Kampec dolores XLIV. – Isten szaga

Béla, amióta újra fölfedezte a szabadságot, amelyet nem is igazán a tavasz adott meg neki, hanem az önmagában fölismert ősz a tejmeleg lankáival, akkor érezte meg, hogy megérkezett erre a világra visszavonhatatlanul. Hirtelen hatalmasan erősnek érezte magát, és egészen olyannyira, hogy rájött, a fröccsök ura kezén föllelt barna foltok nem az elmúlás féreglyukai, hanem egy végtelen nyaralás felszabadító kezdete csupán, amikor mindenféle faktorok nélkül lehet a Nap elé járulni annak veszélye nélkül, hogy elolvadnának a szárnyai. És jó volt ez nagyon.

Ettől a rádöbbenéstől észrevette azt is, úgy utazgathat az időben ide-oda, mint valami rossz villamoson, mert a múltja teljes volt már, a jelen nem érdekelte, a jövő pedig ott állt előtte a legteljesebb bizonyossággal, hogy bármikor lefordulhat a székről a koszos-terítős asztal mellől, örökre kezébe fagyott pohárral, amely majd összetörik a járólapon, miközben ő, arcán üdvözült mosollyal fogadja az angyalok harsonáját, akik egészen bizonyosan Satchmo képében járulnak majd eléje, hogy a világ végezetéig szolgálják őt trombitaszóval. Mert Isten azt is megsúgta neki, hogy az ő hatalma sem végtelen, és ismeretlen milliárd év múlva eljön a végítélet, de nem kénköves tűzzel, hanem a Nirvana megnyugtató és felfoghatatlan semmijével.

És megvizsgálta ekkor Istent, akinek születésekor még a nevét sem lehetett kimondani, nemhogy az arcába nézni, aztán szakálla is volt, majd üdvözült mosoly az arcán, homlokán pöttyel, meg száz karja, mint valami izzadósan forgolódós álomban, és ebből lehetett tudni, hogy vagy egy van belőle más-más álruhákban örökös farsangot ülve, vagy több millió vagy éppen egy sem. És Béla ekkor jött rá, hogy ötven évvel ezelőtt, amikor fizikai kínok közt hallgatta az akkori duplagyűrűsök vernyogását, iszonyata azért alakult ki, mert az anyja, a nagyanyja, és azok összes degenerált ősei egészen az evolúció kezdetéig nem azért félték az ismeretlent, mert valódi hatalma lett volna fölöttük, hanem, mert nem engedték meg nekik, hogy a magukban meglévőt megkeressék.

Ezeket a béklyókat akarták Bélára vetni klottgatyás korában, hogy báván bambuljon festett képeket a testetlenről, aki ott feszült a kereszten, és mégis körüllengte őt a duplagyűrűsök szerint, mégsem lehetett kézbe venni, mint a felfújható gumizsiráfot, aminek hintőpor szaga volt, és nem pállott doh, amely romlást és romlottságot mutató illatanyag a kölök Béla tudatában örök időkre úgy ragadt meg, mint Isten hónaljbűze. Ha megmosdott, akkor fenyő meg csillagszóró illata volt, de leginkább tömjén, amit akkor lehetett érezni, amikor temetéseken ómama, nagymama és a többi ősök megtértek hozzá, és mindenki zokogott a bámuló Béla körül, pedig, akik ott feküdtek előtte békén, csendben és megadva, már a keblén jártak állítólag jól megolajozott végtelen boldogságban.

Amikor Béla magában kutakodott, hogy mindennek utána járjon, arra jött rá, hogy nem a kocsma falára vetített képekkel kell keresnie, hiszen a múltja sehol sem volt, csak valahol a gyomra mélyén, hogy nem kell a bádogbános házának nyikorgó ajtaját föltépve a szenvedő elé járulnia kérdéseivel, mert az egy hűtelen és szavahihetetlen alak, aki arra sem képes, hogy egy nyüves választ adjon, hanem a bádogbánossal üzenget állítólag, hanem tutajra kell szállnia, kezével az óceán túlpartjára evezni, ahol egy lakatlan szigeten nem rigók füttye, hanem hülye páviánok rikoltozása közepette, a pálmafák alatt ücsörögve, félmeztelenül Tall Dutch Eggnogot szopogatva lehet diskurálni az Öreggel, és akkor meg kókusz illata lesz neki, mert nagy mókamester, erre most már rájött.

Meg szélhámos is, ezt is megtudta a második, harmadik koktél után, amit az Öreg is szopogatott, de csak annyit lehetett kihúzni belőle, hogy mindenkinek megvan a maga tutaja, és sokértelműen mosolygott, miközben Béla azt gondolta magában, na, elmész te a jó francba. És ekkor jött rá, hogy nem mindenható, még csak ezt a gondolatot sem volt képes kihüvelyezni hősünk lüktető agyából, hanem báván vigyorgott, és Béla rájött, nem bírja annyira a jófajta tropikus italokat, mint az ő fröccsök ura által kotyvasztott, kannás borokból képzett löttyökön nevelkedett gyomra, és ekkor Isten, tisztesség ne essék szólván, elhányta magát. Mint valami gejzír, tört elő belőle a fölösleg, ekkor okádás szaga lett, és csak kelet felé mutogatott, mert beszélni már nem bírt.

Béla hajóra szállt megint, majd szamárra ült, serpák vitték hideg, végtelen csúcsok közé, s mire odaért, az Öreg kijózanodva, megfürödve ücsörgött lótuszülésben, egészen világos volt körülötte, de egy rohadt szót nem ejtett el fennköltségében, csak körüllengte őt a lábszag, meg a füstölők édeskés illata. Szemét ki sem nyitva egy ajtó felé mutatott, amely mögött tolószékében fémes illatokat árasztva kókadt, félrebillent fejjel pedig Hawking bácsi vigyorgott, szája sem mozdult, és úgy mondta el helyette a gép agyának különös tartalmát, miszerint minden mindegy, mert ötmilliárd év múlva a Földet megvacsorálja a Nap, majd a még beláthatatlanabb jövőben minden anyag, minden Isten és az összes tévelygő lélek önmagába zuhan vissza, összesűrűsödve egy ponttá, aztán vagy kezdődik elölről minden, vagy sem. Vigyorgott, és tolókocsijával csikorogva elszáguldott. Égett gumiszag töltött be mindent.

