Tóth Bertalannak már jó. Ő az az MSZP-s bácsi, aki fideszes gázlopásnak nevezte a MET nevű cég 2011-15 közötti machinációit. A cég beperelte a bácsit, a Kúria most pedig kimondta, a lopás szó használata nem volt alaptalan. Ezért jó most Tóth Bertalannak, örülhet, mint kismajom a kunkori farkának, s ezzel párhuzamosan ki is törölheti a seggét az ítélettel. Mert minden ilyennek akkor lenne haszna, ha nem csak az lenne a következmény, hogy nevén lehetne nevezni a dolgokat, hanem, ha a lesújtó névvel illetetteknek lenne valami kellemetlensége abból, ha mindenki tudja róluk, hogy lopnak.
Ilyen veszély azonban nem fenyegeti őket egyáltalán. Rogánról is lehet mondani, hogy bűnöző. Ez a Fidesz Harry Potterjét eleinte zavarta, rúgkapált, perelt, ám miután a bíróság megállapította, hogy lehet őt is a nevén nevezni “bűnöző”, szinte megkönnyebbült, felsóhajtott, és a teher leválván róla akadályok nélkül, gátak, s ami lényegesebb, következmények nélkül éli tovább a bűnözők unalmas hétköznapjait, és még jól is érzi magát. Régebben a szavaknak iszonytató hatalma volt. Gondoljunk csak bele Vejnemöjnen csudálatos képességeire, midőn beleénekelte az ellent a földbe, vagy szó szerint kifordította versével sarkaiból a világot.
Ilyen hősök máma már nincsenek. A szavak mit sem érnek, elkopott a jelentésük vagy új értelmet nyertek, gyorsabban, mint azt a nyelv – amely élő organizmus – szerves fejlődése indokolná. Ma már nem azt jelenti a nemzet, mit egy évtizede, sem a család, sem a szegénység. És számolatlanul lehetne sorolni a hangalakokat, amelyek kifakultak, elvesztek vagy máshová kerültek a szótárban a Párt érdekeinek megfelelően. Viszont ez nem etimológia óra, hanem kurvaanyázás, és az afölött való átkozódó búslakodás, hogy minden egész eltörött és nincs értelme semminek sem. Fölösleges néven nevezni akármit is.
Mert elmondhatjuk ugyan, megállapítást is nyer, hogy kietlen hazánkban több mint kétszáz helyen történt választási csalás, mégsem történik semmi. Nem nyomoznak, senki nem veri az asztalt, nem borogatnak kukákat és kockakövek sem röpködnek. Kimondjuk a szavakat értelem nélkül, úgy pörög le a hatalomról a valóság, mintha burokban lenne, és úgy pattannak vissza a szavak. Nem értik, elfordítják a fejüket, nem mennek el, nem szavaznak, bojkottálják, lehetetlen vállalkozás bevonni őket a valóságba, mert másik világban vannak. Innen már nincsen visszaút, ám, ami mégis delikát ebben az egészben, hogy a végleges elkülönülés nem a szavak szintjén történik.
A szó, mint a gondolat kifejeződése a valóság tükre, annak megfelelője. S ha a szavaink jelentése átalakul, akkor csak annyi történik, hogy a világ lett alapvetően más. Régen, ha megállapították valakiről, hogy lop, levágták a kezét, családját szolgasorba taszították, kiszúrták a szemét vagy ólmot öntöttek a fülébe. A NER, amely Szent Istvánban lelte meg első gyökereit, az ő szellemében mondta – a’la Pokorni -, hogy lemetszi a tolvajok kezét. Azóta Attila barbár világáig tértünk vissza, amelyik erkölcsök tekintetében megengedőbb, és ez sem lehet véletlen, ha nem tudatos, akkor is.
Mindennek oka van. Annak is, ha a szavak értelmetlenné válnak, vagy átalakul a jelentésük. Kafka Josef K.-jának azért kellett meghalnia, mert nem kérdezett, Karinthy Ferenc Epepe című regényében a főhőst már meg sem értik, egy folyóvizet kell keresnie, hogy meglelje a menekülés útját a zagyvaságból. A szürreálistól így jutunk el az abszurdig, érkezünk meg a NER valóságába, ahol tényleg teljesen fölösleges már minden. Elvesztek a szavak, a jog, az emberi érzések, homokos, füves, vizes síkká rohadt le az ország. Semmi nem számít, semminek nincs következménye és minden értelmetlen. Orbán tolvaj. – Kimondjuk, tudjuk, hogy igaz, és a nap vidáman süt a temetéseken.
Ennek így tényleg semmi értelme egyáltalán. Föl kéne szabadulni már.