Kategória: Egyéb

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás Balatonon túl, a Sándor-palotán is túl, ott, ahol a kurtafarkú helloröfi túr, volt ez a Neria, és abban élt, éldegélt három jóbarátmadár. A Feri bátyám, a Zsóti vadász és a Sziszi gyerek. Nem voltak ők mindig olyan rohadt nagy barátok, ezt a vonzalmat csak akkor vették észre magukban, amikor a Viki király hátsója mögött álltak sorban kinyújtott hatalmas nyelvekkel, hogy lef-lef, nyamnyam, nyalják az egyre termetesebbé váló hátsót. Ott tülekedtek, lökdösődtek, hogy hozzáférjenek a nyelvükkel Viki király valagához, gyerekek, és mindeközben úgy egymásba szerettek, míg a világ és még hét rengeteg nap. Is.

No most, gyerekek, és mind az összes nagyérdemű, ez a Feri bátyám nem az a Feri bátyám volt, akinek a Viki király a faluvégi kurta kocsmában egy gőzös reggelen azt ígérte nagy pöckösen, hogy novemberben utal neki nyolcvanat. Ez a Feri bátyám hajdan csótány volt önbevallása szerint, a nemzeté, még akkor, amikor Viki király nem ült Neria trónján, hanem csak ilyen kis porbafingó, hőbörgő jogászfi volt. Feri bátyám meg ifjabb, noha nem fiatal, és azt mondta, hogy tud zenélni, holott már akkor sem tudott, csak fölkötött a nyakába egy pöttyös kendőt, és a színpadról vezényelte az ifjakank, hogy hórukk. Ez volt a tudománya neki, se több, se kevesebb. Azaz, semmi.

Feri bátyám aztán megvénült. Ezért is lett Feri bátyám, holott valamikor csótány volt, aztán meg még most is Ferónak hívatta magát valami ok miatt, és, ahogyan már meséltem, kedves gyerekek, addig-addig tülekedett Viki király ülepénél, amíg az kiutalt neki egy Kossuth díjat meg kurva sok lóvét vele. Feri bátyám élt most már, mint a Márton Hevesen, vagy a Kocsis Máté aranyhala abban a vízben, ahová a rezsi miatt költözni kellett neki (állítólag). Zsóti vadász pedig az Zsóti vadász, akkor még, amikor Feri bátyám vezényelte, hogy hórukk, fingja nem volt Feri bátyámról, de Zsóti vadász volt akkor is, most meg ilyen szentfazék, egyik kezében egy bazi nagy kereszt, a másikban puska.

Vértől iszamos és csöpögő puska, ezt el ne feledjük, gyerekek. És ezzel, mily sajnálatos, mindent is elmondtunk Zsóti vadászról, ezen kívül csak a tülekedés van róla a királyi segg mögött, de az nagyon, meg az éjszakai törvények a sötét homályban. Horror és hullaszag. Maradt még a barátok közül a Sziszi gyerek Csepelről, aki mindent tudott viszont. Rezsit tudott, meg honvédeni, aztán újra rezsit. Illetve főzni ezeken túl, de azt minden nap permanensen. Zsírtól csöpögő pacalt velővel, csirkelábkocsonyát, meg minden szart összefőzött ez a Sziszi gyerek, ő lett a nemzet szakácsa, ahogyan áll a képeken az üst mellett, kezében méretes fakanál, a zsír meg rotyog a paprikában bugyogva.

Vagy fordítva, a paprika rotyog a zsírban. Mert mindig ilyeneket kotyvaszt ez a Sziszi gyerek, és rohadt büszke rá, de nagyon, ahogy a Fészbukk őrzi ezt az egészet. És mondom, ezek hárman a valag mögött szerettek egymásba, hogy már egészen flottul ment az a nyalás, hogy te jössz kérlek, én pihenek kicsinyég, aztán meg majd a másik. Így adták az utat egymásnak az ülep mögött, hogy még egyszer foglaljuk össze, gyerekek, a Feri bátyám, a Zsóti vadász meg a Sziszi gyerek. Így sürögtek-forogtak a fenséges seggnél, amikor Feri bátyám megszólalt egy nap, hogy vége van a télnek. Nem köll fűteni a kastélyban, meg villanyot se ojtani annyira korán, hogy ihajj, szüret.

Gyertek el hát hozzám drága, Viktorban testvéreim, és én főzök nektek ebédet a kis pénzecskéből, ami a rezsispórolásból megmaradt. Mert azt se feledjük, gyerekek és mind az összes nagyérdemű, Feri bátyám azt kamuzta a télen, hogy ő ott fagyoskodik a kastélyban, nem fűt, nem világít semmit se, hogy épp olyan cudar élete van, mint az emlegetett Kocsis Máté halainak a messze idegen tóban. De ennek vége lett, el lett feledve is, így hívta meg és ezért Feri bátyám az ülepcimboráit magához a kastélyba ebédre, hogy milyen jó is lesz együtt pihenni ki a nyelvüknek elfáradását, meg, hogy örüljenek nagyon a Fészbukk számára mosolyogva a kamerába bele.

Így történt hát kedves gyerekek és mind a nagyérdemű közönség, hogy összegyűltek, ettek, játszódtak a pulikkal és minden ilyenek, de legfőképp, hogy vigyorogjanak, akárha tejbetök, meg fotózkodjanak. És amidőn meggyőződtek arról, hogy a Fészbukkon már fönn van a nagy mű, mert készen van, hogy tehát a foglalkozás így és ezért elérte a célját, akkor egymás tenyerébe csaptak mind a három jómadarak, hogy akkor indulnak ők a Karmelitába a valaghoz vissza, tenni, amit tenniük kell. Azóta is mennek, mendegélnek, mondhatnám, de nem, mert szolgálati géperejű járművel suhannak, amit te fizetsz, kedves gyerekek, és mind az összes nagyérdemű. És most vége van, de lesz majd másik.

Orbán doktorminiszer urunk legújabb evangéliumában az hangzott el a Kossuthon, hogy „Ukrajna pénzügyileg nem létezik…”. Indoklásul erre a delíriumra azt hozta fel, hogy amint megszűnik az európai és amerikai finanszírozás, a háború azonmód ér véget, és teljesül a permanensen vonyított béke. Ez a vágya és elmélete Orbán doktorminiszter urunknak, ami annyira kilóg azon vélemények közül, amelyeket nem a barbárság diktál, hogy Putyin haverja, a Medvegyev nevű két kézzel tapsolt, és éltette doktorminiszter urunkat. Ő sem mondhatta volna szebben, Moszkvában tehát orgazmus volt, mifelénk nem annyira.