– Mit gondolsz – fordult ocsúdva Béla a fröccsök urához – belőlem is lehet Isten? – A kocsmáros meg sem rebbent, úgy válaszolt. – Az hétszentség, Bélám. Az hétszentség. – És barátja elé tette a zsíros kenyeret, Béla orrát pedig betöltötte, átjárta, körbecirógatta a vöröshagyma semmivel össze nem keverhető édeskés illata. – Megvan! – Nyugtázta a felismerést Béla, és belegyalogolt a fénybe.

Nekünk Mohács kell

Pilhál, betűkkel foglalatoskodó ember, szeretett kormányfőnk egyik kedvenc és kitartott nyomdaipari termékében értekezést tett közzé „Busókat a határra!” címmel.

Elsőre humoreszknek vélhetnénk, viszont határozottan állítja, nem viccel. És tényleg beláthatjuk, hogy komoly a dolog, midőn így zárja gondolkodásának végtermékét: „Ezen persze elsőre el lehet nevetgélni, ám aki valamelyest tanulmányozta a harmadik világ szellemiségét, nem biztos, hogy kizárja a sikert.” Ezen merengjünk el egy csöppet.

Pilhál organizmus minden bizonnyal abban a népnemzeti babonában hisz, miszerint a török hódítók elől a mocsarakba menekült őslakos sokácok ijesztő, vérrel festett faálarcokba öltözve, kerepelve meg sípolva zavarták volna el a barbár törököket Mohácsról és külvárosaiból. Ez annyira igaz, mint a betűkkel foglalatoskodó ember sajtóipari termékének állításai úgy általában, magyarán: semennyire.

A migráncs, balkáni eredetű sokácok ugyanis nagyjából és hozzávetőleg 1690 körül kezdtek áramolni a magyar paradicsomba, Mohácsot viszont 1687-ben szabadították fel. Hozzátesszük, ez a muszlim naptár szerint 1065, de hogy mélyebbre is vessük vigyázó szemünket, a berberek meg ekkor már 2637-et írtak.

Továbbá felvilágosítanánk a betűkkel foglalatoskodó ember tudatát a „harmadik világ” problémaköréről is. Hajdanán ez a fogalom azokat az országokat takarta, amelyek a hidegháború időszakában sem a nyugati hatalmak, sem az egykori keleti blokk országaival nem kötöttek szövetséget. Mára tágabb értelemben használják a kifejezést, és minden olyan országot ideértenek, amelyek fejlettsége csekély, és ahol a lakosság életszínvonala alacsony.

Ennek az elcseszett világnak jelen zilált állapotában ez a régió Afrika belsejébe tehető, ahol az oroszlán a király, és tényleg vannak ott faálarcok, de még ott sem szarják össze magukat tőle, hanem ezen a különös módon imádják az isteneiket, mert – tetszik ez a betűkkel foglalatoskodó embernek vagy sem -, ezekből is többféle van, ha a horizontot nem Felcsút határolja. Akkor.

Viszont ezek a mi menekülőink véletlenül sem arról a tájról érkeznek, hanem onnan, ahol már a kalasnyikovot is ismerik, meg különös repülő alkalmatosságokat, amelyekből fura tárgyak hullanak alá, és szétbasszák az otthonaikat. A faálarcokat ők kiröhögik. Egyébiránt az ilyen Pilhál-félék nemrégiben azon ajvékoltak, hogy mért van ezeknél annyi mobil, meg Nike cipő a talpaikon, amelyek nem lépnek egymásra.

Így hát, ha a betűkkel foglalatoskodó ember a szegény busókat a határra zavarná, csak az történhetne, hogy szarvaik beakadnának a kerítésbe. Az a hatszáz menekülő meg, aki jelenleg Orbán börtöntáboraiban raboskodik, még csak nem is találkozhatna velük, hogy jót vihogjon rajtuk.

Kitetszik ebből a Pilhál-féle nácoid gondolatmenetből, hogy a betűkkel foglalatoskodó ember valamely alacsonyabb rendű fajnak tekinti azokat, akik a szapora halál elől futnak. Mesélek akkor néhány dolgot.

Amikor Pilhál-Übermensch a kitartójától kapott fizetését számolgatja duci kis ujjaival, ezt a lehetőséget a menekülők őseinek köszönheti. Ezek az arabok – hogy tiszta vizet öntsünk Pilhál fejébe – közvetítették a távoli Indiából azokat a számokat, amelyeken az Übermensch beosztja a kosztpénzt. És hogy a sok nullát értelmezni tudja, azt meg köszönje meg a IX. században élt Muhammad ibn Músza l-Hvárizmi-nak, aki volt kedves értekezésében bemutatni a fogalmat.

Érdekességként és csak Pilhál kisfőnöke, Németh rezsibiztos görög-latin kultúrája kedvéért megemlítem, a nullát a görögök sem ismerték, nem tudták értelmezni, ehhez ajánlott olvasmány pedig Spengler, de ne menjünk ilyen messzire.

Csak még zárójelben: ha a betűkkel foglalatoskodó ember esetleges középiskolájában algebrát tanult, azt köszönheti Abu Abdalláh Muhammad ibn Músza al-Hvárizmi perzsa matematikusnak, mert az elnevezés Kitáb al-Dzsabrval Mukábala művének címéből származik. Ezt se máma írták, viszont a magam részéről utálom a matematikát.

childs drawing – happy boy in rain

Hogy a reáliákon egy merész ugrással túljussunk – elérkezhetni a szerelemhez, amely az irodalom volna -, szőrmentén utaljunk a faálarccal riogatni óhajtott népség eredményeire a csillagászat, orvoslás és térképészet terén, vagy olyan, a sötét nyugati középkort majdan felvirágoztatandó találmányokra, mint a különböző öntöző berendezések, vízkerekek, vízkiemelő művek, gátrendszerek, zsilipek, az asztrolábium, a szextáns, az üvegművesség, üveggyártás, vagy ami nélkül Kóbor Jani se danászhatott volna, a nevezetes petróleum-lámpa. A különféle kencefencékről nem is beszélve, amelyek meg Coco Chanelt tették oly igen népszerűvé.

Így érkezünk el, mondjuk – és csak a tréfa kedvéért, meg, mert a nevével cukkolódok – Muszlim Ibn Al-Validhoz, aki akkor írta például Szerelem című költeményét, amikor mi még hátrafelé nyilaztunk valahol a sztyeppéken. Idézzek kicsit? Jó: „Álmatlan gyötrődöm miattad,/ míg téged ágyad alva ringat./ S ha nékem ígéred magadat,/ s szavad beváltatlan marad:/ oly lobbanást vet szenvedélyem,/ hogy hamuvá kell benne égnem!”

