Imareggeli

Sok mindent hallottam már hosszú életem során, de ilyet még nem, bár soha nem késő felfedezni a világ ismeretlen csodáit, mint ez is. Ennek, mármint, hogy kies hazánkban ezentúl imareggeliket rendez a CÖF-CÖKA, inspirálandó a keresztény értékek védelmét, annyira nincs semmi értelme, hogy az ember óhatatlanul úgy véli, mégis van, mert ekkora ökörséget magáért valóan kitalálni nem lehet, a hülyeség sem végtelen, illetve belegondolva mégis.

Több megfontolandó dolog van itt, az első a szertartás folyásának leképezése, hogy mi történik egy ilyen szakrális zabáláson, hogy illik-e rágás közben imádkozni, vagy mi a sorrend, vagy a menü, milyen a keresztény früstök tartalma, jár-e hozzá reggeli feles, kávé, vagy csak szenteltvizet isznak. Mindezen elgondolkozunk majd, és a belészuszakolt spiritualitáson is, mert, mint hallottuk, létjogosultságát az adja, hogy az ima által kapcsolatba lépünk Istennel, az étkezés segítségével pedig az univerzum részévé válunk.

Nos, ekkora baromságot ritkán hallani, még ha ferences szerzetes is mondja, viszont a CÖF-CÖKA részéről ezt megszoktuk, mondhatni, mást nem is várunk, mert, aki eladta a lelkét az ördögnek, az fizet érte, mint ezek is, akik már nem tudják, milyen cirkuszi előadásokkal szolgálják meg a milliókat vagy milliárdokat. Most épp ilyennel. Bár nem tudni, a havi szeánszokon kik és mennyien vehetnek majd részt, de, hogy a lágytojás zabálásától szerte a világon szárba szökik a hit, az hétszentség.

De nézzük először a gyakorlati részét, hogy mit takar az imareggeli. Ha ilyen kukacoskodó nyelvész lennék, akkor azt feltételezném, hogy imát reggeliznek, előételnek miatyánkot, főételnek üdvözlégyet, de ez olyan lenne, mint a fényevés, amibe köztudottan bele lehet pusztulni. Más felfogásban imakönyveket szervíroznának apróra vágva vagy darálva, rántva vagy sütve, esetleg főve, de fokhagymás szósszal mindenképp, egyrészt az ördög ellen, másrészt meg, mert amúgy túl száraz lenne a falat.

Ha ezt elképzeltük, gondoljuk el azt is, hogy ez nem lesz egyéb, mint egy nagy zabálás ájtatoskodással fűszerezve, közben az üldözött keresztényekre gondolva, akik étlen-szomjan bujdokolnak a sivatagban. Mert értük szól a zabálás elsősorban, s valahogy nem látom be, a dzsihádista barom – aki ugyanolyan, mint a reggelizők csak ellenkező előjellel – ettől mért ne fejezné le a reszkető vértanút, mert a tojásnak, kalácsnak, szaláminak és dzsemnek ilyen varázshatása nincsen.

Vagy csak egy sima ima lesz a zabálás előtt, hogy aki ételt, italt adott, annak keze legyen áldott, és akkor az ember az anyukájára gondol, a nagyira, de a hitért zabálók esetében a szakácsra és a pincérre, akinek majd illik borravalót adni. Tíz százalék. Továbbá és mindeközben eszébe juthatna a reggelizőknek Schopenhauer tétele, aki elszégyellte magát, hogy nem lehet a szenvedésről elmélkedni, miközben ürücombot zabál. De a német becsületes ember volt, nem ilyen kommunista-keresztény, és akkor a dolog ezen részével rendben is volnánk.

Most jön a szakrális rész. Hogy a jámbor szerzetes szerint ez arra jó, hogy Istennel kapcsolatba kerüljünk, és részévé váljunk az Univerzumnak. Erről rengeteget tudnék mesélni, megpróbálom rövidre fogni tehát. Hogy a jámbor szerzetes az étkezéssel válna az univerzum részévé az csak üres színpadi duma. Már születése óta az a kisujja bütykétől a feje búbjáig, minden egyes atomja egy távoli csillagban keletkezett, s ezt akkor tapasztalhatja meg a legjobban, ha majd – Babitscsal szólván – elomlik és puha sárrá rothad.

