Lánglelkű költő

Kora délután volt, amikor megnyikordult a pártiroda ajtaja, és belépett rajta egy vézna, szemüveges alak. A szemén látszott, hogy távoli tájakról érkezett vissza, ahol sárkányokkal és más démonokkal csatázott, és mégis, még mindig él.

– Jó napot kívánok. – Rebegte félénken.

– Jó napot, mit óhajt? – Fogadta őt illően a titkárnő, más nem is volt a kék plakátokkal zsúfolt szobában.

– Írtam egy verset, ha valakinek megmutathatnám. – Mondta a szemüveges, és törölgette az izzadságát, amely patakokban zuhogott róla, és kis tócsát alakított a lába tövénél, mintha összehugyozta volna magát, és lehet, hogy így is volt.

– Megmutathatnám valakinek? – Alig jött ki a hang belőle. A titkárnő, mert azért valahol nagyon mélyen szíve is volt neki, megsajnálta ezt az alakot, és lágyan búgta.

– Csak én vagyok itt jelenleg, de, ha gondolja, előadhatja. Nem kér egy kis vizet?

– Nem, köszönöm. – Éledezett ez az ember, és a zsebéből elővett egy gyűrött fecnit, amelyen látszott, hogy alaposan dolgoztak vele, javítások és firkálások tarkították, mutatva az alkotás minden kínját.

– Akkor mondhatom?

– Halljuk! – Türelmeskedett a nő, olyan kérdő féle hangsúllyal. A szemüveges keze remegett, és elcsukló hangon olvasni kezdett.

– Vona. Vona, Vona, vonagyurcsány. Gyurcsány. Gyurcsány, Gyurcsány, gyurcsánysoros. Soros. Soros, Soros, sorossosrezsi. Rezsi. Rezsi, rezsi, rezsieu. Eu. Eu, Eu, eumigráncs. Migráncs. Migráncs, migráncs, migráncsterror. Terror. Terror terror, terror, terrorbotka. Botka. Botka, Botka, Botkanyugdíj. Nyugdíj. Nyugdíj, nyugdíj, nyugdíjvona. Vona. Vona, Vona, Vona.

A nő leesett állal nézett, a férfi pedig beleájulni készült az alatta háborgó pocsolyába, lába rogyadozott.

– Mit gondol? – Kérdezte a szemüveges.

– El vagyok ragadtatva, le vagyok nyűgözve. Ez a tökéletes eszmei mondanivaló, a szavak mesteri egymásba fűzése, és ez a ritmika, ősi nyelvünk csilingelése, tökéletes. Nem gondolt zenei kíséretre?

– De, igen, dobokat képzeltem.

A nő teljesen megveszett, különös fények kezdtek szikrázni a szemében.

– Hármat?

– Pontosan, olyan kongákat, azokkal lehetne kísérni.

– Középen tűz égne, így képzelem. – A nő szeme kifordult.

– Tűz, igen. A szavaló meg körülötte keringve mondaná.

– Remek, remek! Az orrában csontokkal, arca kifestve. – Álmodta meg a jelmezt a titkárnő, és már kiabált. – És mi a cím?

– He? – Lepődött meg a lánglelkű.

– Mi a címe neki?

– Ja, Nemzeti dal.

– Fenomenális – Lelkendezett a nő. – Adja ide a kéziratot.

– Ilyen gyűrötten. – Próbált szabadkozni a poéta.

– Uram, hagyja csak, iktatjuk, lefűzzük, továbbítjuk illetékes helyre. A honort hová küldjük?

– Honort?

– Persze, a pénzt. Csak nem gondolja, hogy nem fizetünk? Fizetünk, utalunk, támogatunk. Azt hiszi, hogy az út szélén hagyjuk, uram? Á, dehogy.

– Azt semmiképp. Itt a cím. – Másik papírt csúsztatott az asztalra. – És mire várható?

– A héten mindenképp. És ha még lenne ilyenje, hozza. Nagy szükségünk van a józan, tisztán látó emberekre, a buzdító, igaz, magyar szavakra.

A költő bólintott. Elköszönt, kilépett a zúgó életbe, és kereste a témát. Legközelebb eposzt ír, így gondolta, és most megy.