Ez biztosan fellelhető volt II. al-Hakam córdobai kalifa X. századi könyvtárában, amelyet – vélhetően némi túlzással – négyszázezer kötetből állónak mondtak. De lehettek benne korábbi alkotók művei is, mint például Amr ibn Kulszúm, Antara ibn Saddád, Imru l-Kajsz, Hárisz ibn Hilliza, Labíd ibn Rabía, Tarafa ibn al-Abd és Zuhajr ibn Abi Szulma, a hét múlakka.

És mit ád Isten, éppen az iszlám keletkezése adott alkalmat arra, hogy ne csak verseljenek, hanem prózában is ki tudják fejezni magukat, amire a mintát a könyvvé összeszerkesztett Korán adta. Egyébként, amikor mi Verecke körül hajszoltuk hazát kereső lovunkat, a fent emlegetett könyvtárban fellelhetők voltak a legkorábbi szír és görög szövegek arab fordításai a filozófia, logika, csillagászat, meg mindenféle más kórság tárgyában, s míg mi kumisztól bódultan a lószart vakarásztuk, ezek a faálarccal riogatottak illatos feredőket vettek.

Egyébként az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt Magyarországon. Hogy ezt miért jutott eszembe? Miheztartás végett, ahogy mondani szokták. Meg azért is, hogy rám ordítsanak, miszerint nem vagyok magyar. Jó, kiegyeztünk, akkor viszont azzal cukkolódok, hogy nem busókkal lehetne megállítani ezeket a népeket, hanem rovásírással. Csak ránéznének egy ilyen, a kerítésen függő táblára, s legott vissza is fordulnának, mert azt hinnék, körbeértek a Földön, és ott vannak, ahonnan elindultak.

Az elején még úgy terveztem, valami középkori, gyönyörű arab versidézettel zárom ezt az egészet, de elég lesz már egy Menyhárt Jenő töredék, miszerint „én örülök neki, hogy itt lehetek, mert itt tervezik az isteneket”. Faálarccal, tegyük hozzá végül.

MUNKAERŐPIAC, MINT ROMAPARADICSOM? – a kormány versenyezni küldené az esélyteleneket

A hiábavalóságok kergetésének újabb szép példáját jelentette be az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára – ó, beh szép hosszú, csak a rangja! – Czibere Károly.

A szaki által mívesen csomagolt szövegdoboz szerint áprilisban a hátrányos helyzetű és alacsony iskolai végzettségű emberek foglalkoztatásának elősegítésére 6,3 milliárd forint keretösszegű felzárkóztató program indul. Szép summa, kimondhatatlan és elképzelhetetlen – ahogy maga a kitűzött cél, és így a program is – persze csak a hátrányos helyzetű és alacsony iskolai végzettségű emberek számára… De, ahogy mindeddig az összes erről hadovázó kormányprogram, nyilván ez az összeg is eltüntethető lesz abban a feneketlen perselyben, amiben szokás szerint az esélytelenek „megsegítésére” gyűjtenek!

Íme, kedves kisemmizettek, lehet kalimpálni a paradicsom felé – ami egyébként a munkaerőpiac! – s lehet ott nekigyürkőzni, tanulni, versenyezni!

A „hátha” és az „esetleg” ott lafog a táblákon, elég csak azokra meredni!

Aki látott már élő, tehát valódi, a munkaerőpiacról szisztematikusan kiközösített megnyomorítottat – magyarul, „közmunkást” – az talán képes velünk együtt felszisszenni, amikor az államtitkár úrnak szíves gondolatai közt mazsolázunk!

Azt mondja ez a derék erőforrás-államember: „az Aktívan a tudásért! elnevezésű projekt célja, hogy a képzettséggel nem rendelkezők a projekt egymásra épülő képzései segítségével be tudjanak lépni a munkaerőpiacra, munkahelyet és munkatapasztalatot szerezzenek.” Ez röviden annyit jelent, hogy a rendesen, éppen árkot meregető, tavasszal őszi leveleket odébb söprögető, mások mocskát takarítgató megbélyegzetteket – a kiváló EE Minisztérium – beiskoláz néhány aktuális képzésre. Szinte mindegy, mit tanulnak, mert a képzések előtt elmarad a pályaorientáció, a tényleges alkalmasság vizsgálata – a lényeg, hogy a projektekre fordítható összegek eltapsolódjanak. És az adott témák iránt semmiféle vonzódást nem érző delikvensek elgyötrődnek az állami vizsgákig, ott átrugdaltatnak, s aztán mehetnek vissza az árkokba, utcasarkokra, hajléktalan szállókba.

Mert ugyan attól a pillanattól „tanultak” lesznek, csak éppen az akklimatizálódás nem akaródzhat majd egyiküknek sem!

Évtizedekkel ezelőtt is így volt! Akkor a falu leghírhedtebb roma famíliájának vezetőjét akarták kőműves tanfolyamra taszigálni. Csakhogy a Muzsikás Bandinak nem akaródzott vissza csüccsenni a végre valahára – 12 év alatt… – kinőtt iskolapadokba. Azután azt találta kérdezni, mi lesz a „garrrancija”, hogy ő a kőműves diplomával munkát kaphasson? Mert nem kapott megnyugtató választ, nem kezdett a tanulásba. Ugyan, mit is kezdett volna a papírossal – ha az roma embert a “parasztok” az „ábrázatja” alapján válogatják!
Az a Bandi megtanulta, hogy cigányként csak elutasítást kaphat… Ez volt húsz esztendeje, ez harminc éve – s ma sincs másként!

Az államtitkár persze beszélt még rengeteget: „Az alapvető cél az, hogy Magyarországon minden embernek legyen lehetősége részt venni a foglalkoztatásban, valamint integrálódni, vagy visszaintegrálódni a munkaerőpiacra – fogalmazott Czibere Károly.
Hozzátette, a hátrányos helyzetű térségekben élő, hátrányos helyzetű emberek számára a társadalmi integráció esélyét a munka adja meg, ezért kell esélyt biztosítani a nyolc általános iskolai osztályt el nem végzett, vagy a nagyon alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők foglalkoztatására.

Az államtitkár kifejtette, a romák élethelyzetét vizsgáló, kilenc országban elvégzett uniós vizsgálat eredménye szerint leginkább Magyarországon “ment előrébb” a romák felzárkóztatásának és társadalmi integrációjának ügye. Európában Magyarországon a legnagyobb a foglalkoztatási ráta a romák körében – közölte.
Czibere Károly elmondta, 2016-ban létrejött a felzárkózást segítő gazdasági fórum, amelynek Magyarországon működő nagyvállalatok a tagjai. A most induló programba beépítették a fórum tagjainak javaslatait is arra vonatkozóan, hogy milyen eszközökkel lehet a hátrányos helyzetű emberek foglalkoztatási esélyeit javítani.

