Szerző: borosapu

Akadnak magyarok, akiknek fontos ünnep a pünkösd.
Nem hívják ők hosszú hétvégének az átzabálható, átvedelhető napokat, nem terülnek verdáik, masináik alá, elvégezve a nyárelő nagygenerálját, nem nyírnak füvet napestig, s nem bőgetik unottan óránként a vasat, s még csak nem is fesztiváloznak, már bocsi… stb.stb.

Elmennek, szinte minden esztendőben útra kélnek, s meg sem állnak a Nyeregig. Azt mondják, ott a százezernyi szívdobbanás közt a maguké is hevesebben kalapál, azt mondják, a Búcsú napjaiban még a legnehezebb lélek is szárnyra talál.
Azt mondják.

Csak nekünk marad, kik itthon ülünk a bezárt ajtók és ablakok mögött, minden esztendőben ugyanaz, sőt egyre több! Nekünk Áder jut, meg Áderné, olykor egy kevés Semjén, de a lényeg minden esztendőben ugyanaz – egy lényegtelen esemény, melyet fényárral ragyog a nagy Áder, meg az Áderné.

Csíksomlyó az idei esztendőben sem küldhetett komolyabb, veretesebb üzenetet, pedig Veres is úgy tett, mintha ő is, ott volna fontos – de legalább látott százezreket, ezreket a pajti, akikről oly megadóan vízionált egy esztendeje, még a püspökünkként a szombathelyi emlékmű dombjánál…!

A szertartás, a szentmise, a vonulások és a mindenféle örömek odaát ragadtak – alig-alig tapasztalhattunk egy egészen keveset a jóból! A médiák fotográfusai, a televíziók operatőrei csak egyetlen párocska rezdüléseit vélték fontosnak! Áderék!!!

Persze, a csodálkozás és dicséret nyilván a főméltóságnak, a címnek szólt – csak az a fránya közelmúlt ne sározta volna össze az Áderék idilli párosát!

Persze, minden jóravaló ember bízik, és várni is megtanultunk már türelemmel – egyszer tán elmúlnak ezek az idők, nem lesznek már nyeregben, eltűnnek, elhullanak majd megtipróink, nemzetünk árulói, akik, ha alkalmat kapnak, odareppennek, hogy zarándoklatnak hihessük fáradozásaikat!

Ott, a Nyeregben…

Csíksomlyó értéke talán egyszer az lehet majd, s arról is szólhatnak hírek, amit néhány éve Csintalan László fohászából őrizgethetünk:

„Isten áldd meg a magyart, beléd vetett erős hittel, hogy ne legyünk a hitetlenség, reménytelenség, szeretetlenség saját magát pusztító áldozatai.
Áldd meg a keresztény hitünk szerinti élettel, hogy ne csak ünnepnapokon és szóval emlegessük szent nevedet, hanem eszünk, szívünk, munkánk, családi életünk, oktatásunk, nevelésünk, művészetünk és irodalmunk, közéletünk és politizálásunk is és hétköznapjaink is a te dicsőségedet szolgálják.
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ne hagyd, hogy mi veszejtsük el édes szülőföldünket azzal, hogy hagyjuk elnéptelenedni, mert iskoláink évről-évre egyre kevesebb gyermeket tanítanak, mert fiataljaink a megélhetésért el/kivándorolnak, arra kényszerülnek, hogy itt hagyják szülőföldjüket, mert családjaink szétzüllenek, mert időseink és betegeink átdolgozott emberi élet után a legszerényebb emberi élethez szükségeseket is nélkülözniük kell.
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk, mert közös dolgaink megvalósításában is széthúzás van köztünk!
Érdemtelenségünk tudatában kérünk, Istenünk, Atya, Fiú és Szentlélek és Boldogságos Somlyói Szűzanyánk: áldd meg a magyart és ne hagyd elveszni Erdélyt!
Ámen.”

Mert amúgy ez a csíksomlyói pünkösd lényege – nem pedig az Áderék!

„Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírva-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.”
(Móricz Zsigmond)

Megérkezett a tikkasztó nyár, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja ugyan miről rendezhetne kellemesebb konferenciát, mint a szegénységről! A Humán Tudományok Kutatóháza Budapest Tóth Kálmán utcai nagytermében felbőgtek a légkondik, a kényelmes fotelekben hátra dőlhettek az okosabbnál okosabb delegáltak, hogy kitárgyalhassák a jelen Magyarországának legégetőbb kérdését: vajon kit illet a szegénységből származtatható haszon, kinek a javát szolgálhatja, ha több mint két és félmillióan éppen csak vegetálhatnak, megszenvedve a szegénység megaláztatásait?

Pár évtizeddel ezelőtt, amikor kedves magyartanárom, irodalom órája legelején, tapintatosan felvezette Móricz Hét krajcárját, szabódva mesélte, mennyi szenvedéssel járt évtizedekkel azelőtt „szegénynek lenni”. Úgy beszéltünk a nyomorról, mint a soha vissza térni nem képes állapotról, mely felőrölte az abban osztozni kényteleneket. A megrázó történet olvasása közben meg-megálltunk, s a tanító emlékeztetett arra a kivételes szerencsére, ami nekünk jutott – akkoriban a szegénység felszámolása nem szólam volt. Nem voltak mindennapos anyagi gondjaink!

Na igen, az a bizonyos átkos idő, a szocializmus, hovatovább a kádári gulyáskommunizmus idejét írtuk, amiről ma csak megvetéssel és mocskolódások közepette szabad emlékezni. A jelen kiválóságai szinte minden alkalmat megragadnak, hogy felmagasztalják a jelenünket, amikor minden annyira tökéletes, ismeretlen a nyomor, mindenkit megillet a szabad vélemény-nyilvánítás, meg a jog a tisztességes élethez.

Igen, ezek a mai idők annyira tökéletesek, hogy az út szélén senkit nem hagynak, ugye?

Ezért volt meglehetősen furcsa, hogy éppen a szegénységről kellett konferenciázni, de, ha komolyabban elmerülünk a konferencia leiratában, még inkább megdöbbenünk! Egyedi megközelítésből vizsgálja a szegénység jelenségét az MTA TK konferenciája.

„Magyarország lakosságának mintegy egynegyede ki van téve az elszegényedés és az ezzel járó társadalmi deklasszálódás veszélyének. A szegénység, mely jelen állapotában hosszú távú strukturális képződménynek látszik, a társadalom sok szereplője világának nem kiküszöbölendő eleme, hanem szerves része. Hogyan és miért válik a társadalomban működő rendszerek szerves részévé a szegénység? Ki sajátíthatja ki a szegénységet? Ki húz hasznot belőle? Hogyan lehet ennek a jelenségnek a felismerése egy konzervatív társadalompolitika része?”

