Kategória: Egyéb

Mint emlékezhetünk, annak idején Orbán nagyvezér a járvány közben és ürügyén Karikó Katalinnal a disznósajt készítésének rejtelmeiről beszélgetett, mert eddig terjed a horizontja. Most mégsem Orbán avas szagáról beszélgetünk, hanem, hogy miként állított példát arra, hogyan kell magyarnak kikiáltani és beállítani egy olyan sikert, amit magyar ember ért el, de ezen kívül az eredményhez szaros kis hazánknak az ég egy világon semmi köze nincsen. Gondoljunk csak a Nobel-díjasainkra, akiknek kivétel nélkül el kellett hagyni az országot, hogy elérjék azt, ami miatt az elhagyott ország boldogan vallja a magáénak őket.

Ez a mentalitás eléggé szánalmas, de nálunk megszokott, a sikerben mindenütt a dicső magyarságot keresik a nacionalisták, holott ahhoz semmi közük. Ilyen minden áron hatalmas nemzet vagyunk bizonygatás ez, holott porbafingó szerencsétlenek csupán lehangoló történelemmel és kilátástalan jelennel. Ma nem olyan határtalan boldogság magyarnak lenni, mint az hangoztatva van, sőt, olykor kimondottan kínos és terhes. Arról sem lesz szó ezúttal, hogyan cseszte szét az országot a Fidesz, hanem – s bár ez az egyik eleme a mindent szétbarmolásnak – morális mocsárról mélázunk, ami szintén van.

Cannes-ban Arany Pálmát nyert Buda Anna Flóra 27 című animációs filmje, amitől visítani kezdtek a mimagyarok, mert ebben muníciót találtak nemzeti nagylétünk újabb mantrázásához. A mimagyarok is magukénak érezték a díjat, amihöz az ég egy világon semmi közük nem volt és nincs. Sőt, alkalmasint ellenükre jött létre. Bájosan iszonyú a történet, hogy a Magyar Filmintézet hatalmas gratulációt küldött a sikerhez, ezzel vonva mintegy a glóriát a maga feje fölé is, holott, mint kiderült, a film forgatókönyvét többször visszadobta, ezért kellett az alkotónak idegenbe menekülnie, hogy megszülethessen.

Illetve ráadásként, egészen lehangoló profán módon azért is, hogy a dicsőséges hazában ne haljon éhen, mert filmre itt és alkotásra, így egyszersmind a megélhetésre rákaifilipek kapnak apanázst, akik viszont belterjes szarokat tesznek le az asztalra. A rákafilipek soha a büdös életben nem fognak Arany Pálmát nyerni, mert azt Orbán valagából és a neki és ideológiájának szánt provinciális szarokból ilyesmi nem születik. A Magyarországon magyar pénzből forgatott filmeknek a minőség felől nézve befellegzett, a kontraszelektált, NER-szagú filmalkotások maximum a Párt ideológusainak tetszenek. Ez van.

Az van, hogy a nemzetinek mondott oldal szétverte – mint annyi minden mást – a magyar filmet is, mert csak rombolni képesek -, és milliárdokkal kitömve sem sikerül letenni az asztalra egy elviselhető alkotást, mert tehetséget pénzért nem lehet venni. Sőt, mint ebből a történetből is kitetszik, a tehetséget inkább el kell üldözni, mert nem simul bele a vonalba. Innen nézve tehát nem más, mint gusztustalan a másik országan és másik ország pénzén megszületett és sikert aratott filmet (embert) nemzeti pátosszal bevonni. Más tollával ékeskedni nem menő, ebben az esetben pedig kifejezetten gusztustalan.

Nem véletlen tehát, hogy a nemzeti nagylétben fetrengő NER-alakoknak nem győzte egyből hangsúlyozni a film egyik alkotója, hogy féleértés ne essék, ezt az Arany Pálmát egy francia film nyerte el, amelynek alkotói épp magyarok, akiket itthon nem tartottak méltónak a támogatásra. Ez pedig éppenséggel nem szokatlan mostanában, s azt csak mi tesszük hozzá, nem gondoltuk volna pár évvel ezelőtt, hogy Andy Vajnát visszasírjuk, de ahogyan mind mélyebbre merülünk a ganyéba, sok minden régebben elviselhetetlen dolog válik mára irigyelni való múlttá, ahogy a rendszer egyre szorítóbb lesz.

Egészen pontosan ezt írta Jakab Juli: „Őszintén szólva azt gondolom: csak így tovább! Sokkal idegesítőbb lenne, ha okkal osztrigáznátok a Riviérán, srácok, ha több közötök lenne a filmművészethez, mint egymás vállának körbeveregetése. Közben majd elkészülnek ezek a francia, szlovák, ilyen-olyan gyártású filmek, amelyek miatt kicsit mégis érdemes lesz emlékezni a magyar filmtörténetnek erre az időszakára is”. Mint látjuk, ez nem a díjban feredőzés önfeledtsége, hanem egy hazájában, illetve azok uraiban és csinovnyikjaiban csalódott ember megszólalása.

Egyébiránt nincs itt semmi látnivaló, tessünk oszolni, csak egy újabb kiábrándító fejezetet látunk a NER sötét napjaiból azzal a morális nihillel, hogy nem igazán komilfó az, ha egy embert elüldözünk, s ő máshol létrehozza azt, amit itt képtelen lett volna, mert nem tartottuk méltónak rá, sőt, épp ellenségnek tartottuk, akkor nem megyünk oda a fényébe sütkérezni. Hanem csendben a sarokba ülünk levonva a tanulságot, hogy bunkók vagyunk, sőt, emellett ordas talpnyalók, akik az eszméik miatt csak rombolni tudnak. És az egészből annyit értünk, mint Orbán a vakcinából, hogy olyan az, mint a préshurka.

Mint kiderült, illetve bírósági ítéletbe foglaltatott, az Origo nevű tudományos szaklap huszonhét alkalommal hazudott Juhász Péterről, az Együtt volt politikusáról, akit amúgy már el is feledtünk, pedig valamikor szépreményű ifjúnak gondoltuk. De ez már történelem. Így hát nem is Juhász Péter, és nem is az Együtt az érdekes, sőt, még csak nem is az Origo, hanem Magyarország, amely a Fidesz uralma alatt nem csak valamiféle illékony, szürreális álomvilágba süppedt bele, hanem a hazugságok olyan hálójába, hogy ma már nehéz is kibogozni, mi az igaz belőle, és mi kitaláció. Így tűnik el a valóság, és folyik szét az élet.

A tekintetes bíróság így első ránézésre jól odacsapott az Origónak, amikor azt látjuk leírva, hogy mindazért, amit Juhásszal műveltek, a huszonhét darab hazugságért helyreigazítás cunamira, és mindösszesen ötmillió forintra büntette a sajtóipari terméket. A helyreigazításokkal nem is igazán kell foglalkoznunk, hiszen semmi értelmük nincsen már. Akkor, amikor Juhász még szépreményű politikus volt, hosszú évekkel ezelőtt, ezek a rágalmazások és hazugságok megtették a magukét, Juhászból szörnyeteg lett az olvasók szemében olyan sebekkel, hogy mára el is tűnt a palettáról.

