Plakát és lepraszag

Baden-Württemberg tartományi kormánya, ezen belül pedig Winfried Kretschman miniszterelnök maga személyesen nem hajlandó fogadni Szijjártó Pétert a plakátok miatt. Büdös nekik és neki a manus. Leprásparaszt. Magyarország kiszolgáltatott lakossága viszont mindenféle védőfelszerelés nélkül találkozhat a beteges műalkotásokkal, sőt, bónuszként még levelet kap az utolsó csecsszopó is hasonló tartalmakkal, amitől senki és semmi, hacsak nem saját maga védheti meg magát. Ez azonban a zömnek erejét meghaladó feladat.

És ez a kiinduló pontunk, a kályhánk, az alfánk és az ómegánk, hogy reménytelen helyzetünkkel szembenézzünk. Itt, a saját hasábjaimon már számos alkalommal küldtem el szordínósan az anyukájába az Európai Unió politikusait, mindahányszor élénken emlékeztetve a München 1938 szindrómára, amikor is elnézésükkel, beszariságukkal és halogatásukkal a világra szabadították az Apokalipszist. És, bár az összkép ezzel az elhatárolódással kicsit árnyalódott ugyan, a helyzet azonban ugyanolyan kétségbe ejtő, mint eddig akármikor.

Kretschman úr bár sokat tett, de nem eleget, a romlás ugyanúgy belengi világunkat, mint eddig. Ez a gesztus csak egy flastrom, szépségtapasz, amellyel a rothadást palástolni akarják, holott a beteg gócot kellene gyökerestől kimetszeni, ilyenre azonban a politika természeténél fogva alkalmatlan. A kompromisszumok művészetének is nevezik, akik megengedőbbek vele szemben, jobban belenézve a szemébe azonban bízvást nevezhetjük manipulációnak, amely terepen a tiszta lelkűek elbuknak. A politika az egyrészt-másrészt, nincsenek benne egyenes vonalak, ezért sikeresek benne a rókalelkűek.

A betegesek pedig még inkább. Kevés romlatlan, kamaszos pátoszú alak látható ezen a vidéken, aki pedig ilyen, az lemorzsolódik, mint például Sargentini asszony vehemenciája is már a múlté. Nem belőle veszett ki a hamvas harciasság, hanem őt magát felejtik el. Dalnoki Jenő, a Ferencváros legendás futball edzője mondta a kissé képzetlen, ámde kőkemény és megalkuvás nélküli játékosáról, hogy tizenegy Vépivel végigverném a világot. Nem verte, nem volt neki, és nekünk sincs kellő számú Sargentinink, az ő magyar kiadásáról meg ne is ábrándozzunk egyáltalán, nincsen ahhoz nekünk moslékunk.

Orbán Viktort a plakátjaival és gőzös nácizmusával együtt úgy kellene kivágni mindenhonnan, mint macskát szarni, ehhez képest mindig kap még egy utolsó esélyt. A magyarokat így hagyják magukra a plakátjaikkal, leveleikkel, diktatúrájukkal együtt, nem látva, hogy a saját nyakukra is hozzák a romlást. Egyedül vagyunk tehát szükségünkben, és így kellene kiutat lelni a kalitkás útvesztőből, ami – a váteszség terhét ledobva is – nem fog menni, itt fogunk megdögleni a végeláthatatlan föhenyen, a homokos, vizes síkon reménytelenül.

Náray-Szabó batthyányprofesszor helyénvalónak tartja a tömegek manipulációját. Ez az ő saját bejáratú fasizmusa, csak még nem tud róla. Majd, ha az ő kezéből is kiverik a kémcsövet, akkor látja másként, de akkor már késő lesz. Ezt a megengedő világlátását úgy hozta a tudtunkra, hogy szerinte a sorosozás nem az értelmiségnek szól, ezért baj nincs is vele. Winfried Kretschman miniszterelnök ezek szerint nem értelmiségi, mert magára vette. Ennek ellenére úgy reagált, hogy elfordította a fejét, jóváhagyva így mintegy, hogy a magyaroknak zavartalanul moshassák az agyát, ami végül majd az ő vesztét is okozza, és neki is késő lesz.

Így függnek össze a globalizált világban egymástól nagyon távoli dolgok, és mégis magányosak vagyunk, mint kitetszik. Így is maradunk, mind egyesével. Mert, míg a levelekben, plakátokban foglalt mocsoknak stabil, uszkve három milliós monolit tábora van, azok, akik pedig ebből nem kérnek, ugyanígy nem kérnek egymásból sem. Elég csak a Facebook nyavalygásait végignézni, s mintha mindenki Brian iskolájába járt volna, olyan rohadt nagy egyéniség, hogy a másik igaza teljesen lepereg róla. Nem érdemeljük meg, hogy a németek rúgják tökön Orbánt, ha magunk erre képtelenek vagyunk, és nem is leszünk. Ezért vagyunk elveszve teljesen, csaxólok, hogy ez van.