Ezek a kérdések foglalkoztatják ma a konferenciák résztvevőit. Nyilvánvaló, hogy az ehhez hasonló tanácskozások nem léphetnek túl a ténymegállapításokon. A szegények javát Magyarországon semmi nem szolgálja, “azok” megsegítését senki nem kívánja megoldani! Felesleges azon gondolkozni, hogy vajon miért nincs hozzá megfelelő akarat, amíg a gazdagok egyetlen dolga a gazdagodás, a korábbi közvagyon és érkező javak totális lenyúlása.

A szegénység megtörése nem az ő kompetenciájuk!

Érdemes felidézni a konferencia előadásainak célkitűzéseit:
„Bemutatnak és értékelnek egy olyan társadalompolitikát, amelynek legfontosabb szervező ereje az „érdemes” és „érdemtelen” társadalmi csoportok mind élesebb elválasztása egymástól. A két csoport 2010 utáni meghatározása szerinti új felosztásban az „érdemesek” csoportja az elsődleges munkaerőpiacon legálisan foglalkoztatottakra és családjaikra szűkül, míg „érdemtelenként” tételeződnek a munkaerőpiacról kiszoruló csoportok.

Megnézik, hogy a jelenlegi szociálpolitika – mely közvetve vagy közvetlenül számos társadalmi csoport érdekeivel találkozik – mennyiben stabilizálja a társadalmi egyenlőtlenségeket, és járulhat hozzá az egyenlőtlenségek növeléséhez és konzerválásához
Megvizsgálják, miért nem váltak fenntarthatóvá az elmúlt években a szegénység csökkentését helyi szinten kezelni kívánó programok. A jelentős eredmények ellenére ugyanis hiányzik a szegénységcsökkentést stratégiai módon kezelő szemlélet, és ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a programokat megvalósító középosztály maga is súlyos társadalmi deficittel küzd.

Egy alföldi kisváros példáján keresztül bemutatják, hogyan hat egy kisvárosi szociális földprogram a szegények helyi társadalmi integrációjára, ezen keresztül helyi identitására, önképére és a közösségen belüli megítélésére. Képes-e egy projekt alapú innovatív fejlesztés a helyi társadalmi viszonyok átalakítására?
Választ keresnek arra, különbözik-e a politika szerinti „helyes”, „meritokratikus” szegénykép a helyi társadalomban élő hétköznapi szegényképtől.

Bemutatják, hogy a Jobbik 2011-es gyöngyöspatai sikeres mozgósításának, és általában a nacionalizmus új formáinak sikeréhez hogyan járult hozzá az, hogy társadalmi szereplők új keretbe helyeztek gazdasági és társadalmi okokra visszavezethető ellentéteket.”

Az MTA által rendelkezésünkre bocsájtott anyagból ennyi derült ki – vajon, miről is tárgyalhattak a kiválóságok? Miközben a forgalmas főváros utcáin szerteszét kóboroltak nincstelenek, hajléktalanok és naponta éhezők, koldusok és alamizsnáért megalázkodók. Miközben az éhbérért rabszolga sorba taszított százezrek vonszolták a mindennapok nyomorát, mint közmunkások, közfoglalkoztatottak.

A konferenciáról beszámolhatott Mészáros Lőrinc felcsúti gázszerelő valamennyi sajtóterméke, a nagy nemzeti konzultáció kiírói örvendezhettek, hogy kipipáltatott a szegényekkel való törődés, Orbán konstrukciója, a NER…

A szegények kilátástalanságból hasznot húzó rendszer gazemberségei helyett létre jött egy tudományos ködbe burkolt nyavalygás-sorozat, egy jól ünnepelhető konferencia. Csak a lényegről nem beszél senki…

Arról a több, mint két és félmillióról, aki rendszeresen éhezik, szomjazik, akinek a télben komoly félelmet adott a hidegtől való rettegés. Csak azokról nem beszélünk, akik közöttünk élve szenvedik meg az egymástól elidegenítettséget! Mert a mindig mások szegénységéről írni, csak a nagyon távol szenvedőkről rebegni nem elég! Olykor el kell fogadnunk, hogy a szomszédunk, az ismerősünk, az egykori barátunk ugyanúgy szenved. Csak jóval egyszerűbb a nagyon messzi tájon tengődőn bambulni…

A szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni. Ez volt és ez lett Magyarország. A sírásók, lapátos kizsákmányolók hazája… Állatfarm, ahol az egyenlőbbek éppen megállítani készülnek az aktuális Jones gazdát… hogy azután maguk is gazdaállattá válhassanak.

Még jó, hogy előbb utóbb közellenséggé válhat a szegedi polgármester! Itt ez is simán összejöhet…

Magyarországon vállalkozott valamire, amit a világ bármely részén meghirdethetett volna – csak nálunk nem!

Itt az agyalágyúlt meséink végén a jó elnyeri jutalmát, a rossz, pedig sanszos, hogy meglakol. Szép dolog ezt a jókora ostobaságot belenevelni a fiainkba, mint ahogy elég tisztességes gazemberség elvárni azt is, hogy „aki nem hiszi, járjon utána”!

Ez a mostanáig szimplán eredményes és szimpatikus városvezető pedig fix, hogy tudta, mi lesz vele, ha nekiveselkedik – mégis belehúzott. Sok idióta fejtegetés, meg kommentár született az eddig megvalósultakhoz, csak éppen egyetlen dolgot nem feszeget senki: mégis, mire vártok pajtikák? Ti folyton elégedetlenek, odamondogatók?

Ez a jóember összepakolta és vásárra cipeli az irháját, valahogy úgy, ahogy egykor a Megváltó, simán tudja, hogy kicsinálják, mégis tör, egyre, előre. Valahol távol tőlünk ezt bozótharcnak hívják. Csak mi magyarok mondjuk hülyeségnek! Mert nálunk kalkulálható a bukta, az öngyilkosság, meg a többi hasonló maszlag…

Talán senki sem kérdezte még meg, de frankón: mi a gondotok a Botkával? Mert, ha ez a kérdés végtére is előkerülne, vajon kinek volna fontos a válasz? Az eleink közt kedves szólás volt a széllel szemben való dolog végzésének kritikája. Csak így… Mert tudták, hogy ami érthetetlen, azt nagyon is a szájába kell rágni az ostobáknak! Tudták, hogy akadnak jó szavak, amelyek feltüzelik a magyar ember lelkét – és akadnak mondatok, amitől képes kinyílni az a bizonyos bicska.

