Rákgyógyítás a pártközpontból

Két napja jelent meg a közbeszerzési kiírás, amely a rákbetegek terápiáját vonná központi irányítás alá, állítólag a spórolás jegyében. Árverseny alapján jelölnék ki a gyógyszert valahol a messze távolban. Ilyen eddig még nem volt, de minálunk már minden lehet, így érthető, ha az érintettek nem fütyörésznek virágos jókedvükben:

“Több betegségtípusban, ahol korábban kettő, három vagy négy daganatellenes terápia közül választhatta ki a kezelőorvos a betegének leginkább megfelelőnek tartott terápiát, ott ezután kötelezően meghatároznák, melyik gyógyszerrel lehet megkezdeni a kezelést. Elfogadhatatlan, hogy ezentúl ne az orvosok döntsenek szakmai alapon, ahogyan eddig! Elfogadhatatlan, hogy a beteg ne szólhasson bele abba, hogy a súlyos mellékhatások közül melyik terápia nehézségeit képes elviselni! Elfogadhatatlan és érthetetlen, ami történik!” – mondta Kalotay Gábor, a Gyógyulj Velünk Egyesület elnöke.

Tehát háromszázezer honfitársunk életét készül megkeseríteni, megnehezíteni, pokollá tenni pártunk és kormányunk, ennyien szenvednek daganatos betegségben Magyarországon ugyanis. Egészségügyünk pedig olyannyira rendben lévőnek mutatkozik, hogy rajtuk szeretnének spórolni úgy, hogy nem az orvos döntené el, milyen terápiát alkalmaz, hogy a beteg gyógyuljon, vagy legalább ne szenvedjen annyira, hanem a ködös távolban a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő, a titokzatos NEAK, amely kivégző osztag ezek szerint mindent tud özv. K. Józsefné kínjairól és bajáról.

Azt is, hogy mit bír elviselni a kezelés közben, és azt is, mibe pusztul bele. Jó móka ez, orvosra szükség nincsen, a Cinege utcában eldöntik, kötelezően melyik gyógyszer kívánatos, aztán ez vagy használ, vagy pedig nem. Ilyen kondíciók mellett egyáltalán nem meglepő a statisztika, miszerint nálunk a betegség a hatvanöt évesnél fiatalabbakat is jelentősebben sújtja, vagyis míg Magyarországon százezer hatvanöt évesnél fiatalabb közül százhúszan halnak meg rákban, addig a tizenöt régebbi uniós tagállamban feleannyian, hatvanhárman.

Ráadásul a tendencia nálunk növekvő, míg Nyugat-Európában csökkenő, így lehet, hogy kies hazánkban tizenöt év alatt megduplázódott a daganatos megbetegedések száma. Ilyenről nem beszélnek sem a pártközpontban, sem pedig annak sajtóipari termékeiben, pedig, mint kitetszik, ebben is jobban teljesítünk. Ez abban is megmutatkozik, hogy a rákos betegek kezelését is központilag lehet eldönteni és dirigálni, nehogy ne tudja már az állam, hogy halálra ítélt polgára milyen bogyókat zabál, de ilyet én még nem hallottam soha.

Az elmúlt években megszokhattuk, hogy pártunk előszeretettel turkál polgárai agyában, bugyogójában meg mindenütt. Ezt még nagyvonalúan le lehetett rázni, mondván, be is kaphatják, ez a rákos dolog azonban teljesen más kávéház, ez életre-halálra megy, ebbe bele is lehet dögleni. Szállóigévé vált már ugye, hogy hány stadionból hány lélegeztető gépre futná, most új szakaszba léptünk, a rákellenes gyógyszer a mérce, de őszintén, egyik sem vidámabb dolog a másiknál, viszont mindkettő decensen embertelen. Az ember, ha rossz napja van, hajlamos azt vélni, hogy a selejtes emberpéldányokat tudatosan akarja ritkítani a rezsim, mert nem illenek bele a munka alapú társadalomba.

Ez csak rosszindulatú feltételezés, viszont lehet, hogy igaz.

Simicska Altamirája

Szegény, jámbor Brian a lómaiak ellen lázadozva, és a nyomásnak engedve „Romanes eunt domus” felirattal próbálkozott először, hogy kifejezze forradalmi hevületét, de némi nyelvlecke és fültépés után a „Romani ite domum” feliratot föstötte a falra olyan buzgalommal, amitől lehervadtak a csillagok.

Mint Simicska is, aki mögött nem álltak lándzsás katonák, és nem kellett bajlódnia a többes szám megszólító esetével, így törhetett elő belőle az elemi ösztön mindent elsöprő erejével lelkének éjfekete tartalma, hogy „Orbán egy geci”.

Mintha a késő jégkor utolsó szakaszában lennénk, viszont Altamira helyett Veszprémben – ami legalább olyan klafa hely -, ahol megszületett a mágia.

Ahhoz képest, hogy bizonytalan identitású alakok egymás lebunkózására biztatják a sokat szenvedett magyarokat bizonyos televíziókban, a forradalomnak ez a formája mindenképpen emberségesebb, hiszen csak a titkos tudást óhajtja megosztani a törzs többi tagjával, a feliratba – amely az elejtendő vadat szimbolizálja – lehet dárdákat hajingálni, hogy sikeres legyen a vadászat.

A szimbólumokkal azonban baj van. Közöttünk sertepertél mintegy félmillió honfitársunk, akiknek gondja akad az írásbeliséggel, magunk közt szólván analfabéták a lelkeim. Számukra rajzolni kellett volna, hogy megértsék a magvas mondanivalót. Az ondónak létezik közismert és mindenki által értett kis, farkincás ábrázolása, Orbánra viszont még nem született meg az egyezményes jel.