Azt eddig nem tudtuk, hogy a Kremlben is úgy hallgatják péntek délelőttönként a Kossuthot, akárha Mária néni a sparhelt mellett, viszont újólag bebizonyosodott, hogy azok a hagymázas dumák, amelyeket azért ereget magából doktorminiszter urunk, hogy az elhülyített rajongók tudatát a megszokott szinten tartsa, csak-csak eljutnak a határon kívülre is. Nem véletlen hát, hogy az itthon úgy hárommillió ember által istenített szarházit odakint százmilliók rühellik, csak sajnos vele együtt minket is. Ez a legkisebb gond azonban, az már termetesebb, hogy szép lassan magunkat is meggyűlöljük, mert tehetetlenül nézzük ezt az egészet.

Ezt az ámokfutást, amit Orbán doktorminiszter urunk művel önmagával és egyben az országgal is. A mostani kijelentése Ukrajna pénzügyi nem létezéséről egy olyan ember szájából hangzott el, aki mindent megtesz, adja fel elveit azért, hogy európai pénzhez jusson, s éppen azért, mert anélkül az általa irányított ország gazdasága fejre áll, és belecövekelődik az anyaföldbe. Erre a kijelentésre mutatva kellene az orrát beleverni az általa kavart szarba, és eközben tenni fel neki a kérdést, hogyan is van a pedagógusok béremelésével, amire a pénzt az Uniótól várja, mert nem futja rá. Így adódik a kérdés, Neria létezik-e pénzügyileg.

Legalábbis akképp, amit az ukránok szemére vet, hogy a nyugat pénze nélkül fejre állnának, csak azt felejti el hozzá tenni, azon a vidéken nem háborús vészhelyzet van, hanem a háború maga a szarrá bombázott városokkal, azokban gyárakkal és egyebekkel, a termelés tehát akadályokba ütközik. Mivel Putyin mindent megtesz, hogy Ukrajna gazdasága ne tudjon működni, csodálkozni való azon nincs semmi egyáltalán, ha pénzre szorulnak és egyebekre. Viszont Mészáros cégei nem kapnak rendszeresen rakéta találatot, ennek ellenére az Unió pénzéből működnek, mert a piacon éhen döglenének, és ez azért más alaphelyzet.

Még régebben, amikor korlátok nélkül ömlött az Unió adófizetőinek pénze országunkba, Orbán doktorminiszterünk nagy pofával jelentette ki, elvan az ő pénzük nélkül, amikor viszont elapadt, mert már nem akarnak egy fasiszta államot finanszírozni, megy a visítás. Navracsics egy éve járja a Kanosszát, hogy jöjjön már az a pénz, ami nélkül elvagyunk, de mint kitetszik, mégsem. A helyzet épp ez, de ez nem nóvum, és szót se érdemelne, ha Orbán egy háború sújtotta országról nem úgy beszélne, mintha a valagából rángatta volna ki őket. Nem lesz ennek jó vége, mert még úgy járhat, mint a jenkikkel.

Velük kapcsolatban fél nap alatt változott a vélemény és a hőbörgés, nem leszünk gyarmat, több tiszteletet és más egyéb bevett ordítás mellett Bayer tagkönyv egyenesen azt üzente nekik, hogy kuss. Nem hinnénk azonban, hogy miként Medvegyev Kossuthot hallgat, akként az amerikai diplomácia meg Bayert olvas, ennek ellenére, mire a tagkönyv végzett az aktuális átkozódással és ocsmány okádással, Orbán doktorminiszter urunk már ott tartott, hogy Amerika a barátunk, és kilépett a kémbankból. Bayer olykor fáziskésében van, már ő sem tudja követni a szélkakast, aki az elveit addig bírja tartani, mint más a fingot bableves után.

Ezt látjuk most is, ül a rothadó szemétdombján, és hülyeségeket beszél abban a tévképzetben, hogy tényező, pedig csak egy rikoltozó kaméleon. Most egyszerre érte el, hogy odanyalintott egyet Biden valaga felé, ugyanakkor bezsebelte Medvegyev dicséretét is, ami így együtt unikum. Viszont mutatja Orbán doktorminiszter urunk tartását, mert mindeközben még teper azért a pénzért is, amire szavakban szüksége nincsen, viszont anélkül véget ér az évtizedes mutatvány. Egyszer majd béke lesz, és nem olyan, amilyenről ő ábrándozik, de akkor lesz majd a fogaknak csikorgatása, mert egy kupacban kell fizetni mindenért. Gyönyörű jövő.

A Miniszterelnöki Hivatal fölböfögött magából egy jogszabálytervezetet (amit állítólag társadalmi vitára bocsátottak, de, hogy kivel konzultáltak Orbánon kívül, azt homály fedi), ami szerint megszűnik a Köztársasági Elnöki Hivatal, s helyette a pőre Sándor-palota megnevezést kapja az új keresztségben. Mint kitetszik, a NER nem áll le a közjogi rendszerek átszabásával, ami akkor kezdődött, amikor kies hazánk nevéből kisatírozták a köztársaság szót, majd OV beköltözött a Karmelitába mintegy a bűnös város és egyben az egész ország fölött lebegve, majd jöttek a főispánok, most pedig ez, ami szerint már köztársasági elnök sincs.

Viszont akkor nem tudjuk, Novák Katalin momentán micsoda. A józan ész szerint a Sándor-palota elnöke, akkor viszont Magyarország (ami már alig is van a NER takarásában) államformája Sándor-palota, ami mókás lenne, ha nem volna iszonytatóan tragikus. Pedig az. Nem értjük, csak érezzük azt a Fidesz-buzgalmat, amely a köztársaság, mint demokratikus népképviselet ideáját mindenáron el akarja tüntetni, de a rá jellemző sunyi módon, apránként és titokban, mert ezt az állítólag társadalmi egyeztetésre bocsátott döntést is véletlenül lehetett felfedezni a kormányzati dokumentumtárban. De kiderült az aljasság.

Amúgy a szemünk előtt veszíti el köztársaság jellegét az ország, csúszunk valami meghatározhatatlan államforma felé, ami már most diktatúra, de centikre vagyunk a királyságtól. Igaz, annak is van demokratikus formája, de mi a gyökerek felé haladunk, Spengler meghatározásában a gótika korába, amikor két államformáló tényező akadt, a vár és a dóm, a nemesség és a papság. Szintén szerinte a barokk korában a várakat a kastély váltotta fel, amit a német a történelem morfológiájának nevezett, így az ő nyomán előttünk áll kies hazánk alaktana, ahogyan csúszik vissza valami gőzös múltba. Tiszta takony az egész.