Na ilyen mondat a 2017. év eddigi legfontosabb mondata: fizessenek a gazdagok!

Botka szerint ez annyit tesz:
Fizessenek azok, akik havi 1 milliót visznek haza! Fizessenek azok, akiknek jachtjuk van! Fizessenek azok, akik helikopterrel járnak szórakozni! Fizessenek azok, akik luxusvillában, kastélyban urizálnak!

Ha ilyen egyszerű a válasz a legégetőbb gondjainkra, ugyan miért is tűnik úgy, hogy a botkai mondat pusztába kiáltott szó? Szó nincs arról, hogy pártmunkás szeretnék lenni, nem érdekel a mozgalom, sem a vacak csődületek! Már rég kiábrándultam mindenféle hitegetésből, fogadkozásból – s a naivitásom is megszűnt, hogy „ezek” egyszer eltakarodhatnak az édesanyjukba! De, könyörgöm, elgondolkoztatok már azon, akár csak egyetlen pillanatra is, amit Botka üzent?

Fizessenek azok, akik havi 1 milliót visznek haza! Fizessenek azok, akiknek jachtjuk van! Fizessenek azok, akik helikopterrel járnak szórakozni! Fizessenek azok, akik luxusvillában, kastélyban urizálnak!

Tudom, hogy utálnak és megvetnek azok, akiknek bántja a fülét, amikor nyomorról szólunk, tudom, hogy bénán lökik félre a szavakat, melyekkel a szegénységről és nyomorról zengünk. Tudom, hogy zavarom a köreiket, amikor piti bűnözőnek tartom valamennyit – akkor miért baj, ha tetszik, nagyon is tetszik a botkai mondat?

Május harmincadikán, ma, éppen hatvanhárom esztendővel ezelőtt veszítette el a szüleit a balatoni hajózás borzalmas tragédiájában egy akkori, szombathelyi úttörő pajtás. Miután a tragédia harminc éven át a titkosított akták közt pihent,  csak a közelmúltban mert beszélni először arról, miért kellett őt a nagyszüleinek felnevelni…  Az arcát, nevét ugyanakkor még most sem vállaló bácsi, olykor el-elsírja magát, míg emlékeit meséli és a fellelhető dokumentumok közt kutatunk…

Gyermeknapi jutalom volt, hogy szüleivel együtt részt vehetett egy Siófoktól, Balatonfüreden át haladó hajókiránduláson, a „Pajtás” fedélzetén. A kirándulás a magyar hajózás történetének fekete napjává vált.

A feljegyzések szerint a hajóbalesetnek 23 (egyes források szerint 27) halálos áldozata és több mint 50 sérültje volt, főleg gyerekek…

„Verőfényes vasárnap volt 1954. május 30-án. A hajó délelőtt negyed 11-kor indult el Siófokról, száz utassal a fedélzetén. Az irány Tihany volt, Balatonfüreden keresztül. Az út során Füredig semmi vészjósló nem történt, bár később néhány szemtanú azt vallotta, már ekkor is megdőlt a hajó. 11 óra 30 perckor a zsúfolásig megtöltött füredi móló keleti részén kötött ki, orrával a Tagore sétány felé. A száz utasból 14-en maradtak a hajón. Ezt Germán Gyula matróz jelentette Heisz Pál kapitánynak azzal együtt, hogy a Tihanyba induló utasok száma 178.

Az utasok ki- és beszállása után a hajó Tagore sétány irányába éles jobb fordulóval a Tihany felé vette az irányt. A fedélzeten ekkor 192 – más források szerint 176-178 – utas és 6 fős személyzet tartózkodott. Legtöbben a gyereknapot ünnepelték a hajókázással, és figyelték az abban a percben a startpisztoly lövésére elindult vitorlásversenyt. Az éles forduló alatt a Pajtás először balra, majd jobbra billent. Heisz Pál kapitány el akarta fordítani a kormányt, hogy megállítsa a borulást, de nem sikerült: a hajó a bal oldalára dőlt, és süllyedni kezdett, miközben kitört a pánik. A gőzhűtő, Vámosi Gyula, aki kabinjában ragadt, halála előtt nem sokkal még kiengedte a kazánból a gőzt, hogy a hajó ne robbanjon fel. Ezzel még nagyobb tragédiát előzött meg. A felborult hajó a bal oldalára dőlve süllyedt el, majd megült a fenéken. Szerencsére félig kiállt a vízből, így az utasok nagy része felkapaszkodhatott az oldalára.

Szemtanúk szerint a borulást a hajótest belendülése okozhatta. Pont akkor indult a móló másik oldalán az évadnyitó vitorlásverseny mezőnye. A látványos rajtot pedig minden utas meg akarta nézni, ezért a hajó bal oldalára tömörültek. Ettől erősen megdőlt a Pajtás. Az utasok ekkor megijedtek, és átszaladtak a hajó jobb oldalára, ami ettől a másik felére dőlt, és erősen kilengett. Eközben nagy mennyiségű víz jutott a hajóba, majd lesüllyedt a tó fenekére, ahol balra dőlt.

Huszonhárman, 22 utas és a fűtő – más források szerint huszonheten – lelték halálukat a hullámsírban, több mint 50 ember megsérült, annak ellenére, hogy a közelben zajló vitorlásverseny résztvevői gyorsan megkezdték a mentést. Mivel a hajó a parttól pár méterre borult fel, a parton állók közül többen beugrottak segíteni. A vitorlásversenyt azonnal lefújták, a versenyezők aktívan részt vettek a mentésben. Nekik köszönhető, hogy nem lett több áldozat.

Később, még napok múlva is találtak néhány iszapba süllyedt áldozatot. A személyzetből egy fűtő esett áldozatul, aki nem fért ki a gépház ablakán. Mondták neki, hogy várjon, amíg kivágják a hajótestet, de a termetes férfi úgy döntött, alámerül és megkeresi a kijáratot az olajos vízben. A gépház ajtajában azonban három menekülni próbáló utas belekapaszkodott. Mindnyájan megfulladtak.

A későbbi levéltári kutatások és a visszaemlékezések szerint a legfiatalabb áldozat hét, a legöregebb 68 éves volt, a többiek 20-25 évesek voltak.

