Berlusconi bácsi biztosította Orbánt, hogy ő mindhalálig kitart mellette. Szép ez a szerelem, és már régóta hömpölyög is. Orbán fasizmusa voltaképp Berlusconiból sarjadt, mint faékből kerge szára, a degenerált ordítozását – Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok! – is tőle lopta (Forza Italia, ugye). Tényleg, használja még miniszterügynök elvtárs az eltorzult szájú és agyú csatakiáltását? Nem tudom, manapság nem szoktam miniszterügynöki delirálásokat nézegetni, és akármi is lehet. A csuhásokat sem parancsolja térdre már, ki tudja, hol tart az ő eszmei színeváltozása, milyen agymacskája van épp, lehet, hogy indiánból eszkimóvá változott, minden előfordulhat ugyanis.
A fasiszták meg a nácikok szeretik egymást és hűségesek is a cimborájukhoz. Az SS brigantiknak is a hűség volt a becsületük, a magyarok kitartottak. Szeretik ezek a színházat, de ez momentán mellékszál. A világra szóló cimboraságnál tartottunk ugyanis, amit a magyar meg az olasz futballbolond tart egymással kifulladásig. Amikor Berlusconi két szépészeti műtét és három bírósági tárgyalás után és közben lábadozott, ez a mi saját bejáratú Cipollánk is mindig mellette állt a vérzivatarban. Különös tehetsége van megtalálni a világ hülyéit, Trumpot, ilyeneket, hűséget tenni nekik, ha az ország beledöglik, akkor is. Mindez ő baja, viszont a mi tragédiánk, mert ez az ország jó érzékkel állt mindig a vesztes barmok mellé, mint ahogyan most is oda igyekszik.
Nem állhatom meg, mert eszembe jutott, hogy egy röpke gondolat erejéig azért meg ne emlékezzek egy másik élete végéig kitartó és hűséges párocskáról, akik mintázzák itt nekünk a Berlusconi-Orbán románcot, és ők pedig a Duce meg a Führer. Ezek is fogták egymás kezét a cifra befejezésig, midőn az egyik saját magát vonta ki a forgalomból, a másikat a kedves népe részeltette a kegyekben. Ilyen mérvű párhuzamosságokkal most is maradéktalanul elégedettek lehetnénk, de ez csak ábránd. Kósza cifraság. Ott, a múltban is egyik tanult a másiktól, a szerepek olykor fölcserélődtek, a monolit gonoszság viszont maradt, mondhatni, az volt a térkő, amelyen elnyugodtak, hogy ma már csak sercegő, vibráló filmek őrzik az emlékeket. Viszont Orbán meg itt van nekünk épp jelenidőben.
Most derült ki egyébként róla, hogy nem taktikailag, stratégiailag, politikailag, tehát hűvös megfontolásból gonosz fasiszta, hanem génhiba okán. Rendszerének fasizmusáról már rengetegszer meséltem, s most engedtessék meg nekem, hogy a tankönyvi ismérvek sorolásától eltekintsek. Mert, hogy újólag eldadogom a jól ismertet, annak egy és kizárólagos oka az a rádöbbenés, hogy nem felvett szerep a nácizmusba hajló fasizmus egyetlenünknél, hanem kiérlelt világlátás, a sors maga. Ugyanis, ha eleddig azt hihettük, lesz majd valahol egy határ, ahol megtorpan csak a már csak a jó ízlés miatt is, kiderült, hogy ilyen nincs, holott a romlás útján való kitartó haladás nem szükségszerű, viszont számára móka és kacagás.
Mert gondoljunk csak bele. Most, hogy bevallottan, de színleg vonakodva végre megtér az európai szélsőjobb kebelébe, ezt azzal a szemmel nézzük, hogy nem kellene megtennie. Azért nem, mert a hosszú évek kitartó munkájával nevelgetett rajongótábornak teljesen mindegy, hogy imádatuk tárgya merre jár épp az eszmék dzsungelében, mikor mondja a totális ellenkezőjét annak, amit akár öt perccel azelőtt állított, ezek bégetnek egyet, és mennek a kolomp után. Ez már nem szavazatszerzés, mert nem kellene átmennie nyíltan neonáciba, mégis megteszi, hogy hosszú vándorlása véget érjen, és végre otthon érezhesse magát. Fölösleges és nincs mit ezen szépíteni. A magyar közélet, az Unió töketlensége egyenes utat biztosított számára, hogy ez megtörténhessen.
Ilyen szempontból lesz mérföldkő, ha így vagy úgy, kilép a Néppártból vagy kirúgják, érdektelen, de ez lesz az a pont, amikor egy cezúra után mindenkinek tudnia kell, kivel áll szemben, és azt is, hogy attól fogva a legkisebb engedékenység, kollaborálás, félre nézés háborús bűn, hazaárulás, hogy ilyen emelkedett és giccses képet használjak, és mégis így van. Új fejezet kezdődött, nincs bocsánat és nincs kegyelem. Mert ahogyan ezek összeterelődnek, és a végsőkig kitartanak egymás mellett, mert közös a vallásuk, úgy csak hasonló habitus lehet eredményes a sötétség ellen. Ilyen bonyolultan egyszerű az élet, amelyben mindenkinek megvan a maga feladata. Nekem, hogy írjak, a munkásnak, hogy sztrájkoljon, a népnek, hogy tüntessen, és legfőképp, hogy ellenük szavazzon, amíg még lehet.