Ott állt tehát Béla a hóesésben azzal a cáfolhatatlan igazsággal, hogy már a bakelit „B” oldalát koptatja, sőt, a tű is ugrál, de egyáltalán nem zavarta ez, mert épp azzal volt elfoglalva, hogy a sapkáját, amely hóból képződve takarta a fejét, megőrizze valahogyan az utókornak. Summázva hát, gyerek lett újra, csak a fűzfasípját nem találta már megint, mint ahogyan sohasem. Viszont két perc alatt lett óvoda a kocsma udvara, ahogyan vigasztalhatatlanul szakadt a hó, mégsem látott neki nyüszögni senki, hogy énédesistenem, mi lesz velünk nagymama, mert azt hitték, karácsony van, a bolondok.
A rigók, akik nyáron a falról csorgó hőség és a bugyborékoló Nap zsarolása elől ugráltak fejest a vödör pállott vizébe, de jó volt úgy is, most sorban álltak ugyanott, hogy a sunyi fehérségben merüljenek el. Még azzal sem törődtek, hogy a macska, aki két napja gyilkolta le egyiküket, és alvadt vér barnállott a bajsza szélén, hogy ez a macska is ott ólálkodik, mert ki nem szarja le, ha esik a hó. Igazuk is volt persze, hiszen a bűnös képeslappá változott, és olyan jámborul prüszkölt, mintha valami családi kedvenc lenne, pedig soha nem volt az. Sőt, egy csavargó tróger volt magunk közt szólván, de nem tehetett róla, az anyja ivott, az apja meg állandóan meccsre járt, és zabálta a pirított tücsköt. Nem volt gyerekszobája, na.
De azért döbörgött a vigalom, és az idill azzal lett teljes, hogy a sarokból apró, kósza füst szállt fel egy kesztyűből, amely ott hevert már időtlen idők óta, de senki nem figyelt rá, mert minek. Most viszont a rigók azt suttogták, hogy valami sün és egy rövidlátó hangya lakik benne, meg még hárman mások, de arról nem tudtak, kik lehetnek a betolakodók. Sunyiban költöztek be ugyanis, átkelve minden drótakadályon. A leghülyébb rigó azt sutyorogta, hogy azok ott a kesztyűben elveszik a munkáját, és megerőszakolják a ropogós rigólányokat, de a többség „hülye vagy te vazze” fölkiáltással hallgattatta el. Erre ő megsértődött, és a fal felé fordulva duzzogott, de senki nem foglalkozott vele, ott sikongott az összes rigó a vödör körül.
És csak hullt a hó, amikor Béla arra döbbent rá, hogy már öt éve esik szünet nélkül. A falut, a templomot, a közmunkásokat, a bádogbánost, az összes duplagyűrűst, minden olajos hajút és bánatos szemű asszonyaikat rég belepte már, és ahol régebben nyugdíjasok döcögtek, most hóemberek vették át a helyüket pirosló orral, és szénszemükben is csak annyi volt az élet, mint azokéban. Sőt, olyik a göcsörtös piszkakezében utalványokat szorongatott, amit már sehol nem lehetett beváltani. Így, ebben a hószakadásban azt sem lehetett tudni, hogy a nyugdíjasok változtak hóemberré, hogy meg ne fagyjanak, vagy már megtörtént minden, és az egész falunak ez volt a karmája, hogy fehér gömbhasúként élje a nyüves életét, míg el nem jön a második halál, a tavasz.
Abadonna azonban, aki még a rigógyilkosság idején vette le a szemüvegét, és nézett bele az egyik cingár lábú szemébe, hogy a macska át tudja harapni a torkát, most fenséges lustaságában úgy vélte, hogy egyben és egyszerre nyuvasztja meg az egész mocskos mindenséget, mert elvesztette a humorérzékét. Fölnézett hát az égre álmai gőzei alól, és nem Isten háromszögletű szeme nyílt meg satírozott sugarakkal, hanem fagyból álló harang indult meg a mennyekből, hogy beborítsa a világot. Csikorogva ereszkedett alá, és még annyi hallatszott a kocsmából, hogy a telekép orrhangon zümmögi: „sarkvidéki hideg…”, de többet nem lehetett már hallani, a búra alászállt teljesen, az oldaláról a „v” betű visszapattant, és lándzsaként szúródott a hóba.