Néhány különös esetről is szólt a fáma. Egy édesanya például a babakocsival együtt vízbe dobta csecsemőjét. A gyermeket a pólya fenntartotta a vízen, kimentették, és a mamája is megmenekült. A postás tisztiiskola évfolyama és egy katonai alakulat jutalomutazáson vett részt a Pajtás fedélzetén. Elsőként egy katonatiszt esett át a korláton a boruláskor. Tetemét két nap múlva találták meg, a hajótest az iszapba nyomta. Egy nőt a szűk hajóablakon rángattak ki, csontig lenyúzta az ablakkeret a csípőjéről a húst, de életben maradt. Orosz katonák is voltak a hajón, őket a csizmájuk húzta a mélybe. Többen látták, hogy úsztak, úsztak, aztán egyszer csak elsüllyedtek. Egyesek látni véltek egy ismeretlen katonatisztet, aki a történtek láttán belevetette magát a vízbe, sikerült is valakit a partra vonszolnia, aztán újra visszaúszott, megint megmentett valakit, harmadszor is fordult, de akkor már a saját életet sem tudta megmenteni. Menyasszonya hiába várta a parton.”

„Manapság elképzelhetetlen, hogy ne szülessen tudósítás egy több tucat halálos áldozattal járó balesetről, de akkor a Pajtás gőzös tragédiájáról mégsem lehetett tudni, és tilos volt róla beszélni. 1954-ben Balatonfüreden az ÁVH, a rendőrség, a miniszter mind azon fáradoztak, hogy ne szerezzen tudomást a világ a Pajtásról. Ekkor ugyanis csak arról szólhattak a hírek, hogy a békeharc folytatódik, a vas és acél országa épül, és a nemzetközi helyzet is fokozódik. Pedig a legnagyobb balatoni hajószerencsétlensége történt akkor a füredi kikötőben.”

Egy hetvenen túli, hajlott hátú öregúr alig beszél az őket ért megrázkódtatásról. Szombathelyen senki nem tudott, még évek múltán sem arról, miért nevelték fel őt a nagyszülei. Ha bárki kérdezte, azt kellett válaszolniuk, lesütött szemekkel, hogy megtévelyedtek és nyugatra disszidált az orvos házaspár… hogy önző módon, a jobb élet reményében hagyták szüleik gondjaira szerencsétlen gyermeküket.

Tőle, a nyilatkozni félő túlélőtől kaptuk a dokumentumokat, hogy hatvanhárom év múltán beszámolhassunk a magyar TITANIC történetéről…

„Végignéztem a hajón és láttam, hogy a fedélzeten sok ember van, vagyis ezen részére több személy nemigen szállhatott volna fel, mivel az emberek már zsúfolásig voltak” – beszélt a kapitány évekkel később a tragédiát megelőző percekről. „Úgy láttam, hogy arányosan vannak elosztva… A hajó lassú tempóban elindult a kikötő északi partja felé. Időközben, az elindulás után közvetlenül, a hajó kormányosa, Steiner János is bejött a fülkébe, de a kormány továbbra is az én kezemben volt.”

Az indulás pillanatában a hajót kissé „kiemelte”, hogy ne ütődjék a partnak, majd megvárta, hogy a vége hagyja el a mólót, és ekkor kezdte meg a kormány jobbra tekerését. A kormányt félig jobbra tekerte, amit a kormány-jelzőkészüléken ellenőrzött.

„Az elindulás alkalmával semmi rendellenességet nem észleltem, a hajó a megszokott ingással indult ki a kikötőből” – folytatta a kapitány. „Miután a kormányt félig jobbra tekertem, a hajó túlzottan jobbra dőlt. Hogy az ingást kiküszöböljem és a hajót egyensúlyba hozzam, a kormányossal közösen visszatekertem egy negyed fordulattal, vagyis az eredeti kormányállás felére. Ezen idő alatt a hajó a bal oldalára fordult. Vártam, hogy a bal oldali ingásból visszaáll, és kiküszöbölődik az ingás, azonban ez nem állt be, hanem a hajó eldőlt a bal oldalára.”

A szerencsétlenség úgy maradt meg az emberekben, hogy a hajó felborulásában a vitorlásverseny volt a ludas, mivel az utasok a látvány miatt a gőzös egyik oldalára furakodtak. Ezzel szemben több tanú is állította: az emberek olyan sűrűn álltak, hogy képtelenek lettek volna bármiféle mozgásra.

„A Tagore sétányról láttam, hogy a Pajtás a füredi mólótól indulni készül. Feltűnő volt, hogy az indulás pillanatában a hajó balra dőlt, és szinte a móló dörzsfáinak támaszkodott úgy, hogy mintegy 40-50 centiméter mélységben láthatóvá vált a merülési szint alatti hajótest” – emlékezett később vissza Kálnai Attila, aki maga is hajóvezető, 1954-ben gyakorló hajós, folyamőrtiszt volt, és fényképen örökítette meg a borulás pillanatát, valamint a mentés egyes fázisait. „Ekkor már olyan érzésem volt, hogy a hajó nem fogja kibírni a megfordulásnál fellépő centrifugális hatást, és felborul, ezért nyúltam a fényképezőgéphez.”

A fordulás megkezdésekor a hajó fara nagyobb, az orra kisebb sugarú körön fordul meg. Erre mondják, hogy a hajó fara „esik”. A kormánykihajtás pillanatában a lapátnyomás másik iránya megdönti a hajót a fordulási belső oldal felé. Ekkor következett be a kapitány által beismert túlzott kormányvisszavétel. Később, amikor a hajó már beállt a fordulási körbe, súlypontjában centrifugális erő keletkezett, amely a bemerült hajótest ellenállása miatt kifelé döntötte a hajót. Ezt fokozta a kapitány is, amikor a kormányt hirtelen ebbe az irányba visszavette. Ekkor már a magas súlyponttal rendelkező hajó, amelynek dőlését fokozta a fedélzeten tartózkodó tömeg tehetetlenségi nyomatéka is, nem tudott egyensúlyi helyzetébe visszabillenni. A Pajtás bal oldalára dőlve süllyedt el a körülbelül 3,5–4 méteres vízben.”

Hatvanhárom éve történt. Az úttörő pajtásból öreg bácsi lett, az emlékekből pedig titok. A források arról árulkodnak, hogy valamit nagyon nem tudhatunk meg, még ma sem, a tragédia valódi okáról… az egyetlen szombathelyi túlélő ma is félve mesél a katasztrófáról…

Köszönet a hajokanno és a hajoregiszter oldalaknak!

Amikor újabb förmedvényével támad a nemzet bibircsók-gyűjteménye, N.Sz., elgondolkoztunk. Vajon, miért van az, hogy aki lop, csal és hazudik – persze csak a nemzet felemelkedése érdekében – nem képes annyival lezárni a művét, hogy „bocs”?

Miért kell minden ordas bűntett után, szokás szerint kommunistázni, miért kell akár a kőkorszakból is példázatokat keresni, csak mert besült a mutatvány, vagy mert éppen felkészületlenül érte a lefülelés az elkövetőt?