S ebben a takonyban előttünk áll régi hősünk, a Fidesz szavazórétege és polgára a Youtubon fellelhetően, aki indul a hivatalba a Polgár Jenőhöz, de Neriában a hivatalok a jelek szerint eltűnnek. Ispánság van meg Sándor-palota, és ezen a ponton érthető az is, amikor a soknevű kaszinós-honvédelmi miniszter parádés kocsissal ment a katonalovakhoz látogatóba, az egész lecsúszott dzsentrivilág, ahová a Fidesz potentátjai visszaálmodják magukat, ami a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy az országot is lökik bele a szakadékba, vagy inkább rántják magukkal a ganyéba bele. Avas szaga lett hajdan szebb napokat látott hazánknak.

Mindez azonban csak az érzület szintje, de az egész bábszínháznak komoly közjogi jellege is van, a leértékelt és formális országgyűlés mellett a rendeleti kormányzás már nem a rendkívüli helyzetre és állapotra vonatkozik, hanem tartós lesz, és Neria fundamentuma, ami még nem királyság, de már Sándor-palota. Innentől ugyanis nincsen köztársasági elnökünk sem, nem mintha eddig lett volna, de legalább a nevében, úgy tettek mintha, most azonban már áltatni sem akarnak. Novák kijelölt elnök nem a köztársaság, hanem a Sándor-palota elnöke, ami ablakát malomkerék Fidesz-fülbevalót viselve popsitörlővel tisztogatja.

Hogy szépen csillogjon, azért. Innentől már túl sok kérdés nem marad, mert benne van a levegőben, hogy ahogyan sok mindent nem tudtunk elképzelni, de mégis valóság lett, így egy nap majd arra ébredünk, hogy valaki felfedezi a kormányzati dokumentumtárban, hogy királyság vagyunk, mert erről is született egy rendelet egy gőzös éjszakán. Bár erre igazán már szükség sincsen, Neria jelenleg kikiáltott király nélküli királyság, kormányzása ennek megfelelően abszolutisztikus, valahol a Napkirály szintjén, minden fék és ellensúly nélkül, amikor az állam Orbán Viktor maga. És ez nem gőzös álom a jövőről.

Ez a valóság. Ha igazából belegondolunk, a rendeleti kormányzás immár hosszú évei mind ezt bizonyítják, és lehet itt álmodozni akármi másról, szépíteni és hajlítani a valóságot, hogy nem így van, ha őszintén belegondolunk, be kell látnunk, hogy de bizony mégis. Tessenek magukba nézni, és keresni akármit, ami cáfolja az általam elmondottakat, és a végén úgyis be kell látniuk, hogy igazam van. Csakhogy számomra ez egyáltalán nem öröm és nem boldogság, hanem annak vinnyogó felmutatása, mivé lett magyar hazánk alig több mint egy évtized alatt, hogy köze sincs ahhoz, ami előtte volt, és úgy hívták: köztársaság.

Pár napja plakátok (kékek, nagyok) jelentek meg Neria kietlen tájain magától a kedves vezetőtől vett szöveggel, miszerint „Ruszkik haza”. Emlékezhetünk, amikor Orbán a rendszerváltáskor ezzel a mondattal robbant be a köztudatba, mikor is mindenki elalélt a gyönyöröktől, milyen bátor ez a mi fiunk, hogy így egymaga szembeszáll egy világhatalommal mellét kitárva tankjaik előtt. Holott azidőtájt a „ruszkik” már Záhonytól integettek visszafelé, ahogyan robogott velük a vonat a nagy orosz pusztaság mélyibe. Így fogant hazugságban egy politikai karrier, így világlott ki egy jellem vagy annak hiánya, és most itt csücsül.

Sajnálatos, hogy ezek a szavak, ez a mondat ma újra aktuális, de az. Ha ugyan nem a mi vidékünkön dúl is az orosz imperialista medve, mert mi azóta egy szövetség (NATO) és egy közösség (EU) tagjai lettünk, élvezve ezek minden védernyőjét és anyagi hasznait. Más kérdés, hogy az, aki annak idején egy hazugsággal indította a pályáját, ma is kétszínű alak, és valami ismeretlen okból elárulja azt a közösséget, amely biztonságát és jólétét szavatolja. Mindenki tátott szájjal figyeli, hogy ezt mért vagy mi okból, akiket pedig teljesen elkábított, tapsolnak neki és vicsorognak azokra, akik a barbárság helyett a kultúrát választanák.

Ilyen körülmények között jelentek meg ezek a plakátok, amelyek arra szólítják fel szimbolikusan a medvét, iramodjon ki a megtámadott országból (Ukrajna), s ha ez megtörténik, akkor a formállogika szerint is béke lesz, mert a leigázni kívántaknak nem lesz okuk és indokuk lőni rájuk, hogy hazájukat felszabadítsák. Annak idején is, amikor Orbán ordította bele hamisan a légbe ugyanezt, népszerűségét azzal szerezte meg, hogy íme a nagy szabadságharcos, aki a rabigában senyvedő Magyarországért kiáll. Innen nézvést az ukránoknak is joga van ehhez, a plakátban tehát kivetnivalót találni nem lehet.

Ámde a Fidesznek mégis sikerült. Hiszen a pufók-óvodás képű, ámde sunyi szemű Gulyás Gergely kijelentette, hogy kormánya szerint a felszólítás, miszerint „Ruszkik haza”, nem egyéb mint háborús uszítás, így az első rácsodálkozás azt kérdezteti velünk, mi az anyánk valaga van. Miként lehet az, hogy a béke úgyszólván egyetlen lehetséges útja és módja, tehát, hogy az agresszor hagyjon fel bűnös akcióival, a lakosság irtásával, gyerekek elrablásával és városok porig rombolásával, tehát az az igény, hogy ne háborúzzon, a Fidesz szerint háborús uszítás, akkor az embernek Orwell jut az eszébe és az újbeszél jelmondatai.

Ezek közül is elsőként „A háború: béke”. Mert másképpen nem értelmezhető, ha valaki azt tartja a béke lehetőségének, hogy a harc ne érjen véget, illetve úgy érjen véget, hogy egy országot megszállnak, a megtámadottak pedig elmosolyodnak és bájosan mondják az agresszornak, gyertek, csináljatok velünk, amit csak akartok. A Fidesz egész csürhéje ezt szorgalmazza a békét óbégatván, nem békéről beszélve, hanem megadásról, ami felfogás árulás a közösség és szövetség ellen, aminek tényleg nem tudjuk az okát, és lassan már nem is sejtjük. De alapos lehet, ha nem csak a morált, de a józan észt is odahagyják miatta.

