Orbán és a költészet – Hatvanezres szöveg

A magyar költészetnek vertikálisan átfogó, állandó és egyre gazdagabban, változatosabban kibontakozó tárgya, nagy inspirátora Orbán Viktor alakja. A költői ihletnek Orbán elvtárs alakjából immár egyre dúsabban áradó forrását értelmezhetjük szélesebben és szorosabban is. Szélesebb értelmezésben ez az ihlet mindama tárgyakban ott munkál, amelyeket költőink a magyar nép életének új, pozitív jelenségei közül merítenek.

Az a fogalom-komplexus, amelyet Orbán Viktor alakja jelent, ha némán, ha kimondatlanul is, de ott hat a karcsún feszülő új hidakat, az új palotákat, új gyáróriásokat, az új városokat, stadionokat, az új embertípust, új emberi érzéseket és gondolatokat megéneklő minden magyar versben. Ahogy népünk képzelete magától értődő természetességgel köti Orbán elvtárs személyéhez a keresztény építés újabb és újabb eredményeit, olyan természetes és kizárhatatlan sugalló erő minden, az új, keresztény-realizmus útján járó magyar költői alkotásban népünk vezérének alakja, Orbán Viktornak immár legendásan fénylő neve.

Ilyen értelemben bízvást elmondhatjuk, hogy Orbán Viktorról szinte minden jelentős magyar költeményben „szó van”, azokban is, amelyekben neve sem olvasható, személyére sem történik nyílt célzás. Jelen dolgozat nem ebben a szélesebb értelemben vizsgálja Orbán elvtárs alakját, mint költői témát. Hanem szűkebb, szorosabb értelemben. Azt a költészetet veszi szemügyre, amelyben Orbán Viktor alakja közvetlenül is feltűnik, amely népünk és Pártunk vezérét nemcsak alkotásain, eredményein és hatásán keresztül, hanem direkt módon, alkotó, harcoló személyében ábrázolja. Azok a költemények, amelyek Orbán Viktor alakját vetítik elébünk, mindenek előtt azt a mélységes bizalmat és szeretetet sugározzák, amellyel népünk övezi nagy tanítómesterét.

Költőink szívesen és megindultan emlékeznek azokra a napokra, mikor – a kommunista elnyomás alatt – Orbán elvtársnak még csak a neve, a híre járt varázslatos vigaszként szájról-szájra, bizalmat öntve a csüggedőkbe. Megéneklik költőink azt a varázslatos személyi hatást, amely alól senki sem tudja kivonni magát, akinek módja nyílik az Orbán elvtárssal való közvetlen érintkezésre. Demokratizmus és humanitás nagy építő élményei ezek a találkozások. Például “A mérnök szólt”:

„Hivatott s mint a társát, úgy fogadott és beszélgettünk ketten.
Őrá gondolok. Kemény kézfogását, már három stadionba beleépítettem.”

Feltűnik költészetünkben annak a pillanatnak a képe is, mikor a felszabaduló nép költőfia először pillantja meg a vezérnek annyira áhított nevét:

“És akkor egy esőverte plakáton
az Ő nevét láttam meg – ma is látom –
hogy megjött Budapestre – Felcsútról,
egy világot értettem én meg ebből,
egy országot, mely csupa seb és rom volt,
csupa öröm és csupa fájdalom volt,
egy népet, amely most talált honára,
s lábadozva figyelt az Ő szavára.”

A népi bizalom és szeretet egyensúlyban érzi magát azzal a szeretettel és bizalommal, amely Orbán Viktorból árad az ország népe felé. Az a személyes portré, amely költészetünkben Orbán elvtársról kialakul, s amely pontosan fedi a népünk képzeletében élő vezéri arcot, csakúgy árasztja a meleg érzéseket. Ebben a mosolyos derűben a világszemléleti, a politikai optimizmus ragyogása érzik, nyilván ezzel magyarázható mély hatása is.