Hogy az imával jönne közelebb az Isten, azt is erősen kétlem, mert ő nem ücsörög valahol, mint a kifestőkönyvekben, hanem mindenütt ott van, ilyképp benne csücsül a szerzetesben is, sőt, az iszlamistában is benne csücsül, aki keresztényeket gyilkolászik, csak őbenne másképp van jelen, ilyen sátáni formában. Sőt, ha a szerzetes imával akarja Istent lecsalogatni a fáról, akkor voltaképp agnosztikus, tehát eretnek és megégetendő. Szóval meg kéne gondolni, miket beszél az ember.

Illetve nem kellene belekürtölni a nagyvilágba, mert még hülyének nézik. Mindegy, ennyivel is gazdagabbak vagyunk, hogy lesz imareggelink is. Sajtóreggeli, üzleti reggeli, munkareggeli már volt, ilyen még nem. Ahogyan az eddig meglévő reggelitípusok is csak a pénzről és a hatalomról szóltak, ezzel sincs ez másként, szóval és végül, mintegy összegzésként, és új kontextusba helyezve, amíg ők valami távoli és ismeretlen veszedelem ellen zabálnak, miközben a szomszédjukban emberek éheznek és fagynak meg, azok számára javaslatom csak egy van: dugják a kereszténységüket a valagukba. Ennyi csupán.

Örök világosság

Elfelejtettek szólni az utolsónak, hogy kapcsolja le, ezért egy hete éjjel-nappal szügyig fényben van a Puskás Aréna, pedig semmi sincs benne, és jó darabig nem is lesz. Vagy, amikor suttyomban felszentelték, a plébános be volt tépve, a temetési résznél nyitotta ki a szertartáskönyvet, örök világosság fényeskedését kérte az ojjektumra a’la Szalacsi bácsi, és ami most történik, az nem egyéb, mint Isten létezésének bizonyítéka, hogy értelmet nyerjen a kereszténydemokrácia. Vagy nem.

Különben sem viccelődünk a hittel és vallással – dehogynem, főleg az Orbánéval, mert nincs neki. Egy rosszul szabott gúnya csupán, ráadásul félregombolva, persze, hogy röhejes. De most nem a hitetleneket ostorozni gyűltünk egybe Buddhában testvéreim, hanem megfejteni azt a titkot, mi az anyám búbánatos valagáért nem lehet lekapcsolni a villanyt abban a rohadt stadionban. Ebből nem trehányság fog kiderülni, hanem ontológia, az élet értelme és értelmetlensége.

De legfőképp a NER fölösleges és káros volta, indokolatlansága és a vezér piti pöcssége, illetve a csinovnyikok csótány-, oder légypiszok szerűsége és volta. Egy trágyadomb az egész díszes kompánia, akiknek a létezése egyáltalán nem indokolható a természet törvényszerűségeivel, de ne szaladjunk ennyire előre a konklúziók tengerében. Kiindulási pontunk, hogy az ember, mint a teremtés koronája, miért emel akármilyen építményeket is, már csak gyermeki kíváncsiság okán mélázunk ilyenen.

Arra kell jutnunk, elsősorban azért építkezik – az ember -, mert valami saját maga számára hasznos és fontos célja van vele. Ezt nevezik funkciónak, amit abban találunk meg, hogy egy épületben lakni óhajt a delikvens, dolgozni vagy imádkozni benne. Ilyen felosztások nyomán nevezi a szakirodalom az építményeket panelnek, gyárnak vagy templomnak. Stadionnak olyasmit neveznek, amelyben sporttevékenységet folytatnak.

Ebben a miénkben ilyesmi nem történik. Nem is laknak benne, traktort sem gyártanak, egyelőre misét sem tartanak, építményünknek tehát néven nevezhető funkciója nincs. Csak úgy van, mint egy szobor vagy emlékmű, esetleg kegyhely. Innen nézvést a permanens kivilágítás értelmet nyer, mint például a Lenin szobor is ki volt világítva itt a mi városunkban annak idején. De nappal még az sem, mert a komcsik materialisták, és tudták, ha a nap süt, a villanyt leoltjuk, mert fölösleges.

Ezzel szemben a fideszisták idealisták, mégpedig a legszélsőségesebben szubjektív fajtából, a monizmus-féléből, amely szerint csak az elme létezik, az anyag csak alárendelt tévképzet. Viszont innen nézvést nem érthető miért lopnak, ami tevékenység erősen anyagelvű, hogy a rosseb se igazodik ki rajtuk. Kereszténységről beszélnek és megtagadják a krisztusi tanításokat, nincs rendszer tehát az agyukban, persze, hogy égetik nappal a villanyt.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak. Mert azt könnyen beláthatjuk, hogy Németh Szilárd kvalitásaival nem filozófiai meggyőződésből ég az a nyüves lámpa. Az sem lehet, hogy napok óta nem veszik észre, mert még a moha is érzékeli a fényt, a világítás oka tehát, hogy ez kegyhely, emlékmű, s mint ilyen jár neki a világosság. Bár úgyis megmagyarázzák, hogy ez direkt volt, terv szerint, vagy valami ilyesmi.