A háború kitörése egyébként úgy jött-érkezett Orbánnak és csapatának, mint egy falat kenyér. Mert volt mire fogni a kudarcaikat az emlékezetes háborús-, és szankciós infláció fogalmakkal, amelyek szintén az árulást mutatják nekünk, amikor a hívek számára a saját szarukat arra a közösségre kenik, amely közösség – mint már emlegettük – a jólétét és biztonságát szavatolják. Mégis ellene végeznek aljas aknamunkát. Ezt pedig valahogyan el kell magyarázni azoknak, akiktől a hatalomban maradást remélik, tehát a hülye szavazótáboruknak. Erre szolgál a Fidesz újbeszélje, amely azonban korrelál Orwelléval.

„A háború: béke”, „A szabadság: szolgaság”, „A tudatlanság: erő”. Íme, előttünk áll a Fidesz filozófiája, bármennyire is lehangoló ez, de íme a hatalom megtartásának módja és kulcsa. Most azonban, amikor ezt a tébolyt egyre nehezebb eladni, ki is terjesztik, elárulva Európát, a szabad világot és a civilizációt, így veszélybe sodorva az országot, és ez már egyáltalán nem tréfadolog. Ez hazaárulás, és sajátos módon annál hangosabban visítanak, minél egyértelműbb a bűnük. Olyan útra léptek, ami az ország vesztét okozza, viszont momentán nem látni azt az erőt, amely ezt a haláltáncot megállítaná. El vagyunk veszve, azt hiszem.

Pár évvel ezelőtt, amikor a San Francisco-i kosárlabda csapat, a Golden State Warriors megnyerte az NBA-t, ami ennek a sportágnak a csúcsa és a krémje, az akkor hatalma ormain élvezkedő Trump meghívta őket a Fehér Házba, hogy az ő dicsőségükben fürödhessen. A harcosok ekkor nemes egyszerűséggel azt mondták Trumpnak, fuck, és otthon maradtak, míg azonban tavaly ugyanez okból keletkezett Biden meghívásnak meg eleget tettek. Más kérdés, hogy rossz nyelvek szerint a korosodó és minden jel szerint a szenilitás felé haladó elnök azt sem tudta, kik vendégeskednek nála, ami azt mutatja nekünk a sors kezével, nem komilfó mások sikerét a magunkénak tudni be, és szavazatokat remélni tőle.

Húsvét vasárnapján fatornyosom kosárlabda csapata, a Falco KC megnyerte a magyar kupát, ami nem NBA, mert kicsi is, savanyú is, de a miénk, viszont ők nem tudták azt mondani a hatalomnak, hogy bassza meg, mert Hende Csaba képében odaette a rosseb a NER-t a pálya szélire, és senki nem tudja, hogyan. Hogy miért, az a fentiekből sejthető. A gukkeros ember adta át a döntő legértékesebb játékosának (magyarul MVP) járó különdíjat. Hende nyakában fordítva viselt Falco sállal fotózkodott a díjátadó közben, de annyi nem volt benne, hogy a díjazott (Matthew Tiby) szemébe nézzen, s nem azért, mert a melléig ért, és a szeméig gukkert kellett volna használnia, hanem, mert eszében sem volt arra tekinteni.

Bámult bele oldalvást a fényképezőgép kamerájába, míg Tiby nyájasan mosolygott rá, de, hogy a fejében járt-e az: fuck Hende, nem tudható. Valószínűleg nem, mert azt sem tudta, ki lehet ez a bohóc, miért került oda, és egyáltalán.  Hende egyébként a lehető legarcátlanabb módon igyekszik a sport által népszerűséget kapargatni magának, olykor Haladás (fatornyosom futball csapata), máskor SZKKA (szintén helyi illetőségű kézilabda csapat) sáljában vagy mezében fényképezteti magát, és senki nem küldi el melegebb éghajlatra, csak a szurkolók, mert ők nem függnek anyagilag tőle és a NER-től. A csapatok igen, ezért nem mondják kollektíven neki, amit az amerikai harcosok Trumpnak megtehettek.

Hogy kapja be. Függetlennek lenni úgy is lehet, mint a Golden State, ami franchise dollármilliárdokat ér, játékosai milliókat keresnek szintén zöldhasúban, de nem az állam pénzéből. A szabadság másik foka, amikor semmije sincs az embernek, veszítenie sem nagyon van mit, ilyenkor is kiállhat, és a hatalom képbe vághatja, hogy fuck, mint ahogyan Erdős Virág tette szó szerint Novák Katalinnal, aki az ő versével akart népszerűséget hajhászni a költészet napján, de nem kérdezte meg a költőtől, szabad-e. Nem kapott engedélyt, ezért a költőnő odaírta a nevével kurválkodó Novák Facebook-oldalára, hogy fuck NER, és csak remélni tudjuk, hogy a kijelölt elnök ettől erősen hápogott. Vannak viszont védtelen emberek.

Németh Szilárd József Attila szobránál fotózkodott, a bronz-költő jobb csuklójára egy nemzeti színű szalagot kötözött, és vagy azt nem tudta, hol van, vagy azt nem, ki ez az ember, és mit gondolt a fajtájáról valaha, mert, mintha valami meccsen volna, „Hajrá magyarok” feliratot applikált a képre, mint aki jól végezte dolgát. A bronz ember bronz szemével pedig nézett rá értetlenül, mert, mint tudjuk, az ő bronz szívében török, tatár és tót vér kavarog, tehát nem árja magyar Orbán Viktor módján, és útmutatásai szerint. Nem meglepő, hogy a rezsiember képességeit meghaladta a költészet napja, József Attila nem pacal ugyanis, viszont védtelen, és ő sem tudta mondani Némethnek, hogy fuck. Pedig mondaná, ha tudná.

Mi több, habitusát ismerve úgy verné ki szobor önmaga mellől ezt a Némethet, mint Jézus a kufárokat a templomból, de, mint mondtuk, halott lévén nem teheti. Ám mindez is mutatja, hogyan szaroznak ezek össze mindent, miképp rántanak le mindenkit a mocskos világukba, s van, aki ez ellen tiltakozni képes, más már nem tud, vagy nem mer, illetve akar. Pacal, labda, vers Némethnek egyre megy, Hendének kosárlabda, futball, vagy ami jön és akad, Novák pedig az irodalmat használná saját fényének emelésére, de ő szerencsére megkapta a maflást. Viszont Szombathely nem San Francisco, Magyarország nem Amerika, hanem egy nermocsaras vidék, ahol ritkán mondják a hatalomnak: fuck. De azért mondják. Van még remény.