Innen érthető, hogy édes, jó Lajosom a közlés manapság szokásosabb módját választotta, de ezzel is lukat ütött sokak szívén. A fel-, és megháborodottak közzé tartozott Bóka Bence, a Fidelitas helyi elnöke, aki az éj leple alatt, kapucniba burkolózva fehér festékkel takarta el a vélelmezett gyalázatot.

„Ilyen obszcén kifejezéssel felírni Orbán Viktorról, a miniszterelnök úrról valamit, az botrányos.” Ezzel a felkiáltással állította helyre az általa helyesnek vélt rendet, és az az érdekesség is bekerülhet az annalesekbe, hogy nem akarta elárulni, ki is ő valójában.

Innen is látszik, hogy ifjúságunkban kitenyésztődött a NER-nek megfelelő emberfajta, aki önként, belső meggyőződésből csinál hülyét magából azzal a jótékony homállyal, hogy még csak nem is tudja, hogy ostoba. Egyetlenünk második kormányzásának hetedik évében ez nagyon szép teljesítmény, olyas, mint amit a Harmadik Birodalom áldásos tevékenysége nyomán lehetett tapasztalni, amikor is hugyos kölkek páncélököllel védték a vezért, míg elfogásuk után el nem pityeredtek.

Viszont az ilyenekkel nincsen mit kezdeni, mint ahogyan bizonyos Losonczi Katával sem, aki organizmus az Echo TV kebelében – vagy igaz, vagy nem – éppen Simicska házát fújkálta össze, amit ők oknyomozó riportnak neveznek.

Innen is látszik, hogy kies hazánkban mire használják a televíziót. Mint valami debil óvodások, akként szórakoznak a technikával, a tájékoztatás nyomait is feledve egyedül a hangulatkeltés oltárán adóznak, hogy magukkal rántsák a mocsokba az egyszerű proletárokat is.

Viszont Simicska a saját szarában feredőzhet, hiszen ez a stáb a „G” nap előtt épp neki dolgozott ugyanígy, mindenféle szocikra vadászva. A fagyi visszanyalt tehát, mutatva, hogy milyen tetves, rohadt egy országban élünk, amely létrejöttében Simicska tevőleges szerepet vállalt, csak éppen most a szopóroller másik oldalára került. Van ez így, nem sírdogálunk miatta.

Visszatérve azonban még a veszprémi barlangrajzokhoz, a Simicska család kormányzó úr folyékony állagát annyira fontos mondanivalónak tartja, hogy miután a papa az első etap után megfáradva tért haza és zsákmány nélkül, másodjára fiacskája pingált, de arról már nincsen tudomásunk, hogy azután is megjelentek volna a kapucnis szabadcsapatok.

Ha egy szóban kellene összefoglalnunk a geci-sagát, a dedós lenne a megfelelő kifejezés. Másképpen summázva a barlangrajz-kutatásnak a Lascaux-barlang felfedezése utáni módszertanára utalnék, amely azt állapította meg, hogy az állatképeknek egymás utániságukban van értelmük.

Észrevették, hogy bizonyos állatok sokszor kerülnek egymás társaságába, míg mások soha. A később, több barlangban elvégzett vizsgálat bebizonyította, hogy az állatcsoportok meghatározott rendben követik egymást.

Hát, így valahogy.

LOPPERT DANI ÚJRATÖLTVE – a Czeglédyt gyalázó aktivista nyalta le Simicska g…i szavait

Úgy tűnik, kicsi hazánkban hamarosan új államtitkári széket párnázhatnak! Egy igazi fidelitasos kiválóság az új esélyes, egy már neveltetésében is narancssárga legényke, aki önéletírása szerint: Orbán imádatát már az anyatejjel slukkolva cseperedett a veszprémi flaszteren.

Akik szíveskednek még emlékezni , amint a csenevész Loppert Dani lehazaárulózta – anno – Magyarország miniszterelnökét, tudhatják, miért jelenthetjük ki egyértelműen, hogy készülhet az újabb államtitkári zsöllye.

Ahogy anno Danika, úgy nyilván Bóka Bencus is a szívéig hatolt vezérének, amikor megvédte őt legfőbb ellensége firkáitól…

Simicska Lajos egy negédes éjszakai kóborlása során, csak úgy nekifutásból az alábbi magvas gondolatokat volt szíves rögzíteni pemzlijével a saját tulajdonát képező plakáthelyek némelyikén:

Orbán egy geci!

A szöveg állítólag emlékeztetőül született.
Alkotója csak megerősítette kinyilatkoztatását, amit két esztendeje osztott meg a magyarokkal.

Ezek a szövegek bántották oly nagyon a hatalmas szívvel megáldott helyi fidelitas vezetőt, s útnak eredt, hogy átkenje a fertelmes szöveget:

„ -Ilyen obszcén kifejezéssel felírni Orbán Viktorról, a miniszterelnök úrról valamit, az botrányos.”