Az Aktívan a tudásért! másik újítása az alapkészségek megszerzésének segítése mellett a munkatapasztalat-szerzésre történő orientáció, valamint az egymásra épülő képzések lehetősége. Ennek keretében esély van a teljesen képzetlenek számára például az általános iskola elvégzésére, vagy – más programok segítségével – akár OKJ-s oklevelek megszerzésére, amelynek végén “ott van a munka” – fogalmazott az államtitkár.”

Czibere álomtitkát úr viszonylag keveset tud az általa oly bőszen felemlegetett népcsoportról, a romákról. Úgy tűnik, a róluk oly sokat mondó szaki nem csak az életüket, a szokásaikat, de még az elgondolásaik csíráit sem kívánta soha megismerni!
A maga által megélt életből, a „kiváltságosék” szerencséjéből próbál véleményt alkotni, melynek a végén nem jöhet más, csak egy rakás, újabb kiosztású bélyeg.
Az eleve halálra ítélt programok után majd megint lehet hivatkozni a romák lustaságára, nemtörődömségére. „Ezek nem akarnak dolgozni, csak a segélyt lesik!” Ilyen és ehhez hasonló mondatok zárják majd ezt a kiváló „Aktívan a tudásért!” programot.

De a lényeg, a 6,3 milliárd forint jó helyre kerül!!!

Jóllaknak belőle a sikerpropagandisták, a mindig mindent jól szervező munkaügyi szervezetek, jut majd pénz konferenciákra, repi ebédekre és vacsorákra, készülnek több kötetnyi oktatóbrosúrák, meg reklámdossziék. Na persze az átképzések is mind-mind lebonyolódnak majd! Lesznek elnevezések, titulusok, meg az adott szakterületekre bizonyítványokkal bizonyíthatóan felkészített szakemberek.

Ja és jól mutatnak majd a flepnik a kredencfiókokban!

Csak éppen a Bandik néznek majd még inkább kifelé, erősen a fejükből. Ja, és ott, a „hátrányos helyzet” vidékén még véletlenül sem lesz szükség az általuk benyalt tudományra! Mert munkahely teremtésről ez a furmány nem hadováz!

Mert senki nem lesz, aki hozzáértéssel, türelemmel és persze sok-sok szeretettel terelgesse majd őket a nekik szánt karámok között! Marad minden a régiben! Felesleges és hiábavaló közmunka programok, alig eltartható közmunkásokkal. Miközben ez a fránya Magyarország vergődve erősködik!

A HOLNAP MAGYARORSZÁGA – mikor lesz alelnök, Anikó asszony?

Példakép.
Így nevezik azt a személyt, akinek tettei, megnyilvánulásai, bizonyos körök számára követésre méltóvá válnak, akit a példaképéül választók megpróbálnak mindenben utánozni.

Hja, úgy tűnhet, ez mindennek az alapja, a mai frászbúk-világban – legyinthetnénk -, de azért vannak itt az átlagnál súlyosabb esetek!

Nekünk például jutott egy miniszterelnök, aki már jó ideje az azeri köztársasági elnök követőjévé vált, nyomdokain halad, rendkívüli barátságuk révén egyre inkább hasonlítani próbál a nagy İlham Heydər oğlu Əliyev-re, aki nem mellesleg az Új Azerbajdzsán Párt vezetője.

Aki emlékezni méltóztatik egy bizonyos Ramil Safarovra, Azerbajdzsán katonájára, aki Budapesten tanult, majd egy éjszaka – bevásárolva egy kezes baltát – orvul, tehát álmában megölte örmény tanulótársát… aki emlékszik még, hogy ezt a közönséges gyilkost, miniszterelnökünk egyszerűen kihozatta a börtönéből és nekiajándékozta İlham Əliyev elnöknek – nos, az talán komolyan veszi a kérdésünket: mikor lesz alelnök, Anikó asszony?

Amikor Orbán „felszabadította” a baltás gyilkost, a világ felhördült.
Orbán pedig lapított.
Most, hogy İlham Heydər oğlu Əliyev egy laza döntéssel kinevezte az ország alelnökévé feleségét, Mehriban Aliyevat – a világ ismét tombol.
Csak Orbán lapít.
Mert nyilván tetszett neki, amikor a vérszomjas diktátor hőst faragott egy másik nép fiát lemészároló gyilkosból, s az is felettébb az ínyére van, ha ez a figura a saját feleségéből farag helyettest. Sosem lehet azt tudni, mi történik a nagy hogy İlham Heydər oğlu Əliyev-vel, jobb, ha az elnökség örökkön und örökké egy kézben marad!

Na igen, ez nagyon tetszik a mi legfőbb hatalmasságunknak! Már csak pár pillanat és Anikó asszony is miniszterelnök helyettes lehet. Miért is ne?

Az azeri hatalmasság és felesége remekül mutatott egy képen a mi Viktorunkkal és Anikó asszonnyal. Orbán kitüntette a nagyságos asszonyt, Anikó pedig pitizett, mint rendesen. Ez volt a szerepe a magyar miniszterelnök feleségének. Dorombolt és dörgölőzött az azeri naccságos előtt! Miért is ne lehetne követni a példájukat!

„Az alaptörvény módosításának értelmében, ha az államfő nem képes teendőit ellátni, akkor hatásköreit az első alelnök veszi át.”

Ez persze ma még csak az azeri alaptörvény szövege, de a majd kétharmados Orbán simán megoldja mindezt idehaza: ha az államfő nem képes teendőit ellátni, akkor hatásköreit az első alelnök veszi át… Anikó asszony készülődhet!

Végül megjegyezzük…
A két hatalmasság családi képein túl belelapoztunk a képzeletbeli albumokba, s meghökkentünk az eredményeket fürkészve, midőn Ramil Safarov képét Mészáros Lőrinc képe mellé helyeztük! Mint két tojás! Mintha ikrek volnának ők! Ramil és Lőrinc, a két talpnyaló – a hatalmasságok jelképei.

Magyarország jó úton halad Európából kifelé tántorogva zötykölődünk a bakui magasságok felé!

A jövő – mint tudjuk – elkezdődött! A HOLNAP MAGYARORSZÁGA erősködik! Csak idő kérdése, mikor lesz alelnök, Anikó asszony!