A magyari ember húsvétkor – mint akármely ünnepen, de köznapon is – zabál. Természete ez már neki, ha Arany Családi köréből veszünk ideillő, képet „Szavuk sem igen volt azalatt, míg ettek”, innen is látszik, hogy korokon, téren és időn átívelő tulajdonságunk ez nekünk, és talán ez is mutatja a kedves vezető bájos, náci kitételét a tiszta-fajúságunkról. Mint akik nem keverednek más, nem übermensch népekkel, akik még zabálni sem tudnak úgy, ahogyan kell. Mindezen túl már a beleink megtömése is „hadművelet”, miként Orbán előadta a kisonokákkal végbevitt akciót a pékségben, a disznóól mellől.

Mikor is ládaszám vitték haza közös erővel a kenyeret, kalácsot, húst és kalbászt, főzték a sunkát az üstben. Mindebből kitetszik, ez nagyon komoly, nagyon magyar és nagyon lehangoló világ, de benne élünk mi is. Ilyképp az ünnep múltán visszaemlékezve az előtte történtekre, a kordonbontástól véres fejű Hadházy képviselőre, akinek a történetét mindjárt előadjuk, nem ereszt minket a gondolat, hogy ezek szerint ki a magyar (húsvétkor, aki zabál), s ki nem. Olybá tűnik, hogy aki nem hordja haza talicskaszám az eledelt, az sem lehet tiszta-fajú, mindenféle libsik, bolsik ezt nem tudják. Esetleg nem telik nekik rá.

De akkor annyit is érnek, ám ez egy másik útja a nem-magyarrá válásnak, mert ezen a ponton jut eszünkbe – s mint kitetszik, egyáltalán nem véletlenül – az a történet pár év távolából, mikor is egy László Petra névre hallgató mélymagyar asszony menekülteket és azok gyerekét rugdosta a haza védelmében. Ezzel megelőzte a korát, elébe ment a kedves vezető stratégiájának, taktikájának, és az ebből kiforralt náci ideológiájának a tiszta fajúságról. Innen nézvést, hogy Orbán ilyen lett, az is csak a népléleknek való megfelelés, ebből fakadóan pedig hatalmi játszma, mint azonban minden is az.

Ám olykor elfajulnak a dolgok. Mert most a tavaszon Tatabányán már ukrán menekülteket rugdostak a mélymagyarok, pedig ők se nem turbánosak (kendősök), és a bőrük is olyképp fehér, mint a miénk. Viszont nem magyarul beszéltek, azaz, idegenek. De látszik mindebből, hogy a magyar néplélek kibimbózott és virágzott, s akit idegennek ítél, abba belerúg, mint a rendőr Hadházyba a kordonbontáskor, amiről szintén tudomást szereztünk, pedig a hatalom nem nagyon akarta. A közösségi oldal azonban tele volt a jól táplált fejű tulokmagyar rendőr képével, aki Hadházyt rugdosta, mint László Petra az arabot.

Mindebből kitetszik, hogy a NER tizenharmadik évében már vannak külső idegenek és belsők is, amennyiben, aki nincs velük, az nincs, s nagyon jól illik ebbe a képbe a legutóbbi kormányinfó, amelyen a bárgyú képű Gulyás Gergely nemes egyszerűséggel a komplett ellenzéket hazaárulózta le, akik így már nem is tekinthetők magyarnak. Beléjük rúgni tehát nemcsak lehet és szabad, hanem hazafias szempontból szükséges is. Így én nyájasom, ha netán túl nagy lenne a szájad, te is kaphatsz a vesédre akármely harcos nyugdíjastól, a NER fejlődése ebbe a szakaszba ért, amikor egyre agresszívabb, és az fokozódni fog.

A fasizmus már csak ilyen, mit lehessen tenni. Mert amiként a kedves vezető már a nagy zabálást is hadműveletként adja elő, az egész kormánya és rajongótáboruk harci lázban ég, az idegennek tituláltak ellen pedig nem átallanak erőszakot alkalmazni, és az az idegen, akit annak kiáltanak ki, akkor a történet a vége felé kezd közelíteni. Ám sajnálatos módon a végkimenetelt ugyan nem látjuk, viszont erősen sejtjük. Mondhatnánk azt is jámboran, várj a sorodra, előbb-utóbb lerúgják a vesédet neked is, de ez nem pálya és nem vigasz, ellenben olyan rögvaló, amitől föláll a szőr az ember hátán.

Így múlt el az ünnep ebben az évben, kolbász-hadművelettel és kilátástalanul. A fiúk locsolkodtak, a lányok visongtak a népviseletben, ahogyan a kormányszóvivő is megjelent a képeken ebbe öltözve, és azt írva a téboly alá, ilyfajta ruhákat ifjak és vének egyként viselnek a NER-ben. Kitetszik, ő sem ebben a világban él, már csak az hiányzott, hogy kijelentse, aki ilyet nem ölt magára, az idegen. Itt még nem tartunk, esetleg jövőre majd, amikor ezekkel együtt jelenthetjük ki, ez az éjszaka sosem ér véget, és nem is tévednénk nagyot. Így megyünk bele a nyárba, amikor a legények majd kaszával látnak neki az aratásnak.

Még alig is múlt el a karácsony, még ott rejtekezett a faluban a tél, ami meg előtte épp most közelített, azaz egymásba folyt az idő, ahogyan ez a szokása neki, és Béla alig is kívánt boldog karácsonyt a fröccsök urának, tehát éppen hogy, amikor úgy ment el a tél, hogy voltaképp ott sem volt, és máris zörögve és csattogva, a Szentháromság térre befordulva érkezett meg a tavasz. Mint valami termetes ekhós szekér az idők mélyiről, rajta a kellékek, a bomlani készülő rügyek, a virágok visszatartott illata, és az a különösen kék égbolt, ami maga alá gyűri a szürkeséget, és holott valami újjászületésről és megfiatalodásról beszélnek vele kapcsolatban, akik csak felszínesen ismerik, de a horizont mögött, ahol mélybe fordul a szín, majdnem lilába a dombok alatt, más sincsen benne, csak a végtelen.

De mégis tavasz volt az, ami eljött a faluba, mert más mi is lehetett volna. Ezt követelte a konvenció és a csillagok járása, amiből kitetszik, hogy miképp a megszokás, úgy a törvények, a csikorgóan utazó égitestek mind okozták azt, ahogyan Béla ült az ivóban, és csuklyás szemeit az ablakon túlra szegezve, és meghallva, ami benne amúgy is tört fel a mélyből, hogy fülelt a csönd, egyet ütött, fölkereshetnéd ifjúságod, így, s ekképp hallotta meg Béla a rigókat, a cimboráit, akikkel olyan jókat szokott diskurálni a fa tetején. És hívták most is erősen, meghányni és vetni a dolgok természetét és alakulását, vagy csak pletykálni vénasszony módján, ilyképp ők voltak azok, akik Béla eszébe juttatták a duplagyűrűsöket, a bánatos szeműeket és a locsolást, ami jár nekik, várják is, csak erősen tagadják.

