Kategória: próféta

Kampec dolores XCV. – A megváltás reménytelensége

Ahogyan a macska befejezte a vetítést a kocsma falán, és mind a népek látták esendő-hülyeségüket, ahogyan kiment belőlük az ember és beléjük költözött a kampány, s éppen ezért véres aggyal napraforgókat kaszaboltak, de úgy, ha ember lett volna, az sem áll meg előttük, és belsőségekben úszott volna a határ, azt hihettük volna, hogy jobb belátásra térnek, de rossebeket. Mind az összes népek, az olajos hajúak, a bánatos szeműek, a duplagyűrűsök és a protkósok, de még a műanyag dömperesek is élték tovább az életüket zavartalanul, a kétségek szikrája sem költözött beléjük, semmiféle gondolat, csak a kirántott hús, fröccs, futball szentháromsága, igazi, kiképzett és reménytelen állampolgár volt az összes, és a macska mondta is Bélának: – Látod, erről beszéltem. – Pedig nem is mondott ilyesmit.

Bélában viszont kevés volt az élet ahhoz, hogy mindezt számon kérje rajta, sőt, hogy ezt megelőzze, a macska fennhangon megint kijelentette, hogy ájn, cváj, dráj, csettintett a mancsával valahogyan, és azonmód kiszállt a szeméből az értelem, alamuszi macskaszeme lett, és Béla ott maradt magára a kocsma közepén beszélgetőtárs nélkül, mert, valljuk meg, a napraforgó-gyilkosokkal nem volt miről diskurálnia, a bádogbánossal sem, a két közmunkással sem, a szentháromság szobor meg mindig is hallgatott. Így, mivel a fröccsök ura vitte a boltot erősen, mert száguldott az üzlet, vedeltek a népek, mintha világvége közeledne, és addig mind a föld összes borát és pálinkáját meg kellene inni, ezért a kocsmáros is kívül esett az emberi számításokon. Kívül került az időn az egész nyüves falu, ott imbolygott a Föld lapos peremén, készen az ismeretlenbe zuhanni.

Béla fogta magát hát, kicsámborgott az udvarra, a jól megszokott menekülő helyre, mert arra volt reménye még, hogy egy rigó megszánja, ha már a macska odahagyta. Beszélget vele, sakkozik kicsit, így foltozgatja zaklatott lelkét, mert azt még Béla sem tudta, hogy akkora a baj, olyan nagy a lyuk és a hasadás azon a lelken, hogy helyrehozni már nem lehet, és cafatokban lóg ezután, míg a gazdája hordozza, s nem engedi útjára másik testbe, másik életbe, a csillagok fölé vagy a Nirvana nihiljébe, mert ebben még bizonytalan volt. Csak azt tudta, hogy innen el, ám nem volt hová, ezért, mint régebben már annyiszor, s mivel a rigó maradt játszótársul, így stílszerűen is, maradt a fa teteje, mint a világ közepe és ideális távolság a világ, s benne az emberek ostobasága ellen. Csak hát, magas volt az a kurva fa, pedig ezt eddig észre sem vette.

Ott állt Béla a fa alatt, pörögtek a levelei, ahogyan bámult fölfelé, a két ág találkozásához, ahol annyit ücsörgött valaha, amíg bírt ücsörögni, s nem utolsó sorban el tudta érni az ücsörgés csábító helyét. Kilátástalanul hosszú volt az út odáig, tele göcsökkel, göbökkel, ködtől iszamos kéreggel, nem Mennyország volt ez, ahová érdem nélkül jutni lehet. A fa tetején imbolygó megváltás volt az igazi kihívás, nem a bádogbános csalfa és ellenőrizhetetlen meséje. Jónak lenni könnyebb, mint megtalálni a jóság helyét, a hosszú utat odáig, főleg és leginkább, hogy a kocsmában fölhangzott a tuctuc, s hogy ezt ellensúlyozza elűzze az ördög csábítását mintegy, a sekrestyés elkezdte verni a harangot, így borult egy csokorba a falu, mulatós és halleluja, meg az eltátott szájak.

