurál kisfiús zavarában. Nincsenek meg a készségei nőkkel viselkedni, nem tanult ilyet klottgatyás korában a tyúkszaros udvaron, sem az iskolában. Nekünk gimnáziumban osztályfőnök úr a fejünkbe verte az alapigazságot, miszerint „kedves fiúk, a nő nem élvezeti cikk”. Ő más kontextusban használta életre szóló bölcsességét, így nem tudhatta, milyen igazat is mondott. Mert ez az elindulni való kályha, ahonnan megérkezhetünk a zavarok nélküli viszonyokhoz rögös utakon keresztül.

És most, hogy elmeséltem az életemet, látogassunk el Portugáliába, ahol Orbán genderezett lengyel haverjával együtt. Ott – Portugáliában – egyébként tíz éves programot fogadott el az EU a munkanélküliség és szegénység csökkenésére, és ebben szerepelt volna – illetve végül szerepel is – a rettegett kifejezés, amikor a nemek közötti egyenlőségről, a nemek közötti bérszakadék eltüntetéséről volt szó. Nem sikerült az iszonytató szót kihúzatni a szövegből, holott emiatt már csütörtökön megérkezett a népes magyar küldöttség, köztük Varga Judit és Novák Katalin, akik együtt gendereztek Orbánnal és a lengyelekkel. Orbán még azt is bevallotta, hogy nem érti a szót, ahogyan nem érti a jogállamot sem. Kiérkezett konferenciázni Portóba a középkor.

„Mi, keresztények, a gendert ideológiailag motivált kifejezésnek tekintjük, amelynek jelentése egyáltalán nem tisztázott, néha jelent valamit a férfiak és nők között, nem szeretnénk ezt az ideológiai vitát összekeverni a férfiak és nők közötti egyenlőség iránti határozott elkötelezettségünkkel.” – Indokolta meg ódzkodását a magyar „férfi”, aki lehet, hogy nem akarta, de mégis úgy sikerült, hogy ezzel is csak liberálisozott és buzizott egyet. Érdekes ezt annak az interjúnak a kontextusába helyezni, amit előtte pár nappal adott egy szlovák lapnak kifejtve abban, hogy „Én harcolok a liberálisokkal szemben a szabadságért. Miközben én a szabadság oldalán állok, ők a véleményhegemóniáén”. És itt térünk vissza a genderhez, a férfihoz és a nőhöz.

Ezek csak szavak, megfogalmazott ideák, amelyek úgy-ahogy kijelölnek egy ösvényt, amelyen a kultúrnépek haladni akarnak. Hogy ebbe a lengyel-magyar bratankik belekötnek a kereszténységre hivatkozva, az csak egy újabb bizonyíték arra, nem igazán érezik jól magukat a klubban, ahol egyre inkább nem is látják szívesen őket. Nekünk viszont ilyen egyenlőség ügyben sokkal lényegesebb, hogy a szavakon kívül mi az a gyakorlat, amit a kókadt virágokkal parádézó esetlen Orbán és a cimborái megvalósítanak, s abban, mint tudjuk, köszönet nincsen egyáltalán. Anya szül, anya főz, apa meccset néz, apa sörözik, maga szép lehet, de okos nem, és így tovább, és így tovább.

Ez a magyar álláspont, ezt a genderezés csak árnyalja, amit Orbán nem igazán akar. Orbán nem árnyalni akar, hanem homályosítani. Szerinte/tük, ha bárkik a “gender” szót használják, az az “apa férfi, anya nő” státuszát veszélyezteti és az egész világ buzi lesz. Innen nézvést a portugál dzsembori a lengyelekkel üzenet a magyar szavazóknak, és egyben annak újólagos megerősítése, hogy a férfi-nő viszonyban, az úgynevezett családpolitikában a Fidesz/Orbán a nőt tenyészkancának tekinti, s ha nem ebben a szerepben áll előtte, akkor zavarban van, virágokkal bóklászik, kezeket taknyoz össze kéretlenül és esetlenül. És itt érünk vissza az én osztályfőnök uram igazához, de nem azért, mert előre jeleztem.