Bencust az obszcén kifejezés bántotta, nyilván elfogadhatóbb lett volna, ha Simicska egyszerűen csak lebunkózza, rablónak, csalónak, aljas árulónak nevezi néhai barátját a magyar miniszterelnököt, de ez a „geci” nagyon megbántotta az aktivista szemecskéit. Lekente hát. ( Az persze csak hab a tortán, hogy másnap e lekent helyekre Simicska fia éppen ugyanazt kente újra, mint az édesapja, hogy Bencus újfent kenceficélhessen…)

A lényeg, hogy a zord éjszakában kapucniba bújtatta bájos kis nóziját, és hófehér festékkel felszerelve a szürke tetthelyekre sietett, hogy átkenje a dokumentumokat, amely munkáért Orbán nyilván megdicséri majd, Simicska viszont feljelentette őkegyelmét.

Ebből következik, hogy amint az Loppert Dani esetében is lezajlott, lesz majd egy tárgyalás, mondjuk Tapolcán, odasereglik a tárgyalóterem elé pár száz kormánypárti aktivista, Bencust súlyos ejnye-bejnye dorgálásban részesítik és már mehet is Orbánhoz, aki mindezért meglepi őt egy bársony hokedlival. Így mindenki jól jár… nyilván!

Bencus amúgy már korábban is bebizonyította, hogy agyi képességei úgy kb. Budai Gyula magasságáig engedik, amikor néhány hónapja Kész Zoltán és Czeglédy összefonódására hivatkozva aggódott egyfolytában a kamerák előtt. Mondanivalója akkor sem volt, de az általa megélt rengeteg filmélmény, meg a kalandjátékok által átélt sokk átsegítette őt a realitás minden akadályán.

Ott és akkor is szólt mindenféle szólam, s láthatóan remekül szórakozott a kamerák előtt a kicsi bajnok.
Bóka Bence méltó a nagy elődökhöz.

Nyuszifogú Gyürk Andris, vagy éppen Cilikéjével oly kecsesen repkedő Rogán Tóni, majd 2005-től egyedüliként pályázó, valahogy mégis megválasztott Ágh Péter nyomdokain nevelkedve igazi ikon lehet a srác, telis-tele becsvággyal, a vezér iránti elkötelezettséggel. Mi kell még?

Most prímán odanyalta magát a legfőbb popsihoz, nem lehet kérdéses a jövője!

Holnaptól államtitkár, 2018-tól miniszter lehet az ipséből. Dönteni fog életről-halálról, mi meg jobb, ha megtanuljuk az ő teljes nevét: Tekintetes Geciátfestő Bóka Bence főméltóságú államtitkár úr őnaccsága, kegyúr, akinek volt bátorsága fehérre mázolni a legfőbb geci „botrányos” szövegét.

Mit fűzhetünk mindehhez: Csak így tovább Bencus, de azért ne csüggedj, lesznek még követőid! Szorosan, mögötted…

OKTÓBER HATODIKÁN – hiányzik a nagyapám!

A kórteremben egyedül feküdt. Nem kértük, akkoriban ez még nem volt szokás. Feküdt az ütött-kopott vaságyon, a kórházi párnán, tüdejéből minden lélegzetvételkor rémisztő hangok törtek elő, fáradt szemeivel a málló plafont nézte, vagy inkább látta; feküdt, már vagy két napja, mozdulatlanul.

–Eljön a tavasz, meggyógyul és mehet csavarogni! – mondta tréfálkozva a főorvos, s még a nyomaték kedvéért hozzátette: – Fürgébben, mint valaha!

Nagyapám ágyához léptem, kezemet az ő hatalmas, kérges tenyerébe helyeztem. Hideg volt az érintése, átkozottul hideg és erőtlen, mégis megpróbált megszorítani. Öklöm ott fészkelt a tenyerében, mint megannyiszor, a hosszú, átbeszélgetett, hazafelé vezető utakon, az utcákon, ahol annyit csatangoltunk. Most erőtlen volt az a hatalmas tenyér. Az öreg cementárú-készítő keze, mely életében annyi kútgyűrűt, kerítéslábat készített. A kéz, amit olyan jó volt fogni, ölelni, mert biztonságot és erőt adott!

-Kisfiam! – szólalt meg erőtlenül, – mennyi lehet még? Úgy kérdezett, engem, a kölyköt, az éppen csak serkenő bajszú sihedert, mintha bizony érthettem volna bármi módon a betegségekhez. – Már nincs sok hátra… – válaszoltam. Mert válaszolni szerettem volna az embernek, aki megjárta a Don poklát, aki végignézte bajtársai haldoklását, akinek a halállal való kapcsolat négy évtized távlatából is lüktetett és fájt.

Nagyapám két napja haldoklott, és én, a szeretett unoka, nem maradhattam tovább, beesteledett, elköszöntem tőle illendően, aztán hazakísértem a nagyanyámat. Hazáig vigasztalgattam, hogy a főorvos megmondta, lám, tavaszra meggyógyul… Csak másnap tudtam meg, hogy a kórházból alig távoztunk, és az én drága öregapám szíve megállt. Örökre.

Azóta tudom, mit ér a valóság, meg a róla fogalmazott széphistóriák rendje. Tudom, milyen dolog a valótlan állítása, csak, hogy ne fájjon annyira, ami a való! Kegyes hazugság, ámítás, félrevezetés, becsapás, hazugság? Mindegy, hogy nevezzük, olykor az igazság elferdítése szolgálhat ugyan pillanatnyi örömet, a vége mégis egy. A megsemmisülés.

