Nem volt egy megerőltető feladat, amit kiróttam a fejemre tegnap, jelesül, hogy visszafogom Kázmért, és még csak a környékére sem megyek annak, amit Orbán Viktor előadott, nevezzük akárhogyan is, és lett belőle akármi is ahelyett, mint amit nagy hangon meghirdettek. A fogadalom, hogy megtartóztatom magam – akárha keresztyén kisasszony a házasélet előtti szextől – azoktól a gyönyöröktől, amelyeket a szeánsz kínált, nem csupán egészségügyi fogantatású volt, hogy ugye lehetőleg ne kapjon agyvérzést az ember, hanem tudományos kísérlet is.
Hogy lehet-e élni Orbán hiányában, vagy, hogy elhallgatnak-e a madarak, rám zuhan-e a mázsás, szörnyű mennybolt, hogyha hanyagolom őtet. S jelentem, van élet Orbán nélkül, ebből fakadóan lesz majd utána is, amikor már – akármilyen okból bekövetkezve – nem ragyogja be kies hazánk összes egét, nem belőle fakad és hozzá tér vissza minden gondolat, hanem marad idő élni is, fütyörészni vagy elolvasni egy könyvet akár. Nem rossz dolog az sem, nekem elhihetik, majd a háború után hétfő este nyolckor ki lehet próbálni.
Ahogyan Svejk is ilyen konkrét időpontban adott randevút Vodickának, mint emlékezhetünk. De ne szaladjunk előre ennyire a mennyországba, mert még az is lehet, hogy soha el sem jutunk oda, s akkor csak leshetünk ki a füleink közül a fejünkből bambán, hogy mi van itt. Több oka is volt, hogy hanyagoltam tegnap a vezért – az egészségügyi és tudományos megfontolások mellett -, egyrészt az, hogy nem érdemel a manus figyelmet egyáltalán. Elveszítette a jogait arra nézvést, hogy az ember figyeljen rá, ezt a kiváltságot a ruszkik haza ordítással hagyta oda.
Mivelhogy tudjuk, milyen körülmények közt hangzott el az is. Másrészt pedig az a tényállás, hogy teljesen érdektelen, amiket beszél, mindent tudunk már, amit éppen mond, amit valaha mondott vagy a bizonytalan jövőben mondani akar. Ezt hívják lejárt lemeznek vagy szavatosságnak, dohos, de inkább megengedem, pöcegödör szaga van a manusnak, az ilyenektől, az ilyesmitől pedig ódzkodik az ember. De az elveken kívül gyakorlatiasabb indokaim is vannak arra, miért kell, illetve kellene hanyagolni azt a molekulahalmazt, amit momentán Orbánnak hívnak.
Majd előadom azt is, most azonban vessünk egy pillantást arra a cirkuszra, amely megelőzte az aktust. Már hetek óta ment a rezgés, hogy Orbán a sajtó rendelkezésére áll, uramisten, mi lesz velünk nagymama, így öltöztette virágba a szívét az összes szerencsétlen sajtómunkás. Mindegyik, aki elveszítette a méltóságát, és megint beleállt abba a röhejes szerepbe, amit Orbán leosztott neki. Az, hogy ez a manus évente egyszer kegyeskedik a sajtó büdös segédmunkásai közé leereszkedni, nem öröm, hanem gyalázat.
A nem létező munkaköri leírásában ugyanis az szerepel, hogy rendszeresen, akármikor, mindig be kell számolnia a munkáltatójának a ténykedéséről, ez pedig, ezek pedig mi volnánk, az istenadta nép. A sajtó szerepe ebben az esetben a közvetítőé, aki, illetve amely elkészíti ezt a jelentést, hogy kedves nép, Orbán Viktor ezen a héten, ezen a napon, ebben az órában és percben ezt végezte éretted és általad. S hogy ez most úgy hangzik, mintha egy sci fiből cibáltam volna elő, mutatja, milyen gyalázatos állapotban van az ország.
Az évi egy hazudozás, megspékelve azzal, ki mehet rá és ki nem, kit engednek be vagy rúgnak valagba a bejáratnál, csak hab a tortán, és okot meg indokot szolgáltat arra, miért ne menjen oda az ember. És még csak nem is valami félreértett sértettség vagy hiúság okán, hanem elsősorban amiatt, mert érdemi információt ilyen eseményen nem kaphatni, hogy pogácsát osztanak-e, azt meg nem tudom. Ha van értelmetlen és pláne még megalázó szerep, amit sajtómunkás kaphat, akkor ez az, s hogy sértetten vagy akár boldogan lubickol benne valaki, az egyéni nyomorúság dolga.
Másrészt, mint jó fasisztának, Orbánnak is lételeme a harc, s ha még egy kósza kérdésre azt is kell válaszolnia, hogy boldog karácsonyt, vagy függöny mögé bújik, ez is a játék része, amivel csak az ő meséjébe illeszkedik, aki részt vesz benne így vagy úgy. Viszont még ezt is megértem, ha elfogadni már nem is tudom. Hosszú évekkel ezelőtt nekem is tele volt a telefonkönyvem mindenféle nagy és fontosnak vélt emberek telefonszámával, kormányzati emberekével, írókéval, zenészekével, s az ember olyan állapotban azt vélheti, ő is fontos része a történetnek.
Nem az. Viszont az ilyen érzettel és a hozzá tartozó szereppel, utalva most ismét a tegnapi gyalázatos történésekre, a telefon másik oldalán lévőkben is csak azt erősíti, hogy ők fontos emberek. Ők sem azok. Majdnem az összeset ellepi az idő, alig is van néhány, akit ma is jó szívvel tárcsáznék, másokat meg el is feledtek. Ilyen kontextusba helyezve a tegnapi akármit – mert nem tudható, mi is volt ez igazán -, ugyanaz, ha hallottuk, mit hazudozik össze Orbán, mintha azt sem tudjuk, mit beszélt. Ha senki meg sem jelenne az ilyesmiken, az nem az újságírónak fájna, se nem az olvasónak, hanem neki. Viszont neki nagyon.