Most volt csak, hogy karácsony lett váratlanul, és a falu népe visszatért mind a kirándulásról, amelyen beutazták az űr végtelen tereit és idejét, olyan helyeken jártak, amit jobb lenne feledni, de egyik sem dicsekedett azzal, hogy találkozott volna Istennel. Sőt, ami nagyobb bajnak mutatkozott, arról sem adott számot egyik sem, hogy láttak volna egy útelágazást, amelyen tábla hirdette volna, hogy Mennyország jobbra, százezer fényév, hólánc használata kötelező, szarvasveszély. Ilyen sem volt sehol, és mégis úgy érkezett vissza mind, mintha megismerte volna a lét legmélyebb titkait, mert látta a halált. És nem sötét köpenye volt kaszával a kézben, hanem egy fess fiatalember volt ő tangóharmonikával a kézben, félrecsapott sityakban, szájából füstölgő cigaretta lógott, és olyan dallamok jöttek elő abból a hangszerből, hogy fejest akart ugrani bele mind. A duplagyűrűsök sikongattak és otthonkáikat szaggatták, a protkósok táncra perdültek tőle, a bánatos szemű fiatalasszonyok pedig még szomorúbbak lettek, takargatták büfifoltos melegítőjüket, és ott kárhoztak el a vágyakozásban és szégyenükben.
Így érkezett vissza a falu és az összes lakója, így állt ott a kocsma kövezetén az első vendég, amikor karácsony lett, s ahogyan hörbölte az italát, naptárlapok kezdtek szállingózni az égből, ringtak lefelé, s amint az elgyötört ádámcsutka küzdött a fröccsel, és az utolsó korttyal is megbirkózott, már február volt. Béla fölnézett, és azt látta, luk van a plafonon, és az idő szivárog el rajta egyre gyorsuló ütemben, mire rájött, hogy ő tehet erről, a bűnös ő, csakis ő, mert hajtotta szívében a telet, kijelölve az elejét és a végét, egyre csak hívogatva a tavaszt, és addig, míg az irányítás ki nem csúszott már a kezéből, és úgy rohant az idő asztalparipákon és papírrepülőkön, mint valami elszabadult ár, megvadulva és féktelenül. Ment a lukon át ki az élet, füstölt a kocsma tetején, mígnem Béla a legvégső pillanatban fölhajított egy mosogatórongyot, attól a luk bedugult, és csodálkozott nagyon, hogy lám, mennyi kicsi elég a meneküléshez. Viszont meg kellett vizsgálni, mi maradt, mennyi veszett, mi lesz még, mert a rongy mellől a lukból kilógott egy fél mondat, fél pár kolbász és egy bicikli leeresztett kereke.
Nézte Béla a vendéget, aki épp végzett a fröccsével, mielőtt indult volna földíszíteni a fát haza, ámde az már aszottan lógott a hátán és tüske nélkül, de észre sem vette, föl sem fogta, hanem fröccsöt kért még, és nem attól volt üveges a szeme, hanem az emlékek hiányától, mintha mi sem történt volna. Nem fájt neki a két hónap elvesztése, és nem lehetett tudni, mert meg sem tapasztalta azért, vagy, mert mindegy is volt, hogy üreg támadt az életében. Mert a jelen mindig legyőzi a múltat meg a jövőt, hogy a moston kívül minden káprázat csupán, és semmi sincs, ami volt, és pláne, ami lesz. A két közmunkás is ugyanúgy állt ott, mint akármikor, és ez már nem is film volt, hanem fénykép, és Béla rájött, ez a pokol, más mi lenne. Így, ilyen bölcsességgel indult útnak, a bádogbánoshoz iramodott, hogy helyre tegye a vén hazugot, és olyan hatalmasan lépdelt, úgyannyira fenyegetőn, hogy a harangok maguktól félre verődtek, az ég meghasadt, Béla pedig megtorpant elszánásában, de csak, hogy megvizsgálja, mi a rosseb ez már megint.
Csuda volt, csoda történt, mert az égi hasadékon folyt vissza a plafonon át menekülő idő, hogy, mire a templomhoz ért, már éjféli misére harangoztak, a falu népe pedig puccba vágva magát haladt, ropogtak a fehér ingek, nyikorogtak a csizmák, szálltak a sóhajok, körbeért minden tehát, hogy Béla visszasompolygott az ivóba megszégyenülten. Leült az asztalához, amikor belépett az első vendég már megint, hátán a friss fenyőfával és fröccsöt kért. Így ért körbe az idő, így állott helyre a rend, és az egész kalandra csak egy repedés emlékeztetett a plafonon, alatta a mosogatórongy a kövön, ami megmentette a világot a pusztulástól. Nézte ezt az egészet Béla, erősen nézte, s vágy támadt benne egy jó beszélgetésre nagyon, s kivel lehetett volna ilyet, kiment hát az udvarra rigó cimborájához, és kezdte volna neki a mesét, hogy képzeld. De az csendre intette, hogy fütyölnie kell, mert mindjárt itt a tavasz. Béla most már semmit sem értett, fütyölt hát együtt a rigóval, hogy csak úgy zengett az a kurvaélet, és bimbózni kezdtek a fák.