Nagyapámra emlékezem. Egyre többször, mostanában, ahogy szinte már az emlékfoszlányok is egyre apróbbá válnak. Mindenki meghalt már abból a generációból, a második világháborút megélt emberek közül. Most ballagnak az ötvenhatosok, aztán elköszönnek rendre a Kádár-korszak emberei… Magunkra maradunk az egyre kevésbé fontos igazságokkal. Az ő generációik még nem engedtek a kegyes hazugságnak, ma meg már a kegyes igazság is ritkaság…

Jó volna tudni, merre tartunk? Meddig kell és lehet hazudozással, ámítással, a másikon való átgázolással, ködfalakkal építkezni? Vajon meddig tart még, hogy minden hazugság legalább olyan harciasan üvölthető, mint bármely csendes igazság, bármely szó, ami emberi és valódi érték?

Itt élünk egy egészen kis ország egészen kicsi városában. Magyarságunk okán tökéletes elszigeteltségben. Gyermekeink születésének gondolatát is elhessegetve, családunk gyarapodását megfontolás tárgyává téve tétovázunk. Rettegve várjuk a tél hidegét és az egyre rövidebb nyarak perzselő hónapjait, már hónap elején is félve számolgatjuk a napokat, ki tudja, jut-e majd mindenre a kevésből, s a törvények alkotta korlátokat a megfélemlítéseink okán próbáljuk rendre tiszteletben tartani. Féltjük a munkát, az otthont, de beleszoktunk a munkanélküliség és a hajléktalanság érzésébe is. A valaha elképzelhetetlenbe!

Ahogy a haldoklónak, ott a kopár kórházi ágyon, úgy nekünk, a nélkülözésben élőknek is fontos volna az őszinteség, az igazság, a bizonyság a holnapról, meg a holnaputánról.

De az igazságot elrejtik, gazemberek módjára átrajzolják, színesre festik, aztán a képünkbe nyomják. Előbb azt mondták, hogy jobban teljesítünk, akkor nyilván azt várták, hogy jobban teljesítünk. Ma azt mondják, nem hagyjuk magunkat, miközben persze elvárják, hogy hagyjuk magunkat! Elvárják, mert nekik így könnyebb. És nekünk?

Megalázottságban, kilátástalanságban, pénztelenségben és feleslegesség érzésében élve, vajon mit tehetnénk, mint, hogy hagyjuk magunkat! Kiterítve, mint a haldokló, a kórházi ágyon, a plafont bámulva, látva, ugyan mit gondolhatunk a holnaputánról? Azt mondták egykor, és ma újra azt mondják, hallgassunk a szívünkre! De sajnos közben felnőttünk, és ahogy mondani szokás, benőtt a fejünk lágya! Ma már tudjuk, hogy a holnap, holnapután kérdésében egyedül a szívünkre nem hallgathatunk! Vagy az eszünkre, a megtapasztalt életünkre, a megszerzett tudásunkra, az átélt fájdalmainkra hallgatunk, vagy újra minden még nehezebb, még rosszabb lesz!

Megtapasztaltuk, hát minek szépítenénk: kimondjuk, vannak köröttünk bőséggel hiénák, akik mindig tudják, mit kell mondani, hogy az egyszerű embernek ne fájjon annyira a haldoklás! Akadnak köztük hétpróbások is, akik készek megtagadni, még az őket felkarolókat is, mondván, ne vetüljön árnyék a mindent elsimítókra! De vajon, kit érdekel már mindez, ha tudjuk, becsaptak, elvették mindenünket, hogy nekik jobb legyen! Milliókat megvakítva, a gyűlöletre megtanítva, belénk oltva minden démoni félelmet! Az évtizede tartó bizonytalanságot!

Hiányzik a nagyapám! Rettenetesen hiányzik a kérges tenyere, a hatalmas tenyér; a tekintet, melyből minden pillanatban kiolvashattam a valóság igényét és  azok a gondolatok, amit a szegénysorból a megtűrtek közt hordozva adott át nekem. Hogy nem lehet hazudni, másokat a hiábavalóságokban váratni, hogy a legszegényebbnek is kell a méltóság, még a halálban is.

Nem tehetünk mást. Elfogadjuk, hogy most csak ennyire futja. Ők, a másik oldal, a barátaim! ( Kis pénz, kis foci. S, ami még talán ennél is rosszabb, ha a néhai jóllakottságuk képes legyőzni a kíváncsiságot! Ha volt… Persze, mi mindent megértünk! Nem nekik kell beletörődni a megváltoztathatatlanba. Ott van a biztos pont, a pálya…, ami feladatokkal és főleg biztonsággal kecsegtet. ) Mert ők szerencsére mindig ismerik a túlélés útjait… Mi meg majd elleszünk, valahogy. Majd közben azért szeretettel noszogatnak, nehogy a depresszió kiölje belőlünk az életösztöneink utolsó csíráit is!

Majd mi szorgalmasan álmodozunk a húsos fazékról, amit egyszer biztos körbeülhetnek, persze helyettünk, valakik! Ez a dolgunk – mi más!? fázósan és éhesen, valami október hatodikán…

Nézem, az ügyeletes adok-kapok kockáit. Nem valami fényes a helyzet! Sem itt, sem ott! Aki itt támad, és persze nem megszokásból, ő, a magányos harcos. Milliomodszor bizonyít, aztán bizonygat. Olykor azt sem értem, mi végre? Régen azt mondták volna rá, legyintve, mi a rossebnek ez az egész? Mert a rosseb akkoriban még jelentett valamit! Ma meg a skatulyavilág lövészárkaiban bukdácsolva teszi a dolgát, mert nem tehet mást, és én érzem, neki napról napra jobban fáj a mérhetetlen hazugság! De nem mondja, nem mutatja. Nem teheti! Csak azt a mosolyt, az övét látom én másnak! Mert tudom, mi rejtezik mögötte!