Egy alelnök ugyanúgy lophat, mint példaképe, a félisten!
Neki soha nem jutott még eszébe, hogy ujjal mutogasson! Makulátlanságával maradéktalanul elégedett – az „úgy tudjuk” hazájában ő éppen azt az oldalt testesíti meg, ahol bármit elkövethet – mindig minden príma, mondhatni tökéletes! Nem kell az értelmet keresni, el kell fogadni, hogy az ami vettetett, éppen oda való.

Jönnek az önhittség szüleményei – szándékosan nem használjuk a „butaság”, „műveletlenség”, vagy éppen „agyatlanság” kifejezéseket. Akárhogy nézzük, ma vesztésre állnak, akik nem sajnálták az időt némi gyarapodásra! Ugyan, minek is vesződni tanulással, olvasással, amikor az „úgy tudjuk” mindenkinek a rendelkezésére áll, az úgy vélők és úgy gondolók birodalmában a pletykaszint a valódi erény!

Címkézettek, megbélyegzettek és mindenféle bélyeg nélkül bármit tevők hazája lettünk, mert hagytuk, hogy „azok” bármit mondhassanak, megtehessenek, csak mert övék a hatalom!

Még azon sem érdemes eltűnődni, hogy meddig bugyboroghat ez a nagy büdös semmi, hiszen a terveik közt nem kell, hogy a bukás, vagy eltűnés szóba kerüljön. Annyira jól érzik magukat, úgy felépítették maguk körül a bástyáikat, hogy szinte képtelenség akár gondolni is az elpárolgásukra! Egyre több, akinek eszébe jut a néhai Antall mondata, vagy akinek felsejlik még mit jelentett a „kard által vész el” sor a néhai Szergej Mihajlovics Eisenstein filmjében…

Nos, Orbán felduzzadt jobbkeze, mr.„Azé a világ, aki teleszüli” – mert kérdezni merészelte a zsebébe küldött milliárdokról egy „sorosbérenc”, tehát egy közülünk való – előhozakodott a legálságosabb „urbanlegenddel”, s mocskosul nagy hazugságát Szolzsenyicinnel próbálta eltakarítani.
Szöveggel, amit nem Szolzsenyicin írt!!!

(Nem számít, hogy írásunkat eddig és ezután sem érthetik, akiknek undort mozdít pusztán az olvasás felemlegetése , de Szolzsenyicint a lopás és csalás vétségének takargatására elővakarni – nem egyszerűen bűn, de bárdolatlanság! A valódi butaság igaz fokmérője!)

Még a rendszerváltás (sic!) környékén sikerült valakinek megszülni, létrehozni ezt a kecses lódítást, s azóta rendre elő-előbukkanik ez a pár sor, amit soha, sehol nem írt le Szolzsenyicin, aminek semmi köze a nagy író hagyatékához!

Tehát a tény: Németh Szilárd – mivel lefülelték, amint méltóztatott magához engedni potom két milliárdot – előkapta ezt a príma kis idézetet, s ezzel párhuzamosan jól lekommunistázta az őt kérdezni merészelőt. Ugyanaz a nagy Trump-imádó Németh Szilárd, aki legutóbb éppen Szombathelyen járva volt szíves engedni a dörgölőzést városvezetőinknek, „A rezsicsökkentés védelmében” – címmel tartott lakossági fórumon, a Herényiek Házában.

Tehát ugyanaz a nagy Trump imádó Németh Szilárd, akit annyira komált Koczka Tibor alpolgármester, s akik románcáról oly szépen tudott írni Hende Csaba udvari mindenese, az egy év börtönre ítélt Cseszkó Tamás. Szóval, Trump, Németh Szilárd, Koczka Tibor, Cseszkó Tamás… és Szolzsenyicin! (???) Ha valaki mégsem értené az összefüggéseket, nem baj! Nem bűn az olvasatlanság, sem a klasszikusok, sem a napi posvány viszonylatában!

Ami most történik, csak a végjáték! A posvány, mely fertőz és igába hajt! A butaság és gazemberség igájába…

Tessék belenyugodni, tétlenül bámulva ezt még lehet fokozni!

Utóirat:
Íme, egy valódi Szolzsenyicin idézet a Pokol tornáca című könyvéből, csak úgy:
„Minél többet olvas az ember történelmet, annál inkább kedvet kap arra, hogy maga is gazemberré váljék, sokkal előnyösebb dolog! A nagy Hannibált, aki nélkül Karthágót nem is ismernénk, ez a semmi kis Karthágó száműzte, vagyonát elkobozta, lakóházát lerombolta! Semmi sem új…Gnaeus Naeviust már akkor kalodába zárták, hogy ne írjon merész darabokat. Az aetoóliaiak, sokkal a mi korunk előtt, hamis amnesztiát hirdettek, hogy hazacsalogassák az emigránsokat. és kivégezték őket. Már Rómában felfedezték azt az igazságot, amelyről a gulag megfeledkezik: nem gazdaságos éhesen hagyni a rabszolgát, etetni kell! Az egész történelem merő…falás. ki kit elkap, be is kapja.”

Ami ma történik a vendéglátással, amolyan utójáték.
Az is lehet, hogy a klasszikus huszonötödik óra.
Ötletelés, agyalás, a leglehetetlenebb helyzetből való mindenáron kilábalás álma – úgy nagyjából erről szól a „kötelező borravaló”.
Abszurd, mint a „békefront” és az ahhoz hasonló badarságok!
Ami eddig az elégedettség fokmérője lehetett, amivel a vendég képes volt kifejezni odaadását és elkötelezettségét, új költségként, megnövekedett kiadásként fog gátat szabni bizonyos köröknek, akik eddig is mérlegelni kényszerültek, mielőtt az önfeledt pillanatokba feledkezhettek volna.

A Balaton környéki vendéglátó egységek indulása is kétséges, a működéshez szükséges minimális, szakképesítéssel rendelkező személyzet annyira elérhetetlen, hogy olykor még a vendégeket is arra kell kérni, hogy becsüljék meg azt a keveset, amit ezek az „értéktelen” emberek nyújtani tudnak.

A bevezetés előtt álló „kötelező borravaló” eredményeként, annak kiagyalói nem kevesebbet várnak, minthogy a már-már működésképtelen, elnéptelenedő szakma maradék képviselői itthon tervezzék a jövőt. Több jusson nekik a magasabb árak révén a bevételből.