A kollégista fiúk ugyanis, miután élvezeti cikknek tekintették a csajokat, felnőve nem tudnak mit kezdeni velük. Nincs meg a köztes minta a tárgyiasított nő és a pátoszossá tipizált anya közt, más társadalmi – élvezeti cikk szerű – szerepet nem ismernek, így áthidaló megoldásként a konyhában találtak helyet nekik. Minden más zavarokat okoz. Lehetne még folytatni az elmélkedést erről, de minek, a nagy portugál kaland után azonban csak egy kérdés maradt: mit keresett ott ilyen körülmények közt Varga és Novák azon túl, hogy kirakati bábuk voltak. Reggelente cipőt pucolni? És továbbá, bár ez az ő bajuk, az is a dilemma, hogy jó-e hülye bábnak lenni ebben a kupiban, de erre választ soha nem kapunk.

Mivelhogy megvolt a kellő mennyiségű ojtás, kinyitott a sarki ivó, és annak teraszán, akárha maga a kedves vezető, ott szlopálták nem Heineken söreiket a magyari jómunkásemberek, megküldve, rásegítve mintegy egy kis alapvető élelmiszerrel, amit a kocsmai köznyelv gyorsítónak nevez. A pálesz fénysebességgel vitte a magyari jómunkásembereket a Nirvana felé, ahol is a külvilág megszűnvén még a szavak is cafatokra szakadnak, szótövek, ragok és ősi gyökök szállonganak a delikvens tudatában, miközben összehugyozva ennen magát ül arcán bávatag, mindent feledő mosollyal, de azzal az ellentmondással is, hogy a világ ekkor áll össze egységes egésszé, ahol minden a helyére kerül.

Ehhöz az alapzajt a telekép adja meg, amely minden magyari ivóban – így históriánk helyén is – kitartóan üzemel, zümmög mintegy a tudatalattiba küldve a világot, ami híradóból áll, futballból esetleg, és csöcsös csajokból maximum. És most, hogy elmeséltem színdarabunk helyszínét és a történelmi összefüggéseket, nézzük a szereplőket, akik magyari jómunkásemberek sok sörrel és egyelőre kevés gyorsítóval a gőzös agyukban, s amikor a drámába – amely közpéfajú színmű – bekapcsolódunk, az a jelenet zajlik épp, amelyben a telekép híradója, akárha valami középkori lantos, azon a hangszínen közli, hogy megkapták az okleveleiket az első magyar űrkatonák.

Itt megmerevszik kissé a kép és a levegő, az egyik magyari jómunkásemberből pedig a megtalált bizonyosság világosságával és határozottságával szakad ki az ige: édesfaszom. És ezután még tovább figyeli eltátott, nyáladzó szájjal az örömöket, hogy ők képezik majd a magyar honvédség legkörszerűbb hadnemének magját és törzsét, kezelhetik az űrháborús eszközöket, megfelelve a XXI. század kihívásainak. Németh Szilárd örömködik ennek, ami éles ugrás a velőspacaltól con carne, de tudjuk, hogy mindenhez is ért, mióta a rezsitől elkezdte útját a végtelenbe, ahol majd önmagával, mint párhuzamossal találkozik. Visszatérve azonban szereplőinkhez, nekik az álluk leesett.

De annyira, hogy csöpög ki belőle a sör. Nézik a magyari jómunkásemberek a magyari űrkatonák oklevelének átadását, mire az, amelyik az előbb sommásan – édesfaszom – fejezte ki a világra való rácsodálkozását, elégedetlenségének ad hangot, hogy hát nincsen nekik fénykardjuk se, se egy csillagromboló a garázsban, de vuki igen, aki a Szilárd maga, fénylik föl az arca, és göcög. Az eddigi hallgatag recsegve csukja be a száját, amiből már egy hordó sör csöpögött az asztalra, annyit mond, biztos velük van az erő. Meg a Viktor majd vesz nekik lézerágyút, lézeres tankot. A Szilárd meg nem vuki, ő a Dzsabba. – Igaz, derül föl az édesfaszomos, tisztára olyan.

