Kategória: új zéland

Szüret

Na, hála Istennek. Ezt mondhatta Szijjártó futsalos, amikor hírét vette a Srí Lanka-i robbantásoknak. És nem azért, mintha bárminemű köze lenne hithez és az univerzum számtalan istene közül egyhez is, hanem csak úgy megszokásból. Mint bevett szófordulat, amikor arról jön hír, hogy a nagypapa hosszú szorulásos napok után végre tudott kakálni, és a család felsóhajt, hogy hála Istennek, holott csupán a hashajtó dolgozott végre.

Úgy kellett ez a robbantás, mint egy falat kenyér, mint annak idején a menekülők sokasága, amire – úgy néz ki – egy életet föl lehet építeni, egy világnézetet, vagy csak hazugságot. Gusztus és filozófiai megközelítés dolga az egész, illetve az aljasság foka, mint embertelen tényező is szerepet játszik a viszonyokban, minálunk viszont mindent eláraszt a gonoszság. “A kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon.” Ez szakadt ki a halálokat látva a futsalosból, és nem az, hogy uram, irgalmazz.

Ezek képesek minden tragédiából, gyászból és rettenetből kampányelemet fabrikálni, s ennek voltunk tanúi, midőn a futsalos megszólalt. Hamarosan Nógrádi “szakértő” fogja levezetni az M1-en, hogy a távoli barbárság miként fenyegeti a lajosmizsei szüzeket és reszketeg fejű szépkorúakat, ami veszedelem ellen az egyedüli gyógyír, ha Orbán Viktorra szavaznak, és visznek magukkal még három embert. Láthatjuk, hová vezet, ha Brüsszel diktál. Mondják majd.

Mi pedig, akik látjuk ennek az egésznek az alávalóságát, ugyanúgy tehetetlenek leszünk, mint eddig, mert az elemi ösztönök ellen nincs orvosság. Orbán Viktor és a bandája eljutott oda ugyanis, hogy a népek tudatalattiján zongorázzon a hatalom óhajtása érdekében. Hosszú volt az út, az ész, erkölcs és emberség feladása vezetett oda, hogy kellően züllöttek legyenek ehhez, de, ha kies hazánk állapotjára pillantunk, ahogy fekszik ezek előtt kiterítve és tehetetlenül, minden bizonnyal megérte.

Ha az ember képes föladni a lelkét és a jellemét, akkor a lehetőségek végtelen tárháza nyílik meg előtte. Láthatjuk Orbán útját a világos fogalmaktól – szabadság, demokrácia stb. – a polgár már ingoványosabb szubsztanciáján át a spirituális kereszténységig. A kacskaringó végén pedig a fasizmus bizonytalan okkultizmusa lebeg turulokkal meg rovásírással, mint Himmlernek a germán mitológia. Ma még csak a kereszténységig jutottunk, viszont abban szügyig vannak az elvtársak.

A Notre Dame égése nyomán Semjén próféta próbált meg világvégét és égi jeleket vizionálni, de nem jött ki belőle túl jól. Ki is jelentette, hogy nem pártelnökként és miniszterelnök-helyettesként hülye, csak saját használatra. A Notre Dame, mint lehetséges kampányelem, befuccsolt, de Srí Lanka, az már döfi. Ezzel lehet riogatni, sőt, pénzt is küldeni oda, hosszú az út addig, millió mérföldek tele útba eső bizonytalan hátterű bankokkal. Dupla haszon, mondhatni, szüret.

A futsalos viszont téved, de legalábbis hazudik, amikor a kereszténység legfőbb üldözöttségéről beszél. Tudnának ehhez hozzátenni valamit az Új-zélandi muszlimok és a tibeti buddhisták is. Ezen túl, azok az organizmusok, akik éppen most keresztényeket robbogattak, ugyanezt teszik Buddha szobrokkal vagy a saját hittársaikkal is, ha azok nem kellőképpen fundamentalisták. Következésképp nem keresztényekről és muszlimokról van szó, hanem emberekről és állatokról, ha ez súlyosan hangzik is.