Ilyképp akkor a cél teljesítve lett, az Origo teljesítette kötelességét, amiért létrehozták és finanszírozzák a pártközpontból. Hogy ma ötmilliót kell fizetnie, az sem különösebben érdekes, majd a közpénz-apanázst ennyivel megdobják, és az üzem továbbra is zavartalan lesz. Amúgy, ha ezt az ötmilliót elosztjuk huszonhéttel, a hazugság darabja még kétszázezerbe sem kerül. A hülyének is megéri, az Origónak és a Fidesznek pedig mindenképp, főleg, hogy ezt is mi fizetjük, csak nem tudunk róla. A legjobb üzlet egyébként a bávatag honpolgár saját pénzéből hazudni a pofájába bele, amitől még bávatagabb lesz, és a spirál már dolgozik is.

Az ilyen ítéletektől az Origo csak röhög a markába, és a Fidesz is, főleg akkor, amikor épp most módosították a Btk-t akképp, hogy más veszély – börtön – ne fenyegesse őket az ordenáré működésük miatt, a pénz pedig – mert korlátlan szinte – egyáltalán nem jelent akadályt. Juhász kapcsán egyébként a TV2 is fizetett, illetve negyven másodpercen keresztül sorolta a volt politikus ellen elkövetett bűneit, de mi az a negyven másodperc a tizenhárom évhez képest, illetve mi az az ötmillió a százmilliárdokhoz képest, amibe nekünk kerül az, hogy permanensen a képünkbe hazudjanak. Össze sem lehet már számolni mennyit költenek erre.

Ha belegondolnánk, a NER regnálása alatt mennyit fizettünk arra, hogy nekünk hazudjanak, elképesztő számot kapnánk, csak ebből ki lehetne fizetni a pedagógusokat, rendbe tenni a haldokló egészségügyet, vagy fölépíteni egy várost. Egyrészt a semmibe ment, másfelől a haverok és a csicskák zsebébe, s ha a hazugság mellett valami vérlázító még, az az, hogy tehetségtelen seggnyalók élnek jól a hazugsággyárból, és még azt is hiszik, hogy ők újságírók vagy valami ilyesmik. Voltaképp a butaság üli a torát felettünk, a hülyék hülyítik a társadalmat, s ha ránézünk, látjuk is, hová sikerült zülleszteni.

Ha belegondolunk a KESMA félezer sajtótermékébe, az MTVA-ba, a nemzeti konzultációkba, a kék plakátokba, és a felsorolni is nehéz összes illúziót kínáló készségbe, be kell látnunk Hadházy képviselő igazát, aki szinte egyedül ismerte fel, hogy az ellenzék itt választást soha nem fog nyerni, amíg ez a ciklopi építmény működik, tehát elkeserítően kell megállapítanunk, hogy ezek szerint soha. A hazugság ára tehát nem egyéb, mint a mi nyomorult életünk, amit – ha van még bennünk valami a józan észből – egy bamba világban kell leélnünk. Innentől fogva mindenki döntse el, hogy érdemes-e.

Innen nézve kell értékelnünk a bíróság ítéletét a nevetséges ötmillióval és a senkit nem érdeklő helyreigazítási kötelezettséggel, mert ezek leállni soha nem fognak. Ennek a legfrissebb bizonyítéka, hogy a Párt most éppen figyelemfelhívó kampányba kezd, amelynek témaköre a háborúpárti ellenzék lesz. Ez fog folyni a csapokból is, és ezen semmilyen bíróság akármely ítélete sem segítene, hacsak nem az, ami soha nem fog megtörténni, pedig a menekülés egyetlen módja lenne, hogy a Fideszt, mint pártot, és az összes sajtóját cakumpakk be kellene tiltani. Ez volna az a gyógyszer, ami segítene, de ilyet nem várhatunk, következésképp nemzetünk halálra van ítélve. Csókoltatok mindenkit.

Térden állva könyörögnek a nyugdíjasok a kormánynak, hogy adjon nekik egy kis évközi emelést, mert már nem nagyon bírják az életet. Nem elviselni, hanem leélni. Ők szeretnének egy kicsit még nézgelődni ezen a kajla világon, amely azonban sajnálatosan úgy van berendezve, hogy kell hozzá egy kis energia. Ha nem is sportszelet. Enni azonban kell valamit, s hiába adott nagy kegyesen a méltóságos úr az év elején tizenöt százalékot nekik, ha az infláció huszonhat, az élelmiszereké meg negyven. A számok rohadt dolgok, és a mindekori Feri bátyámok, akiknek a választások előtt személyesen maga a jótevő jelentette be a nyolcvanat, aki azóta és most is hallgat. Feri bátyámok pediglen könyörög.

A nyolcvanasnak szava nincsen azon kívül, hogy az Unió kurva annyát, a Feri bátyámok meg a békeóbégatások közepette döglenek éhen, mert pénzt azt nem kapnak, mert nem olyanok a számok. Ezt a méltóságos úr gauleitere, egy bizonyos Banai Péter Benő közölte velük, azt mondva a képükbe, hogy a KSH adatai nem támasztják alá a nyugdíjasok igényét, akik így kopogó szemekkel oldaloghatnak el. És azt már csak mi tesszük hozzá a Feri bátyámoknak, tetszettek volna másra szavazni, akkor most talán más volna a bús magyar sors. De még ezek után is Orbánra fognak abban a meggyőződésben, ha a Gyurcsány lenne, már rég éhen haltak volna. Ilyen feltételes módok az életek, a mi lenne, ha az lett volna vagy lenne.

Ebből azonban kenyeret nem lehet venni. A költői nevű Banai Péter Benő pedig, aki hivatala szerint az államháztartásért felelős államtitkár, nem rendelkezik semmilyen empatikus képességgel, az államtitkárok fizetését nemrég rendezte a kedves vezető, ennél tovább pedig nem terjed a horizont. Élénken él még a Lázár szlogen azokról, akiknek nincsen semmije, ennek megfelelően pedig ennyit érnek, azaz zérust, és úgy is bánnak velük. Nem csak Banai Péter Benő van azonban úgy, hogy nem ismeri a népek keserveit. Emlékszünk arra, hogy Novák, kijelölt ’álamelnök narancs fülbevalóval a cimpájában azt jelentette ki, „Én hálás vagyok a sorsnak, hogy nem kórházi ápolónőként vagy pedagógusként élünk röhejes jövedelemből”.

