Őszi napok ajándékba. Mondhatjuk ezt október utolsó napjaira. Hiszen csodálatos napsütéssel, fényekkel, színekkel, hangulattal kényeztet az időjárás, és búcsúzik az ősz 2019-ben.
A képekre kattintva látható a fotógaléria.
Ezekbe pillantottam be immár hagyományosan pár fotó erejéig. Ime az eredmény, a cseppnyi galériám.
A képekre kattintva látható a fotógaléria.
2018-ban is elérkezett a színeiben, illataiban hangulatában is nagyszerű ősz.
Ahogy ez már minden évben ilyenkor tőlem megszokott, hajt a fotós vérem.
Az ősz 17 pillanata ide kattintva látható.
Hajt, nem hagy nyugodni, vágyom, hogy szépeket lássak, érezzek, ezeket megéljem megörökítsem, elhozzam, megmutassam. Idén is szép volt az őszünk, hosszasan kényeztetett minket. Most viszont már az utolsó pillanatainál tartunk, ezért elérkezett az ideje annak, hogy az idei termést közkinccsé tegyem.
Íme 2018 számomra legszebb őszi pillanatai ide kattintva láthatók.
Ott ült tehát Béla kezében a centijével, amellyel az árnyékokat vizsgálta, és erősen zajlott benne az élet. Igaza lett, hiába aranylottak a levelek, és fölöslegesen bágyadozott a Nap, mintha valami szúnyogháló mögül szemlélte volna a világot, annyi erő még most is volt benne, mielőtt jégcsapok nőttek volna rajta, hogy a rigókat jobb kedvre derítse. Igaz, hogy ők nyári napokon pirkadat előtt egy órával szoktak fülsiketítő koncerteket celebrálni, hogy előkészítsék a terepet a fénynek, most ugyanazzal a buzgósággal ordibáltak, és nem lehetett tudni, mit köszöntenek, pedig csak boldogok voltak, hogy van még pár percük, mielőtt lefagyna a lábuk, és éhen halnának, mint arra jónéhány falusi lakos is felkészült. Hogy az eljövendő télbe vagy beledöglik, vagy pedig nem.
Novembertől február végéig űzték ezt a társasjátékot páran, duplagyűrűsök, akiket otthagyott az uruk, hogy egyedül görgessék az időt, fogatlan hajdani traktoristák, akik korán megözvegyültek, és férfi létük minden eszenciájával voltak annyira szerencsétlenek, hogy már az is csoda volt, ha elporlott feleségük nélkül képesek voltak a levest kikanalazni a tálból. Megmutatkozott a teremtés álságossága, hogy míg a nők, alighogy elsiratták gyűlölt férjüket, máris talpra álltak, mint valami világháborús őrmesterek, a teremtés koronái meg annak is örültek, ha magányukban egyáltalán életben maradtak. Abban viszont közös volt a sorsuk, hogy a temetések után, ami minden pénzüket fölemésztette, megkezdődött a nyomorgás fenséges időtöltése, ami nagyon jó móka, fejleszti az életösztönöket, és megedzi a lelket.
Béla forgatta a kezében a mérőszalagját, melankolikusan bámult ki a poros, légyszaros ablakon, és ámulva látta, hogy a halálra ítéltek a tél közelítvén milyen élénkülésbe kezdtek, mint a medve, aki a téli álom előtt még egyszer egy nagyot akar zabálni, hogy kihúzza tavaszig. A falu vén bocsait Isten nem áldotta meg a hibernáció kegyével, olyanok voltak ők, mint a rigók, és a bágyadt napsütésben ugyanaz járt a fejükben, mint a madaraknak, hogy vajon mikor fagy majd le a bütykük. És bár minden nyomorukért voltaképp az istenük volt a felelős, aki hűvös távolsággal szemlélte, hogy bárányai hogyan hullanak el a vérzivatarban, ezek a szerencsétlenek még mindig dicsérték őt, mert nem tudták, mit cselekszenek. Őszbe fordulva a templomban egyre hangosabbak lettek a zsoltárok és egyre hamisabbak is, a sunyi bádogbános pedig malacszemeivel örült, hogy újra hatalma van a falu felett.
Ennyiből állt a szolgálata, s amíg ő túlfűtött szobájában ürühúst zabálva imádta az Istent, és elsősorban azért, mert neki megkegyelmezett, gondolata sem volt arról, hogy drága hívei milyen küzdelmet folytatnak, hogy életben maradjanak, és befizessék neki a tizedet. Látta ezt Béla már régóta, most is ezen gondolkozott, és ugyanezzel a lendülettel meg is nyugtatta magát, hogy az élénk utálat, amit a bádogbános és intézménye iránt érez, jogos, és szükségszerű. Másképpen nem lehet. Így telt el három nap, hogy Béla az ablakhoz tapadt, a fröccsök ura pedig csodálkozott a nagy szótlanságon, és azon is, hogy semmilyen mutatványt nem adott elő a barátja, nem lebegett a szék fölött, nem mozizott a falon, és verseket sem szavalt Olyan komolyság költözött belé, mintha napkeleti bölcs volna.
