Kicsi kis reaktorocskák

Miközben Magyarország üszkös maradéka az entrópia idegesítő állapotában leledzik, és akárha az egész rohadt Univerzum, egyre gyorsuló ütemben száguld az őskáosz felé, Semjén huszár Iránban Esak Dzsahangirit, az iszlám köztársaság első alelnökét ölelgeti, sőt, egyenest a nyakába is ugrik felhőtlen rajongásában, örvendezvén az aláírt megállapodásnak a keleti nyitás szellemében, és üdvözölve a keresztényüldözőt.

Semjén egyébként kitörölheti pállott seggét a papírjával, Dzsahangiri egy senki, egy nímand, ugyanis az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-ben elfogadott alkotmánya, amely a mi alapizénkhez hasonlatos, azt rögzíti, hogy azon a messzi tájon a legfőbb hatalom Istené, aki nem Jézus és az ő papája, meg a Szentlélek. Sokkal inkább Allah, akinek nevével a szájukon hajtanak kamionokkal a mi Istenünk bárányai közé, ami miatt – állítólag – építkezik egyetlenünk gőzerővel a határokon, és tart fenn másfél éve készültséget nem csak a kerítések melletti latyakban, hanem az egész lebutított médiájában.

Semjén bizonyára nem Németh Szilárd görög-latin kultúráját megvédeni indult abba az országba, ahol minden hatalom a Legfőbb Vallási Vezető kezében van, aki egyben a fegyveres erők főparancsnoka, de ellenőrzést gyakorol a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom fölött is. Ilyképp ez az a berendezkedés, amely ideális lenne a felcsúti libapásztor számára, de Semjén mégsem azért lovagolt olyan messze, hogy ezt a mintaszerű középkori társadalmi berendezkedést tanulmányozza. A rezsissel meg majd a kocsma előtt lerendezik a dolgokat, mint Orbán ideális férfi típusa.

Amikor a mi Zsoltink annak örvendett felhőtlenül, hogy megállapodást kötött arról, Magyarország hitelezi az iráni atomprogramot nyolcvanöt millió euró (azaz huszonhat milliárd forint) értékben, és még, hogy száz iráni diák magyar egyetemekre jöhet tanulni, valamint, hogy Irán és Magyarország közösen kis atomreaktorokat épít, amelyeket Afrikában és Ázsiában adnának el, nos, éppen akkor Haszan Róháni elnök Putyinnal telefonozott, én pedig hangosan felröhögtem, holott éreztem, hogy sírni volna jó.

Ők ketten együtt ítélték el az amerikai agressziót, a Homsz tartománybeli szíriai légitámaszpontra mért amerikai légicsapásokat, és a nemzetközi jog megsértését emlegették. Putyin pincsijének valaga vége, Semjén tehát személyesen tett látogatást a modern kori Sátán birodalmában, mint ahogyan ez a pincsi szintén kremli noszogatásra zülleszti az Uniót, hogy onnan már el is akarják távolítani, és akkor elindulhatunk vagy a sztyeppékre, vagy a sivatagba, indulnak a tevekaravánok.

Viszont így rohadt nehéz lesz Trumppal, akinek érkezését úgy ünnepelték, mintha a megváltó szállott volna alá a légből.

Az év eleji euforikus hangulat azonban immáron elfeledődött, egyetlenünk újra fordult egyet a tengelye körül, és megint mást mond, mint amit csinál, mert ez a veszekedett természete neki, vagy egészen közönségesen elment a maradék esze is. A magam részéről ezt az utóbbi diagnózist írnám a zárójelentésbe, mert már nem is kaméleon, hanem stílszerűen dervis, annak is a kerengő változata, aki imával és tánccal kerül közelebb Allahhoz, mivel misztikus kapcsolatban áll vele.

A vége ennek az egész delíriumnak a halveti dervisek ideális állapota lesz, akik szűk zárkában élnek (esetünkben zárt osztály vagy éppen cella, gusztus szerint), alig is esznek, a Koránt olvassák, és legfőképpen Allah hét nevének (eszmá-i szebá) ismételgetését gyakorolják kitartó buzgalommal.

Ilyen szellemi magasságokra még alkalmas a mi kedves vezetőnk, másra nem nagyon, amit a muszlimokkal éppen megkötött szerződése is mutat, amiből kitetszik, a világ nem úgy működik, mint ahogyan ő azt elképzeli. Atomprogramra kölcsönt adni Iránnak nem sok jót jelent az álmoskönyvek szerint, de ezt majd Putyinnal megbótolják, lesz is Paks2-ért felelős bárca nélküli miniszter a kormányában. Ennél sokkal érdekesebb a száz iráni egyetemista, akik majd megérkeznek, betelepítik őket mintegy az országba, megkerülve a kerítést, és aki ezt érti, annak a megfejtésért hangszórót adok.

De még ennél is meseszerűbb, hogy a szerződés szerint mi majd a kedves irániakkal szakmányban gyártunk a sufniban apró kis atomreaktorokat, és azokat afrikai bolhapiacokon áruljuk a gyékényről. Két kérdés óhatatlanul fölbukik az emberben ilyenkor. Hogyha ennyire megy ez nekünk, akkor mi a jó francnak ide a Roszatom, a másik meg, hogy miért hazudik a bagázs már megint.

És ekkor rájöttem, hogy a NER, és ezen belül Orbán et. leglényegét a múlt század harmincas éveiben Szovjetoroszországban fogalmazta meg egy elkeseredett alattvaló, a megfejtés pedig így hangzik: Áll a tribünön, és hazudik. Mi tudjuk, hogy hazudik. Ő is tudja, hogy mi tudjuk, hogy hazudik, de folytatja. És örül, hogy megtapsolják.

Ezt Kobáról, közkeletűbb nevén Sztálin elvtársról állapította meg a hajdani megvilágosodott, de mintha a Kossuth teret tanulmányozta volna minálunk marha nagy nemzeti ünnepek, úgymint Március 15. oder október 23. kapcsán, amely lehangoló napokra tényleg buszokkal hozzák a klakőröket, míg a sípoló tömeget távol tartják az ordibáló vezértől. Hogy legalább neki jó legyen, ha már másnak nem lehet az. Ezen az állapoton pedig sürgősen változtatni szükséges, s mivelhogy az elkurvult ellenzéktől semmi jóra nem számíthatunk, csakis a fiatalság szárazon tartott puskaporában lehet a maradék reményünk, ahogyan az elmúlt napok történései is mutatják.