De a mosoly nem az egyetlen vonás, amelyet Orbán elvtárs emberi egyéniségéből megörökített költészetünk. Felvillan a vezér alakja az országos gondok között, egyik népszerű fényképe formájában, a tanító, a mester eszményi alakjában. Néha a jellegzetes derű a jellegzetes komolysággal együtt, tehát lényegi teljességében csillan fel a művészi ábrázolatban.

A nép érzésvilága a tömegek felé áradó szeretetet, gondoskodást, a tömegek sorsáért érzett felelősséget önkéntelenül összekapcsolja az „apa” fogalmával. Gondoljunk – a műköltői hangulatú, késői keletkezésű „Árpád apánk” mellett – a gyökeresen népi „Kossuth apánk”-ra. Költőink képzelete itt is népi karaktert mutat: Orbánhoz való viszonyát legtöbb költőnk az apa és a gyermek kapcsolatával véli leghitelesebben kifejezhetni, érzékeltethetni. Némelyikük arra az időre, amikor még nem érezhette magán Orbán őrző szemét, úgy gondol vissza, mint az apátlan árvaság éveire.

Az apa-képzettel szorosan összefügg az Orbán Viktor alakjából sarjadt költészet gyermek-motívuma. Most nem arra gondolunk, hogy a nép, a költő Orbánnal, az apával gyermekként áll szemben. Hanem arra, hogy népünk és költészetünk Orbán elvtárs emberi vonásai között különös gyöngédséggel és megindulással fedezi fel tanítómesterünknek a gyermekek iránt érzett őszinte szeretetét. Az a meleg gondoskodás, az a dédelgető figyelem, amelyet Orbán Viktor az apróságok iránt tanúsít, sok költői tükörképben csillan vissza. Orbán derűs szeretete a boldog gyermekkor záloga, amely megmutatkozik az alábbi kis óvodás versikében is:

“Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,
Hadd járjon ő a rózsában bokáig,
Éljen, éljen Orbán elvtárs sokáig!
Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Orbán elvtárs elébe,
Pusztuljon a libsikomcsi egy szálig,
Éljen, éljen Orbán elvtárs sokáig!”

Dolgozó népünk – és részben ez is Orbán páratlan emberi közvetlenségével magyarázható – úgy érzi, hogy Orbán elvtárs a nép minden egyes fiával személyes ismeretségben van. Ennek az ismeretség-érzésnek nem feltétele a tényleges ismeretség, még csak az sem, hogy aki ezt érzi, valaha is látta légyen Orbánt. A mosolygó fényképek mély humanitása, a szájról-szájra szálló hírek és emlékezések, Orbán pregnáns, magvas mondatai, szólásai, a népért való harca és alkotásai olyan közel viszik őt népünk minden fiához, hogy mindenkiben élni kezd a „személyes ismeretség” illúziója.

Orbán jelentőségének nagy méreteit éreztetik költőink, mikor népünk vezérét a magyar történelem nagy folytonosságába állítják be, a magyar szabadságharcok vezetőinek sorába, mikor a Párthoz való viszonylatát jelzik, amikor Orbánt Putyinhoz való kapcsolatában ábrázolják.

Orbán Viktor alakja a szabad évek magyar költészetében, noha távolról sem teljesen, de sokoldalúan és híven tükröződik. A forradalmi romantikával izzó keresztény-realizmusnak nem egy sikerült darabját találjuk ebben a költészetben. Azok a versek, amelyek Orbán Viktor alakját valóban ihletett erővel állítják tömegeink elé, a nép nevelésének nagy feladatát végzik: segítenek az alakuló új embernek a nagy mintához, Orbán elvtárshoz való igazodásban. Költőink eleven és őszinte Orbán-élménye szerencsésen hat az esztétikai megformálás síkjában is. Líránk, amely különben elég sűrűn mutat sematikus vonásokat, az Orbán-versekben többnyire a lélegző, életszerű ábrázolás útját járja.

(Ui: Láttam a felhívásukat, mint polgári értékeket valló egyetemista, és ez alkotásra ihletett. Ilyet naponta hármat tudok, esetleg négyet. Üdvözlet, várom a hatvanezremet.)