Kérnek aztán még egy gyorsítót az élmények emésztését segítendő, és értelmezik a kalandot, ami egyre nagyobb. Akkor – mondja a második mimagyarok jómunkásember – most a Gyurcsányi lesz a Dártvéder, akit a Viktor lefénykardoz? – Úgy lesz – teszi hozzá az első, az édesfaszomos –, és majd a Gyurcsányi mondja akkor, hogy Viktor, én vagyok az apád. – S bármilyen fura is, nem röhögnek rajta, hanem elégedetten hümmentenek csak, ahogyan a telekép mondja tovább az igét, a magyari űrkutatásért felelős miniszteri biztos átszellemült arccal képes kijelenteni: „a 21. század emberének a történelmét a világűrben írják”. Itt egymásra néz a két szereplő, és meghúzzák söreiket.

Ott ülnek ők, a magyari jómunkásemberek, kinéznek a teraszról a málladozó, kutyaszaros flaszterre, szemben az omladozó házra, amiről mállik le a vakolat, és ezen a ponton üt be a gyorsító egészen. Embereink elkezdenek lebegni először, majd emelkedni fel a levegőégbe, s valahol magasan a sztratoszféra fölött, ahol az űr a földet éri, csikorogva fékez egy csillaghajó, Németh Szilárd Dzsabba a sofőr, és invitálja hőseinket, hogy viszi el őket nermennyországba. De nem szállnak be, hanem zuhannak kábé tíz méter per szekundumnégyzettel, majd placcsannak a kutyaszaros flaszteron. A hold olyan, akárha halálcsillag, és egyszerre fakad ki már belőlük: édesfaszom. (függöny)

Hűvös ez a tavasz. Az április különben is szeszélyes, az idei pedig módfelett. Mindemellett megértjük, hogy Becsó képviselő a szabadba vágyik, kirándulgat, mint arról beszámolt, amikor kiderült, hogy koronavírusosan, pláne tünetekkel terhesen ment be a parlamentbe, mert szólította őt a kötelesség. Erről majd később, most a járvány és a józan ész kapcsolatát vizsgálva annyit, hogy úgy egy éve verik az emberek fejébe, milyen tünetekkel jár, ha ezek a kis tüskés bigyók belefészkalódnak a romlandó testébe. Becsó képviselő nem nézi eleget az operatív törzset, tán még a nyunyókájától sem vált meg az eltelt egy évben, lehet, még azzal is kirándulgatott, és a tojásait sem hypózta ki.

Az elmúlt egy év alatt azonban azt sulykolták a mimagyarok fejébe, hogyha tapasztalnak magukon valamit abból, amit a kis tüskések okoznak, ne menjenek emberek közé. Ez az egy év a tesztelésről és a karanténról szólt, illetve kellett volna szólnia, ám ezek a pillanatnyi politikai és hatalmi szándékok szerint működtek, így nem csoda, ha Becsó képviselő tudata is föllazult a kuplerájban. Az ember, főleg, ha képviselő, ott őrlődik a kötelesség, pláne a hazamegmentő és felvirágoztató feladatok és a saját egészsége között, de ő mindig a föladatot választja. Csak a munka, csak a robot. Kivéve, ha az ellenzék hívná össze a házat, akkor mindig van más halaszthatatlan dolog.

De most nem ez a vizsgálat tárgya, hanem a takony. Szóval azt mondja Becsó képviselő, hogy ő április 25-én (vasárnap) kirándulgatott, hétfőn viszont folyt az orra, a kis nózija neki, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Azt hitte, megfázott a lelkem. Itt utalnék vissza az operatív törzs intelmeire, de ezek szerint a nemzet hőse nyunyó nénit Becsó képviselő le sem szarja, semmibe veszi, ami nem komilfó egyáltalán. Kedden is folyt a kis nózija a képviselőnek, sőt, „kevésbé érezte jól magát”, de hívta a haza. Hogy világos legyen, ezen a napon kellett minden egyes szavazat a Fidesznek az alapítványos rablás jóváhagyásához, így Becsó képviselő buzgalma legott értelmet nyer.