Aki ott döngeti a kaput, no, az sem küzd kevésbé. Démonjaival és a térdéig sem érő elvbarátaival iszap-birkózik, miközben minden izmában érzi a következő lendületet. Ami fontos volna, iszonyatosan, de csak a pótcselekvések indulatszavaira van erő. Ettől visszhangzanak a segítők. Meg a dilettantizmustól. A minap megfilmesítették, hivatkoztak rá, éltek belőle… leginkább ettől váltak nevetségessé. Én pedig végtelenül szomorúvá. Talán mert nincs mit feladnom!

Mindketten végigjárták már az utat. Többször is. Ismerik a harcot, a győzelmet, annak minden vonulatával. Győzelmet, ami persze csak lehetőség, valahányszor elérhették mostanáig! Csak ez a mostani gólem ne volna annyira más, mint minden eddigi! Mert ellenfél, versenytárs, az, aki szemtől szemben állva, őszinte hittel harcol, verekszik, de ez a mostani háború, ez a mérkőzés nem egyszerű adok-kapok! Itt most az ég, meg a föld sem valódi! Csak valami, valami egész más helyén! Ahogy ellenfél sincs, csak ellenség, és nekik minden harc élet-halál kérdése! Mert a félelmünk az égig ér!

Valaha ismertem egy asszonyt. Bölcs volt, tudását az Öregistentől kapta. Ha kellett, lelkével, ha kellett, érintésével gyógyított. Adott, egyre, másoknak egyre többet, míg végül elveszítve erejét, odavetette életét a halálnak. Ideje alig maradt… Fáj, ha visszaemlékszem a pillanatra, amikor felfedtem előtte az általa „harcosnak” vélt hazug történetét. Előbb abba halt bele, majd a gyógyíthatatlan nyavajába…

Az én hőseim, ma, nem hallják a hangomat. Hiába mondom, mutatom, hogy vagyok! Mert feleslegessé váltam, ott, ahol „voltam volna boldogan”. Most is ez van, csak most a türelmemet kérik. Azt mondják, előbb legyőzik a sátánt. Persze nélkülem. Nem kellett, hogy azokat eláruljam, akik leamortizáltak és nem lehet, hogy felvállalhassam azokat, akik rámtaláltak. Éppen csak annyit kérnek, hogy várakozzak. Eldőlnek a dolgok, mondják, s velem és általam közben szemmel láthatóan semmi nem történik! Várnom kell, akár a tudós asszonyra, aki biztos volt mindenki gyógyulásában, s aztán a maga kínjaiba belehalt. Hogy azóta is magamat kárhoztassam az elkésett tettekért…

Hiányzik a nagyapám! Rettenetesen hiányzik a kérges tenyere, a hatalmas tenyér; a tekintet, melyből minden pillanatban kiolvashattam a valóság igényét és  azok a gondolatok, amit a szegénysorból a megtűrtek közt hordozva adott át nekem. Hogy nem lehet hazudni, másokat a hiábavalóságokban váratni, hogy a legszegényebbnek is kell a méltóság, még az életben is!

Likvidálandó civilek

Bájos rendszerünk megint szintet lépett, s miután áthaladt az újabb Rubikonon, az alattvaló nem tudja, sírjon, nevessen vagy féljen. Elborzad, azt hiszem, ez a korrekt kifejezés.
Pártunk és kormányunk egyik kedvenc „szakértője” – Földi László – az egyik Orbánnak kedves, Echo névre hallgató televízióban szakította át a célszalagot, aminél lejjebb már nem nagyon lehet menni, bár, mint tudjuk, az ilyen mutatványokban a NER nem ismer lehetetlent. Ezt mondta ez a rosszember a civilekről, akik együtt éreznek a menekültekkel:

„Most háború van. Ezek az emberek kollaboránsok, háborús bűnösök, hazaárulók, és így tovább. Ez egy egészen más fogalmi rendszer. Embercsempész a háborúban nem embercsempész, hanem egy olyan, gyakorlatilag szabotőr, akinek nincs jogállása. Magyarul ő szabadon likvidálható. Ugye ezt írja a háborús törvény: kémeket, szabotőröket nem viszünk bíróságra, hanem azonnal kiiktatjuk.”

Hm. Azért ezt az egészet úgy fogalmilag nem árt megvizsgálni. A végkövetkeztetés, miszerint likvidálhatóak, akik másképpen gondolkoznak, mint ők, az azt jelenti, hogy minden külön értesítés helyett le lehet, sőt, „szakértői” értelmezésben le is kell vadászni, lelőni, elvágni a torkát, és egyéb cukiságok.

Nomármost, az a kérdés, hogy hány polgártársunk tartozik ebbe a körbe, mert ez egyáltalán nem mindegy. Mind a több ezer vagy tízezer, akik két évvel ezelőtt, amikor a nagy hullám áthömbölgött az országon, vizet és kiflit vittek a szerencsétleneknek, vagy csak a hangosabbja.

Ez az egész énnekem, akárhogyan is forgatom, gyilkosságra való felbujtásnak tűnik, de lehet, hogy hülye vagyok. Mindenesetre jobb helyeken, ahol az ügyészség nem a vezértől függ, nem az ő szavain csüng, ilyenek után diszkréten felkeresi az uszító polgártársat, és megkérdezi tőle, hogyan is gondolta, amit gondolt. Nálunk azonban ilyen csodák nincsenek, nem akad olyan, aki leállítsa a „szakértőhöz” hasonló barmokat, mert ez így a rendszernek éppen megfelel.