Ott belül azonban, a harang gyomrában elszabadult a pokol. Nem kénköves, hanem jégcsapos módon, a rigók lába úgy megmerevedett, hogy vigyázzlépésben tudtak csak közlekedni, mint valami hadsereg, Béla orrát pedig belülről szúrta a belefagyott takony, és úgy érezte magát, mintha újságot hordana Sztálingrádnál. Hogy közelít a kegyes fagyhalál, onnan is lehetett tudni, hogy Béla már strandlabdák pufogását hallotta meg bikinis lányok visítozását, a rigók túlérett cseresznyéket láttak a hólepte fán, a macska pedig odagömbölyödött a vödör mellé, és dorombolt, mert halotta a tűz pattogását. Így, kajlán mosolyogva merevedtek volna bele a nemlétbe, amikor fölborult a vödör, és mögötte ott állt a tettes szürkén, piszmogó orral, és csak ennyit mondott: – Barmok.
Egy patkány volt az, aki nem azért volt képes az örökös túlélésre, mert annyit bámulta a natgeót, hanem, mert évezredes tudás volt a génjeiben. Hogy mért érkezett most, mint felmentő sereg, azt senki nem tudta. Voltaképp nem is azért, hogy jó sajtója legyen, hanem, mert igazából patkányságos volt ő, és ahol tudott, segített. Megigazította a vörös nyakkendőjét, majd harsányan kijelentette, mintha duplagyűrűs lenne, hogy a télnek nincs szép ruhája. Az egész udvar csörömpölve tért vissza az életbe, ahogyan leszakadt róluk a jégburok, de csak Bélában volt annyi visszatérő lélek, hogy megkérdezze a havat szeletelő és fűrészelő patkányt, mi a francot csinál, amire ő elég nagyképűen a bajsza hegyéről csak annyit felelt: – Iglu, elvtársam, iglu.
Teljesen megbambult mindenki, a halálból visszatérő rigók, a macska és Béla is, míg a patkány akkurátusan dolgozott, és közben előadást tartott az ük-ük-ük-ükapjáról, aki halszagú vikingekkel jutott el az eszkimók földjére, és ott szerezte meg a tudást, hogy visszatérve az utódokra hagyományozza. Ezek pedig oly jól megőrizték, hogy túléltek minden jégkorszakot, s míg a teremtés koronája alig is élte túl a fagyokat, ők sokasodtak és szaporodtak. Innen volt a nagy arca, már ott tartott épp, hogy az egész mesét őrzik a holt pincebeli tekercsek, amikor a kert sarkában szuszogva feltűnt egy mahomet jegesmedve szimatolva, és a patkány ordítozott, hogy befelé elvtársak. Ott ültek hát az igluban mind. Béla, a rigók, a macska és a jótét lélek patkány.
Ekkor nyikorogva kinyílt a kocsma ajtaja, előtűnt belőle a fröccsök ura, akinek képzelőereje csökevényes volt, ezért nem látta sem az iglut, sem a rigókat, sem a patkányt, de még a macskát sem, a jegesmedvét meg pláne. A kocsmáros csak annyit látott, hogy a barátja ott gubbaszt a cseresznyefa alatt, már majdnem teljesen belepi a hó, és fehér sapkája alól a jóltáplált óvodások bizakodásával néz ki a fejéből. Meg kellett kérdeznie tehát, hogy mi a jó francot csinál ott, amire Béla őszinte, csodálkozó felháborodással felelt: – Mit, mit. Várom a tavaszt. – És ennyi volt az egész.
Vagy nem. Az ilyenek szoktak címlapra kerülni poszt mortem, hogy aszondja, megfagyott a saját lakásában, a rokonság viszont nem feltétlenül boldog, hogy sztár lett a nagypapából. Nekik járna az álságos szociális tűzifa, de, mint vázoltam, annyiba kerül már, hogy az önkormányzatok sem tudják megvenni, hogy osztogathassák, s ha netalán igen, az se elég semmire.