No, de valójában, mi az a borravaló?
Ha hinni lehet a történetíróknak, akkor a borravaló eredetileg valóban borra való volt. A bor megvásárlására, beszerzésére kialkudott összeg, a vételár része. A feljegyzések szerint a XVI-XIX. sz. között, bizonyos helyzetekben még törvény írta elő a borravaló kötelezettséget. Az írásbeliség szigorú előírásai előtt még minden adás-vétel csak akkor volt érvényes, ha a felek kezet ráztak, utána pedig áldomást ittak, amit a vevő volt köteles fizetni, és ez minimum egy liter bor árának kellett, hogy megfeleljen. Kézfogás és áldomás nélkül mit sem ért az alkudozás. Az adott szó, a másik tisztelete akkoriban többet jelentett, mint ma egy szignó, vagy éppen pecsét.

A XIX –XX. században, az addigi „törvény” megszűnése után a borravaló funkciója átalakult.
Általában valamilyen szolgáltatás igénybevételét követően, elégedettségünk kifejezésére adhattuk, de már nem bort adtunk, hanem készpénzt. Ennek a legjellemzőbb példája lett a vendéglátásban a fizető pincérnek, a kiszámolt végösszegen felül juttatott összeg.

Még tíz éve háromszáz, ma százötven sincs a nettó… pedig akkoriban többnyire még alapbér sem igazán járt a pincérnek. Talpalt egész héten, jóformán a semmiért, azután szombaton és vasárnap éjszaka megkereshette egy átlagos ember jövedelmének a többszörösét! Ez volt a borravaló, ezért volt vonzó a vendéglátásban dolgozni! Na, ez az, ami mára elfogyott – valahogy a vendégekkel együtt. És valószínűleg ez az, amit nem lehet majd elfogadhatóan kárpótolni a kisajtolt kötelező borravaló összegéből!

A tíz évvel ezelőtt háromszáz bizony ma csak egyetlen módon érhető el, sőt, akár annak többszöröse is – ha a jól felkészült vendéglátós szakemberek a külföldi egységekben vállalnak munkát. Itthon marad a kiöregedett, lestrapált és többnyire holtfáradt személyzet, vagy a zöldfülüek serege, akik a vendégek ölébe öntözgetett fröccsök és levesek hurcolásával tesznek úgy, mintha vendéglátást nyújtanának.

Na, éppen értük fizetünk majd egyre magasabb árakat, pluszban a kötelező borravalóval, de ehhez nem ritkán még a mosdóhasználati díj, meg olykor a ruhatári forintok is a vendégek kedvét veszik el!

Egyszerűbb lett volna az egészet egy sima adóként bevezetni! Ahhoz szokott a magyar vendég! A borravalót pedig jobb lesz elfelejteni, mert ami a pincér zsebében marad, lassan szódára sem lesz elég!

Őszintén mondom, nagyon irigylem Simicska Ádámot!
Irigylem, mert írásos dokumentuma van arról, hogy kizárták, s még megfelelő indokokkal is sikerült alátámasztani ezt a rendkívül komoly döntést!

A történet lényege, hogy a kormánypárti sajtó egy szép napon úgy vélte, éppen Simicska Lajos fia lesz a befutó egy jó kis, zsíros, jobbikos parlamenti zsöllyére – mely felvetésre Ádám nemes egyszerűséggel volt bátor kijelenteni, hogy ő bizony a jelentős hagyományokkal bíró (sic!), nagy múltú, fidelitas nevű ifjúsági kormányszerv tagja, s mint ilyen, nyilván nem pályázhat az ellenzéki párt ülőhelyére.

Nem áll módjában egy seggel két lovat megülni – ha így pontosabban értelmezhető!

No, lett is az okfejtésből jó nagy perpatvar!
Kapkodták magukat ezek a derék fideliták!
Mert nagy hiba volt, hogy ők bizony elfeledkeztek a nagy geciző csemetéjének élő párttagkönyvéről.
Ugyan, hogy is fordulhatott elő, hogy a fidesz egyik alapító tagjának, –
évtizedeken át életben tartójának – fia nem záratott ki abban a pillanatban, amikor derék édesapja tömören és velősen a világ tudomására hozta az ő príma kis „őszödi beszédét”? Mert Simicska rövid értékelője, mely szerint Orbán egy geci, lassan még a néhai Ferenc miniszterelnök történelmi mondolatát is fölülírja…

A nagy fidesz kisfidesze osztott és szorzott, aztán a mai napon pont került e kényes ügy végére, melyről Simicska Ádám maga számolt be közösségi oldalán.
Megírta korholmányát a nagy Böröcz László, alápödörte azzal a leendő miniszteri gyötrelménnyel, ami valószínűleg az ő nemes aláírása, s ezzel Simicska Ádám megszűnt fidelitának lenni. Jajj, jajj, jajj…

Az indoklás sikeredett a legtökéletesebbre!

„Panaszolt véleménnyilvánításai, nyilatkozatai tartalma alapján az Elnökség megállapította, hogy magatartásával megsértette a Fidelitas és a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség tekintélyét, jó hírnevét és az Alapszabályban foglaltakat. Megsértette egyúttal a Szabályzat 6.§ (2) bekezdését, mely szerint a közösségi médiumokban történő véleménynyilvánítás során a tag köteles a Fidelitas alapelveinek és jogos érdekének következetes képviseletére és érvényesítésére.
Fentiekre tekintettel a kizárás alkalmazását az Elnökség indokoltnak találta.”

Őszintén mondom, nagyon irigylem Simicska Ádámot!
Irigylem, mert írásos dokumentuma van arról, hogy kizárták, s még megfelelő indokokkal is sikerült alátámasztani ezt a rendkívül komoly döntést!

Utóirat:
Jómagam, nyilván több évtizede sértegetem magatartásommal a fideszt, közösségi médiumokban próbálom – állítólag – rendre és következetesen lejáratni a meghasonlott és egykori önmagával gyökeresen szembe fordult szervezetet.
És semmi, de semmi nem történik…

Na, ezért irigylem ma Ádámot és az Édesapját!

A világ minden kincséért sem gondolnám, hogy egy papot faarccal, a maga zárkózottságában, no meg reggeltől estig reverendában kell elképzelni!
Ők is hús-vér emberek – egyre inkább mutatják és hangoztatják is ezt!

Nem múlhat el úgy hét, hogy ne szóljanak hírek egy-egy főtisztelendő legeslegújabb akciójáról, hóbortjáról, vagy éppen attrakciójáról.