És éppen azért, mert olyannyira óhajtják a fiúk azt a rohadt forró őszt, ami nyomán a törvényesség maradék cafatait is a sarokba lehet vágni, hogy teljesen elszabaduljon a rossz szellem.

Voltaképp ezt szolgálta – Vonára hivatkozással – a nyugdíjasok prédává tétele. Alig várták, hogy egy koros polgártársunkat valaki meggyakjon, s akkor Jobbik csatakiáltással lehet tobzódni a szükségállapotban. Most meg mindenféle civilek lettek célpontnak megjelölve, még durvábban, és hatásos is a táncra hívás, mert mit olvasok a Földi-féle tobzódás után kommentben? Hát ezt:

„Nagyon jól mondta, ezek az álcivil szervezetek Helsinki Bizottság, a Migration Aid, TASZ bűnözővédő szervezetek, soros pénzeli őket a nemzetállamok ellen, nem világítgatni kell őket, hanem törvényt alkotni a magyar emberek védelmében, mert ezek csak a cigányok, illegális bűnöző behatolók és ilyen retkek védelmére alakultak, halálbüntetést érdemelnének.”

Helyben vagyunk. A mag termékeny talajra hullott, csak az nem tudható, hogy „szakértő” elvtárs saját kútfőből ilyen barom, vagy megrendelésre. Végül is, mindegy is, ha így, ha úgy, mint az ilyen történésekből is kitetszik, a téboly teljesen elszabadult, s ami még fajsúlyosabbá teszi ezt az egészet, hogy kormányzó urunk jár élen a tobzódásban, sőt, ő az origó, és a tápláló talaj is. Következésképp, ő a bűnös, de hát, ezt is tudjuk már nagyon régóta.

Hogy mi lesz ebből, az egyelőre bizonytalan, de rózsaszínű babazsúr nem. Ez is teljesen biztos.

Puskás-mezeket osztogat a bohóc

A Külgazdasági és Külügyminisztérium félmilliárd forintért szerzett be Puskás retró-labdát, Puskás retró-mezt, dedikált 6:3 DVD-t, Puskás DVD-t, Puskás könyvet és Puskás füzetet. Nem azért elsősorban, hogy Orbán Viktor egyik csinovnyikját kitömjék, az csak folyomány volt, hanem, mert miniszter úr sokat utazik, és ezeket jártában-keltében osztogatja, mint Mikulás a cukrot.

Úgy vélik a minisztériumban, hogy a kerítésen túl még ma is a legtöbb embernek Puskás Fröcsi jut az eszébe, ha azt hallja, hogy magyar, és miniszter úr ebbéli hiátusukat megerősítendő cipeli magával a mezt meg a labdát, mert jól mutat a cucc az azeri vitrinben. Szijjártó, és elsősorban Orbán ott tart, hogy föltesszük a találós kérdést az albán birkapásztornak: magyar? Ő meg rávágja: Puszkasz.

Ha ez így jó, akkor semmi baj nincsen, viszont éppen nincsen így. Már nagyon régen nincsen így. A nagy keleti nyitás nyomán viszont olyan országokba jut el a márkavédett áru, ahol Puskást még fingból sem ismerik, a vonal viszont megfelel Orbán habitusának, aki szájában szotyolával réved bele nemzeti nagyságunkba, mert más mondanivalója egyáltalán nincsen az országról.

Puskás a mondandója, meg a stadion, valamint az olimpia meg a Vizes Vb. Diktatúrák sajátos ismertetőjegye, hogy olyan szükségük van a sportsikerekre, mint egy falatka kenyérre. A szállóigévé vált „Na, ugye!” is ezt bizonyítja, amely nyomán a futball EB-n soha nem ért véget az éjszaka, de mégsem erről akarok most mesélni igazán.

Hanem, hogy az ilyen labda-osztogatások, akárha Dévényi Tibi bácsi, milyen képet alakítanak ki rólunk, illetve hát, róluk. Csak az a baj, hogy a külföldi szemében ők vagyunk mi, ők a magyar prototípusa, akik Puskásból nőttek ki, mint fatörzsből gyönge ága. A Horthy korszak kádári módszertannal, és sajnos egy országban élünk.

Olyan országban, amelyet kirakat-hülyéink nyomán a távoli bolygók lakosai szerint izgága népek laknak, seggükön piros pötty, akik szidják Európát a ferde szeműeknek vagy a karamell bőrűeknek, és valami hülye labdákat meg mezeket hoznak ajándékba, hogy nyissuk ki már nekik a páncélszekrényt. Erre szolgál Puszkasz, akit nem ismernek az olajhercegek, és nézik bambán a pöttyöst.

A komcsik, még Kádár idejében fütyülős barackot és téliszalámit hordtak a többi komcsinak, amivel azt mutatták, hogy figyelj, paraszt, nekünk van mit zabálni. Máma ez már nem akkora unikum, de hogy ehelyett a labda maradt, az a demencia biztos jele, valamint a bunkóságé is persze, amely tulajdonság a NER eszenciája, és biztos talapzata.

Azért az is érdekes, hogyan működik ez a mi miniszterünk, akinek ezek szerint két diplomáciai eszköze van. Berendel magához mindenkit, aki él és mozog, valamint véleménye van a magyar tébolyról. Ezekkel ordítozik, aki jól viselkedik, az pedig kap egy futballmezt. Más kimenetel nincsen a jelek szerint, de ez az eszköztár meglehetősen szűkösnek mutatkozik.