Ha és viszont a kivilágítás marad, akkor az Isten sem mossa le róluk, hogy ez voltaképp piramis, mert mi is lehetne más. Meccset legközelebb esetleg ha tavasszal játszanak benne, addig ott áll magában, mint valami mementó, és mindenki döntse el, mi jut eszébe róla. Nekem Schopenhauer fő művének nyitó mondata: Die Welt ist meine Vorstellung, azaz, a világ a képzetem, ami felfogás hasznos az ilyen vérzivataros időkben, amiben élnünk adatik.

Mert itt Borkai kapcsán olyan letartóztatási, kihallgatási – és minden ilyesmi – hullám indult el, mintha csupa gülenista tábornokokból állna az ország, és ez megmutatja a hatalom igazi természetét. Hogy nagyon be vannak rendezkedve, és nem félnek használni az aljasság eszközét. Ezt egyébként az is mutatja, hogy hiába érdeklődik akármilyen újság, hogy mi a kis maci farkáért ég az a rohadt villany a stadionjukban, még csak annyit sem mondanak: csak. A harc tehát hosszú lesz és véres.

Kampec dolores LVII. – Lélekellátó

Ment tehát Béla, haladt, körötte, akár izgága és elátkozott Jézusok fején a glória, úgy imbolygott a füléből előömlő szappanbuborék, és a fröccsök ura valóban jól látta, a szemén keresztül a lelke bozontjait lehetett nézegetni, a minyonok közeiből, amelyek a macskakövet alkották kínjainak talapzatán, sorra bújtak elő a pipacsok, hogy azzal a buzgalommal porladjanak is el, megalkotva életének guanóját, keményen és vastagon. Így derült ki, hogy Béla, amikor előadta a nem evilágra való csodákat, miközben démonokkal küzdött és a szék fölött lebegett vagy a rigókkal társalgott, akkor nem az őrület ülte torát széttört, rozoga testében és lázas agyában, hanem teljesen logikusan azt tette, amit a szivárványos burok belseje követelt tőle. Így igazolta minden nyamvadt és girhes, szemüveges fizikus előtt jóval azt a nyüves húrelméletet, mert benne ült, állt és létezett az „N”-edik dimenzióban, a buborék belsején ott imbolygott ferdén az ő világa, és csak egyetlen féreglyuk létezett, amelyen keresztül ezzel a másik kintivel kapcsolatba kerülhetett, és ez a kocsma volt.

Így történhetett az is, hogy hiába ment ki a temetőbe rég földdé vált apjával diskurálni, ez az egész csak színjáték volt, mert holt apja ugyanúgy másik világban élt, mint amikor még Béla klottgatyás kölök vagy lázadó kamasz formájában mutatkozott a többiek számára, és ugyanúgy nem volt, mert nem lehetett mondanivalójuk egymásnak, mint ötven éve sem, egyszerűen nem létezett átjáró a másikhoz. Erre kellett rádöbbennie a szivárványos burokban Bélának így vénségére, de ez a ráismerés alkalom volt egyszersmind arra is, hogy végleg megbocsásson az öregnek, mert kiderült, nem ugyanabban a világban éltek, és az egész olyan volt csak, mint árnyképek a falon. Ezzel a rádöbbenéssel azonban kezdeni kellett valamit, mert minden bizonytalanná vált egycsapásra, nem lehetett tudni, mi igaz odakinn és mi hamis, és most értette meg Béla azt is, mért van az, hogy filmként látja az olvasmányait, ott peregtek a képek burkának belső falán, mintha benne élne, így keveredett álom és élet, amit nem lehetett széthüvelyezni, és ezért volt olyan idegen minden közel hatvan éven át. És most is.