A kocsmáros meg is kérdezte tőle: – Beteg vagy? – De Béla még csak meg sem szólalt, csupán a fejét rázta, meg az ujjaival dobolt a viaszon, mintha várt volna valamire, ami aztán egyszer csak el is jött. Alkonyodott, vagy nem is, de az árnyékok elnyúltak, a templom tornya is ott ringatózott a kocsma kövén, amikor az egyik fogatlan a Szentháromság szobor mellett haladt el éktelen zajokkal, ahogyan a lapos biciklijét tolta, a csomagtartón átkötözve egy adag gally. A közmunkások, akik már teljesen belebambultak a vakarászásba, csak nézték a debilitás szelídségével, az öreg szuszogott meg imbolygott, jól láthatóan erősen igyekezett, hogy kincseit biztonságban tudhassa, amikor, mint valami hatalmas uszály, rendőrautó fékezett mellette, de senki sem tudta, honnan és hogyan került oda. Megállították ezt a fogatlant, és faggatni kezdték.
Béla, akiben dolgozott az igazság maligánnal vegyítve, nos, Béla fölhorkantott, mint valami versenyló, és a fröccsök ura semmi jóra nem számított már, mert ezt a hangot ismerte. – Basztatják ezt a szerencsétlent. – Ennyit mormogott a foga között, amitől párás lett az ablak, és lukat kellett rajta törölni, hogy láthassa a filmet. – Adj egy vodkát! – Így adott parancsot a kocsmárosnak, aki a hosszú évek tapasztalatai alapján tudta, hogy történés lesz, de azt még ő sem sejtette, milyen. Béla leslukkolta az erőset, megrázkódott tőle, de erő is költözött belé, és ott, az ablak mellett módszeresen vetkőzni kezdett, mint az előre kifizetett ribanc. Olyan is volt. Hatvan év alatt viaszossá fehéredett, megereszkedett bőrrel, pöttyökkel és foltokkal, amelyek a halál közelségét mutatták.
A fröccsök ura megnémulva nézte a sztriptízt, és tudta, hogy nem lesz ennek jó vége, de képtelen volt megszólalni. Béla hajigálta a ruháit, amelyek fönnakadtak kilincseken, székek támláin, csak a cipőjét hagyta magán, és kirontott a várból, rá a janicsár-rendőrökre. Ott ugrált a Szentháromság szobor mellett, férfiassága lafogott, az árnyéka pedig szörnyű túlvilági alakká vált. Hangot is adott ki magából, valami ilyesmit, hogy trullulullu, majd futni kezdett a kukoricás felé, a zsandárok meg utána. Hamar elérték, a földre vitték, és bilincset is kapott, persze. A kocsmáros most értette meg a forradalmat, és a tátott szájjal bámuló biciklis öregre kiáltott: – Menj már, öreg! – A fogatlan észbe kapott, és eltűnt a kapu mögött az életet adó rőzséivel. Béla pedig, ahogyan a rendőrautóba tuszkolták, még odakiáltott a barátjának: – Holnap jövök. – Öt perc volt az egész matiné.
Amikor Béla rájött, hogy örök idők óta ott ül, és mindig is ott fog a Lélekellátó viaszosvászonnal borított asztala mellett, úgy vélte, hogy valami más elfoglaltság után kell néznie. Olyan után persze, amely helyben űzhető, otthoni munka mintegy. Így hallotta meg az idők szavát, és ennek örömére fröccsöt kért természetesen, meg egy mérőszalagot. A kocsmáros sok mindent látott már és átélt vele együtt, de ilyet még nem, de tudta, hogy nem érdemes kérdezni semmit, választ úgysem kap, de az az öröme megvolt, hogy biztos volt benne, a végén úgyis kiderül minden turpisság vagy minden kín, de az is, hogy semmi sincs véletlenül.
Béla hörbölt egyet, és nekilátott szemlélni az idő folyását. Nem a falióra kattogását, amelyet száz évekkel ezelőtt lepusztult vasúti várók éji homályában szokott tenni, megtanulva a másodpercek lüktetését, mert tudta, hogy az csak hazugság, álca az emberi világ felé, hogy azt higgyék a szerencsétlenek, értenek valamit, de nem. Béla ugyanis ismerte az idő sajátos, kettős természetét, hogy úgy telik, ahogy neki tetszik, illetve azt is, hogy visszafelé is tud folyni. Így hát – és ezt nem tudta a fröccsök ura -, azért kellett az a rohadt szalag, hogy a térben ejtse foglyul ezt a mocsadékot, mert csak ott lehet, hacsak nem a szívben, de ilyen alkalmatosság most éppen Bélában nem működött.