Amikor mindez lezajlott, Becsó szavazatával (is) törvénybe iktatódott az ország újabb kifosztása, már nem volt akadálya annak, hogy kiderüljön, ez nem nátha és megfázás, hanem a vírus maga. Ezen a ponton pedig több dolog is fölbukik az árból. Elsőként, hogy akadt olyan, aki buzgón kiszámolta, Becsó képviselő sztorija takonyról, vírusról, kirándulásról, szavazásról és karanténról nem igazán áll össze, és előjönnek azzal a feltételezéssel, tudta ő, hogy mi a baja, csak szólította a haza, illetve a Párt. De annyira, ha otthon maradt volna, s így miatta nem törvényesült volna a rablás, a vírusnál sokkal rosszabb dolog várt volna rá. Az, hogy csalódott volna benne a kedves vezető.

De tudjuk, amikor a dácsán a kiválasztás folyt, akkor voltaképp erről volt szó. A képviselő alkalmas-e, képes-e tiszta hittel, a józan ésszel szembe menve, erkölcs, emberség ellenében mindig megszavazni azt, amit a Párt, s így a kedves vezető óhajt. Ez a rendező és rendszerező elv a bátor százharminchármak között, amire Becsó vírusos, taknyos szavazata csak újabb bizonyság. A hit diadala ész, erkölcs és ebben az esetben élet és halál fölött. A módszer viszont, ahogyan mindezt átlátszó mesével kenik el, nevetségesen aljas, mert emlékszünk még arra, amikor a sakálfalka teli torokból ordította, hogy Gyurcsányné tudatosan végigfertőzte a fél országot.

Nincs több kérdés, illetve egy, a védettségi igazolványról, ami Becsó képviselőnek ugyanúgy van, mint a fél országnak az első oltás után, hogy lehessen meccsre menni és sörözni a teraszon. Becsót is beoltották, mégis beteg lett, akkor mi lesz a mimagyarokkal, akik hetvenezren lesznek meccsen, vagy most is szopogatják a vírusos söreiket a teraszokon. Igaz, nekik momentán még nem kell a szavaztuk annyira, mint a Becsóé most, de mi lesz egy év múlva? Vagy higgyünk annak a konteónak, hogy mindez tudatos, s tán épp azért, hogy a választásokat el lehessen halasztani? Mert tényleg minden lehet, a járvány leple alatt bármi mocsok elvégezhető, mint kitetszik.

Azt nyilatkozta Kásler miniszter most, hogy azt hiszik legyőzték a járványt: “Volt olyan kórház, ahol az intenzív osztályon lévők nyolcvan százalékát elveszítették, máshol ez csak ötven százalék volt”. – Mielőtt minden továbbit megállapítanánk, nézzük elsőként az „elveszít” igekötős igét, mint a halál túlzóan eufemisztikus alakját, illetve annak ragozását többes szám harmadikban, azaz: ők. Ők veszítették el őket. Mi védekeztünk, ők elveszítették, Én jól tettem a dolgomat, ők nem, és így lehetne folytatni végtelen időkig, ami ragozási formula a felelősség elkenése, ahogyan azt megszokhattuk immár egy éve, illetve több is már. Mindenki hülye, csak ők nem bírnak hibázni.

Vannak kiinduló tételeink, miszerint „Mindenkit meggyógyítunk”, illetve „A védekezés sikerét a halottak számában mérjük”. Ezeket a kedves vezető fektette le két gyenge pillanatában, mert nem tudta, mi vár az országra. Ez csak egy kis nátha, a migráció a nagyobb veszély kezdeti metódustól egészen a ma már huszonnyolcezer halottig, az ojtakozási diadalig, ami után Kásler összegezve a dolgokat mintegy jelenti ki “Volt olyan kórház, ahol az intenzív osztályon lévők nyolcvan százalékát elveszítették, máshol ez csak ötven százalék volt”. Kérdésem ezen a ponton, ha egy kórházi osztályon a betegek nyolcvan százaléka meghal, azt minek nevezzük?