Valamit tenni kellett ezzel a friss kínnal, és, ahogyan sántítva poroszkált vissza, a kocsma felé, felfedezte a végtelen hatalmat is, amit ezzel kapott. Ahogyan elkúszott a kukoricaföldek és a kék plakátok szakadozott maradványai előtt, még csak akarnia sem kellett igazán, és ringó tengereken hajózott égszínű vitorlával, olyan volt minden, min a gyurma, amit nem is kézzel, hanem likacsos agyával alakíthatott, és ettől kezdett félni most igazán, mert rájött, hogy amire gondol, azonmód történik meg az árnyékvilágban. Esőt fakasztott a háta megett, miközben maga előtt havat görgetett a szél, a forgatagban pedig vízilovak ásítottak, és minden megtörténhetett. Már épp teljesen elmerült volna a kétségbeesésben, hogy semmire sem szabad gondolnia, mert a falut esetleg fölkapja valami kósza tornádó, amikor beléhasított a felismerés, hogy ez csak az ő burkában történik, és odakint a többiek ugyanúgy zavartalanul élik a koszos mindennapokat, és már azt sem tudta, hogy a világ valóban a jó Arthur módján csak az ő képzete, vagy tényleg minden gondolat csak hazugság, és valóban nem egyéb ez az egész, mint szotyola, vagy hurka meg szalonna, lacikonyha tehát.

Ilyen kínokkal terhesen érkezett vissza az ivóba lételméleti gondok alatt roskadozva, és, hogy meggyőződjön arról, valóban van egy másik világ a sajátján kívül is, megtapogatta a fröccsök ura karját, fejét, füleit, mint az újdonsült világtalan, aki formával pótolja a színeket és távolságokat. A kocsmáros kerek szemekkel nézett, mert sok furát tapasztalt már barátjától, de ilyet még soha, ám ideje sem volt szólni, mert hamar befejeződött a vizsgálat, és láthatóan megfelelő eredménnyel, Béla ugyanis fröccsöt kért. Furcsa mód, mintha valami sátorból hallotta volna a hangot az italmester, de azt hitte, csak a füle dugult el megint. Löttyintett és sprickolt, így tolta Béla elé a feledés és eszmélés elegyét, aki úgy hörbölte a kannás mannát, mint a szomjazó szaharai utas kepiben lihegve, és nem is csalódott, forogni és lüktetni kezdett egy kis rés a buborékon, egyre tágult, mígnem a végén meglátta igaz valójában azt a másik dimenziót, a tetves magyar földet, és bár ne tette volna. Elhallgattak benne egyből a rőzse-dalok, a szivárványszíneket levedlve ott állott előtte ribanc-pőrén a valóság.

Ismerte már ősidők óta, amikor még piaci légy formájában izgett-mozgott fölötte, és kockákon át látta a reménytelenséget kétszáz évvel ezelőtt ugyanitt. Semmi sem változott, a darócgatyás, kapás, kaszás csüngő bajszú egyedek traktoristaként öltöttek új alakot, akkori asszonyaikról lekerült az alsószoknya és zsírfoltos melegítőre cserélték, ordító kölkeik nem a pilincka fáját ütötték veszettül, hanem zúgó műanyag dömpereken nyargalásztak, a vénasszonyok ugyanúgy visongattak a templomban, mint ma, és a bádogbános is ugyanaz volt, csak a hasa nőtt meg az évszázadok alatt. Mindegyik fején ugyanúgy tapadt a haj, és Béla, aki hajdanán légyként járva a világot csak kicsit volt szemtelen, megakapta a lehetőséget, hogy ebben a szappanbuborékban jöjjön újra a világra. De a magasztos kicseszett vele, megmutatva a kínok igazi eleven és süket sötétjét, ahonnan alig lehetett látni, csak a légyszaros ablakon át, és semmi remény nem mutatkozott a Nirvana megváltó semmijére.

Béla rájött hát, hogy mindig itt ült, és örökké itt is fog a viaszosvászon abrosz mellett, mert minden számít és semmi sem használ. Ez a kocsma ablak a világra, ahol módja nyílik kinézni a gömbjéből, hogy végtelen magányában ne őrüljön meg, és aztán ne kezdjen törni és zúzni, hogy a cseresznyefához kikötözve érje aztán az újjászületés kezdete megint, mint már annyiszor. És rájött arra is, hogy a világnak ez a szeglete az, amely ellátja a valóság hidegével láztól reszkető agyát, így az egyetlen lehetőség arra, hogy még egy darabig itt maradjon, pedig nem is akarta igazán. A megvilágosodás kegyes pillanatában azt javasolta a kocsmárosnak, hogy a csehót nevezze el Lélekellátónak, ami frappánsan fejezné ki egyetlen emberhez méltó funkcióját, de, amikor az egyik traktorista belépett, és taknyát szíva kérte a felest, a szappangömb újra bezárult, jelezve, hogy Béla a szivárványszínek alatt fog nyomorultul elpusztulni, végleg egyedül, és menthetetlenül magányosan.