Ott állt Béla a fa alatt, és úgy vágyott a csúcsaira, mint még sohasem, mint utolsó és végső menedékre, de rá kellett jönnie, hogy öreg ő már ehhez. Izmai meglazultak és a füle is lekonyult, alig látott fel a csábító ücsörgő helyig, a két ág találkozásához. Ha ősz szakálla lett volna hosszú, fehér lobonccal elegyest, elsőáldozós kifestőkönyvbe kerülhetett volna prófétának, de annak se lett volna jó, mert elakadt a szava is. A rigó, a drága rigó látta azonban szorultságát, egyet rikkantott és ott termett még száz másik madár, aztán tanakodtak, és mindahány Béla ingét megragadva emelték volna a magasba, vitték volna fel, de nem sikerült. Már félúton jártak, Béla inge kicsúszott karmaik közül, a megmenteni óhajtott pedig nagy puffanással terült el a fa alatt. – Bocs. – Mondta a rigó, és mind az összes többivel tovaröppent. Béla pedig elcsodálkozott, hogy mikor tanult ez meg beszélni? Így, s ezért tért vissza bele az élet, csak nem tudni, mennyi időre.

Kampec dolores LXX. – Buddha orra esik

Béla a likacsos agyában fellelhető összes verset elmesélte a rigóknak, ami nem volt kevés, és el is érte, amit akart. A jámbor szárnyasok elfeledtek minden Abadonnát, rémületet, és tátott csőrrel figyelték ezt a mókás alakot, aki még mindig az általuk bepiszkított középső ujjával mutogatott, hadonászott, mint elvetélt próféta, aki nem a saját, hanem Isten szavaival akarja megmenteni a nem létező reményt.

Látszott rajta, hogy nincs ott, hanem valami végtelen óceánokon kaszál szagos füveket, göncölök között száguldozik, és fülke fényekben ácsorog, de a rigók csak úgy nem voltak fülek az ő szájának, mint akármelyik olajos hajú vagy duplagyűrűs se lett volna, mert nem volt erre a világra való, szegény, versekben bujdosó alak.

Még rosszabbul is járt, mint a bádogbános, akit a szomszéd templomban is unt mindenki a zavaros dumájával, de a konvenció szerint senki nem mondta neki, hogy fejezze be a hülye locsogását, mert a sör megbuggyan, a mélyhűtőből kivett hús pedig megzöldül, így a lélek tápláléka megrohasztja a testét, viszont mégis hallgattak, mert ezt követelte a beléjük nevelt bambaság.

A rigók viszont nem jártak hittanra, sőt, nem is bérmálkoztak, így azzal a felszabadító tudattal, hogy történjék bármi, ők úgyis a pokolban kötnek ki, bármennyire is jólneveltek voltak, elkezdtek illetlenül fészkalódni a vödör peremén, és, amikor már szárnyaik és gyufalábaik teljesen megmacskásodtak, a legmerészebb egy olyan trillát eresztett a levegőbe, mintha csillámló nyári sziklafalon ülne, és ettől Béla fölébredt.

Ott tartott épp, hogy vizsgálják meg az ő ügyét, amikor ettől az arcátlan hangtól, amely olyan volt, mint a szeme mélyére hatoló napsugár, és élet volt benne, befejezte a beszédet, és végignézett magán. Ott ücsörgött a kocsma udvarán a cseresznyefa alatt, alvatlanságtól vörös szemmel, rigószaros ujjal celebrált ki mit tudot a rigózsűrinek, amely ím, keményen lepontozta.

És ekkor jött rá, hogy sem verssel, sem zenével nem lehet boldogulni a kegyetlen világban, az evolúció ezeket azért hozta létre, hogy elviselhetővé tegye az életet, más értelme és haszna ezeknek a cifraságoknak nincsen, és vénségére azért diskurál madarakkal, mert másképp gondolta.