Fölállt Béla hát székéről az ivó gyomrában, fölegyenesedett, fölmagasodott, és szólt a fröccsök urának, hogy vödröt ide, mert locsolok, indulok a fehérszemélyekhez öntözni őket, mint a tűzoltók a tüzeket, kertész a palántáit, és az Úr a mezőket. Fogta hát csörömpölve a vödröt, tette bele az éltető vizet, hogy a fröccsök ura csodálkozott módfelett, hogy mit akar a barátja, aki lényegénél fogva amúgy soha nem akar semmit, hogy mik ezek az elszánások benne, amiről azt hitte, hogy rég kiveszett, de ezek szerint benne maradt mégis, figyelte, hogy mit csinál, hová indul, de legfőképp hova jut, milyen régen felkeresett szegletébe a világnak, oda, ahol a többi emberek vannak, de ő már évtizede nem járt azon a tájon. És látta ám, Béla készen áll arra, hogy egy legyen megint közülük.

Fogta a vödrét Béla, indult a világba bele, kilépett az ivó elé, a Szentháromság térre, aminek túlfelén a duplagyűrűsök indultak a harangját kongató templomba, a bádogbános karmai közé hamis pátoszokhoz, és Béla gondolta magában, kimenekíti őket, megmenti egészen. S ahogy az ünneplősbe öltözöttek, mintha sírjuk felé meneteltek volna, úgy haladtak a csalfa misére mosoly nélküli arcokkal, örömtelen szívvel, mélyen barázdált arcokkal, ami árkokban megült az évtizedes por, az idő, Béla maga sem tudta, honnan tért vissza belé, a karjaiba, lábába és fejébe az valaha volt ifjúság, olyan acélosan, mint egy gyorsvonat, vitte a vödrét vízzel tele, és alig is kért engedélyt, hogy szinte semennyire, és már borította is a vizet a duplagyűrűsök menetére, mint a legények másutt a múltban vagy tán a jelenben is.

És látta ám Béla, hogy miként röpül a víz és készül csattanni a duplagyűrűsök menetén, az arcokon mindeközben föltűnik egy halvány mosoly, az ifjúság emléke, a sivalkodásoké és futásoké, de ezt már a test nem engedi, így a lélek lesz az, amit célba vesz, de Béla látta ám, hogy amiként a víz célba ér, a ráncok mélyiről azonmód mosódik ki az idő pora, így a duplagyűrűsök szempillantás alatt, és csak villanásnyira ugyan, de ifjulnak meg, és már nevetnek is, fiatalon gurgulázva, ahogyan az ondolált hajukból csöpög a víz, és nem látszik a lilás-őszes színe sem, hanem csak a nap incselkedik rajtuk, és egy pillanatra minden kivirul, de csak alig, épp. De Béla érzi, hogy megérte, mert olyan örömöt látott röpke időre, aminek már rég nyoma sem volt a faluban, ám most idekacsintott megint.

Nézte az egész falu, az olajos hajúak, a protkósok és a műanyag dömperes aprónépek is, ahogyan Béla vize nyomán történik a csoda, hogy a duplagyűrűsök mások, mint mutatják magukat, mert bennük is virít még a kikelet, amit a világ becsomagolt és eltakart. És azon is csodálkozhattak, amit már rég feledtek, hogy azoknak is jár az öröm, akiktől a megszokás ezt elvitatta, hogy nem kellene feltétlenül úgy lennie, mint ahogyan van. Így csapott össze a tavaszban a megszokás és Béla időt visszagörgető ténykedése, és látták ám, hogy egy kicsit, igazán csak egy pillanatra kivirul a megsavanyított világ, hogy a gondok máshol vannak, már majdnem visszaköltözött az élet a faluba, amikor megszólalt a templom harangja, és a duplagyűrűsök olyanok lettek újra, mint voltak, és arcuk redőibe visszaült a por.

Orbán Viktor pékségbe vitte a kisonokákat. Mészáros gázos azon pékségébe Felcsúton, amely jórészt európai pénzből épült és szépült, ilyképp azt nem tudjuk, hová vitte volna a nemzetvezető az örökösöket, ha megállítja az EU-t. Maximum sétálni a budi mellé. Orbán egyébként már ripacsnak is rossz, meglehetősen unalmasak azon közlései, amelyek a stratégiában azt a szerepet játsszák, hogy egy vagyok közületek, s bármi hihetetlen, nekem is van luk a seggemen. Bár ez utóbbit már önmaga sem hiszi teljesen, később majd kiderül.

Egyébiránt másnap kalbászt is vett ugyanaz a kis csapat, vezetőjük pedig, a tekintetes nagyméltóságú elégedetten állapította meg a kisonokákról, hogy parasztgyomruk van. Ilyképp ez a bukolikus idill beleillik a helloröfivel megkezdett vonulatba, onoka, disznó, egyre megy, mindannyian csak szereplők Orbán bábszínházában, amelynek ez a darabja az egyközületek sorozatba tartozik azzal a nehézséggel, hogy a magyar talpasjobbágy nem visz haza kosárszán kenyeret, kalácsot, sonkát és húst, míg azonban az istenük igen.

Hiába, nagy a család, bő a rokonság, még szerencse, hogy mindahány a saját lábán áll. A kisonokák még nem, de ők e két nap alatt bejárhatták a birtok egy szeletkéjét, később majd megismerik a földeket, kastélyokat, egyebeket is. Mindemellett ez ma már nagyon sajnálatosan egészen természetesnek tűnik, és a színjátszás e fejezete nem is ezért érdekes, hanem, ahogyan a csipet csapat betódult a pékségbe, s amiként ott viselkedett az ott dolgozók bárgyú mosolygása közepette, holott ki kellett volna hajítaniuk a látogatókat.

Nem tették, hogyan is tették volna, hiszen a nagyságos úr tért be, s ha Mészárosé az üzem, akkor az övé is, ennek megfelelően pedig azt csinál ott, amit csak akar. Mint ahogyan az egész országgal is. Amit tehát a pékségben kicsiben látunk, az mindennek a képe, Orbán uralma maga. A képen, amit van szerencsénk látni, a méltóságos úr a munkás zöld dzsekijében födetlen fővel, a kisonokák szintén mindennapi cuccban, ráadásul a nyers tésztán matatnak, mintha a nagyi konyhájában volnának, holott jól láthatóan nincsenek ott.

