Bicikli

Ernő, az élet kiválasztott és elkényeztetett gyermeke csudálatos életet élt. Senkije sem volt neki, és semmije sem egyáltalán, álmodni nem lehetett ennél nagyobb szabadságot, amelyet a munka, evés, alvás szentháromsága töltött ki olyan tökéletességgel, hogy hősünk jó úton haladt a megbuddhulás felé. Vágyai, következésképp kínjai sem voltak, amikor hirtelen beütött a ménkő, mert fölemelte a fejét az utcán.

A szürke betonon, az ólmos ég alatt poroszkált hazafelé, amikor suhanást hallott hirtelen, és nem varjak iramlottak el mellette, hanem valami szivárványos Isten csodája, kerekeken. Felfedezte a biciklit, ami nem is bicikli volt már, hanem kerékpár, ettől kárhozat költözött a szívébe, és félelem meg reszketés. Beleremegett, hogy ő akar, beléköltözött az öt éves gyerek kérlelhetetlen álmodozása. Látta magát suhanni, visszaszállni, megmekkent tehát magyarán beszélve.

Bekopogott a szomszédhoz, hogy a fura, világító képernyőn keresztül, ami mindent tudott a világról, mutasson neki álmokat, és közös erővel fölfedeztek egy csodajárgányt, ami viszont kéthavi fizetésébe került. Ernő nem hátrált meg a tornyosuló akadályok előtt, nem evett annyit, nem világított és nem fűtött. Arca kiélesedett, tekintete megacélosodott, izmai megszálkásultak, mint egy magát sanyargató szerzetesé. Kemény menet volt, de fél évnyi aszkézis elégnek bizonyult, hogy ott álljon az asztalon a töméntelen pénz, amennyit így egyben még soha nem is látott, de a boldogság ígéretét hordozta magában.

Ünneplőbe öltöztette rezgő szívét, elgyalogolt a bicikliboltba, és szerzett. Meg minden hozzá valót is még, sisakot, pumpát, lámpát, és olyan zárat, ami hét nyelven beszélt, és már a látványa is elég volt ahhoz, hogy minden ártó szellemet és lopni vágyó emberi rohadékot messzire riasszon. Ernő a kapuszínbe állította a teremtés csodáját, és ünnepelni hívta a szomszédokat. Mutogatott, magyarázott, csak egyet nem mert tenni vele, kerekezni rajta, mert már látta, ha akárhol egy percre is odahagyja, azonmód viszik el tőle enyves kezek. S így, ahelyett, hogy a flaszteron parádézott volna vele és lányokat hódított volna, csak munkába menet és jövet simogatta meg a szemével a biciklit. De jó volt a tudat, hogy van.

Aztán egyik reggelre kifordult sarkaiból a világ. Ernő kilépvén a kapuszínbe a porban csak a kerekek nyomát találta, amit hűlt helynek neveznek népmesékben. És hosszú percek kellettek ahhoz, hogy felfogja, szívének egyetlen virágszálát ellopták, megbecstelenítették, és most éppen valami idegen segg ringatózhat rajta, amibe szörnyű volt még csak bele is gondolni. Mintha az oltárnál hagyták volna faképnél, bizsergést érzett az ágyékában. Viszont elhatározta, hogy nagyon kemény lesz, mint a Chuk Norris, vagy az a Van Damme, olyan. Szája azt hadarta, hogy nem idegeskedek, attól nem lesz jobb, a szíve azonban cafatokban lógott, ez abból is kitetszett, hogy olykor előbugyogott belőle: én azért megdolgoztam. Ilyenkor kicsit elcsuklott a hangja.

Senki nem tudta, hogyan kélt lába a biciklinek a zárt kapu mögül, valami belső ellenségre gyanakodtak, s okkal, de nem kellett sokáig. Két nap múlva meglett a csavargó, három sarokkal arrébb támasztotta a falat, mintha a tétlenséget elunván csak sétált volna kicsit a környéken, és megpihent. Amint újra érinthette, Ernőt azonmód szállta meg a rettegés. Fogta a biciklit, levitte a pincébe, annak is a sarkába, és letakarta, hogy föl se lehessen ismerni sohasem. Kulcsra zárta a pince ajtaját, lelakatolta a pincébe vezető lépcső bejáratát, és fecnit függesztett a kapuszínre, hogy a lakók zárják kulcsra azt az ajtót, amit kívülről amúgy sem lehetett másképp, csak kulccsal nyitni.

Viszont elveszett az utolsó esély is, hogy valaha használja ezt a csodát, a lakók szerint meghülyült, és ebben volt is valami. Mert a munka, evés, alvás triumvirátusba, amely életét tökéletessé tette, amíg nem volt ennyire gazdag, most már, amikor otthon volt, beléköltözött a házőrző kutya lelke is. Óránként ereszkedett alá a pincébe, lakatot nyitott meg zárakat, elemlámpával a sarokba botorkált, megsimogatta a drótszamarat, amitől az bánatosan iázott. Amikor megbizonyosodott, hogy egyetlene ott van, visszafelé kulcsozott meg lakatozott, de, amint fölért a lakásba, már fordult is volna vissza. Pokol lett az élete, és nem sejtette miért. Buddha viszont merengőn mosolygott, hogy már megint igaza volt, és bánatosan legyintett, hogy az ember menthetetlen állatfajta. Bizony, így van ez.