Nem kérek virágot a temetésemre. Köszönöm.

Kényszerzubbony is kapható

A végén majd csak egy elnyújtott, hosszú, artikulálatlan üvöltés hallatszik a hangszóróból, aztán sercegés és néma csend lesz, az egyazászló pedig kókadtan csüng majd, mint a disznó hasa, és senki nem találja az injekciós tűt, mert azt is ellopták.

Pedig voltaképp szépen indult a nap a birodalomban. Olyan kerek volt a világ, a bamba madarak danásztak, Lőrinc barát barna csuhában megvette a fák mögött megbúvó kiskutya redves farkát is, az ennek tövében rejtőző bolha fingja még nem volt az övé, de elégedetten sóhajtott fel a jachtján: meglesz az is, mert a kemény munkának mindig megvan a jutalma. Főleg a kétkezinek.

Reggel nyolc óra volt, amikor kiderült, hogy a zUnijó aszonta, hogy eddig és ne tovább, mert tele lett a töke neki az illiberális álmokkal. És még aszt is onta, hogy bíróság elé citálja az egész redves bagázst. Igaz – mert olyan neki az ügymenete -, majd csupán a vezér saját lábán ácsorgó kisunokája kap intést száz év után, hogy ugye, kicseréled majd a nagytata szaros pelenkáját, és ő rávágja majd, perszepityu, és most jó? És a zUnijónak jó lesz, de nagyon.

Ennyire nem lát előre azonban a rencer, és mondta is legott – miközben habzott neki a kicsi szája – a Halászjani, a pecás, akit azért hagytak életben, hogy jártassa a száját de mindig, hogy a Sorosmegin. Hogy az egész nyüves világ aztat védi, sőt, a zUnijó meg egyenest az ezer éves bütykeit nyalogatja, mert ez a mániája neki, hogy vénembereket gyömöszöl, hogy a kedvükre tegyen, és persze, hogy a nagyvezírt meg bosszantsa, ezt a mienkét. Azzal cukkolódnak minduntalan, mert a világon még nem született olyan, aki értené a zsenijét, ahogy ő látja a világot, olyan magának valóan egyedi módon.

A vendégségből épp távozó szlovák nagykövet is – valami Kácer, a neve is má’ milyen – ezt ordította vissza az ajtóból, hogy hülyék ezek meg aljasok, a királyukon bohócsipka van, és megváltónak hiszi magát, pedig csak egy nyomorult féreg. Sőt, azt is visszaüvöltötte, hülye az, aki egy vénembert démonizál, akibe hálni jár a lélek, így búcsúzott el a díszes kompániától ez a Kácer.

Ott ücsörgött persze a sarokban egy srác, aki prosti volt, és hozzávágta volna a távozóhoz a cipőjét, de olyanja nem volt, nehogy kárt tegyen magában. Tehát cselekedet helyett szóval hadakozott, és a Kácer után sercintett, hogy a falon folyt a takonnyal elegyes nyál, hogy hülye, aki mondja. Volt ilyen monomániája ennek a prostisrácnak, hogy a vezérét a népek választották ki a feladatra, hogy vezesse ki őket a pusztaságból, s egyrészt ez nem így volt, másrészt nem is vezetett ez sehová sem, csak a Lőrinc baráttal sutyorgott a sarokban egyfolytában, és csörgették az aprót a zsebükben.

Fél tizenegy volt talán ebben az idillben, amikor a tarajos, de nem a sül, szólásra emelkedett, nézett ki a szemüvege lukán, és, mint, aki meglelte a bölcsek kövét, azzal a bizonyossággal adta elő, hogy a ‘zország kiiramodik az ENSZ-bűl, messzire tőle, a globális csomagból, mert attól van veszélybe’ a haza.

Lett is öröm, a vezír kibújt a Lőrinc barát seggéből, égnek hajigálta a csörgős sipkáját, és ordított, minta a fába szorult pondró és akárha, hogy kilépni, az egész univerzumból kilépni, én vagyok a ‘zisten csakis. Éljeneztek neki, megminden, a plafon leszakadt, de nem esett le, csak himbálózott, mint a hajnali nyál, mert gumiból volt.

És az ápoló benézett az ajtó lukán, de nem röhögött, csak elsírta magát. Kiegyenesítette a táblát, melyen ez állt: Magyarország, zárt osztály. – Filctollal még odasrejbintotta, hogy kényszerzubbony kapható, és lekapcsolta a villanyt nagy kegyesen.