Akkor azt hittük, ez csak kivételes eset, véletlen elszólás, hogy kibuggyant a nacsasszonyból lelkének éjfekete tartalma, de tegnap egy másik morális bajnok, a kamarai elnök, a Parragh nevezetű arra a kérdésre, szerinte meg lehet-e élni havi háromszázezer forintból, azt válaszolta kéretlen őszinteséggel: „Nem szeretném kipróbálni”. Pedig nem ártana, bukik ki belőlünk, mielőtt tovább folytatnánk a morfondírt, aminek a végén oda jutunk, ezeknek egyiknek fingja sincs arról, mi folyik az országban, hogyan élnek benne az emberek. De nem elég, hogy nem tudják, nem is szeretnék azt megismerni, mert ezek szerint a havi háromszázezerből élés ennek a Parraghnak valami iszonytató dolog.

Amit, ahogyan a kérdésre való felkiáltás-szerű válaszból kitetszik, valamiféle sorscsapásként élne meg a kamarai ember. Amivel viszont azt vallja be, hogy Magyarországon az ő nézete szerint elviselhetetlen az élet, amit jobb csak kívülről és felülről szemlélni. A nyugdíjasok, akik most a kicsinke emelésért rimánkodnak a nemzet nagyjaihoz, a havi százötvenezrükre kérnének egy kis apanázst, ezek szerint ők parraghi értelemben voltaképpen nincsenek, mert a létezésnek olyan bugyraiban tengetik magukat, ahonnan már a nap sem látszik. Két alakot idéztünk, akik elszólták magukat, így azt már el sem tudjuk képzelni, miként tekint a többi az országban egyre gyarapodó számú jobbágyokra.

Akik a rimánkodásukkal csak zavarják azt az életet, amit szorgos lopásokkal megteremtettek maguknak, nagy valószínűséggel ezeknek mi már büdösek is vagyunk. Több más mellett ez is indokolhatja, hogy ahol megjelennek az országban jártukban-keltükben, azokat a kis szigeteket minden létező módon elkerítik, hogy még véletlenül se kelljen találkozniuk azokkal, akiket esküjük szerint szolgálniuk kellene. Nem akarnék már durva szavakat használni, mert tíz éve teszem ezt, inkább mélán és választ nem remélve fölteszem az egyetlen kérdést, aminek még úgy, ahogy értelme van: meddig tűri még a szolgalétet a magyar. Vagy tényleg genetikusan erre van kódolva, mert akkor meg sem szólaltam. Mert minek.

Kovács Zoltán, mindannyiunk kedvelt állami levelezője megfejtette a titkot, miért nem kapja meg a főnöke (OV) az Unió pénzét. Sok mindennel magyarázták eddig már a fasiszta fiúk (és lányok), számtalan okot soroltak arra, mért nem érkezik a biztos kézzel ellopható suska, ilyenek voltak a kisfiúk levágástól megvédett fütyijei, hogy kormányunk nem engedi a migráncsoknak széttoszni özvegyeinket, illetve, hogy a hanyatló nyugat nem nézi jó szemmel – mi több, megveszik az irigységtől – nemzeti kormányunk világra szóló sikereit sikereitől, ilyenek. Nem gondoltuk volna, hogy lehet ezt fokozni, de sikerült.

Kovács Zoltán arra jutott pénzsóvárgó tanakodásában, hogy „Tisztában vagyunk a valódi okkal: nem tetszik nekik, hogy Magyarország békepárti, és bele akarnak kényszeríteni minket a háborúba”. Sok mindent sejtettünk, elképesztő dolgokat is el tudtunk képzelni kormányzó nagyjainktól, de ezt azért mégsem láttuk jönni. És mégis itt van. Kovács világában ezek szerint – és ne legyen kétségünk, erre az összes rá fog kattanni ezek után -, amikor az Unió nem adja ide a pénzét, hogy azt ne lophassák el, ezzel a frontra küldi fiainkat, apáinkat, de talán még lányainkat is. Plusz a welnessező katonalovakat.

Írhatnánk erre bevett jelzőként, hogy delikát, de ez már azon is túl van, nem tudjuk, merre, valahol az éji homályban. Viszont ezek mennek, illetve a bárányfelhők esetleg. Ezen a bizonytalan ponton azonban földereng előttünk a kedves vezető szétfolyó képe, mint a világ békegalambja, aki a háború kitörése óta óbégatja a békét Putyinnak kedvezően. Hogy az ukránok tegyék le a fegyvert, és kékszegélyű kistányéron nyújtsák át neki az országukat, illetve a választások előtt ide lett keverve az is, hogy ha a Gyurcsány, akkor hadba vonul nemzetünk, és mind ott döglünk meg az ukrán rónaságon, ami képtelenség.

Viszont lehet ragozni és fokozni. Mielőtt tovább haladnánk a mesében, képzeljük el nyitányként azt a képet, amidőn a harcoló felek, ukránok és oroszok egyként kézhez veszik a magyar önkormányzatok békefelhívását, magukba szállnak, és összeölelkeznek ettől a csatatéren. Belátják, az nem járja, hogy ők ott halomra ölik egymást, amitől Mária néni a sparheltje előtt boldogtalan a nejlon otthonkájában. Főleg ez a színész Zelenszkij tudja ezt erősen elképzelni, és legott fölhagy a szabadságharccal arra gondolva, hogyan érinti ez Mária nénit a sparheltnél, és még talán el is pityeredik nagy szégyenében.

Ilyen képtelenség járhatott Szita, kaposvári polgármester fejében, aki odáig ment Orbán seggéből kinézve, hogy megfogalmazott egy ilyen orbános békeóhajt arra szólítva föl mind az összes magyar önkormányzatokat, fogadják el ezt a szöveget. Deklarálja mind, hogy testületileg legalább annyira hülye, mint maga Orbán, és most szerte az országban ezen megy a rugózás, hogy a magyar települések közgyűlései ilyen határozatokkal fekszenek az ukrán tankok és az orosz rakéták elé. Mindenki beláthatja, hogy ez a béke egyetlen lehetséges útja, más erő a történelemben nem is létezik, csakis ez.

Ez az őrület ért el a fatornyosomba, ahol tegnap közgyűltek a nagyon fontos és igen komoly városatyák-, és anyák, napirendre tűzve a békeóbégatást. Kényszerítve voltak egyfelől, mert, ha nem teszik, rájuk kerül a billog, hogy háborúpártiak, akárha Gyurcsány és az egész magyar ellenzék, másfelől az is játszott, hogy az a szöveg, amit Szita polgármester rájuk akart erőltetni, hogy úgy beszéljenek, mint a Fidesz, baromság. No most, ez a helyzet már delikát, sőt, egyenesen klafa, amire furmányos megoldást kell találni. Hogy legyen békevágy is, mégse legyen fideszes, és épp ezért olyan röhejes az egész.

Az a megoldás született a fatornyosomban, hogy a Szita-féle szövegbe beleapplikálták az országgyűlés, az ENSZ által is elfogadott szöveget, a helyi fideszistáknak azonban ez nem tetszett. Ahogy kibontakozott a történet, világosan látszott, ők arra kaptak utasítást a Fidesz KB-től, hogy a Szita szövegen kívül más semmi nem lehet jó. Azt tételezte a Fidesz KB, hogy ezt az ellenzéki vezetésű város nem fogadja el, és mehet a tutulás a háborúpártiságról. Ilyen kiegészítésekről azonban nem volt utasítás. Így történhetett, hogy polgármesterünk hiába magyarázta angyali türelemmel, hogy ennél békepártibb egy szöveg már nem lehet.