GYŐZ/ÖTT AZ EGYETLEN – ne hagyj minket kísértésbe esni…

Nem volt kétséges, ha elindul, győzni fog!
Ha valaki tudta ezt jól, az egyedül Ő volt, mert Vele, Általa és kizárólag Miatta működik úgy ez a társulat, ahogy…
Igen, ez az Ő társulata – senki nem gondolhatta ezt másként!

Az Ő megjelenése, szervező képessége, színházcsináló fizimiskája kellett ahhoz, hogy ebben a színházmentes városkában kőszínháza lehessen végre egy társulatnak.
A vajúdás, a megszületés, az apróság felmutatása és magasba emelése mind-mind egyedül az Ő érdeme. Kár volna kertelni, mellébeszélni a Weöres Sándor Színház egyértelműen Jordán Tamás színháza.

Ahogy éveken át az Övé volt Kaposvár, a Merlin, meg jó ideig a Nemzeti Színház is. Mindenhol bizonyította alkalmasságát, senki mással össze nem hasonlítható Emberi nagyságát.

Azután – mint ismeretes – a szombathelyi közgyűlés 2016. december 15-én írt ki pályázatot a Weöres Sándor Színház ügyvezetői munkakörének betöltésére. A február 8-i határidőig Dér András és Jordán Tamás, a teátrum jelenlegi igazgatója nyújtott be pályázatot.

Amit Dér András a mai napon visszavont. Ahogy indokolta: „mióta kiszivárgott a pályázata, a kialakult botrányos körülmények nem teszik lehetővé, hogy a pályázatban megfogalmazott szakmai és művészi célokat teljesíteni tudja”.

Most akkor eldőlt a versengés.
Jordán Tamás nyert.
Csak mi veszíthettük el az Ő győzelmébe vetett hitünket.
Meg egy kicsit közelebb kerültünk a felismeréshez, Szombathely jövőjével kapcsolatban. Szükségtelen mindenféle izgalom, várakozás, meg efféle egyéb nekibuzdulás…
Itt az a jó, ha minden úgy van és marad, ahogy volt és lett.

Semmi nem történhetett volna rosszabbul, mint, hogy a versengésben az egyetlen közül kell majd a „zsűrinek” színi direktort választani! Hogy úgy mondjuk, méltatlan Jordán Tamáshoz a kialakult helyzet!

Nem lesz, nem lehet megmérettetés…

De… a világ már csak ilyen! A beidegződéseink miatt rosszul mondott imádságot sem javítgatjuk – ugye?! Szégyellje magát az Isten!
Ahogy Jordán Tamás sem lesz holnaptól sem több, sem kevesebb!
Mert valami elvétetett!

Jordán Tamás többet – győzelmet – érdemelt volna tőlünk, Szombathely színházszerető lakóitól!
Szeretettel gratulálunk, Tamás!

AZ ESÉLYTELENEK NYUGALMA – alakíts pártot a ráérős idődben!

A 2010 óta véget érni nem akaró kampányidőszak lassan az újabb választás csinnadrattáiba torkollik. Néha ugyan mozgolódásnak tűnhet, amikor egy-egy önjelölt csapat zászlóbontással riogat, egyre világosabb, hogy a nagy magyar teszetoszaság embere nem indul, és nem is érkezik sehova!

A legjobb magyar szó minderre, hogy „elvan”!

Prímán ért mindenhez, tud hallgatni és bólogatni, de ami a legfontosabb – nagyszerűen tagad! Kritikai megjegyzések, dac, harag és utálat, meg persze rágalmak sora zeng szinte minden irányból. Már tökéletesen tudható, mi nem jó, mit nem szabad, mit kell másképp tenni, csak éppen a receptek hibáznak!

Az Arkagyin Rajkin által oly sokszor végigmulatott mondat kísért: „Válámi ván, de nem áz igázi!”

Már csak a tényleg leghülyébbek bizakodnak, már csak az örök naivságra ítéltetettek vágynak egy mindent felforgatni és elsöpörni kész figurára, vagy, ahogy újabban ismét nevén neveznék a fickót, a kihívóra! Mert szerintük csak ennyi, egy fejcsere kell, és a mi kis porfészkünk megszabadul a nyomortól!

Ahogy az emberi magatartás-változásokkal foglalkozók készségesen megállapították, nem tudunk örülni, szinte már semminek! Megéljük, ha sorsunk jobbra fordul, belefásulunk a rothadásba, s már a valaha rengeteg reménnyel kecsegtető „bünti” sem hoz teltházat. A mindennapi szürkeség után várható változtatásoknak nincs kényszere, ha pedig valaki, vagy valakik lázadoznak, úgy tömegek süppednek a foteljaikba – szurkolnak egy keveset, aztán jöhet a szundi! Van végre, aki majd elkergeti a gaz királyt!… Mérhetetlenül lusták és ezzel együtt ostobán esélytelenek lettünk.

Megérdemeljük a kivéreztetést.


Amikor tegnap este, a Momentum figurái, élükön Orbán legújabb reinkarnációjával bejelentették a nagy népakarat végtermékét, a 266 151 aláírást, már nem volt erőm csodálkozni sem. Örömmel büszkélkedni azon, hogy hihetetlen mozgósítással és erőfeszítéssel ki lehetett könyörögni minden rábeszélhetőből egy aláírást, meg néhány adatot – na, ennyi volt a mutatvány! Tessék már örvendezni!

Orbán nem akart olimpiát.

Sem tegnap, sem tegnapelőtt.

Ahogy a labdarúgás is csak a szabadidejének eltöltésére választható programok egyike. Lehet közben szotyolát köpködni. Nem kell aggódva osztogatni, s talán még a történelemkönyvek írói között is akad majd egy másik napraforgó-mag kedvelő! Ennyi az egész! Sikerült okozni egy kevéske hasmenést. De ez is csak tünet. A népharaghoz semmi, de semmi köze! Fekete-Győr András pártelnök úr már jó előre a nagy nemzeti megbékélésről mesélt, az összeborulás és bűnök alóli feloldozás szószólója.

Lehet, nem is hallott Antall József kiváló mondatáról:
„Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

FELELŐTLENEK BAKANCSLISTÁJA – fillérekről, amiket nem tesznek félre a nyugdíjas évekre

A magunkfajta önsorsrontók mindent elherdálnak…
Olvasok ugyan néha olyan agyafúrt szövegeket, melyek szerint – „egy felelős ember bakancslistája nem nélkülözheti a nyugdíjas évekről való gondoskodást” – csak éppen nem tudok mit kezdeni e príma kis mondatokkal!