Tényleg érdekelne a tudományos szakszó, s főleg annak fényében, hogy amikor pár hete elhajló és őszinte főorvosok, kamarák mondták, hogy nagyon nagy a baj, a rendszer összeomlott, s amikor azt mondták, hogy a krematóriumok alig bírják, s amikor láttuk is az egymás hegyén-hátán heverő halottakat, akkor mindenki csak a hangulatot keltette és akadályozta a védekezést. Sőt, őszinte számokat máig nem kaptunk, „nincs erre valami jobb szövegünk”, és ilyesmiket csupán. Erre itt Kásler fölpillant a csontlegóból és elszólja magát. Megfordítva a gyönyöröket, s mivel minden csupán elmélet és üveggyöngyjáték, és továbbá azért, mert ítéletünk már évek óta kész, megszületett hozzá a vallomás is.

Tehát készen van a nagy mű. Kásler Miklósról sok mindent tudtunk, amióta betölti a magas hivatalt, leginkább, hogy alkalmatlan. Aki tízparancsolattal akar gyógyítani, püspöknek még nagy jóindulattal, elmegy, egészségügyi miniszternek aligha. Majdnem azt mondtam, még ez a kisebbik baj, holott ez a legnagyobb, mindehhez csak toldás a hazudozás, de aki a NER-ben miniszter lesz, annak ez valószínűleg felvételi követelmény. Viszont emberéletekkel szórakozni nem komilfó, és legalábbis felelősségre vonást von maga után. Ám tudjuk, Kásler ebben az egészben bábu csupán Orbán duci ujján, mint az összes többi is, a felelősséget azonban ezzel nem vesszük le róla.

Csak magasabb szintre emeljük. Ellenben papírok, és a szájbertér drótjai őrzik azt is, amikor nyilatkozatstop lett elrendelve úgymond, és azt is, amikor kézzel-lábbal tagadva lett, hogy a kórházakban háborús helyzet van. Akik pedig ezt kimondták, uszítók voltak, a héroszi védekezés kerékkötői. Minden háború után számba szokás venni a veszteségeket, Kásler most egy gyönge pillanatában ennek a feladatnak állt neki, feledve mindent, ami korábban elhangzott, sőt, lehet, naivan azt tételezve, hogy a dúlás véget ért. De még ez sem biztos, a totálisan átgondolatlan és kampányízű nyitogatás bármikor ránk eresztheti a negyedik hullámot, és akkor megint jön a többes szám harmadik.

Holott csak többes szám első van. Be kell vallani az ítélethez Káslernek körbe mutatva a fideszcsürhén, hogy mi csesztük el. Sőt, tovább menve, ismerve a NER sajátos körülményeit, ez átcsaphat egyes szám harmadikba ujjal mutatva rá, és az ujj végén mintegy kijelölve megmutatva, hogy ő cseszte el. Orbán Viktor, aki korábban egy szintén gyenge pillanatában kijelentette, mindenért vállalja a felelősséget. Akkor tessék, itt a soha vissza nem térő alkalom. Kásler elvtárs már – ha figyelmetlenségből is – megtette a beismerő vallomást. Ennyi ez a történet, sőt, az ítélet is kész, csak végre kellene hajtani. Csupán rendbe kell tenni ehhez azt a nyamvadt igeragozást.

Hogy most már minden rendben van úgy járványilag, heppi meg harasó, azt kies hazánk nyunyóügyi szakértőjétől – Nunyó néni, született Müller Cecília – tudtuk meg tegnap, mikor is egy hosszú és keserves év után engedélybe adta a nyunyókák hurcolását be az oviba. Előtte jól tisztítsuk meg intéssel, akárha tojást hypóval, az agyunkat pediglen M1, Kossuth és más átmosóeszközökkel. Fellélegezhet az ovis társadalom és mind az összes magyari kisdedek, sőt, az egész széles Neria, hogy a rend helyreállott, apu meccsen van sörrel a gyomorban és agyban, anyu várja őtet haza magyaros vacsorával (con carne), a kis szarosok pedig nyunyókákkal hédereznek. Viktor vitéz lekardozta mind az összes vírusokat, míg a világ és még hét nap, illetve Óperenciás tenger.