Ki ne emlékezne szívesen az első hírekre a rédicsi guruló lelkipásztorról? A gördeszkás pap azóta ünnepelt sztár lett a világkiállításon – igaz, csak a szlovén sátorban…-, most pedig hatalmas iramban deszkás pályát és múzeumot épít, így gondoskodva a további világhírről… Most éppen Székelyhídra hivatalos, Böjte Csabához megy vendégségbe…

Egy paptestvére a közelmúltban mutatta be kiváló énektudását, amikor egy esketés kapcsán élőben nyomta a Hallelúját – persze, a leginkább annak könnyűzenei változatát! A siker nem maradt el!

A napokban még őt is felülmúlta egy reverendás pacsirta, amikor elindult, sőt meg is nyerte az ukrán Voise-t! Az ő készülő lemeze nyilván világsikerre számíthat – nem tudni ugyanakkor, hogy neki is szembe kell-e találkozni a végtelenhosszú, üres padsorokkal a vasárnapi szentmisén?

A szent emberek amúgy imádnak motorozni, méretes szörnyetegeikkel a templom előtt pózolni,

s ha úgy adódik, még film is készülhet róluk, amiben ecsetelik, mennyire élvezik a száguldást… a pálinkafőzést, és igen, olykor még a szerelem is megérinti a szívüket…

Ahogy ez történhetett az általunk többször is bemutatott Róbert Atyával, a híres neves, fürjeket nevelő főtisztelendővel, aki mostanra csak egyszerűen Robi apuka lett, három gyermekét boldogságban nevelve…
Korábbi írásunk: http://revolucio.blogin.hu/2016/04/14/robert-atya-furj-farmja-szombathelyen-kopogtat/

(…)
Végül egy igazi gyöngyszem!
Ha jártál mostanában a szombathelyi belváros egyik – persze csak a közelmúltig – legforgalmasabb területén, bizonyára magad is elcsodálkoztál! Kaotikus állapotok, teljes közlekedési káosz jellemzi a Berzsenyi tér, Széchenyi és Szily János utca – vagyis a nagytemplom! – környékét. Vállalkozások sora került a tönk szélére, hivatalok, rendelők vendégei és betegei kénytelenek naponta megszenvedni, akadnak vendéglátó egységek, melyek már lehúzták a rolót, s az idősek élete szó szerint megkeseredett az elviselhetetlen por és mérhetetlen zaj okán. SEBAJ!!! ( Bár az idősek leromlott életminőségéről már volt szerencsénk írni az épülő Haladás stadion kapcsán is – ott sem igazán érdekelt senkit e felvetés…)

Persze, mindenre lehet legyinteni, tudományos magyarázatokkal élni, meg a közösen vállalandó áldozatokra hivatkozni – ami sok az sok! Jó lenne már túlesni az egész felforduláson és persze meglepődni, milyen további bénulást okoz majd a végállapot! Vitatkozni ugyan nem érdemes a már eldöntött tényekkel, de mostantól a mozgásukban akadályozottak jobb, ha elköltöznek Szombathelyről – itt a séta birodalma lesz minden talpalatnyi hely, akinek kocsija van, jobb, ha már a peremkerületekben leparkol!

De ugyan, minek ez az egész??? Bizonyára mindenféle számítások és kalkulációk születtek már korábban arról, vajon mit eredményez az újabb több ezer négyzetméternyi kockakő, vajon miért is kellett megszabadulnunk árnyat adó fáktól, miért volt fontos, hogy a megyeháza és az egyetem előtti térség sétatérré változzon… Azt nyilvánvalóan csak kevesen tudják, vajon miért is volt szükség erre a hatalmas rekonstrukcióra?
Még jó, hogy az interneten böngészve, egy mindenhez a legmagasabb fokon értő személy – természetesen egy katolikus plébános…- oldalán szinte egyszerre mindenféle kérdésünkre magyarázatot kaphatunk!

Mert ki ne tűnődött volna el, vajon, miért is kellett felborítani az eddig jól megszokott és így is csak szűkös parkolási rendet, miért kell szinte ellehetetleníteni bizonyos területek működését? Vajon, mért volt szükség a több száz esztendővel ezelőtti forgalmi viszonyokra jellemző „üres térség” létrehozására? Nos, a válasz mellett még azt a fontos kérdést is megválaszolja a „szaki”, hogy vajon, miért is nem akaródzik Ferenc pápának új püspököt kinevezni Szombathely élére. Ezzel összefüggésben ismét megerősíttetünk abban a tudásunkban, mely szerint Veres püspököt „érdemei elismeréseként” vezette a szentatya a fővároshoz kissé közelébb… A gondolatfűzés megfelelően csavaros, bájos a serteperte a püspökszentelés ürügyén, tehát, kéretik kissé lassabban végigolvasni és eltöprengeni:

„Mára megértettem, hogy miért késik az új szombathelyi püspök kinevezése. Most is a Szentatya gondoskodó szeretete nyilvánul meg.
Amikor Veres András püspök úr Győrbe került, maga nyilatkozta, hogy a Szentatya gondoskodó szeretete nyilvánult meg abban, hogy Győrbe helyezte, ugyanis mint a Magyar Püspöki Konferencia Elnökének így könnyebb megfelelni, mivel lerövidült a távolság Budapest irányába Győrből.
Most megint a Szentatya gondoskodó szeretete nyilvánul meg, miszerint tudomására jutott bizonyára, hogy nagy építkezés és szépítkezés folyik a székesegyház és a püspöki palota előtti téren. Nos ilyen körülmények között nem lehet püspökszentelést végezni a székesegyházban. Hol parkolnának a meghívott méltóságok, vendégek? Az egy évvel ezelőtti figyelmessége nem lankadt a Szentatyának. Gondolom most a Szentatya kivár.”

Ennyi a tudományos magyarázat. Ezért hát a végeláthatatlan felfordulás, melynek végén nyilván püspökszentelés is lesz Szombathelyen! Tán még Ferenc pápa is újból ideígérkezik, akár Hende meghívásának eleget téve…ugye? Csak győzzük kivárni! A Szentatya megrendelte, az EU megfinanszírozta, hős városvezetőink rábólintottak, mi meg csak várakozzunk békésen és szájtátva! Ez is igen rendjén való a segítés, meg persze Szent Márton városában…

Amúgy ismételten hangsúlyozzuk, hogy a fenti idézet egy főtisztelendő, naná, hogy egy katolikus pap facebook oldalán található, ahol néhány jópofa képecske is megtekinthető – a lábaik helyett püspökeinek fejét mosó – Ferenc pápáról… sok más egyéb, válogatott locsogás mellett!

Kis esti elfoglaltság, némi szórakozás a plébinek is jár… ugye?
A hívekből ismerősök lesznek, gyónás helyett lájkolnak, s ha tanúságtételre készülődnének, ott a hely a kommentek között…

Ámen!