A mi fideszistáink mégsem szavazták meg. Tehát az a helyzet állott elő, hogy a békepárti Fidesz nem támogatta a békefelhívást, mert erre nem kapott utasítást. Úgyhogy hülyén néztek ki a fejükből, és hallgattak erősen. Apró kis történet ez arról, hogyan mennek itt a dolgok, bájos kis adalék a Fidesz békevernyogásáról, ami tartalom nélküli, mert, ha más mondja, akkor már nem is megfelelő. Röhejes egy banda, s ha ehhez hozzá gondoljuk Kovács levelező delíriumát, aminek szintén az ég egy világon semmi értelme nincs, akkor itt áll csupaszon előttünk az aljasság maga. Viszont mégis ez kell a magyarnak, mert hülyébb, mint a Fidesz maga.

Néha leomlanak a díszletek. Recsegve és ropogva dőlnek össze, és az ember azt nézi, mit talál a papírmasé, az összegányolt kirakat mögött, majd botjával megkotorássza a romokat, keresi, kiket temetett maga alá a hazugság ciklopi, füstölgő romja. Nem Orbán Viktor lesz az. Te leszel, én nyájasom, és a haláltusa közben szól a Fidesz által térden állva felköszöntött Kis Grófó mulatósa. Csütörtök van. Egyrészről alig is telt el valami a kilátástalan hétből, másfelől alkalom arra, hogy máris összefoglaljuk, mit kaptunk e pár nap alatt a Fidesztől, amely az elmúlt évszázad legsikeresebb kormányzását hajtja végre épp, ami az, hogy ássa az ország sírját, amiben félig már benne is vagyunk.

Kis összegzés lesz ez most. Ezúttal nem azt a metódust követjük, hogy kiveszünk a szarhalomból egy elemet, és fölmutatjuk elrettentő tanulságul, hanem egymás mellé rakjuk mindazon történéseket, amelyek a közelítő végre utalnak, s amiből a propaganda által elhülyített, csápoló és bávatag tömeg semmit nem tud. Nem engedik neki, vagy nem is akar, nem érdekli, esetleg képtelen lenne fölfogni, mert az ő világa az új isten imádata, akit Orbánnak hívnak. Azt kapja, amit megérdemel, és azzal a tudattal éli a nyomorult életét, hogy legyen az bármennyire is rossz, ha Gyurcsány lenne, sokkal szarabb lenne, de annyira, hogy mindent megér, hogy ne legyen. Pedig már rég nem is akar lenni.

Az Unió, az EB közzé tette gazdasági jelentését és ajánlásait a tagországokról, illetve azok számára, s megállapították, hogy Magyarország gazdasága aggasztó állapotban van. Rendszerszintű bajokat fedeztek fel benne, és szakpolitikai intézkedéseket javasolnak, hogy a katasztrófát el lehessen kerülni. Naiv lelkek, és jóindulatúak, amikor szakpolitikáról beszélnek, mintha nem tudnák, ilyesmiről Magyarországon nem beszélhetünk. Itt rendeletek vannak, amelyek hasra ütve rakosgatják a pénzeket, foldozgatják a lukakat, s ha valami baj történik, mert fingjuk sincsen arról, amit csinálnak, akkor annyit mondanak, Brüsszel, Soros, szankciók, háború vagy járvány – gusztus szerint. Mindig más a hibás.

A nagymúltú Zalakerámiában tömeges elbocsátások vannak épp, kormányunk szerint Brüsszel miatt. A pedagógusoknak nem adnak béremelést, ez is Brüsszel miatt történik, akit a magyar baloldal cukkol, hogy dolgozzon a magyar pedagógusok ellen. Mindeközben egy felmérés szerint a magyar tanárok fele nem tud megélni a fizetéséből, s azért csak ők, mert épp őket kérdezték, de ha másoknál érdeklődtek volna (ápolók, irodisták, traktoristák és valahány foglalkozás a jegyzékben), ugyanerre jutottak volna. Magyarország szegény és szegényedik, a fizetések reálértéke folyamatosan csökken, ennek megfelelően a fogyasztás is. Az infláció csak nálunk nem lanyhul, nem hat Orbán injekciója.

Igaz, ilyen nem is volt. A Freedom House beszámolója szerint egyre fogy a demokrácia Magyarországon, már csak negyvenhárom százalékon áll, ami gyalázatos, de a bávatagoknak megteszi. Mindemellett ezt a hírt még nem kommentálta a propaganda, de baloldali ármány lesz és politikai hangulatkeltés, mint ahogyan kormányunk szerint az is az, hogy alkalmatlanná nyilváníthatják a Fidesz sleppet az EU-elnökségre, mert ahogyan a gazdaságban rendszerszintűek a bajok, az ideológiával úgyszintén. A kormány megsérti az EU alapvető értékeit, és nem tartja magát a lojális együttműködés elvéhez. Már megint finoman fogalmaztak ezek az európaiak, amikor teli pofával szidják a kurva anyjukat leginkább.

Varga Judit reakciója arra, hogy alkalmatlanok volnának a klub vezetésére, annyi volt, hogy ezeknek nem osztottak lapot. Varga Szijjártó 2.0-ként működik, s hogy a lehangoló képet kiegészítsük róla, kiderült, hogy hazudott a Schadl-ügyben. Neki is a vádlottak padján lenne a helye, ehelyett azonban itt veri a nyálát. Emellett, ha a Freedom House jelentését hasra ütősnek tartanánk, idézzük ide, hogy a tanárok nem kaphattak szót a Pintérnél megrendezett, róluk szóló egyeztetésen. Könnygáz az jár nekik, pénz és szó nem, így az sem csoda, ha már alig is jelentkeznek tanárnak, nem lesz, aki oktassa a kölkeket, de minek is. Hittan, testnevelés, hazafias nevelés épp elég, ehhez elég a pap meg a káplár.

Kiábrándító a magyar dolgozó nép egészségügyi állapota szintén egy friss felmérés szerint, emellett pedig újra megindultak külföldre. Az egészségügy romokban, ezt mindenki tapasztalhatja, és össze is omolhat. Kiderült, hogy a kórházak adóssága április végére elérte az ötvenkét milliárdot, a beszállítóik válságtanácskozást hívtak össze. A költségvetés hiánya az egekben, nyakló nélkül ontja a kormány a kötvényeket, amiket az unokáink is fizetni fognak, ha lesznek ilyenek. A nyugatra menekülő munkaerő helyett mindenféle vendégmunkásokra van szükség, kormányunk már félmillióval számol, hogy legyen a kínai gyárakba rabszolga. Nem tudjuk, hogy ez itt a vég kezdete vagy a kezdet vége, de nagy a baj.