Nem véletlen talán, hogy jobb helyekre már egyáltalán nem hívnak minket, illetve ezeket, ahová meg eljutnak, oda bőségesen elég a Puskás kollekció. És sajnos az egyatábornak is. Azoknak is elég egy mez, amelyet magukra öltve békemenetelni lehet, meg óbégatni, valamint böfögni és ágyba bújni kedves Hábetler elvtárs. Egyébként ez az a kultúra, amit a migráncsoktól védenek. Mit mondjak, nem egy akadémia.

A BOLYGÓ KAPITÁNYA – elkúrta? ő is? nem kicsit? nagyon!

Talán három éves lehetett a fiam.
Vasárnap reggel mindig a televízió elé hívott. Ott izgultam, valahányszor a Bolygó Kapitánya következett! Tudom, ahhoz, hogy most felidézhessük, mesélnem kell róla egy keveset!

Egyszer volt, hol nem volt…Gaia, a Föld istene, felébredve hosszú álmából, azt állapította meg, hogy az emberek nem törődnek eléggé a Földdel. Ezért öt varázsgyűrűt ajándékozott öt fiatalnak, mindegyik gyűrű más-más erőt képviselt: Kwame Afrikából a föld, Wheeler Észak-Amerikából a tűz gyűrűjét birtokolta. Linka a Szovjetunióból a szél gyűrűjét kapta, Gi Ázsiából a víz gyűrűjét, Ma-Ti Dél-Amerikából a szív gyűrűjét használhatta. Ezek külön-külön is ütősek, de erejüket egyesítve megjelenik a Bolygó Kapitánya, egy nagyon erős, okos, természetfeletti erejű szuperhős.

Ahogy néztem a közvetítést a Műegyetem melletti ellenzéki megemlékezésről, eszembe jutottak a régi vasárnap délelőttök! Egyre azt a pillanatot vártam, hogy a helyi bolygó kapitánya majd felsétál a tribünre, előveszi, aztán látványosan összetépi előre megírt beszédét. (Ahogy azt anno felejthetetlenül megtette George Bush…) Aztán a színpadra hívja az őt megelőző szónokokat, magasba lendítik a karjukat, hogy a közönség, mely torka szakadtából „összefogást” követelt, végre boldog lehessen… De nem!
A mi bolygónk kapitánya ma nem ilyen volt! Limuzinjában felejthetetlennek szánt beszédjét memorizálva azt a másodpercet várta, hogy a speaker őt szólítsa. Nem tűnt fel neki, hogy a publikum egyre csak skandálta nyilvánvaló álmát, nem látta és nem hallotta a szinte karnyújtásnyi lehetőséget. Talán, mert nem tehette? Mindegy is már!

Csak Orbánt volt képes kiszolgálni, meg mindazokat, akik a jelenlegi hatalom fennmaradásában érdekeltek! Elkúrta, nem kicsit, nagyon!

Azok az egykori vasárnap délelőttök valódi örömben teltek. Fiammal együtt izgultuk végig az összes epizódot, a Bolygó Kapitánya mindig győzött. Legyőzte Ártányt, a Pikkelyes sugárnyelőt, Fosztogatót, meg Tartályos Sly-t; mindenkinél többre volt képes, a társak ereje által.

Mert képes volt az összefogásra.

Piqué után a világ

Gerard Piqué, a Barcelona és spanyol válogatott Európa-, és világbajnok labdarúgója, aki maga volt az Isten az örömök idején, vasárnap népszavazott, és szégyenletesnek nevezte a referendummal kapcsolatban történteket, a spanyol rendőrség viselkedését.

Ráadásul kijelentette, hogy ő katalán, de nem tudta, mit tesz. Másnap megjelent Madridban, a válogatott főhadiszállásán, ahol edzett volna, viszont ott az emberekből előbújt az állat.

Botrányba fulladt a foglalkozás, huszonhárom perc után félbeszakadt, mivel a megjelenő szurkolók Piqué ellen fordultak. Molinókat tettek ki, amelyeken olyan cukiságok voltak olvashatók, mint például „Piqué, te visszataszító” vagy a „Piqué, takarodj!”.

Sőt, és pláne, még nyilatkozott is egyikük, mondván: „Piqué undorító, nem is kellett volna idejönnie.” Aztán volt még dobálás, ökölrázás és üvöltözés, ahogyan az illik szurkolóéknál ilyenkor.

Mondhatnánk, hogy jóvan, ők csak szurkolók voltak, viszont az emberi társadalmak kilencven százalékát ilyen szurkolók alkotják. Ebből a megközelítésből persze mindjárt más értelmet nyer egyetlenünk stadionépítési buzgalma is.

Olvasva az ilyetén történéseket tán megnyugodhatunk, hogy nem csak nálunk vannak kigyúrt kopaszok. De nem, nem nyugodhatunk meg, mert úgy tűnik, emberi fajunk nyílegyenesen menetel a pusztulásba. Olyas a légkör immár, mint Róma végnapjai idején, viszont a Nap vidáman süt a temetéseken.

Amikor a Második Világháború után úgy terelgették a népeket, mint a marhákat, hogy homogén nemzetállamokat hozzanak létre, az nem csak azért volt szégyenletes, mert az otthonukból, a szülőföldjükről szakították el az embereket.

Azért is, meg ezért, hogy megszülessenek az idegenek. Már csak ez is ellene mutat Orbán köldöknéző nemzetállamának, mert ez a vége. Megengedően, a jó tahitiak módján malihini haolenak, azaz, lehelet nélküli bolondnak nevezik az idegent, aztán szétloccsantják az agyát. Nem lesz ennek jó vége így.