Régóta létezik már minálunk a HACCP minőségbiztosítás, amival a porbafingó magyarokat nem győzték zaklatni, és zaklatják még ma is. De amit Orbán csipet csapata művelt, az ellen még a szépemlékű KÖJÁL is fölemelte volna a hangját, most azonban jól láthatóan senki sem. És nem azért, mert a hatóságok slendriánok lennének napjainkban, ó, egyáltalán nem, csak a jelek szerint a szigor nem mindenkire egyként sújt, sőt, valakire meg egyáltalán. Vannak egyenlőbbek, illetve ezen túl törvényen felül és kívül állók is bőven.

Az előírások szerint utcai ruházatban szigorúan tilos belépni a munkaterületre, és térdhosszúságú köpenyben kellene lenniük az itt tartózkodóknak, valamint hajhálót kellene viselniük. A hajat és amennyiben kockázatot jelent az arcszőrzetet teljesen el kell fedni, a védőfelszerelés cseréje során ügyelni kell, hogy a védőruházatra ne kerüljön hajszál. A fejfedőnek teljes mértékben el kell fednie a füleket. Elszennyeződött védőruhát étkezőhelyiségbe és üzembe lépés előtt le kell cserélni.

Nos, ehhöz képest a kisonokák játszós cuccban gyurmáznak a tésztával, s mint már emlegettük, a nagyméltóságú abban a zöld mellénykében leledzik, amiben amúgy disznót ölni is szokott. Más apróságokra oda sem figyelve annyi állapítható meg, nincs az a szabály (törvény) amit meg ne szegtek, át ne hágtak volna, rosszkedvünk, mi több, felháborodásunk tehát jogos, mert nincsen rajtunk az a birkaszemüveg, amely segítségével idvezült képpel tudjuk lefetyelni a szart a képünkről, amit Orbán a lukatlan seggével ürít oda.

S ha most azt vetnék a szememre, hogy pikkelek a főméltóságú úrra, ezért kekeckedek ilyen semmiség miatt, akkor arra az volna a válaszom, hogy ad egy: igen, pikkelek rá. Sőt, ennél sokkal élénkebb negatív érzéseim is vannak feléje. Ad kettő: ez nem semmi, hanem ez a minden, mert ebben az egész nyomorúságos életünk benne van. Az jelesül, hogy Orbán tényleg a képünkbe szarik, miközben úgy jár-kel az ország minden szegletében a pereputtyával, mintha minden az övé volna. És nagy valószínűséggel így is van.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit, és nézett a szemeivel, amik csak úgy röhögtek a boldogságtól, úgy csillogtak neki. Nézett rá a Kisböske is, a Pityu is, hogy na, micsinálunk, mire kibökte, hogy eljáccuk a golgátát vagy golbatát, nem lehetett érteni, és nem is értették a gyerekek. Én se. Otthon meg is kérdeztem az anyutól, hogy mi az a golbata vagy golgáta, amit játszani fogunk holnap az oviba, de az anyu se hallott ilyenről, meg az apu se. Az apu most már mindig olyan furcsán néz, amikor mondom neki, hogy az Ibojnéni mit akar csinálni velünk, és gyakran káromkodni is szok.

Az anyu csak azt kérdezte, hogy kell-e ünneplősbe menni ehhez a golbatához, de az Ibojnéni ilyet nem mondott, úgyhogy meg is nyugodott, hogy akkor baj nem lehet, legalábbis olyan nagy. Hideg volt reggel, ahogyan mentünk az oviba, fújt a szél nagyon, meg mintha kicsit szállingózott volna a hó is, hogy gondótam, de jó, ha sok esne, akkor lehetne hóembert építeni répa orrával meg fazékkal a fején, de azért jó volt, hogy megérkeztünk az oviba, mer kezdtem már fázni egy kicsit nagyon. Vigyázz magadra kisfiam, monta az anyu, ahogy bebocsátott az oviba, és tényleg olyan volt a szeme, mint amikor félteni szok, tehát mindig.

Biztos ez a golbata vert szöget a fejébe, hogy mi lesz ez már megint, mert tutta, hogy az Ibojnéni tud kitalálni fura dolgokat, de tényleg. Meleg kakaót adott a dadus reggelire, hogy ne fázzunk, aszt mondta, de nem tuttuk ekkor még, hogy mért kellene fázni, amikor egész jó meleg volt az oviba, de a Kisböske boldog volt a kakaójával, és a Pityu se rosszalkodott, hogy tuttam, ennek jó vége máma se lesz, mert mindig ilyen csöndben kezdődnek a dolgok, amik furán végződnek. Tehát kezdtem egészen kiváncsi lenni most már, hogy mi is az a golgáta vagy golbata, amit jáccani fogunk. Mert most is olyan röhögős volt az Ibojnéni szeme, mint mindig, amikor a végén meg sír, a gyerekek pedig visittanak.

Amikor megittuk a kakaót, az Ibojnéni aszonta, hogy na, őtözzetek gyerekek hamarhamar, de nem nagyon akarózott kimenni a hidegbe, amikor alig jöttünk be. Fújt a szél most is nagyon, de a hó nem esett, hogy hóembert lehetett volna épitteni, de azért mentünk az udvarra ki, hogy na most mi lesz az a golbata, és erre ott volt az ajtó mellett egy óriási fakereszt, nagyobb mint az Ibojnéni. Oda volt állítva, mintha valami templomba lennénk, és akkor aszonta az Ibojnéni, hogy na, gyerekek, az a lyézuskeresztye, és az lesz a golbata, hogy ecipejjük az udvar végébe közössen, mer egyedül senkise bírná, az Ibojnéni se, hát még a Kisböske, akit ki is lapittana, amilyen girhes kis kicsike, de a Pityu se bírná, az is bizonyos.

Sorbaátunk, hogy vigyük akkor a fakeresztet az udvar végibe. Fogta az Ibojnéni, hogy fölrakja a vállunkra aszt a keresztet, de nem bírta el, hívta a dadust, hogy segiccsen, aki morgott a foga között, hogy a végén még meg is feszitti a gyerekeket a barma. Nem tuttam, hogy feszitt meg minket a barma, hogy ki az, csak azt láttam, hogy ketten is alig bírták aszt a nagy keresztet a gyerekek vállára rakni föl, hogy asztán a végén sikerült, de a gyerekek a sor elején összerogytak a kereszt alatt, hogy az Ibojnéni örült nagyon, hogy a lyézus elösször esik el a kereszttel, de a gyerekek azok ne nem örültek egyáltalán, mert hideg is volt, a szél is fújt, és a földön se volt olyan jó nekik, mint az elképzelhető, tehát kezdődött a baj megint.