El lehet födni ezeket terelve a propagandasajtóban folytatott gyalázkodással, ami már nem büntethető. A bátorak módosították a Btk.-t. Ez is ebben a pár napban történt, és a kép, amit reményeink szerint kellően szenvtelenül előadtunk és leföstöttünk, még nem is teljes, de kitetszik, hogy épp elég. Megjegyeznénk, hogy a Föld nevű bolygónak olyan mindegy, hogy élnek-e a hátán magyarok. Ezen kívül képünk teljessé tételéhez felidézzük Füst Milán bátyánk megfigyelését és tényközlését, miszerint a Nap is vidáman szokott sütni az összes temetéseken, és az időjárás előrejelzés szerint ma is zavartalan napsütés várható. Ennyit a költészetről és irodalomról. De van még más is.

Christian Moos, a Német Európa-Unió főtitkára, az Európai Gazdasági és Társadalmi Bizottság tagja nyájasan arról értekezett szintén tegnap kiderülve, hogy „Magyarország már nem csupán az EU problémás tagja, mostanra már súlyos biztonsági kockázattá is vált. Haladéktalanul el kell szigetelni az unióban…Orbán kormányát választáson már nem lehet leváltani, mert már nincsenek szabad választások, ezért a nyomásnak most már külföldről kell érkeznie. Ez a magyar kormány ultranacionalizmusával, sovinizmusával és antiszemitizmusával szégyen a háború utáni Európa számára, irredentizmusával pedig tűzveszélyes politikát folytat.” Nincs több kérdés. Kérés van, vagy felszólítás inkább: állítsátok meg Arturo Uit!

Orbán Viktor ezúttal Qatarba ment ugatni. Ez olyan jól sikerült neki, hogy a végén az ukrán külügy azt jelentette ki, Oroszország mellett Magyarországot is ellenségének tekinti, teljes tehát a diplomáciai siker. Ha eddig nem lettünk volna lator állam – de igen –, most már deklaráltan azok vagyunk, amivel el kell majd számolni a háború végén, de az is lehet, hogy sokkal előbb. Sok más egyéb mellett Orbán Viktor azt találta mondani ott Qatarban, azt üzente az ukránoknak, „ha szükségetek van a pénzünkre, tanúsítsatok tiszteletet”. Én nem tudtam eddig, hogy a magyar költségvetés finanszírozza az ukrán hadsereget.

Az ukránok sem tapasztalták, azt viszont sokkal inkább, hogy van itt egy alak, illetve ennek a brancsa, akik mindent megtesznek Putyin győzelméért. Pénzügyi, diplomáciai gáncsokat vetnek, és most visszatartják azt a pénzt, amit Európa huszonhat országa nekik szánt, hogy le tudják győzni a gonoszt. Orbán Viktor viszont ennek az oldalán áll, ezt több mint egy éve kitartóan és hangosan bizonyítja, és valami angyali türelem okán nem hangzott el eddig az, ami tegnap igen, hogy az ukránok ellenségnek tekintenek minket. Nem Orbánt, nem a Fideszt, hanem az országot, és ilyen forgatókönyvre nem adtunk felhatalmazást.

Itt az ukránok kapcsán pénzről beszélve az a legszebb, hogy az Unió (osztrák parasztok és olasz vendéglősök, etc.) pénzéről Orbán úgy beszél, mintha a sajátja volna, holott az ég egy világon semmi köze hozzá azon kívül, hogy ácsingózik rá. Orbánnak meg az Unió mondja, ha szükséged van a pénzemre, akkor ne lopd el, és igyekezz európai államot építeni, az a pont még nem jött el, de nagyon közel állunk hozzá, hogy rólunk pedig a közösség jelentse ki, az ellenségei vagyunk. El még nem hangzott, csak gondolva van, mert ennyi gyerekszoba szorult azért a klubba, aminek valami különös ok miatt tagjai vagyunk.

Egyelőre, ezt gyorsan tegyük hozzá, mert mindezek után, amit Orbán és a Fidesz itt módszeresen előad, mint valami pusztai rablóbanda, ott tartunk, hogy az EP kimondhatja, Magyarország alkalmatlan és méltatlan arra, hogy a 2024 második felében esedékes uniós elnökséget ellássa. Kifogásaik a régiek, de alaposabbak, ha itt pontokba szedve elolvassuk, elborzadunk: Magyarország sérti az egységes piac érdekeit, veszélyezteti egyes vállalatok üzleti érdekeit, diszkriminál, megfélemlít, EU-ellenes kampányokat folytat, megsérti az uniós érdekeket, és rendszerszintű a korrupció itt, minálunk.

Boszorkányüldözés, mondja majd Varga Judit, ami azért van, mert a kormány nemzeti és rohadt sikeres, sőt, nem engedi levágatni az ovis kisfiúk kukiját. Ennyivel össze is lehetne foglalni, ami majd a csapból is folyni fog, csak mindeközben szétrohad az ország. A gazdasági részét most nem részletezve a morális nihilre hívnánk fel a figyelmet, ami eddig is Fidesz sajátosság volt, csak most a háború, előtte a járvány miatt véglegesen elvált a szar a májától, Magyarország beárazódott, lator állam lett, akitől iszonyodnak. Magyarország politikája mára felér egy haláltánccal (Bosch) vagy Caligula Rómájával.

A háború véget fog érni egyszer. Nem a hiábavaló reménykedés, hanem a történelmi tapasztalatok és szükségszerűség mutatja azt, hogy ukrán győzelemmel fog véget érni, mert immár az ő oldalukon van a fél világ gazdasági ereje, és ez az, ami dönteni fog. Minden háborúban ez dönt. Orbán Viktor pedig teljes mellszélességgel áll a leendő vesztes oldalán, amivel el kell számolnia, amikor az ebből fakadó gazdasági és erkölcsi sivatag maga alá temeti Magyarországot, illetve azt, ami mára maradt belőle. Ez sem újdonság, több mint egy évtizede nézzük, ahogyan egyre gyorsuló ütemben rohanunk a vesztünkbe.

Ne azt nézzék, amit mond, hanem amit csinál. Ez volt Orbán régi üzenete azoknak, akik csodálkoztak azon, mennyi baromságot hord össze. Oké, legyünk pragmatikusak, és nézzük azt, mit csinál a nagy vezér, de ezzel együtt azt is, ezzel milyen következményeket szabadít az országra. A kép így már – illetve enélkül is, csak a sorrend miatt gondolkodva – egészen kiábrándító. Gazdasági, politikai, morális, intellektuális csőd. Ez a végeredmény, és ez nem semmi, illetve ez a minden. Az országnak most már elemi érdeke, hogy Orbán és a bandája eltakarodjon, de azt is tudjuk, hogy nem fognak. Tehát ez a vég. Ezt mondatja a logika.

