Egy szegedi utazási iroda megtalálta a piaci rést, és egynapos felcsúti utazást hirdetett meg légkondicionált busszal potom áron, mindösszesen hétezerkilencszáz forintért, ami a hülyének is megéri – elsősorban annak -, bár ebben a kisvasúton történő zakatolás jegye még nincsen benne, ami a feledhetetlen nap egyik kiemelt attrakciójának ígérkezik.
Eredetileg egy túrát terveztek a ma ismert világ közepére, de annyi hívő akadt, hogy már háromnál tartanak. Mindebből kiteszik, ha a magyar nép szellemi fejlődése kellőképpen hatványozódik, akkor szeretett vezetőnk elhalálozása után, midőn viasz-hasonmása a Kossuth téren lévő mauzóleumban nyugszik majd, és ott kígyóznak a sorok, koporsója pedig büntetésként a Mohamedé mellett lebeg, akkor életében egyszer minden orbanistának el kell zarándokolnia a szent hellyé avanzsált Pancho szarba, különben elkárhozik.
Egyébként ezt a Mohamed koporsója ingást a keresztény fundamentalisták találták ki, hogy borsot törjenek a muszlimok orra alá. De az Orbáné akkor is lebegni fog, erről majd Széles Gábor és találmányai gondoskodnak, midőn a gravitációt is legyőzik mindenféle cellákkal.
A túra egyébként az alábbi örömöket kínálja: meg lehet lesni a már fölemlegetett Pancho Arénát, de nem csak úgy kívülről csodálva, hanem az NB II-es csapat öltözőjében leborulva, ahová különben élő ember be nem teheti a lábát. Aztán a díszpáholyát neki, ahol a szerencsések még szotyola maradékokat is fellelhetnek, amely a szentséges pofák közül hullott le a jó édes anyaföldre.
Én nem akarnék tippeket adni, de ilyen köpet-héjakat árulni is lehetne. Ez nem saját ötlet, hanem a kölökkoromból hozom. Egészen élénken emlékszem arra, hogy amikor engemet a kereszt imádatára próbáltak idomítani, a körülöttem kerengő vernyogó öregasszonyok mindenikének volt olyan szentképe, amelynek a hátuljára egy darab fa volt ragasztva abból a keresztből, amelyen Krisztus urunk kilehelte a lelkét. A barlangjában meg visszaszívta, de ez más kérdés. Annyi ilyen keringhet a világban, hogy emiatt pusztult ki pár amazóniai erdő, erre fölhívnám például Sting becses figyelmét.
Az üres stadionok látványa egyébként elég lehangoló bír lenni. Mondom ezt tapasztalatból, hiszen a Camp Nou is – amely építmény valóban szentély – bizarr volt ott jártamkor, mert nem őrjöngött benne százezer ember Messit csodálva. A Montjuïc hegyi Anilla Olimpica meg azt mutatta, hogy a játékok múltával még Barcelonában sem érdekli a lószerszámot sem az építmény, hogy az athéniról ne is beszéljünk, amely egészen letaglózó látványnak mutatkozott. A ma már nem létező Népstadion is ellenszenves volt üresen, és ráadásul azért, mert a lépcsőin a belemet is kihajtották, de ez egy másik mise. Mindenesetre a magyar futballszurkoló ismeri az üres stadion nyomasztó érzését, főleg akkor, ha még meccs is van benne.
De csak kalandozok itt. A fergeteges nap miniszterelnök urunk helybéli dácsájának megtekintésével folytatódik, aztán jön a zakatolás, és az alcsúti arborétum csodálata, amelyet egyébiránt a helybéli futball akadémia kezel és irányít, ilyképp Mészáros Lőrinc, aki a minapi kijelentése szerint öribarija a jelenkori fenségnek, de ő tudja, Simicska is az volt, míg el nem folyósodott az egész.
A kirándulás záró aktusa pedig a budatétényi szoborpark megtekintése, ahol – ugye – a komcsi műalkotások pihennek, és ez sehogyan sem illik a sormintába. Ekkor döbbenünk rá, hogy itt az folyik, amit a néhai Lékai László bíboros-prímás így fogalmazott meg még Kádár tévéjében, hogy az ő hitét a szemináriumban tudományosan megalapozták, ami akkora baromság, hogy épp illik korunkhoz is. Kádár bíborosának egyébként az volt a jelmondata, mintegy mottója, hogy „a megnyesett fa kizöldül”. Ezzel egyházának elnyomatására utalt az akkori diktátor tévéjében, és ez is annyira szép, hogy ezt pedig a mostani keresztényüldözési hivatalnak ajánlanánk forró felgondolásokkal.
Két fő dolgot azonban nem néznek meg a kirándulók Felcsúton. Szúnyogpusztát, amely csak kőhajításnyira van az arénától, és ott tojásokat gyártanak dögivel. Ez is érdekes, de az Endresz György emlékmű még inkább, de ezt sem mutatja meg a túra, ezért mesélek róla.
A „Justice for Hungary” névre keresztelt gép 1931. július 15-én startolt az új-foundlandi Harbour Grace repülőteréről Endresz György pilótával és Magyar Sándor navigátorral a fedélzetén. A tökéletesen működő motor és a profi páros már a táv első felén rekordot döntött: 13 óra 50 perc alatt érték el az ír partokat, azonban a kényszerű manőverezés és a viharzónák kerülgetése miatt meghiúsult a Mátyásföldre tervezett landolás, elfogyott az üzemanyag, így siklórepülésben közelítették meg a talajt, és 1931. július 16-án délután Bicskétől nem messze, Felcsút határában, egy kukoricatáblában kényszerleszállást hajtottak végre. A Harbour Grace-től Felcsútig megtett 5770 km-es utat a két magyar óceánrepülő pontosan 25 óra 20 perc alatt teljesítette, gyorsabban, mint addig bárki.
Lám, ilyen sztorija is van Felcsútnak, aztán meg Orbánra büszke. Nonszensz ez, de leginkább szomorú.