Most, hogy a tegnapi székfoglalóval Orbán et. tulajdonképpen mindhalálig kijelölte a helyét az ország élén, és abban is biztosak lehetünk, hogy a kétharmadjával megteremti annak a lehetőségét, hogy ott is maradjon, amíg szuszog, voltaképp minden lényeges kérdés el is dőlt. Több figyelmet nem is érdemel a beszéd, ugyanolyan közhelygyűjtemény és hazugságözön, mint amit eddig is prezentált, különben is, ez csak duma, a lényeg az, amit tesz, és, hogy kérünk-e belőle vagy sem.
2030-ig tervez a Kárpát-medence élén, mint megtudhattuk, csak aztán fog istenné válni, hogy földi maradványait az ő piramisában, a kontroll nélkül épülő Puskás stadionban helyezzék majd örök gyalázatra. De addig is itt lesznek nekünk a dolgos vagy dologtalan hétköznapok, amiket vagy el kell viselni, vagy fölkötni magunkat, vagy elmenekülni. Más lehetőség nincsen, viszont a választás már nem csak habitus, hanem lehetőségek és egészség kérdése is, hogy vonszolja-e még magát az alattvaló, így voltaképp az ember sorsa a valaha volt hazájában determinált.
Víziónknak arról, ami lesz, nem kell lenni, mert már az van, a jövő elkezdődött. Babramunka következik csupán, apró finomítások, a diktatúra kerekre csiszolása, a maradék nyílt ellenállás megtörése, tapsoló gépek tenyésztése, béke, borzalom. Bevégeztetett, a rendszer irreverzibilis, és ezen semmilyen hiszti nem segít. Egyetlen kérdés van csupán, hogy ennek így kellett-e történnie szükség szerint, és az a válasz, hogy igen. Már Antall alatt eldőlt, Kádár, Horthy és Ferenc Jóska alatt, meg Mária Teréziának életünket és vérünket alatt eldőlt, hiába minden.
Szolganemzet vagyunk, és jól érezzük magunkat benne. És persze kellőképp ostobák is. Nem jobban, mint más népek, de éppen eléggé ahhoz, hogy jobbjaink mindig elmeneküljenek. Minden magyar eredmény, az összes Nobel díj, másutt született, az itt maradó tehetségek öngyilkosok lettek vagy agyonverték, tarkón lőtték őket, börtönbe kerültek vagy diliházba. Az ordító középszer tud etalon lenni csak itt, ennek mintapéldánya Orbán is. Hogy itt ül a nyakunkon, nem az ő érdeme, hanem a magyar nép gyalázata, a ki nem állított bizonyítványa csupán, benne az elégtelennel. Nem vagyunk mi életrevalók, sem erre a világra.
Ez, amit művelek itt, nem lemondó belenyugvás, bár az is lehetne, hanem a helyzet fölmérése csupán, a csalás nélkül szétnézés könnyedén gesztusa, és a hogyan tovább fölötti elmélkedés. Bár ez voltaképp április nyolcadikán éjféltől tart, viszont a jelek szerint soha nem is ér véget. Ölég szar abba belegondolni, hogy a pár ezer oldal, a többmillió szó és betű, amit az ellenállásban leírtam, voltaképp teljesen haszontalan volt. Viszont ha az embernek ez a sorsa, akkor nincs mit tenni, mint folytatni, míg el nem fehérül a száj is.
Mert voltaképp ez tart életben, meg az a mikroklíma, amit a barlangomban a zenéimmel, a könyveimmel, a filmjeimmel kialakítottam, és amit úgy lehet megőrizni, ha az ember bezárja az ajtót, az ablakot, és a kulcslyukon keresztül nézegeti, mivé lesz a világ odakint. Én kérek elnézést, hogy a gyöngeség jelét mutattam ezen az éjjelen és hajnalon, ám, mivel tegnap hivatalosan is elkezdődött az ez új életünk nekünk, meg kellett húzni azt a rohadt cezúrát, és dönteni, hogyan tovább. Menekülni öreg vagyok, kussolni ellenben fiatal, ezért írok, mert ez az élet, és mért ne tenném, amíg lehet. Maradjunk ennyiben egyelőre, és nézegessük a száraz puskaport.