„Nem nagyon szokott érdekelni, hogyan fogadják az álláspontunkat.” – jelentette ki Brüsszelben Magyarország külügyminisztere arról, hogy megint keresztbe feküdtek az Uniónak Ukrajna ügyében. Illetve az osztrákoknak is bemutatta a középső ujját, akiknek az nem tetszik, hogy kies hazánk elengedi a börtönből az embercsempészeket, akik ezt zokon vették, mert úgy értelmezik, hogy rájuk szabadítja a bűnözőket. Ezt az intézkedést – mármint a csempészek szabadon bocsátását a mimagyarok szívták meg villámgyorsan, ugyanis a sógorok nekiláttak újból a határellenőrzésnek, amitől hosszú sorok alakultak ki a határon.

Mindebből kitetszik, hogy amiképp az uniót is leszarja Szijjártó, azonmód a magyari embereket is, nem törődve azok érdekeivel és sorsával. Mert valami bűvös buborékban él és mozog, onnan szórja átkait az egész világ felé, és már mindenkivel harcban áll, kivéve Putyin, Kína, mostanában Belarusz, a bigott muszlim Qatar, illetve türk testvérállamok a pusztaságban. Szijjártó ezzel kijelöli Magyarország helyét a világban, és nem a nyugati demokráciák polcára helyezi, hanem valami sötét sarokba, amire nagy valószínűséggel nem kapott felhatalmazást a választóktól, de a kisebbség, amely kétharmadot ér amúgy, ennek is csápol.

Mégpedig önfeledten. A Szijjártótól most megidézett mondat, amely magyar fordításban annyit tesz, minden és mindenki le van szarva, nem egy diplomáciai bravúr, illetve még alapnak sem nevezhető. Ennél még a legsötétebb diktatúrák is cizelláltabban szoktak fogalmazni, Szijjártónak azonban ilyen iskolája nincsen. Azzal viszont, hogy magáról állít ki bizonyítványt (sötét tapló vagyok), egyszersmind Magyarországgal is megteszi ezt, ennek pedig mi vagyunk a lakói, akikre úgy néznek majd a határokon túl ezek után, hogy megjöttek a nagypofájú, arrogáns magyarok. Szijjártó mára elszabadult hajóágyú lett.

Voltak erre utaló jelek, hogy ez lesz majd a vége dicstelen működésének, de nem volt, aki megállítsa. Sőt, ha belegondolunk a Fidesz hangzavarába, ha fölidézzük a permanens okádásukat Varga Judit, Deutsch Tamás, Kovács Zoltán és mind a többi előadásában (plusz természetesen a hangadó gazdát, Orbánt), akkor kitetszik, ez a politika, ez a magyar út. Szembe menni mindennel és mindenkivel, teljesen mindegy, mi lesz a következménye. Ott tartunk, hogy Szijjártó eggyel előbbi tombolására Brüsszelben már azt nyilatkozták: „Mit mondhatnék, ez Magyarország” – ami kijelentést nem kell kommentálnunk.

Legalábbis azt gondolom. Állítólag meglepődtek, hogy a Fidesz (mint Magyarország) megint blokkolt egy Ukrajnának utalandó összeget, és erre volt a reakció aztán amit még egyszer iderakok, hogy jól megjegyezzük: „Nem nagyon szokott érdekelni, hogyan fogadják az álláspontunkat”. Föl lehet ezt fogni úgy is, hogy villámgyorsan haladunk a Huxit felé, maga Orbán nagyvezér is emlegette, hogy jelen formájában (nem jön a pénz), nem látja, mi haszna az Uniónak, és Szijjártó hőbörgése is arra utal, jobb volna nekik így már odakint, illetve más diktatúrák kebelén pihenni, hogy zavartalan legyen a további lopás.

Mert azt kell látnunk, a lényegük ez. Szijjártó hivatala ugyanis, a KKM épp mindezen történések közben, vagy ezek takarásában ledarálta a lélegeztetőgépek beszerzésének iratait. Azokat az iratokat, amelyek azt bizonyították miként és mennyi közpénzt utaltak magánszámlákra. Egészen súlyos milliárdokról van szó, ilyképp a pénzmozgás nyomait tüntették el, hogy alkamasint ne legyenek meg a bizonyítékok. Ez előre, a börtön elől menekülés ékes bizonyítéka, a darálás ténye pedig nem egyéb, mint beismerő vallomás, de momentán nincs olyan bíróság, ami emiatt elítélné őket, és azon dolgoznak, hogy ne is legyen.

Az Uniónak a lopás (is) a baja, az Unió ezért büdös a Fidesznek, mert ott átláthatóak a dolgok, és ott még létezik felelősségre vonás. Amikor kipattant az uniós korrupció, kattantak a bilincsek, s ekkor történt az is, hogy Orbán öblösen ordibálta, lecsapolják az uniós korrupciós mocsarat. Csak arról felejtett el értekezni, hogy a bűzös levét ide eresztik a magyar pusztaságra, mi szagoljuk, ők pedig önfeledten tapicskolnak benne. Ez az a sokat hangoztatott magyar érdek, ami miatt Szijjártó hőbörög, és emiatt vonzódnak és közelednek a bizonytalan állagú államokhoz, azok pénzéhez, akiket nem érdekel, ha ellopják azokat.

Be fogják hajtani, és a magyar, nyomorult polgárok fogják megfizetni, de olyan hülyén vannak tartva, hogy fogalmuk sincs róla. Örülnek a nyomorult árstopnak, és éltetik a vezért, hogy nem döglenek éhen, holott akár bélszínt is zabálhatnának farhát helyett. A Fidesz, ez a bűnöző banda előre menekül, a végletekig el kell menniük, hogy elkerüljék a felelősségre vonást, és ezért egyre agresszívebbek. Szijjártó megmondta a tutit, minden és mindenki le van szarva, nincs alku, csak ők hadd legyenek boldogok. Ezek a mozgatórugók, és ez rejlik minden rendelet mögött, amivel Orbán dirigálja az országot immár egy fél évtizede.

Van valamelyik Bud Spencer film, amelyikben az autós oktató higgadtan magyarázza tanítványának, hogyan kell viselkedni az őt az utakon körülvevő barmokkal. Valahogy így: higgadtan nyújtsa ki a kezét, és mutassa fel a középső ujját, s közben bájosan mosolyogjon. A lány pedig mindezt zavartan és óvatosan megteszi, ám mindeközben földöntúli boldogság terül szét az arcán, hogy elmondhatta így mindazt, amit szavakkal nem tudott. Kultúrantropológusok kutatták ki, hogy ez a mozdulat – mint oly sok minden más -, az ókori görögöktől származik, és a lehető legnagyobb sértés volt, amit még a színházukban elő lehetett adni.

Hírlik, hogy politikai vitákban is használatos volt, és maga Diogenész, a decens filozófus is bemutatta volna a középső ujját magának Démoszthenésznek, innen nézvést tehát az azóta univerzálissá és globálissá vált szimbólum használata ugyan illetlen, de mégis elnézhető. Bár le lehet fordítani szavakra, de felesleges, ahogyan ekképp nem kell magyarázni azt sem, hovatovább miért lesz a mostani magyar diáktüntetések bevett eszköze. Ez egyébként – ha már kereszténység és kellékei – egy kanadai bíróság szerint „isten adta jog”, következésképp efelől sem lehet különösebb kifogást emelni ellene, hacsak nem Magyarország.