Pedig látszólag frankó, hogy eldönthetem, mikor nem vacsorázok – most, vagy húsz év múlva? Igen, éppen csak ennyi a kérdés – állítólag! Az a baj velem, hogy nem értek a megtakarításhoz, nem jól spájzolok, nem vagyok képes félretenni! Pontosabban – nincs mit és nincs miből! Mert akik megfogalmazzák ezeket a szuper életvitel tanácsokat, a felelős ember bakancslistájáról, ott a főváros felhőkarcolóinak valamely tágas irodájában, valahogy nem képesek megérteni az én sajátos matematikám lényegét! Pedig a semmit bármivel szorozzuk, az semmi marad! Hja, ez persze csak az én vidéki sirámom. Naná, hogy ez ott, fent, l….t sem jelent!

A felelőtlenek bakancslistájáról eltűntek a nyugdíjas évek. Már nem álmodozunk utazásokról, kéthetes nyári elvonulásokról, s egyre kevésbé zavar, amint a nagy háború néhai náci hadseregének megvénült katonái leparkolnak nagyapáink grófjainak kastélyai előtt.
Jönnek bizony Hansiék, jön Gerda, meg a férje, hogy a szállodáinkban, számukra bagóért elérhető wellness kezeléseken bóduljanak.
S mert nyilván, így van ez rendjén, elmerenghetnek, látva lepukkant hordáinkat – íme, az ország, ahol fillérekbe kerül a munkaerő…

Mi, a kormányunk által folyton megvédelmezettek bevackolhatjuk magunkat fűtetlen otthonainkba, s nassolgathatjuk a budget-gyönyör rágcsálni valóit. Addig is, míg megöregszünk, s akkor is, ha már csak visszafelé számláljuk a napokat.

De minden ócska szövegnél – mely az alkonyatot fényezné, mindhiába – szebben szólnak hozzánk a nagy bevégzés egyre szaporodó tündérei, a magán temetkezési szolgáltatók, meg a legeslegújabb kor hivatásos sirató asszonyai, akik „támaszt” nyújtanak a hátrahagyottaknak. Gyönyörködhetünk ízléses honlapjaikban, hogy szinte valahányan, önként és dalolva szédülünk a sírgödrökbe! Persze, ez is csak a felelősen gondolkodni készek privilégiuma! Az önsorsrontók, a felelőtlenek, jobb, ha nem is gondolnak holmi temetésre, méltó elbúcsúzásra! Naná, hogy nekik találták ki a szociális temetést, mely képes feltenni az ”i”-re a pontot!

A szomorúfűzről elkeresztelt funerátor szolgálat igen magvas mondatokkal borzasztja el a könnyelmű szegényeket – akik valahogy mégis ezt a „csináld magad” elkaparást választanák:

„Ön és családtagjai felkészültek arra, hogy adott esetben szeretett halottjuk koporsóját akár több száz méteren keresztül vigyék a kezükben? Fogják ezt bírni, vagy esetleg útközben le-le teszik majd a földre a koporsót?”

„Nagyon egyértelműen fogalmaz a törvényalkotó, miszerint, ha valaki nem tudja saját maga felöltöztetni a nem egészségügyi intézményben (pl: lakáson, szociális vagy öreg otthonban, hospice intézetben, elfekvőben) elhalálozott hozzátartozóját, vagy nem ássa ki és hantolja vissza a sírhelyet vagy nem helyezi a sírba az elhunytat, vagy nem szállítja kézben a koporsót vagy urnát a temetőn belül a ravatalozótól a sírig, úgy megszegi a személyes közreműködés szabályait. Ha bármelyik a felsorolásban szereplő momentum elvégzését megtagadja, kihagyja, vagy nem végzi el a hozzátartozó, akkor nem jogosult a szociális temetés igénybevételére és a temetés során felmerült összes költséget meg kell fizetnie annak az önkormányzatnak, ahol a szociális temetést igényelte! Felkészült Ön anyagilag arra, hogy akár több százezer forintot visszafizessen, ha valamely okból eltér a szociális temetés előírásaitól? Jól átgondolta Ön, hogy mivel is néz szembe?”

Ugye, milyen szívbemarkoló sorok ezek, kedves, felelőtlen olvasók?!

Lám-lám, míg ropogtatjuk az asztalnál a vacsorául szolgáló leértékelt, enyhén száraz kenyérkét, s majszolunk hozzá egy kevés árcsökkentett parizert, nem ártana elgondolkoznunk! Még mindig nem késő! Ha egy ötven éves ember lemond az efféle élvezetekről, akár képes lehetne havi nyolcvan ezret is eldugdosni idős napjaira – nemdebár?! Már, ha ugyan keres összesen havi nyolcvanezret! Fűteni, ruházkodni, közlekedni és szórakozni úgyis csak amolyan úri mulatság!

Ha mégis eljő a kaszás, és hiába alkudozunk, elrendezi szeretteink sorsát, a felelősen gondolkodók igénybe vehetik egy igazi jótündér szolgáltatásait, átélői lehetnek hivatásos búcsúztatóinak, csak hívják és jön az Intézet hivatalosan szerződött partnere.

Rábukkantunk a mi kis mackónk oldalára és bizony már tegnap este sem igazán éreztük a vacsi hiányát! Nekiláttunk felelősséggel gondolni „azokra az időkre”! Bakancslistánkon megjelent egy drága asszony, aki egy húsz ezresért prímán elbúcsúzik majd tőlünk, de persze sokkal több pénzért dalol és talán még táncot is lejt a hantjaink felett!

Milyen kár, hogy oly sokan nem komálják, milyen jó dolog megérteni, hogy „egy felelős ember bakancslistája nem nélkülözheti a nyugdíjas évekről való gondoskodást”!

Milyen kár, hogy adódunk pár millióan, aki csak simán megdögleni tudunk majd, s nem törődünk senkivel: Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.

Ezeket az „ostoba” sorokat egy bizonyos József Attila nevű, nyilvánvalóan felelőtlen ember írta, persze, még a múlt században… No, lám!