Ivott még egy kortyot, majd odalépett a légyszaros ablakhoz, és hosszan nézte a kinti világot. Olyan ábrándos szemekkel, mint valami romlásra érő kamaszlány, és megállapította magában, hogy az ég másképpen kék. Fogta a mérőszalagját, és az üvegre helyezte, húzgálta és igazgatta szuszogva, a fröccsök ura pedig nem állhatta meg, és megkérdezte. – Te meg mi a francot csinálsz? – Mérem a Napot. – Ezt mondta Béla olyan természetességgel, amilyennel mindenre elszánt eszementek képesek csak, de a fröccsök ura nem lepődött, és főleg nem ijedt meg, mert jött is rögtön a magyarázat. – Nagyobb. Határozottan nagyobb. – Bővebb kifejtést Béla nem eszközölt, de nem várta senki sem, a kocsmáros pedig elhatározta, hogy nem zavarja meg az alkotás szabadságát.
Aztán Béla visszatért a bázisra, a székéhez, ivott egy kortyot, amitől a pohár kiürült, és miközben a fröccsök ura már sprickolta is a következőt, ő mélán az udvarra indult, de nem vitte a szalagját. Odakint ránézett a cseresznyefára, amelynek ágai közt igyekezett valaha megvilágosodni, de nem látott rajta semmi különöset. Csak a rigókon. Ők két hete még szalto mortálét játszottak a vizesvödörben, s bár most sem volt sokkal hűvösebb, eszükbe sem jutott fürdőzni, csak ültek ott bambán, mint dagadt és szemüveges óvodások. Fölnézett hát Béla újra az égre, és megállapította, hogy olyan bíborosan mélykék, és akkora csöndek vannak benne, ami egyből megmutatta a rigók melankóliájának okát, de hát, még ez sem volt elég bizonyíték.
Visszaballagott így az ivóba, és a fröccsök ura csak nézte, nézte, mert Bélában is zümmögött a magány, ezért nem szólt hozzá. Egy újabb, pohár-ürítő korty után fogta hát Béla a szalagját, kiment a térre, és elkezdte méregetni a bukszusok árnyékát, a Szentháromság szobor talapzatát, és kezéből szextánst alkotva a templomtornyot, hogy a két közmunkás álla leesett, és még jobban belemerevültek az anyaföldbe, mint eddig bármikor. És akkor lepődtek csak meg igazán, amikor Béla a lábuk elé térdepelt, mint a Szentatya, amikor koldusok lábát mossa, és megmérte őket is tetőtől talpig, széltében és hosszában. Egyikük szájából Béla fejére esett a staub nagy ámulatában, de a friss mérnököt, aki ekképp akarta foglyul ejteni az időt, ez nem zavarta egyáltalán, hanem csak elégedetten hümmögött, mert érezte már a bölcsek kövének eljövetelét.
Visszatérve a viaszosvászonhoz, ahol már várta a következő gyöngyözés, fölhajtotta azt is, és újra a térre révedt bizonyságok után kutatva. A szereplőket tanulmányozta ezúttal, a duplagyűrűsöket, akik szandálka helyett mamuszban nyammogták a világot, otthonkájuk alatt melegítőben, mintha sóhajtozó fiatalasszonyok volnának, a műanyag dömpereseket, akik nem surrogtak járgányaikkal, az olajos hajúakat, akikről nem csorgott már a felesek izzadsága, és a bádogbánost, akinek árnyéka olyan hosszúra nyúlt, hogy elért a Szentháromság szoborig. Amikor ezzel végzett, a fröccsök urához fordult, és úgy ejtette ki a kérlelhetetlenség szavait. – Beszökött. – A kocsmáros elképedt, és megkérdezte. – Mi szökött be? – Az ősz. – Felelte Béla a fröccsök határozottságával. – Hát persze, te ökör. Holnap október. – Válaszolta a kocsmáros, de ezzel Bélát nem ingatta meg. – Azt csak úgy hiszed. – Ezt mondta, és sokat sejtetően mosolygott.
Mennyire gyorsan elszáll egy esztendő. Még tisztán emlékszem a tavalyi ősz hosszú esős időszakára, aminek alig akart vége szakadni.
És azt követte az az időszak, amikor szép arany színű lett minden park, erdő ,sétány. Idén sincs ez másképpen.
Hiszen alaposan eltoltam az idei fotózásom, hogy minél több helyről gyűjthessem be a csodálatos hangulatot. Volt már sok sok eső és a napokban már egy kis havas eső is érkezett.
Így már tovább én sem halogattam az őszi fotósorozatom elkészítését. Jártam erre arra, hegyen, völgyben, erdőkben, tóparton, és mindenhol, ahol egy cseppnyi színe fellelhető volt e csodás évszaknak.
Kis válogatás után végül összeállt a következő kis csokor őszike.
A képekre kattintva további fotók láthatók!