Most kellett rádöbbennie arra is, hogy ez egy olyan szeglete az univerzumnak, amelyet a traktoristáknak teremtett az Úr, ha egyáltalán, és egyszerűségük okán övék lesz a mennyek országa, de arról nem volt szó, hogy a földi is.

Nem mondható, hogy mindez megrázta volna, hiszen arra rendezkedett be már százezer éve, hogy semmit nem remélt, és semmit sem várt már semmitől. Ezt eddig is tudta, csak nem mondta ki, de most, hogy azt hitte, vénségére megtalálta az élet értelmét, már azt is tudta, mi a teendő.

Lótuszülésbe rendezte magát, recsegett és ropogott a térde, nyilallt a dereka, sziszegett, de tisztességgel csomagolta össze tagjait a fa alatt, ami cseresznye volt ugyan, göcsörtös és göthes, de az övé. Amikor elnyugodott, szemét egy fix pontra szegezte, de nem a végtelent látta ott, hanem a kocsma légyszaros ablakát, amely mögül a fröccsök ura kajánul nézte, mi folyik az udvaron, és pláne, hogy mi sül ki majd ebből az egészből. Mókás volt a kép, mégsem volt kedve nevetni.

Béla viszont szenvedett erősen. Azt tudta, hogy megváltónak vagy prófétának lenni nem lányregény, de, hogy ennyire macerás, sőt, fájdalmas is, azt soha nem gondolta volna. A kifacsart testtartás, amelyet dekadens és unatkozó háziasszonyok minden nehézség nélkül abszolváltak jóképű és kívánatos mesterük kedvéért a műanyag szőnyegjeiken, Bélának hihetetlen kínokat okozott.

Nem látszott rajta, de sem az, hogy narajana, sem más varázsige nem járt a fejében, hanem illetlen és mocskos káromkodások csupán, és rájött, hogy vallást alapítani ötven fölött már testi meggondolások miatt is lehetetlen, főleg úgy, hogy még fájdalomcsillapítója sem volt. Sőt, fröccsöt sem kérhetett, hogy enyhítse a szenvedést. Öt perc alatt unta meg a megvilágosodás gyötrelmeit, de azért kitartott.

Minden ellene dolgozott viszont. A rigók, megkönnyebbülve, hogy nem kell hexametereket hallgatniuk, meg persze látva, hogy a haverjuk élő szoborrá merevedik, teljesen elpofátlanodtak, mert nem volt érzékük a szakrális dolgokhoz egyáltalán. Eleinte csak nézték ezt a nagy csöndet, sőt, a fütty is beléjük szorult, de hamar megunták a buzgó vérük meg a buborékos csontjaik miatt.

Egyikük Béla fejére szállt, és, onnan nézte az udvart, aztán jött a többi is, amitől Béla nem úgy nézett ki, mint egy leendő bódhisszatva, hanem, mint Szent Ferenc a sparhelt fölötti falvédőkön imádságos házakban. A megvilágosodni készülő aztán nem bírta a csiklandást a testén, meg akarta rázni magát, amitől gémberedett teste úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli.

Arccal esett a földre, és eleredt az orra vére. Ott feküdt megmacskásodott tagokkal, és újólag bebizonyosodott, hogy alkalmatlan a prófétaságra, mert azok az istenkáromlások, amelyek eddig a fejében kavarogtak, most előjöttek a száján át, olyan erővel, hogy az egész falu belereszketett. A sekrestyés nézte, hol nyílt meg a föld, ahonnan előbújt a Sátán, megkondította a harangot azt gondolva, hogy abból baj nem lehet, de lett.

A duplagyűrűsök minden sántaságukat feledve otthonkában és mamuszban iramodtak a templomba azt képzelve, hogy lekéstek valamilyen miséről, a traktoristák megszállták a kocsmát, hogy a feles el ne maradjon, egyáltalán mindenki rohangászott, mintha légiriadó lett volna, pedig csak Béla nem bírta a buddhaságot. Így győzött a megvilágosodott a megfeszített fölött, amiről a rigók tehettek és senki más.