De, hogy akkor így megmenekültünk, minek akkor a vészhelyzeti, rendeleti. Ez olyan mélyen bőséges esti kérdéses dilemma, miszerint miért nő a fű, hogyha majd leszárad, és miért szárad le, hogyha újra nő? Az ilyenek összezavarják a munka alapú társadalom működését, mert hová is juthatnánk, ha a szerelősoron a jómunkásemberek nekilátnának filozopterkedni, olajtól iszamos kézzel vakarnák a zsíros hajukat mindenféle világmagyarázatokon, hogy mondjuk beleszerelmesednének a platoni ideákba, és oda jutnának, hogy a kedves vezető sem más, csak egy árnykép a falon. Vagy hogy hány univerzum is van, és azok közül melyik az igazi, az ilyenek fennakadást okoznak a termelésben a szalagon, nem lesz elégedett a béjemvé, s emiatt elvész a hatalom.

Vannak ilyen különös összefüggések a világban, de nem ez az elsődleges oka, hogy efelé kanyarodtunk a diskurzusban a nyunyóka kimeríthetetlen témájától, hanem maga Szijjártó, a mindent is elintéző, jachton is érettünk dolgozó tarajos. Elibém került rögtön a nyunyókás szenzáció után egy cím a szájbertérben ugyanis, hogy aszongya: “új fenyegetésektől kell megvédeni az állampolgárokat”, hogy ezt mondta volna a sül, illetve és oppardon külügyes-gazdaságis vaccinatudor. Ilyenkor az ember elrémül az ő valójában, hogy milyen vészek támadnak már megint. Nem elég nekünk a sok migráncs, rengeteg vírus meg a Soros, hogy Szijjártónak és a gazdájának pihenni soha nem lehet, ahogyan harcolnak népükért és az ő javukért – illetőleg – javaikért szakadatlan.

Szóval most meg a zinternet a baj, amelyen keresztül mintegy áradva jön a baj, úgymint szájberbűnözés és szélsőséges eszmék. No most, ezen a ponton jön elő a világnézet, mint államrendező elv, hogy ki mit tekint szélsőségesnek. Ahogyan az kiderült, az orbáni klerikálfasiszta berendezkedésnek a liberalizmus a patásördög maga. Nem nézik jó szemmel a szabadságot, a vallás vagy gondolatszabadságot, az ilyeneknek a szivárvány látványa is kés a szívük helyére, a vasárnapi nyitvatartás istentagadás, Ady az Antikrisztus, és még végtelenül lehetne sorolni mi minden fáj a bigottul gonosz és egyszerű lelküknek. A Facebookon is akármi megjelenik, ez fenyegetés az állampolgárokra, de leginkább a rezsimre, mert kiderül, más örömök is vannak a világban, mint az egymás talpára lépés.

Eszméink nyunyókáját gondosan megpucolva, kihypózva, öblögetve és tömjénnel átfüstölve óhajtja elibénk tárni a hatalom, hogy ezt már viheted. Dedósnak nézi az ő népét a kedves vezető és a rezsimje, a bugyogójában és az agyában turkál, megmondja neki mi a szép, mi a jó, és mitől illik és ajánlatos óvakodni. Ez sem nagy nóvum, csak napról napra ismétlődő lehangoló megállapítás, amit viszont önvédelemből nem árt folyamatosan ismételni. Mert és ha ugyanis beleandalodunk ebbe a nyunyókás ál-idillbe, fölzabálják a személyiségünket, ami a végső cél voltaképp. A személyiség, a gondolkodás a gaz a NER ótvaros kertjében – hogy mellbevágó, hülye képet használjak –, s ezt folytatva a kérdés az csupán, szeretnénk-e, hogy lekaszáljanak. Ez a dilemma a föladat mára.