A MÉDIA NEM KOPOGTAT HETENTE – mi csak szimplán egy normálisan működő zenekar vagyunk

Amikor évekkel ezelőtt egy eldugott, kicsinyke zalai falu felé zötykölődtünk Jóska Wartburgjával, a túlontúl is szerény tanárember, a költő, félúton, belökte az autó vacak magnójába a „legújabb kincsét”. Így mondta…

A kazettáról Erős Attila gitárjátéka szólt…

Egy még csak „alig-alig felmuzsikált” zenei anyagot mutatott, s a maga „tónusos” hangján énekelni kezdte a szöveget – a dalt. Ugyan, honnan is sejthettem volna, hogy egy később ezrek által zenghető Lord nótát hallgatok? Ahogy a dal végére ért, szerényen somolyogva közölte: ma éjjel írtam, úgy fél három felé…

Balogh Jóska elégedett mosolyát látom magam előtt, most, amikor a hét végi budapesti Lord koncert képeit és az ott rögzített videókat nézegetem. Sikerült, látod?! – mondaná…


A hatalmas arénában lobogó tízezernyi boldog ember tánca felvillanyoz. Igen, a Lord megcsinálta, amiről annyian szóltak legyintve, becsmérlően. Méltósággal tisztelegve Pepsi, Jocó, Sipsi és Fefe emléke előtt lenyomták az ő nagy bulijukat – pontosan úgy, ahogy évtizedeken át álmodták! Mert a teltház már csak ilyen érzés!

A minap találtam egy interjút, amit Erős Attilával készítettek. Nem tudom megállni, hogy néhány részletét ne osszam meg a blog olvasóival:

„A média nem kopogtat hetente az ajtónkon, de miért is tennék, hiszen mi csak szimplán egy normálisan működő zenekar vagyunk. Hétköznapian élünk, semmi olyan extra dolog nem történik velünk – például nem ejtem le a telefonomat, nem harapom el az énekes torkát –, hogy hírértéke legyen, tehát nem vagyunk egy botránybanda, amiről nagyon szívesen írnának. Amit elértünk, azt saját magunknak és a közönségünknek köszönhetjük.”


„És ha már szóba hoztad a szövegeket… Amikor itthagyott minket pár évvel ezelőtt Balogh József tanár úr, hidd el, hogy nagyon komolyan elgondolkoztunk, hogy hogyan tovább. De most már teljesen nyugodt vagyok, mert úgy gondolom, hogy ezek az új dalok is olyan szövegvilággal bírnak, hogy méltóak a 45 évhez. Józsi onnan fentről nem fog ránk ujjal mutogatni, hogy hát gyerekek, ezt nem kellett volna…


„Nekem a munkám egyben a hobbim is. Ha most körülnéznél nálam… Szegény feleségem, amikor hazajön a munkából mindig a fejéhez kap, hogy le se tudok ülni, drágám! Mindenhol gitárok vannak, nekem ez a normális.
Az ötleteimet metronóm segítségével, egy szimpla laptoppal szoktam felvenni, semmi komoly cuccom nincs ehhez. Amikor elkészülök egy dallal, átmegyek Márkhoz, mert neki egy komoly stúdiója van. Ott nekiállunk mindenféle varázslatnak, hangszerelgetni, stb. De bevallom nem nagyon értek a stúdiózás rejtelmeihez. Bár, ahogy különböző stúdiókban dolgoztunk az évek során, sok mindent megtanultam, mert kiváló szakemberekkel készítettük a lemezeinket. Azt szoktam mondani, hogy okos emberekkel jó dolgozni, mert akkor te is okosabb leszel egy picivel. Már ha nyitott vagy a dolgokra.”


„Magáról az albumról pedig annyit mondanék, hogy én amúgy egy örök maximalista ember vagyok, de talán ez az anyag áll a legközelebb ahhoz, amit mindig is szerettem volna megvalósítani. Mind zeneileg, mind szövegvilágban, mind megszólalásban. Vannak a hard rocktól talán még egy picivel keményebb témák is a lemezen, de az én drága barátomnak, Misinek olyan a hangja, hogy én akármilyen metal zenét csinálok, ahogy ő ráénekel, az úgyis meglágyítja egy picit, és onnantól kezdve egy szerethető, slágeres dal lesz belőle. Az én vadságom, és a ő szelídsége a Lord zenekar. Ami még fontos, hogy a legutóbb hozzánk csatlakozott Beke Márk billentyűs barátommal raktuk össze ketten az egész anyagot. Neki is van saját nótája a lemezen, egy lassú szám, és az ő zeneisége és a közös munkánk eléggé hallatszik a lemezen. 11 dal szerepel a korongon, az utolsóban nincs szöveg, és az óriási meglepetést fog okozni mindenkinek…”

„Ez az anyag majdnem szólólemez lett. Csak aztán mégis úgy döntöttem, hogy legyen Lord. És a végeredményt ismerve már nem is bánom, szerintem ez egy méltó befejezése ennek a pályának.
Most úgy gondolom, hogy több lemezt már nem szeretnék csinálni. Ezért is volt annyira fontos, hogy olyan dalok legyenek rajta, olyan megszólalású legyen, és úgy legyen rögzítve, ahogy én mindig szerettem volna.”

Erős Attila, a Lord motorja, gitárosa, zeneszerzője szokásos szerénységével lehet a példaképe minden szombathelyen élő fiatalnak.

Akkor is, ha a több ezer koncertlátogató ott a BS-ben, mindörökké csak titok maradhat idehaza, Szombathelyen…

Elvégre, „mi csak szimplán egy normálisan működő zenekar vagyunk”.

VALENTIN NAPOT MINDENKINEK! – éljen és erősödjék…

Mottó: „Valahol olvastam, hogy a tiltott dolgok futótűzként terjednek. Mindazt, amit kigúnyolunk, pillanatok alatt fogják majmolni, s ha valamit nagyon, de nagyon nem akarunk, az valószínűleg hamarosan kötelező lesz…”

…a The Déli Telegraph nyomán:
„Kóstolgassuk, amíg nem késő!
Az idei évtől, februárban, tehát a következő hét elején Európa szerte bevezetik a napi kötelező virág és desszertvásárlást, a 16 – 75 év közötti férfiak körében. Az anyagi helyzetnek megfelelően kiszámolt kvóták szerint, még a szerényebb jövedelműek is kénytelenek lesznek február 14-én a mindenkor előírt, legalább 1 szál virág /szerető programot végrehajtani – mely esetenként kiválthatóvá válik dobozos desszerttel, szív alakú piros plüsspárnával, esetleg a piros plüsspárnát bambán szorongató, fűrészportöltetű teddy mackóval.

Kutatók ugyanakkor megállapították, hogy az ajándékokkal meglepett nőnemű egyedek viszonzási hajlandósága nem mindenkor mutatkozik egyenes arányban a megajándékozók szándékával, így hetek óta kampányolnak a férfiak egyenjogúsága érdekében.

A „Piros Szívecskét a Faternak Is”, tehát a PSFI mozgalom élharcosai egyenesen diktatórikus elemként beszélnek a kötelezően kivetett kvótákról, s úgy vélik, az emberiség történetének legborúsabb időszaka következhet, a boltokat ellepett Valentin Napi csecsebecsék okán. A közelmúltig valóban csak virágcsokrok, piros plüss szívek és azokat magasba emelő medvebocsok, meg persze csokoládék és desszertek jelentették e nap beteljesedését, mostantól azonban úgy tűnik, nincs megállás!

