Aszonta a zibojnéni a tennap, hogy örüjjünk gyerekek, megyünk a zországházába imáttkoszni. Az a zöltönyös bácsi hivott meg minket, akive vótunk migráncsnézőbe is, meg akia a pöttyös labdákat is hoszta nekünk mikuláskó, meg má sokszor vót itt, merszeret minket nagyon. Aszonta a zibojnéninek a Pityu, hogy ő nemtud imáttkoszni, mer meghatt a nagyamája. Én nem tudom, akkor mérnem tud, csak össze kell rakni a kezét kulcsba és készis, meg méga szemit kell forgatni meg néznia zeget.
Nembajj, monta a zibojnéni, majd gyakorojjuk, nem nehéz az, a kisböske meg megkérdeszte persze, adnake enni ott valamit. Monta neki a zibojnéni, bisztos lesz szenvics meg kakaó. A kisböske aszonta, ő kólát szeretne, de a zibojnéni monta neki, hogy aszt felejcse el. A kisböske erre esírta magát, a dadus vigasztata, adotneki kiflicsücsököt, aszt rágcsáta. Hogy asztá mindenki enyugdott, aszonta a zibojnéni, hogy akkómost imátkosszunk, tegyük össze a kezünket, kúcsojjuk egybe, eszt gyakorótuk, hogy kúcsol, kinyitt, kúcsol.
A kisböske közbe mindíg elejtette a csücskét, azé sirt, monta a dadus, hogyakkó inkább kiviszit őtet a konyhába, oszt megeteti, akkó talán csöndbemarad. Kimentek, mimeg kúcsótunk nyitottunk, a Pityu monta is, hogy unnya nagyon. Amikor má a kúcsolás ment, kérdeszte a zibojnéni, hogy ki ismeri a miatyánkat. A Pityu monta, hogy ő igen, ott szokik inni a kocsmába, erre a zibojnéni kizavarta a vécébe gondókodni, hogy ottan pimaszkoggyon, pedig megse érdemete. Én ismerem az atyáját, télleg a kocsmába szokot inni, meg dülöngéni.
De ez valami vers volta mennykerő meg az országjáró, semmitse értettem belölle, a süssfölnapot jobban szeretem, mega galagonyát. De montuk sokáig, hogy szenteltesse meg az akarattyát, má majnem elaluttunk, a kisböske meg ott majszoltaa kiflijét a zajtóba, de legalább csöndbevót. Amikó má tuttuk teljessen a miatyánkat, a zibojnéni ekeszte, hogy akkó üdvöz a légy meg Mária. A Pityu visszajöt a vécébő má, és mekkérdeszte, hogyan légy a Mária, mire a zibojnéni megin kizavarta, asztán meg ő sirta emagát, hogy ő eszt má nembirja, papot fog hivni, hogy megtaniccsa nekünk.
A Pityu visszaszót még az ajtóbó, hogy a nagymamájához is papot hivtak, most ki halt meg, erre a zibojnéni sikoltott és összeeset. A dadus pofozgatta, hogy térgyen magához, élesztgette, megminden, a Pityu vigyorgot az ajtóba, a kisböske meg evett. Ette a kiflijét. Ott átunk kúcsót kézze, zsibadott a lábom, a zibojnéni magához tért, ott ücsörgöt a fődön, és ojan fura volta szemeneki. Fönn vót akadva vagymi. A dadus kivitte őtet, kitámogata, mimeg ojan fárattak vótunk, hogy ebéd nékü aluttunk e, asztán, mire fölébrettünk ottvót a pap is. Fekete szoknyába.
Fura szaga vót neki, a Pityu aszonta a nagymamája temetésén füstőt ijen szag, most majd a papbácsi bisztos etemet valakit, mongya neki, hogy körűvette a fájdalom. Ahogy eszt a kisböske meghallotta, ekezdett visittani, de úgy visittott, hogy leesett a mackó a pócró, és mindeki bömbőni kezdet, a dadus szaladgát, a zibojnéni ordittott, a pabácsi meg elővette a keresztyét, hogy üzze a zördögöt belöllünk. Mindenki rohangát, hogy arra gondótam, hogyna, ha hónap esztet előaggyuk a zországházba, oda se hivnak többet, meg kakaótse adnak, az bisztos. Rájöttem, unomén eszt nagyon, na, vára dömperemmegyek.
Amellett, hogy az ember megemeli a nemlétező kalapját, hogy ilyeneket nyilvánosan ki mert mondani a sikerekbe ájult Neriában, ami egyáltalán nincsen szokásban, más oldalról azért benne motoz – az emberben – a kisördög, hogy mért csak szűk körű, jószándékú hallgatóság előtt mondja a kormánybiztos, amit mond. És mért nem veri az asztalt vagy borítja rá a kormány tagjaira, legfőképp a keresztény felére Semjénestől együtt. Ennek az utóbb emlegetettnek ugyanis a lődözés a fő gondja, s nem az irgalmasság, sőt, a boltzár és nem a gyerekek vacsorája.
