A Fidesz, a kormány és a gúla, akárha piramis, hegyes csúcsán Orbán Viktor Mihály maga – végül is, csakis ő – úgy nagyjából háromszáz venezuelai menekültet fogadott be, amely ország, mint tudvalévő, egy Orbán Viktor Mihályhoz hasonló eszelős miatt süllyedt bele a totális káoszba. Mert a történelem nem tréfadolog, mint arra majd egyszer a mi trottyosunk is rá fog döbbenni, amikor majd neki, de legfőképp nekünk is késő lesz, midőn gyermekeink kis kullóval húzgálják át a határon életük cafatos maradékait, kifelé egy ország füstölgő romjai alól.
És most, hogy láttuk ezt a mosolyokkal terhes képet, nézzük, miből élünk máma. Szép dolog ez, lovagias gesztus, hogy Pártunk, kormányunk és ezek ormain maga OVM a megalázottak és megnyomorítottak ölelő pátyolgatására siet? Hát, hogy a rossebbe ne volna az. Minden nyamvadt úttörő és kisdobos ezt tenné, mert ezt követeli a megfontolás, és nem utolsó sorban az ember bozontos lelke is. S tán éppen ezért furcsa, sőt, bizarr, hogy Pártunk…etc. a kódexnek megfelelően működik, mert nem vagyunk ilyenhez szokva tőlük. Ők pofán szokták rúgni a kiszolgáltatott népeket úgy általában.
Most vagy van lelkük, azért különcködnek, vagy érdekből teszik ezt is, mert nem Kantok ők, de mennyire, hogy nem. És így is van. Venezuelai magyarokat kerestek ugyanis, hogy legyen nekik fehér és keresztény munkaerő, míg a szülőgép beindul. Viszont csak hetedíziglenit találtak, hogy a nevük sem volt jóskapista, mukkot sem tudtak aranyul, józsefattilaul meg pláne, csak a vérükben maradt egy kis kokárda, ilyen gyűrött maradék. Szép azért a hátsó szándék ellenére, ha fogcsikorgatva is, de kipréseltek magukból egy kis humánumot? Perszehogy, móka meg kacagás, valamint piros pont a fekete könyvben.
Csakhogy, és sőt. Ezt az egészet, hogy üzemszerű úttörők ők, titkolják. Olyannyira, hogy a kimenekített vérükben magyarokat is szépen megkérték, egyáltalán ne beszéljenek a befogadásról. Ekképp előállt az a sajátlagos helyzet, hogy egyszer tesznek valami jót, de szégyellik, takargatják vagy csak kénytelenek. S ilyenkor föltolamlik az emberben, hogy ugyan miért és milyen megfontolásból, miféle hátsó szándéktól vezetve válik abszurddá a világ. Aztán végig gondolva a folyamatot és a történések logikáját, fölfedezi ebben az egészben a Fidesz, mint vallás működésének törvényszerűségeit, s egyben kudarcát is, mert egyszer úgyis minden kiderül.
A fideszegyház a hitre épül, mint azt valamennyien tudjuk. Ennek a hitnek az alapja, a fundamentuma, hogy a világ veszélyekkel terhes, minden fűszál bujkáló orgyilkos, az összes organizmus és ásvány a mimagyarok életére tör, az egész világ a mi munkánkat akarja elvenni, és mindenki foga a mi szüzeinkre fáj. Mindeme apokalipszis ellen az egyetlen gyógymód, lelkünk, nyamvadt életünk kizárólagos őrizője maga Orbán Viktor Mihály, a végvári hős, a munkálkodó arkangyal és istenkirály. Nélküle minden elveszett, és nincs értelme semminek sem.
Orbán Viktor Mihály viszont ezt a héroszi szerepet egy lapra – sorosmigráncs – feltéve játssza már csak, egy migráncs se soha, életünk, vérünk összeszorított foggal, meg a kerítés, valamint reszketések. Így és ezért, ha az elvakult és elbutított hívek csak egy csöppet belelátnak a kártyákba, hogy cinkeltek a lapok, magyarán átverik őket, összezuhan az oltár, ledől a katedrális, és netán tökön rúgják az Istent. Élni így lehet, csak fölösleges. Másrészt pedig fölfedi a fideszvallás mélységes romlottságát és gonoszságát, hogy híveinek a gyűlöletet ígéri, ezzel toborozza őket, és semmi emberséget már meg nem engedhet magának, mert akkor véget ér a történelem. Pácban van az egyház nagyon.
Ez, amennyire skizofrén állapot, annyira lehangoló is, elkeserítően aljas. Viszont olyan spirál, mélységekbe vivő biztos út, amiből menekvés nincsen, mert a végén ott tátong a halál. Ennél nagyobb bűnt hatalom el nem követhet. Mert a nem hívők látják a végtelen romlottságot, viszont tehetetlenek, a rajongó-elvakultak pedig, akik ilyen diabolikus játékok miatt olyanok, amilyenek – ne jellemezzünk -, hatalomban tartják a gonoszt. Az ébredés nekik lesz fájdalmasabb, de ez sovány vigasz. Íme, hölgyeim és uraim, ezt meséli nekünk a venezuelai ősmagyarok befogadásának eltitkolása. Nem egy lányregény, bár már szokva vagyunk a mocsokhoz.