Magyarország, magyar diák, köztévé és Hadházy gyereke. Az a történet most épp ugyanis, hogy a pénzünkből (úgy százharminc milliárd) fenntartott köztelevízió külön hírblokkot szentelt annak, vajon mit üzenhetett a képviselő fia nekik ezzel a közkeletű gesztussal. Nem sikerült jól megfejteni, ezért visszautalva a görögökre, ahonnan származik, előadjuk, hogy náluk a kinyújtott középső ujj a péniszt szimbolizálta, mellette a behajtott két-két ujj a heréket, a felfelé irányuló mozdulat pedig az anális behatolást. Erről volna szó, s ebben a kontextusban elnézzük azt Hadházy képviselőnek, hogy szerinte a gyerek tette „helytelen, de érthető”.

Szerintünk nem helytelen. Annak az nevezhető, hogy a köztévé nyálas riportere ebből azt akarta kihozni – illetve az ő hazugságban fogant szerkesztői -, hogy a gyerek őt meg akarta verni. Tévedés. Sokkal többet tett, csak ezt nem tudják vagy nem akarják felfogni, mert akkor még elkeserednének nagyon. Viszont nem szoktunk mi képviselők és egyebek gyerekeivel foglalkozni, nincsen ugyanis ilyen szintén magyar fasisztáktól fakadt apák és fiúk szindrómánk, ha nem szól közbe Bayer Tagkönyv a maga ordenáré módján, aki arról értekezett legutóbb, hogy vajon mit akartak a Fidesz székháznál a „nyomorult gennyládák”.

Ezzel a tüntető diákokra utalt, máshol pedig a „hülye kis pöcs” bájos szókapcsolattal jellemezte őket, ami nem szép dolog, de tőle már megszoktuk. Az volna a minimum, hogy emberszámba vesszük azokat is, akiknek nem tetszik Orbán képe, de ilyen minimumot elvárni ilyen Bayer-féléktől, közmédiásoktól és általában fideszistáktól nem lehet. Viszont a gyermekeinkről van szó. Hadházy gyerekeiről is, és Bayer három utódjáról is, akik nagy valószínűséggel nem mutogatnak és nem tüntetnek, s ha csak le nem köpik az apjukat, akkor élvezik azt a jólétet, amit annak seggnyaló munkássága teremt meg számukra.

Mert ugyanis az van, hogy például Hadházy fia közvetlenül „élvezi” a rendszert, még jobban is, mint kortársai, ugyanis az ő apjáról, annak családjáról, így a gyerekről is ordenáré hazugságokat terjesztett és terjeszt a galeri beleértve Bayert is, míg viszont a Bayer csemetékkel senki nem foglalkozik, mert ennek az oldalnak volt még valamelyes gyerekszobája, annak meg nem. Vagy, ha igen, elfeledkezett róla, ezért vált olyan felnőtté, akiknek, mint a hatalom kiszolgálói és javainak élvezői az elnyomottak teljes joggal bemutatnak. És még az a szerencséjük, ha csak ennyit tesznek meg.

Mindezen túl azonban itt nem apák fiúk, elnyomók és elnyomottak, hanem kultúrák harca is zajlik. Kinek a középső ujja van csupán, kinek meg a gumibot és könnygáz. Illetve a milliárdokkal kitömött és üzemeltetett hazugság és okádás. S ha Bayer hatalomféltő nyelvezetét nézzük, ahhoz képest a kinyújtott középső ujj maga a lányregény, nem kellene tehát hőbörögni miatta. De megteszik, így megerősítik ezt a szimbolikát, mint annak idején a feketék elnyomása elleni tiltakozás gesztusaként kialakult fölemelt öklöt. Az ilyenek aztán kiteljesednek, és hatni kezdenek. Van rá példa, az a kérdés, lesz-e most is. Majd kiderül.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy nagyerekek, hova megyünk mi holnap, nahova, de senki se tutta. Mindig ilyeneket szok az Ibojnéni, hogy nahova megyünk, nahova, mintha ilyen jósok lennénk, a Pityu is, a Kisböske is, meg a többiek. Sose tudjuk, és az Ibojnéni asztán mindig úgy mondja, hogy hova, hogy csillog neki a szeme, meg vigyorog, és sosincs jó vége neki, ha megyünk mi valahova bármikor. A Kisböske nem bírta, hogy nem tuggya, hogy hova megyünk, elkezdett neki a szája görbülni le, mint amikor visittásba szok kitörni, de az Ibojnéni még pont időbe monta, hogy most ne legyen bajj, hogy csokigyárba megyünk gyerekek, bizony.

Meghogy milyen jó lesz, és a Kisböske nekilátott visittani, de az örömébe, hogy csokigyár, csokigyár, és mind a gyerekek is rákezedtek erre a csokigyárra, hogy már majdnem fogtam a dömperem, hogy megyek. De asztán elült a zsivaj, hogy jók legyünk, mert, ha nem leszünk azok, akkor nem megyünk sehová. Eszt nem én találtam ki, hanem az Ibojnéni monta, úgyhogy csend lett nagyon hamar. Öltözzünk melegen, mer hideg van, eszt is monta az Ibojnéni, és én is mondtam az anyunak otthon, hogy melegen kell öltözni holnap, mer csokigyárba megyünk. Csak az apu nem örült, hogy az Ibojnéni szervezkedik, hogy soha nincsen jó vége annak.

De az anyu elcsitittotta, hogy ne a gyerek előtt, és ment is a konyhába, hogy ne legyen a gyerek előtt, aki én vagyok, aki indul a csokigyárba holnap. Fel is öltöztünk melegen, hogy ne legyen megfázás, úgy mentünk az oviba, ahol már várt egy kicsi busz, de mind befértünk, mert kicsik vagyunk. Még a dadus is eljött velünk, mert nem kellett reggelit osztania, se ebédet, és hamar is odaértünk a csokigyárba, ahol kaptunk a fejünkre ilyen nejlonsapkát, a dadus is, aki csak vigyorgott az Ibojnénin, mer ő az egész buszúton nézegette magát ilyen kicsi tükörbe, hogy szép-e nagyon, most meg megkapta a sapkáját, de a szeme azér csillogott nagyon.

Elkezdtünk járkálni a gyárba, de csokit azt nem láttunk, csak gépeket, hogy a Kisböske már megint görbülni kezdett, hogy nem is adnak nekünk itt csokit, de abbahagyta a görbülést, mer egyszer csak hirtelen egy ajtón jött be sok ember, akik egyet kisértek, mentek utána, mint valami pincsikutyák, és ekkor az Ibojnéni kivirútt, kivirágzott egészen, és jöttek felénk azok az emberek, az élükön egy kicsi, kövér bácsi ősz hajjal, és vigyorgott nagyon, amikor megálltak előttünk mind, és akkor az Ibojnéni is, meg a kicsi, kövér ember kisérői is mind kérdezték, hogy kiazabácsi, de senkise tutta, hogy kiazabácsi, mer nem ismertük.