Pedig voltak ihletett pillanatok, amiről például az ’56-os menekültek tudnának mesélni bőséggel. Például Puskás öcsi a mennyekből, akit épp a spanyolok fogadtak be olyannyira, hogy Istenné, sőt, új hazájában válogatottá is vált. Szobra van Madridban, és annak idején nem kapott molinót „Puskás takarodj!” felirattal azért, mert magyar volt. De elmúltak az ünnepek.

És, hogy még örömösebbet meséljek, ott van – illetve volt – Kubala László, a „Lászi”, aki pedig egyenesen három ország, úgymint Csehszlovákia, Magyar-, és Spanyolország válogatottjában is rúgta a bőrt. Akkora császár volt Barcelonában, hogy miatta kellett kibővíteni a Camp Nout, és megérdemelte a szobrot ő is, persze.

Mondhatnád, én olvasóm, hogy példáim nem helytállóak, én pedig azt felelem, hogy de, igen. Mert azt szerettem volna elmesélni a sport ékes és mocskos nyelvén, hogyan silányítja le a ’zembert a rosszfajta nacionalizmus, amire itt a mi rezsimünk oly ékesen alapoz. Tehát Piqué arra is példa, mivé válik a gyűlöletkampány nyomán minden.

Abban a pillanatban, amikor Piqué különállását kijelentette, nem arra gondoltak a népek, mennyi örömöt szerzett nekik, és arra sem, hogy legyen velünk, amíg még lehet, és a történelem meg a sors engedi, aztán sok sikert kívánva neki még utoljára leborulnak előtte.

Nem. Vesszen a fajtája, vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül. Menthetetlen az ember: „Mint fatutaj a folyamon, méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől…” Hogy milyen Piqué után a világ? Olyan, mint annak előtte. Szar egy hely.

Simicska közöl

Simicska Lajos ma hajnalban elfojthatatlan késztetést érzett, hogy újólag tudassa a kerek világgal, hogyan vélekedik hajdani cimborájáról, akit anno életben tartott a pénzével, és így egyben naggyá is tett. Fogta a festékes flakont, és Veszprémben nagy betűkkel a hirdetőoszlopokra írta, hogy „Orbán egy geci”.

Az ötödiknél tartott, amikor a rendőrök igazoltatták, de baja nem esett, szemben mondjuk egy suttyóval, aki, ha azt fújja oda, hogy „Hajrá Fradi”, akkor földre teperik, és megbilincselve viszik az őrsre rongálás miatt, nem is beszélve a Kétfarkúak járdáiról, ugye, de ez legyen a rendőrség baja. (Meg a miénk.)

Simicskából még 2015-ben bújt elő a vadállat, mint arra emlékezhetünk, amikor is ékes szavakkal adott interjút, ekképp: “Bemegyek a szerkesztőségbe, és mindenkit kibaszok, kirúgok minden orbánistát, aztán kinevezem a helyükre az én embereimet, akiket nem lehet megfélemlíteni meg lefizetni”. És itt hangzott el először a szállóigévé nemesedet mondat: “Orbán egy geci.”

Édes jó Lajosom azóta ebbe belemerevedett. Bár mindenki szívszorongva és egyben bizakodva várta, hogy na, most borul a bili, és minden mocsok kiderül Orbánról, de még csak a hegyek sem kezdtek el vajúdni, egyszerűen semmi se történt sem akkor, sem azóta sem.

Simicska viszont monomániásan mondogatja, és most már föstögeti is az egyetlen evidenciát, miszerint volt haverja ondó volna, de hát, ezt nélküle is tudja minden jó érzésű proletár. Ez így valahogy olyan óvodás, olyan infantilis tempó. Lajoska áll a sarokban büntetésben, és kiabálja, geci, geci. Az óvó nénik pedig röhögnek.

Ez itt kis hazánk foglalata. Orbán ül a tankjában, Simicska a hózentrágerjében gecizik, az ellenzék pedig özv. K. J.-né vasárnapi misés stílusában sóhajtozik, hogy ó, én édes Istenem. Ilyen közegben száz évig nyöghetjük a NER-t, de ez mondjuk olyan, mint a műtrágya, csak növeszti a gazt, amelyet aztán kaszabolhatok.

Viszont el vagyunk veszve, azt hiszem.

MSZP-s dolgokról

A hererák tünetei:

A hererák által okozott leggyakoribb tünetek az alábbiakban foglalhatók össze:

– kicsiny, borsónyi, tömött, rendszerint fájdalmatlan csomó megjelenése a herében
– a here megnagyobbodása
– a herezacskó kitelítődésének, nehezebbé válásának érzete
– tompa fájdalom az alsó hasban vagy a lágyékban
– hirtelen folyadék-felhalmozódás a herezacskóban
– kényelmetlen, húzó érzés, fájdalom a herezacskóban vagy a herében

Olykor távoli tünet is mutatkozik, ez leginkább az emlők megnagyobbodásában nyilvánul meg. E tünetek bármelyikének észlelése és két hétnél tartósabb fennállása esetén feltétlen orvoshoz kell fordulni. A hererákok túlnyomó többségét először rendszerint maga a beteg veszi észre, de sajnos, rendszerint már eléggé előrehaladott állapotban. A hererákok korábbi felismerését nagymértékben elősegítené a herék rendszeres, időszakos önvizsgálata.

Gondolkodjunk el ezen kissé!