Elösször nem is az elesett gyerekek, hanem a Kisböske állt neki visittani szokás szerint, mert már a kakaót is elfeledte, asztán a gyerekeknek a földön görbült le a szája legalább annyira, mint amennyire az Ibojnénié meg fölefelé kunkorodott, a dadus meg monta, hogy megazisten, feküdt a földön a nagy kereszt, és ahogy a Kisböske visitott, hogy ő nem akarja cipelni aszt a keresztet nekilátott mindenki is, ahogyan rohangálni is szokás szerint. Már az Ibojnéni se volt boldog annyira, fújt a szél, fázott a gyereksereg, meg ordított, a dadus monta meginhogy megazisten, és kézen fogta a Kisböskét, hogy gyere, pici lány, csak a Pityu vigyorgott ahogy mindig is, én meg gondótam, hogy jó, na, vára dömperemmegyek.

A rend éber őrei tegnap sikeresen megvédték a kordont a Karmelitánál, s amit az ellenzék nehéz küzdelemmel, Hadházy Ákos pedig ennen vérével lebontott, egyből újjáépítették, délutánra tehát a kerítés újra állt. Ez egy fordított Kőmíves Kelemen történet. Amit a lázadók lebontanak délre, azt a várvédők fölépítik estére, és nem látszik a balladai megoldás, hogy a mese egyszer véget érjen. Harmadjára futottak neki a kordonbontásnak a harcosok, és harmadjára vallottak kudarcot a maguk módján – a mindig visszaépülő kordonnal -, de nem adják fel, mint mondják. A küzdelem tehát folytatódik, hogy fokozódik-e, az majd kiderül.

Egyébként senki nem tudja, mivégre áll ott a vasalkotmány, amely immár Orbán szimbólumává válik, mert mostanában amerre jár-kel a kedves vezető, ott ilyenek nőnek ki a földből. Ezt annak tudjuk be, hogy a nagy vezér egészen egyszerűen és köznapian be van szarva, ám ez nem olyan nagy nóvum, amióta a parlamentben is a függöny mögé bújt. Mindazonáltal a paranoia kezd elhatalmasodni rajta, de ez is természetes a diktátoroknál, számtalan példa van erre a történelemben. Orbán neves elődei (Hitler, Sztálin és a többiek) is ebben szenvedtek, nem mondhatnánk tehát, hogy a mi diktátorunk megőrülése egyedi dolog volna.

Aki népnyúzónak áll, mert elhatározza, hogy gazember lesz, annak számolnia kell a rettegéssel, ilyképp ebbe a képbe az a kevlármellény is beletartozik, amit Orbán jól láthatóan mindig visel a szabadban. Hogy abban is alszik-e, azt nem tudjuk, de kit érdekel az ő nyomora, ha innen nézzük a dolgokat, és nem tudjuk más szemüvegen át szemlélni. Van abban azonban valami sorszerű, ahogyan Orbán eljutott a kordon egyik oldaláról a másikra, a kívülről bontástól a belülről rettegésig, ha úgy tetszik, a kalitkán kívül lévő szabadságtól az önmaga börtönébe zárásáig, ami életútnak nem egy sikertörténet, csak annak szeretnék láttatni.

Kerítést építeni az emberiség régi találmánya. A birtok határának kijelölésétől hatalmas kőfalak felhúzásáig, vizesárkok építéséig, s ki tudja, még miféle furmányokig jutott fajunk, hogy tulajdonát és a redves életét mindenféle készségekkel megvédje. Ez egy bizonyos szint után terhes is bír lenni, mindig új és még újabb találmányokat kell alkalmazni, hogy meglegyen a biztonság hamis képzete, mert olyan kerítés nem létezik, amit így vagy úgy lebontani ne lehetne. Még a föld alá is lehet bújni, de ott is elérik az embert, tehát nincs biztos menedék sem a föld nevű bolygón, sem sehol az univerzumban. Ezek csak hamis képzetek.

Próbálkozhat Orbán is, mint ahogyan most is erősítik az őt körülvevő falakat. Elsőre még csak simán ott állt a kordon, amit puszta kézzel (mint Orbán annak idején a Kossuth téren) raktak odébb. Tegnap már össze voltak láncolva a darabjai, hogy hidegvágó kellett a bontáshoz. Feltesszük, ezután majd lehegesztik vagy betonozzák, netán áramot vezetnek bele, mint a villanypásztorba, de ez felvet egy filozófiai problémát. Az a készség arra szolgál ugyanis, hogy a birkák ne tudjanak kitörni, s nem arra, hogy illetéktelenek oda be ne jussanak, ilyképp könnyen belátható, hogy egy kordon bizonyos idő után börtönné is válhat.

Nagy valószínűséggel Orbán – és a csürhéje, mint tegnap kiderült, ahogyan sorban jöttek  a miniszterei a kordon túloldalára kormányülni – már eljutott arra a szintre, amikor ő van a kerítésen belül, mint az állatkertben a mutogatandó jószágok, a rend tehát helyreállott. Ezt erősíti az is, hogy a Fidesz élcsapata, a frakció, a kormány, most már bárhová megy, kerítésekkel, lefóliázott rácsokkal, ezek híján pedig buszokkal veszi körbe magát. Orbán tehát nem egyedül fél, ha úgy tetszik, retteg az összes. Csakhogy, mint eddig is láttuk, a kordonnak két oldala van, s aki rendszeresen belül tartózkodik, az elszakad a valóságtól.

Amint a kormányzásukon is látszik, ez Orbánnal és a Fidesszel már nagyon régen megtörtént, ha úgy tetszik, permanens álomvilágban élnek, olyan buborékban, amely megakadályozza a látást. Innen nézve tehát az ellenzék kordonbontása – és Hadházy vére – fölösleges, mert más univerzumban léteznek, találkozniuk tehát lehetetlen. Tegnap olybá tűnhetett, hogy miniszterek, ilyesmik haladtak a kordon túloldalára, de a mi szempontunkból ők csak árnyképek voltak a falon. Ezt mutatja egyébként a nyilatkozatuk is: „Reménytelen helyzetben lévő politikusok kétségbeesett akciója” – ami azt jelzi, hogy ezekkel beszélni már nem lehet.

Mert miközben azt hiszik, hogy ők vannak a kordonnak azon az oldalán, ahol a többség, tehát a népek, észre sem veszik, vagy, ha igen, nem törődnek vele, hogy saját magukat zárták be, de olyannyira, hogy a burkukból ők ki már soha nem jönnek. Más kérdés, hogy nem is nagyon akarnak, és ezen a ponton áll előttünk az összes tragédia, hogy a lét mint olyan, ezek, de legfőképp Orbán számára egy afféle másik világban zajlik, ahonnan nincsen visszatérés az igazi valóságba. Ezt nem is ismerik, nem is értik, voltaképp közük nincs hozzá az évtizede zajló lopás közben. Ma már csak ülnek az aranyon a trezor homályában.