Montuk is az Ibojnéninek meg mind a sok kisérőnek, hogy nem tudjuk, kiazabácsi, és akkor az Ibojnéni fölsikkantott, de azér még tartotta magát, és visszatereltek minket a buszba, ahol az Ibojnéni morcos lett, mer elrontottuk a napját meg az örömjét, és ahogyan beültünk a buszba, aszonta már egészen magas hangon, hogy majd én megmutatom nektek, kiazabácsi. Elővette a pénztárcáját, remegett a keze neki, ahogy vette elő a fényképet, amin a kiazabácsi volt, hogy körbeadja a buszon a gyerekeknek, hogy egy életre megjegyezzék, kiazabácsi, de a dadus csitittotta, hogy nem kéne eszt Iboj, haggyad má és hallgass.

Ahogyan az anyum szokja mondani az apunak, hogy ne a gyerek előtt. Így asztán az Ibojnéni nem is adta körbe a képét, hanem csak duzzogott, ahogyan a gyerekek is, mer nem kaptak csokit, és mondták az Ibojnéninek, hogy kiazabácsi, zengett a busz, hogy kiazabácsi, és az Ibojnéni már sírt, a Kisböske is bömbölt, a gyerekek meg orditottak, hogy mire visszaértünk az oviba, már semmi mást nem lehetett hallani, csak a sírást meg az ordittást, ahogyan sejtettem, hogy baj lesz, amikor az Ibojnéni megkérdeszte, hogy nahovamegyünk, úgyhogy, mikor kiszálltunk az ovinál, már akkora volt a zűrzavar, hogy gondoltam na, vára dömperemmegyek.

2017-ben, természetesen uniós pénzből (azaz máséval kérkedve) kormányunk csomagokat állított össze azoknak a nincsteleneknek, akik szerinte amúgy nincsenek is. Az ilyen csomagoknak megszokott tartalmuk van, amit tartós élelmiszernek neveznek, de akasszanak fel, ha ép ésszel megértem, minek az ilyenbe sűrített tej, de ez épp mellékszál, csak úgy eszembe jutott. Szóval jegyezzük meg, hogy uniós az a pénz, de mégis úgy osztogatták azokat a csomagokat, mintha Orbán Viktor vette volna a szakmunkás béréből és fizetéséből félre tett kis zsebpénzecskéjéből, de momentán ez sem igazán érdekes.

Amire föl kell kapnunk a fejünket, az a beszerzés túlárazása, mintha hat évvel ezelőtt mai árakon vásároltak volna, pedig holt volt akkor még a háborús-szankciós és mindenféle cafrangos infláció. Mint említettük, sok minden volt abban a szeretetcsomagban, de emeljük ki példaként a tejet, aminek az akkori KSH-s átlagára 205 (kettőszázöt) magyari forint volt, de sikerült a szegények pakkjába 781 (hetesszáznyolcvanegy) pénzekért beszerezni. Ugyanígy a többi éhenhalás elleni szer hasonló szorzókkal került a csomagba, amiért Orbán Viktor dicséretét zengték a megalázottak és megnyomorítottak.

Ezen – mint annyi mindenen, a példák vég nélkül sorolhatók volnának lélegeztetőgéptől a kismalac kunkori farkáig – valaki rohad sokat keresett, miközben átverte az Uniót, de ami ennél is sokkal aljasabb, kiszolgáltatott és nyomorgó honfitársaikat is. Nem nehéz ugyanis belátni, hogy ugyanannyi uniós pénzből sokkal több élelmiszer lett volna vásárolható, ha valaki a galeriből (maffia) nem tartja a markát. A helyzet azonban ennél is súlyosabb, a maffia nem szokta meglopni a szegényeket, míg a Fidesz viszont igen, ebből viszont az fakad, hogy a moráljuk még a gengsztereknél is megvetendő lenne, de ez sem igazán érdekes.

Mégpedig azért nem, mert ez sem újdonság, sőt, sokkal inkább a megszokott, a mindennapi, amin senki már meg sem lepődik, csak azon némiképp (de nem is igazán), hogy milyen mélyre képesek ezek süllyedni, bár még nem tudjuk, hol ennek az egésznek az alja. Nem vagyunk nyomozó hatóság, sem akármely ellenőrző hivatal, így azt a kérdést, hol landolt a különbözet, fel sem tesszük, mert minek. Ám ugyanekkor beugrik az álszent kéregetés, a Három királyfi, a Jónak lenni jó, amely akciók és műsorok örvén azokat nyúlják le – mint ebben az esetben az Uniót – akiktől valamit még el lehet venni. Milliókat szoktak adományozni a naiv polgárok.

Ha pedig feltéve, és sajnos ezek szerint igazoltan is, még ebből is, és ezt is képesek ellopni, akkor voltaképp beszélnünk nincs mit, hiszen a NER bimbózásakor úgy háromezer milliárd magyari pénzt lopott el a kedves vezető az ő népétől, amikor einstandolta a nyugdíjmegtakarításaikat, amit öreg korukra gyűjtögettek volna. Ez a mostani lopás ahhoz képest voltaképp semmi, csak a metódus a régi, visznek mindent, bájos népünk viszont mindehhez bárgyún vigyorog, de ami a nagyobb baj, rájuk is szavaz. Sivár mindennapjainkon így röpít minket az idő valami ismeretlen mélységek felé.

Mert még egyszer tisztázzuk a dolgokat, a legnagyobb aljasság a szegényeket meglopni, megrövidíteni. Hogy ennél van-e lejjebb, az nem tudható, számunkra elképzelhetetlen is, de ezeknek ezek szerint még ez sem lehetetlen. Fölösleges már ez is, de szőrmentén és utalásképpen említést teszünk bizonyos kereszténységről, amihez ez sem igazán passzol, ahogyan a NER „elitjének” élete, erkölcsei és cselekedetei köszönőviszonyban sincsenek vele, de mégsem akad senki, aki ezt szóvá tenné. A papság közül is csak a normálisabbja, akit nem sikerült kilóra megvenni. De ők vannak kevesebben, másképpen: alig van ilyen.

A Fidesz, annak tagjai, a kitartottak és a rajongók a züllés maga. Ez sem meglepő, mint ahogyan a kiinduló tételünkként megidézett eseményben is csak az lett volna az, ha egyszer, csak úgy véletlenül az derülne ki valamiről, hogy ott épp nem loptak. Csak kivételként, csak hibázásképp, de nincsen nekünk ehhez szerencsénk egyáltalán, már, ha az szerencse, hogy akad kivétel az általános tolvajlás alól. Mert lehet a dolgokat eufemizálni, túlárazásnak nevezni, ez csak szimpla lopás, egy lehetőséget ki nem hagynának, s innen nézvést ebben alaposak, ha máshoz nem is értenek. De azt tényleg tudni szeretnénk, ebben az esetben kinél landolt a lóvé.