Száztízedik születésnapja alkalmából írok a Nemzet Nagymamájáról.

Igen, arról a drága nagyanyóról, aki alig egy évtizede még velünk ünnepelhetett, s a tortáján lobogó száz gyertya fényében még megcsodálhattuk jóságos lelkét.

Jászai Jolán – Jászai Mari színművésznő unokahúga – száztíz esztendővel ezelőtt, a szűkebb pátriánkhoz közeli Rábatamásiban született.

Viszonylag későn, 1985-ben fedezte fel őt a színházi, filmes világ. Csak nyugdíjazása után 1984-ben egy Jászai Mari tiszteletére rendezett ünnepségen hallotta szavalni őt az akkori győri színházigazgató, Bor József, és rögtön színpadi szerepet ajánlott neki Ödön von Horváth, Mesél a bécsi erdő című darabjában. Jászai Joli számos filmben is bizonyított: a Szerelem első vérig a Szerelem második vérig, a Csók, anyu, az Édes Emma, drága Böbe, a Napló apámnak, anyámnak, a Hetedik szoba és a Sztracsatella című alkotásokban…

Jászai Joli színművésznő tehát igazándiból 78 évesen született! Előtte, szülei akaratának engedelmeskedve a Győri Állami Tanítónőképzőbe járt, majd miután 1929-ben megkapta képesítését, Rábatamásiban – szeretett szülőfalujában – tanított.

A második világháború után, férjével Pécsett telepedtek le, és újra csak tanítani kezdett. Jászai Jolán tanítónő öt gyermeket nevelt fel. Férje elvesztése után még a nyugdíjazása napjáig napközi vezetőként tevékenykedett.

Csak kevesen tudják, de a „művésznő” csodálatos verseket is írt, melyek a mai, felfordult világban sokan csak egy legyintéssel intéznek el.
Valódi lélekkel, valódi egyszerűségben formálta sorait, hogy a versei képesek legyenek a valódi öröm közvetítésére…
Az ezer kötődéssel Vas megyéhez is mindvégig hűséges Jászai Joli nagymamára emlékezni jó, derűje örök érvényű, s talán egyszer majd megértjük, miért is volt képes mindhalálig derűvel szemlélni az életet…

Szórd a Szeretetet!

Ne kérdezz senkit, ki vagy és mi leszel,
A fontos, hogy Szívedből mindig hitelezel.
Ha nem süt a Nap, Te legyél a sugára,
Ragyogjon a szemed mások mosolyára!
Akit bánat bénít, melegen vigasztald
Simogató szóval, ne küldd el, marasztald!
Öregnek, gyereknek mondj mesét ha kérik,
A szíved mondja halkan, legjobban így értik.
Szórd a Szeretetet, mint a Nap a sugarát
így leszel boldog majd itt és Odaát!

Az egykori, alcsúti ganézás titkaiba nemzetét pajkosan beavató hatalmasság útra kélt, és Bözsi néni nagygéci lelkendezései után Kínába, a Mennyei béke terére sietett, hogy koszorújával kifejezze (pártja és kormánya) a hozzá hasonlatosak elkötelezettségét a kommunista hagyományok mellett.

Mélán baktatott Orbán a traktorkeréknyi gezmet mögött, mert talán már akkor is izgatottan várta az élete főművének számító csoportkép elkészültét!
Igen, „lelki szemei” előtt látta már, amint Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, Recep Tayyip Erdoğan és Aljakszandr Rihoravics Lukasenka illusztris társaságában toporogva mutathatja hátsó fertályát, talán éppen Európának, de a leginkább nekünk, magyar alattvalóinak.

Bátyka és csapata – a mostanáig legutolsónak vélt európai diktátor, Lukasenka, szerető népétől kapta ezt a bájos elnevezést – odáig lesz majd Alcsútdobozhy Orbán Viktor látásától! Nyilván ezt gondolva nyalogatta szája szélét az őt szokás szerint megrettentve követő asszonykája társaságában, midőn a kínai fiatalok vérével szennyezett tér emlékműve előtt parolázott… Lévai Anikó talán még emlékezhetett az 1989-es esztendőre, amikor fiatal – és persze demokrata – férje oly harciasan tombolt, valahányszor szóba került a szabadságvágyukat kifejező kínai egyetemisták, meg az őket lerohanó kommunisták afférja, ott a Tienanmen téren…

(A világ leginkább az 1989-ben kíméletlenül elfojtott Tienanmen téri diáktüntetésekről ismeri a nevét, mely a Tienanmen téri vérengzés néven vált az egész világon hírhedtté. A tér neve összeforrt a politikai diktatúrák elnyomása elleni tiltakozás fogalmával.)

Bözsi néni, meg a röfik után pacsizni ment Orbán a világ ma élő legjelentősebb diktátorai közé. Pózolni egy közös kép erejéig – mely fotográfia végül elkészült, a középpontjában egy „derék” fiatalemberrel. Bátyka fiacskája éppen úgy néz a magyar miniszterelnökre, mint ahogy Orbán tekintett néhány nappal ezelőtt a Bözsi néni disznaira. Barátságosan… Talán, csak azt nem kérdezte meg az ő drága Bátykájától, vajon ki is ganéz e nyomorultul megalázkodó figura alól…

Николай Александрович Лукашенко fintora mindent elárul! Parolázott ő már Medvegyevvel, akitől pisztolyt kapott ajándékba, vigyorgott már Obama és a first lady társaságában, bámult az objektívbe Benedek pápa oldalán – no, de az alcsúti röfi-diktátor láttán bizony csak somolyogni volt kedve… Talán a méltóság volt, ami a leginkább hibádzott, ennek a tizenéves belorusz fiúcskának? Talán csak nem értette, mit keres a diktátorok közt egy jelentéktelen kis ország pökhendi törpikéje?

Soha nem tudhatjuk meg a választ, legalábbis a valódi választ biztosan nem!

Talán a magyarüdők, vagy a nyócnyócvannyóc megírja majd, miként járultak a fenti országvezérek Orbán elé, keresve az ő becses kedvét, talán kiderül, miért is kellett ez a mérhetetlen felhajtás – miközben kies hazájában éppen szorgos kezek kapirgálják lefelé a Brüsszel megállítására ösztönző óriásplakátokat.

Talán kiderül! S ha mégsem, akkor sem lesz baj!
A fontos, hogy a röfik után kipipálhatta Bátyka és fattya lenéző pillantásait a mi kedves vezetőnk, akit jövőre elsöprő többséggel választanak újra Ázsia gyarmatán, Magyarországon!