Tordai Bence, a Párbeszéd mókuskája vagy illetlen ember, vagy pedig nem, mindenesetre letegezte nagyméltóságú Orbán Viktor Mihályt, és emiatt most sokan fel akarják négyelni vagy karóba húzni, ő pedig saját magát faszagyerek forradalmárnak képzeli.
Mindkét opció baromság. Mert ugyan lehet, hogy párszáz évvel ezelőtt egy ilyenért tényleg a vérpadon végezte volna, máma viszont csak bunkónak tartják. Emellett pedig Orbán Viktor Mihályt naponta százak és ezrek tegezik le ebben az országban, sőt, ennél cifrább dolgok is történnek vele verbálisan, és mégsem hiszi egyik mosdatlan szájú sem, hogy ettől a gesztustól ő hős partizán lenne.
Ami miatt ez a Tordai most azt képzeli, hogy mesebeli alak lett, az ez: „Botrányhős semmiképpen nem akarok lenni, de érdemes erős eszközöket használni ahhoz, hogy lebontsuk azokat a hatalmi kulisszákat, amik sokak szemében sebezhetetlenné és támadhatatlanná teszik a miniszterelnököt.”
Az ilyesmiken már rég túl vagyunk. Milliók tegezik Orbán Viktor Mihályt, akik pedig nem, azok kezet csókolnak neki, és földhöz verik magukat alélásukban, ha a lába nyomát nyalogathatják. Ők akkor sem tegeznék le az istenüket, ha migráncsok potyognának az égből, mert vannak a világon örök dolgok, s számukra ez a szaralak az.
Tordai mókus gesztusa, hogy a tegezéssel üt rést a monolit Orbán szobron, tehát úgy hülyeség, ahogy van. Ha már ellenzéki képviselő az ember, és így része a NER gépezetének, akkor más dolgokkal is foglalkozhatna, mint állítólag felszabadító hatású nyelvhasználattal. Az égő házból ugyanis nem a plüsskutyát hozzuk ki elsőként, hanem az igazit.
Viszont érdekes dolog ez a tegezés-magázás dichotómia. Kies hazánkban is akkor ütötte fel a fejét a magázás a XVI. században, amikor a társadalom végképp kettészakadt eltartókra és eltartottakra, ami ilyen utóbbi ez az Orbán Viktor Mihály is, és azokat kellett a tisztelet jeléül magázni, akik élősködők voltak.
A hőskorban tényleg veszélyes játék volt, amit ma űz ez a Tordai Bence, ugyanis, ha akkoriban volt illetlen, az alacsonyabb rangút ki is végezhették. Az uborkafán azonos ágon himbálózók viszont csak párbajoztak egymással, ha rosszul használták a nyelvet. Viszont az alacsonyabb rangúval szembeni gorombáskodás egyáltalán nem járt retorzióval, mint ahogyan most sem.
Erre pakolódott rá még Széchenyinek köszönhetően az önözés kínja, amely tovább nehezíti az őszinte kommunikációt. Milyen egyszerű azt mondani, elmész te a nuniba, még az is megy, hogy elmegy maga a redvesbe. Mindez úgy viszont már mókás, hogy elmegy ön a büdös jóniba. Milyenmá’ ez így, semmi zamata sincsen.
Ettől a magázás dologtól meghülyülnek az emberek egyébként is. Heigl osztályfőnök úr például a gimnázium harmadik osztályától a lányokat magázta például, így adva hamis tiszteletet nekik, míg minket viszont még negyedikben is tegezett, amiből az következhet, hogy semmire sem tartott.
Orbán Viktor Mihályt az álmoskönyvek szerint meg azért kellene magázni, mert közjogi méltóság. Ezt az ellentmondást oldotta fel egy kommentelő a maga őszinte módján:
„Ha Orbán ugyanolyan ember lenne, mint a szomszéd, akkor semmi gond nélkül lehetne tegezni, csakhogy a csúti teknővájó tolvaj egy beképzelt, arrogáns, kisebbségi komplexussal küzdő pszichopata. Emiatt azt gondolja, hogy a magázás, neadjisten az önözés neki magától értetődően jár. Kurvára téved, mert részemről még a “te tetű” megszólítást sem várhatná el.”
Ez nagyon bájos, ellenben bizonyság arra, hogy Tordai Bence mókus felszabadító akciója miért is röhejes. Az istenadta rég messzebb jár – ahogyan példánk is mutatja -, mint azt ő akár képzelhetné, így csak a szart paskolgatja, és ettől boldog. Lelke rajta.
Viszont Orbánt tényleg érdekli, hogy tegezik vagy magázzák. A régi időkben, amikor még futballoztam vele meg ellene, az interjúk során is per tu volt a manus, egyszer azonban, amikor kezdett kinyílni a csipája nagyon, azt mondta a képembe a kávéházi asztalnál, hogy mostantól magázódunk csakis. Jóvanbaszdmeg, ezt gondoltam magamban akkor, és láthatjuk is mivé lett ez az ember.
Göncz Árpád viszont, amikor köztársasági elnökként először volt módom vele találkozni, és vártunk rá az operatőrrel, amint megérkezett, és berontott a szobába, csilingelő hangon és vigyorgó szemekkel már az ajtóból kiabálta: szevasztok, sokat vártatok? Tessék választani. Illetve hát és sajnos, már nem lehet.