A PSFI pékszövetségi forrásokra hivatkozva kiemelte, hogy a speciálisan, szív alakúra görbített kiflik, szívformára sütött zsemlék és veknik után megjelenő szív alakú pizzák és szívformára préselt hal rudacskák forgataga egyre nehezebbé teszi a vacak kifli formájú kiflik eladását. Holmi hasáb alakú hal rudacska már snassz, kérem! A boltokat meglepő szívecskés pálinkás butykosok mellett szinte kizárólag piros szív formájú mosószerek és macskaeledelek kaphatók a boltokban. Egyes multik megpróbálkoztak a piros szív alakú óvszerek forgalmazásával is…

Az újságok többsége a Valentine’s News címre kereszteltetett, a taxik Valentin szíves mintázattal az oldalukon száguldoznak, s a köztisztasági vállalat munkatársai is piros szívecskés mellényre cserélték a régi megszokott narancssárga förmedvényt. A minisztériumok nevébe sorra beépítették a „Valentin Napi” elnevezést, a vasút Valentin különjáratokat indított, s a rendőrök kis piros szívecskéket osztogatva szondáztatják a konyakmeggytől pityókás sofőröket. Pedig azok csak Valentin desszertet faltak!”

Jó dolog magyarnak lenni!
Miniszterelnökünk nem hiába folytatja küzdelmeit Brüsszel ellen!

Nálunk ez az egész még nem kötelező! Bálint lesz, na!
Bálint!!!!
Hallották, ugye?

MINDEN A LEGNAGYOBB CSENDBEN – 45 éves a Lord zenekar!

Azt gondolhatnánk, hogy a holnapi esemény miatt – amikor persze a fél ország Szombathely nevét emlegeti – nekünk, szombathelyieknek is jut egy kevés az előzetes izgalmakból.
Ahogy minden ünnepünk szinte titokban, a kertkapun innen zajlik, ahogy képtelenek vagyunk a nyakunkra hozni egy-egy nagy-rendezvényünkre a távoli vármegyék lakóit, most is ugyanúgy lapítunk! Merünk kicsik lenni!

Amatőrségünkről, meg persze földijeink vidékiségéről álmélkodunk, s ami Budapest legnagyobb koncerttermében zajlik február 11-én este nyolctól, úgy kezeljük, mint ami véletlenül történik – előfordul velünk…

Igen, valaha talán ez lehetett volna a legvalószínűtlenebb álom – egy este a sportaréna színpadán, a vidék zenekarának mohikánjai között! Ez a jelző sem a múltban, sem ma nem cseng rosszul – egy igazi ős rock-csapat elszántsága izzik ma is, amikor a vidékiség küzdelmes állomásait villanthatják fel egy minden bizonnyal teltházas koncerten!

Erős Attila, Pohl Mihály, Gidófalvy Attila, Gyurik Lajos, Apró Károly és Beke Márk a mai napig úgy indul a szombat esti buliba, mint a szombathelyi Lord együttes. Holott a zenekar egyetlen tagja sem itt született, s Erős Attila és Pohl Mihály (Sopron) kivételével valamennyien ma is a fővárosban élnek. Ugyan, mi más erősítené ezt a vidékiséget, a Szombathelyhez való kötődést, mint a helyi rajongók iránti elkötelezettség – ezek a fiúk a mi zenészeink, szombaton mi vehetjük be a legnagyobb budapesti arénát!

A város és annak hivatalos médiái pedig hallgatnak.
Kussolnak, mintha bizony bagatell dolog volna megtölteni a BS-t, elvárni és közös ünnepre hívni tízezer rajongót. Kerestük, mégsem találtuk a nagy, városi beharangozót, azt az elvárható „segítséget”, ami megillette volna a város legrégebb óta működő rock-zenekarát!

(Talán nem minden Lord-rajongó szívének tetsző, mégis le kell írnunk, hogy a zenekart alapító Vida Ferenc közelmúltban bekövetkezett halála kapcsán sem volt képes fejet hajtani a városvezetés – nem akadt megemlékező, kormánypárti városatya, aki méltó módon megköszönte volna Vida és vele a Lord városunkért tett erőfeszítéseit. Ja, persze, azok a legendák az „átkosban” gyökereztek, azokat az éveket kellett volna felemlegetni, amikor a szombathelyiek még teremtettek, nem bambán szobrozva kaptak! Bizony, a május elsejék hangulata összefonódott a Lord koncertekkel, s nehéz lett volna pár nagyobb, kihangosított városi eseményt produkálni a Lord hatalmas erősítői nélkül. A szombathelyi zenekar az ilyen Derkovits lakótelepi rendezvényeken mindig ingyen muzsikált…)

Szombathely lakóinak összefogása már rég láthatatlan!
Ami most van, néhány akarnok klikk mutatványa, akiknek csak azok az értékek értékelhetetlenek, amik Szombathely múltjában gyökereznek.
A mindenáron mindent kitalálni akarók képtelenek megérteni, hogy városunk zenekarának életében az eddigi legnagyobb ünnep zajlik szombaton este a Budapest Sportarénában!

A valaha amatőrként feltörni vágyó zenekar ugyanott és ugyanolyan színvonalon teszi le a védjegyét a nagyszínpadon, mint bármelyik fővárosi banda. Naponta írhattak volna, tudósíthattak volna róluk, hogy az útnak indulók érezhessék a tőlük elköszönők bíztatását.


Amikor, itt, a mi kis blogunkon keresztül a fiúk vállaira helyezzük a magunk szerény kis tarisznyáit, azt kívánjuk, hogy ez a koncert több legyen, mint siker, eredmény – ez a telt házas buli az eredeti Szombathely szellemét viszi el Budapestre. A hatalmas színpadon Erős Attila gitárszólója öleli majd az ország minden részéből özönlő rajongókat, a lassan fél évszázada hűséges lordosok szívét!

Érdemes volna többet törődni az eredeti értékeinkkel! A Szombathelyt, sőt olykor „Szombathelyet” kitalálni akarók pedig barkácsolják nyugodtan kisded játékaikat! A holnapi nap a Lord zenekaré! Köszönjük nektek Attila, Misi, Gidó, Lui, Apró és Beke barátaink! Köszönjük, örökké szombathelyi fiúk!

Isten éltesse a 45 éves Lord zenekart!
A Lord legyen veletek!