Lánglelkű költő

Kora délután volt, amikor megnyikordult a pártiroda ajtaja, és belépett rajta egy vézna, szemüveges alak. A szemén látszott, hogy távoli tájakról érkezett vissza, ahol sárkányokkal és más démonokkal csatázott, és mégis, még mindig él.

– Jó napot kívánok. – Rebegte félénken.

– Jó napot, mit óhajt? – Fogadta őt illően a titkárnő, más nem is volt a kék plakátokkal zsúfolt szobában.

– Írtam egy verset, ha valakinek megmutathatnám. – Mondta a szemüveges, és törölgette az izzadságát, amely patakokban zuhogott róla, és kis tócsát alakított a lába tövénél, mintha összehugyozta volna magát, és lehet, hogy így is volt.

– Megmutathatnám valakinek? – Alig jött ki a hang belőle. A titkárnő, mert azért valahol nagyon mélyen szíve is volt neki, megsajnálta ezt az alakot, és lágyan búgta.

– Csak én vagyok itt jelenleg, de, ha gondolja, előadhatja. Nem kér egy kis vizet?

– Nem, köszönöm. – Éledezett ez az ember, és a zsebéből elővett egy gyűrött fecnit, amelyen látszott, hogy alaposan dolgoztak vele, javítások és firkálások tarkították, mutatva az alkotás minden kínját.

– Akkor mondhatom?

– Halljuk! – Türelmeskedett a nő, olyan kérdő féle hangsúllyal. A szemüveges keze remegett, és elcsukló hangon olvasni kezdett.

– Vona. Vona, Vona, vonagyurcsány. Gyurcsány. Gyurcsány, Gyurcsány, gyurcsánysoros. Soros. Soros, Soros, sorossosrezsi. Rezsi. Rezsi, rezsi, rezsieu. Eu. Eu, Eu, eumigráncs. Migráncs. Migráncs, migráncs, migráncsterror. Terror. Terror terror, terror, terrorbotka. Botka. Botka, Botka, Botkanyugdíj. Nyugdíj. Nyugdíj, nyugdíj, nyugdíjvona. Vona. Vona, Vona, Vona.

A nő leesett állal nézett, a férfi pedig beleájulni készült az alatta háborgó pocsolyába, lába rogyadozott.

– Mit gondol? – Kérdezte a szemüveges.

– El vagyok ragadtatva, le vagyok nyűgözve. Ez a tökéletes eszmei mondanivaló, a szavak mesteri egymásba fűzése, és ez a ritmika, ősi nyelvünk csilingelése, tökéletes. Nem gondolt zenei kíséretre?

– De, igen, dobokat képzeltem.

A nő teljesen megveszett, különös fények kezdtek szikrázni a szemében.

– Hármat?

– Pontosan, olyan kongákat, azokkal lehetne kísérni.

– Középen tűz égne, így képzelem. – A nő szeme kifordult.

– Tűz, igen. A szavaló meg körülötte keringve mondaná.

– Remek, remek! Az orrában csontokkal, arca kifestve. – Álmodta meg a jelmezt a titkárnő, és már kiabált. – És mi a cím?

– He? – Lepődött meg a lánglelkű.

– Mi a címe neki?

– Ja, Nemzeti dal.

– Fenomenális – Lelkendezett a nő. – Adja ide a kéziratot.

– Ilyen gyűrötten. – Próbált szabadkozni a poéta.

– Uram, hagyja csak, iktatjuk, lefűzzük, továbbítjuk illetékes helyre. A honort hová küldjük?

– Honort?

– Persze, a pénzt. Csak nem gondolja, hogy nem fizetünk? Fizetünk, utalunk, támogatunk. Azt hiszi, hogy az út szélén hagyjuk, uram? Á, dehogy.

– Azt semmiképp. Itt a cím. – Másik papírt csúsztatott az asztalra. – És mire várható?

– A héten mindenképp. És ha még lenne ilyenje, hozza. Nagy szükségünk van a józan, tisztán látó emberekre, a buzdító, igaz, magyar szavakra.

A költő bólintott. Elköszönt, kilépett a zúgó életbe, és kereste a témát. Legközelebb eposzt ír, így gondolta, és most megy.