Az egészségügyi séták alkonya

Kinek ezért, kinek meg azért esne rosszul, ha a nagyra becsült választópolgárok eltakarítanák a porondról a tyúkszarban születettet, valamint az egész ótvaros retyerutyáját is természetszerűleg.

Akad olyan bőséggel, aki a mézeskalács házikója sorsa felett aggódik, és még mennyi, aki meg – élükön a tyúkszarban születettel – azért ráncolhatja a zsíros tarkóját, mert költő lehet belőle, és a csillagok meg a göncölök úgy fénylenek majd neki, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.

Morvai Krisztina viszont, a Jobbik Szili Katalinja a nem Európa-kompatibilis náci érzelmű egyedek egészségügyi sétája miatt aggodalmaskodik. Mint a barnainges madám fogalmazott: „Attól tartok, ez lenne az utolsó alkalom – négy évig –, amikor nemzeti érzelmű, bevándorlásellenes magyar emberek tömegesen az utcára mehetnének, ha az ellenzék győzne.”

Ezzel indokolta a madám, hogy mi a búbánatos francért kell még egyet békemenetelni március 15-én, elfeledve azt, hogy ezek akkor is előszeretettel battyogtak, amikor a bevándorlóknak még eszébe sem jutott vándorolni, de ez mellékszál.

Ez a márciusi andalgás egyébként orvosilag is indokolt. A hosszú tél után nagy nehezen kibúvik a tavasz a flaszter alól, és a népek megjáratják elgémberedett csülkeiket, valamint süttetik Janus-arcukat a napsugárral. Böjt is van, le kell dolgozni a rántott húsokat meg a pörküttet, és meg lehet diskurálni a gyarmati lét aktuális kérdéseit.

Ezen túl milyen jó is az, ha az elvtársak találkozhatnak. Mint hajdanvolt május elsejéken, amikor a képen, amelyet választottam az illusztráláshoz, látszik, hogy ezek ugyanazok, akik annak idején Kádár apjuknak is lengették a kalapjukat. Most találtak mást szervilis rajongásuk tárgyául, és ahogyan elnézem az átszellemült arcokat, találnak majd harmadikat is, mert mindegy, csak fizessen.

Ezeknek a horizontja ölég alacsonyan húzódik, és jó szokásomhoz híven az én öreg Svejkemet hívom támaszul, hogy illően illusztrálhassam a nívót:

„…- Tizedes úr – mondta az egyéves önkéntes -, így, ahogy a zengő hegyeket és az illatos erdőket nézi, maga Dante alakjára emlékeztet engem. Ugyanaz az átszellemült költőarc, gyöngéd szívű és lelkű férfi, minden nemes indulatot befogadni készen. Maradjon, kérem, így ülve, oly jól illik ez magához. Milyen lelkesülten, minden mesterkéltség és kényszeredettség nélkül dülleszti a szemét a tájra. Kétségtelenül arra gondol, hogy milyen gyönyörű lesz, amikor tavasszal e kopár tereken tarka mezei virágok szőnyege terül majd el…”

Így valahogy, de haladjunk.

A tavaszi dzsemborin túl más érdekesség is mutatkozik ezzel a gyaloglással kapcsolatban. Mert a visítozó barnainges madám hiába mondja: „A most szövetkezni készülő ellenzék nyolc éven át brutálisan elfojtotta a gyülekezési jogot.” – tudjuk, hogy hazudik.

2006-ban is sikerült fölgyújtani a székesfővárost, utána is battyogtak eleget, és ezután is megtehetnék. Az egyetlen ok és indok, hogy nem gyűlnek össze a rendszer összeomlása után, az lehet, hogy megszűnik az apanázs, a félmilliárd zsebpénz, és akkor mi lesz velük nagymama? Ennek híján megtörik a forradalmi hevület, és hazamennek a legények.

Nem véletlenül mondta azt a főnökük, valami csizmás kandúr, vagy mi a rosseb, hogy ők csak nagy ügyek miatt vonulnak az utcára, és ez ugye, éppen az. A tyúkszarban született feltehető bukása után elapadna a zsebpénz, így nem lenne miből védeni a hazát, meg főleg miért. Ugyanis abban is teljesen biztos vagyok, ha Fletó odavetne nekik annyit, mint a tyúkszaros most, és kapacitálná őket, hogy éltessék, azt is megtennék.

Mert ezek ilyenek, persze a gazdájuk sem jobb. Gannyé, degenerált banda, a barnainges madámmal az élen. Elvek? Ugyan má’, királylány.