Így a futsalos akkor nyilvánulna meg helyesen, ha ennek nem a vallási, hanem a bűnüldözési oldalát hangsúlyozná, mint ahogyan kies hazánkban – ha lenne, de nincs – az illegális migráció sem világnézeti, hanem idegenrendészeti kérdés. De, mint tudjuk, kampány van. Sőt, permanens kampány van, kilátásaink tehát lehangolóak. Mint látjuk, a kajla történelem valahogyan mindig ezeknek dolgozik, ami lehet véletlen vagy pediglen nem.

Annyi még azért idekívánkozik, hogy emlékszünk, a művelt közönség milyen fölhorgadással fogadta, amikor terrorista elemek gyermeket a kezükben tartva léptek ki a golyózáporba, illetve, ha iskolákból ágyúzták az ellent, mintegy pajzsként használva a kisdedeket a gyalázatukhoz. Így ránézésre a mi rezsimünknek sem más ez a kereszténység. Álca, ami eltakarja a bűnöket, de annál alávalóbb. No, ennyi, mára a boldogságból, iramodjatok fehérnépeket öntözni.

Bús kacsasors

Élt, éldegélt Neria egyik félreeső szegletében egy kis tavon Kázmér, a kacsa és Teréz, a kacsalány nagy és hatalmas boldogságban, hogy úgy hitték, míg a világ és még két nap. De rosszul gondolták persze. Összebeszélte a fejüket Tivadar, a kacsaplébános, mindenféle kacsamennyországról hadovált nekik, amikor összeadta őket a fűzfakápolna árnyában, hogy abban a mennyországban langyos vizű tavacskában úszkálnak az idők végezetéig, nyugdíjasok ülnek majd a tavacska partján és szórják, csak szórják szünet nélkül a kenyérhajat elébük, mindig süt majd a nap, tél sose lesz, örök lesz a világosság, amely fényeskedik nekik, ilyenek.

Ehhöz képest nászútra sem tudtak elmenni, csak a szomszéd kis patakig. De vissza is fordultak, mert tele volt mocsokkal, minden volt benne kerékgumitól rohadt bicikliig, hogy Teréz, a kacsalány öklendezett, hányt, sugárban jött belőle zúzájának bizonytalan tartalma. Viszont, mint aztán kiderült, nem a trutymó okozta a bajt, hanem, hogy Teréz terhes volt már most, mert Kázmér nem tudott vigyázni, hiába is kérlelte őt a neje, csak vitte az a féktelen kacsavére. És most itt álltak, illetve lebegtek a tavon, se egy nyamvadt lakás, se egy kis hajó, kétütemű, még evezős csónak sem. Most jöttek rá, hogy prolikacsák ők, semmijük sincs és annyit is érnek, viszont a gyerekeket valahogy föl kellett volna nevelni.

Találtak egy félreeső susnyást, oda tette a tojásokat – hatot – Teréz. Nehéz szülés volt, de állta keményen, és aztán felváltva ültek a tojásokon Kázmérral, beosztották az időt, mígnem beütött a ménkő. Kázmér volt a soros, s ahogy ott ücsörgött a gyerekeken, arra úszkált az egyik cimbora, Jani, és inni hívta, csak egy gyors felesre, ki se hűlnek addig a tojások, Teréz meg sem tudja, így csábította őt ez a Jani. Nem kellett sokat kérlelni, mentek, ittak, ám, ahogy Kázmér jött haza a kocsmából, egy rókát látott a susnyásban, aki a tojásokat falta. Csillogott a bajsza a tojásoktól, aztán Kázmér kacsaéletének minden keservével el is űzte, ámde a dúlás ott maradt, és csak az maradt. Illetve egyetlen ép tojás a hatból.

Most nem mesélem el, mit művelt Teréz, mikor hazaért, viszont képzelhetik, röpködtek a kacsatollak, ment a kurvaanyázás, sírás, ordítás, ahogyan az kell ilyen esetekben. Kázmér egy hétig a susnyás közelébe sem merészkedett, s ahogyan az ilyenkor szokás, egy hétig részeg volt, kétszer majdnem bele is fulladt a tóba, teljesen lezüllött és elvadult, rendezetlen, koszos volt a tolla, ott aludt, ahol érte, mindenféle sarkaiban a tónak. Kész volt a kacsa teljesen, és ekkor mutatkozott meg, hogy Jani igaz kacsabarát, mert hozta a hírt, hogy kikelt a maradék tojás, fiú lett. Ráncba szedte Kázmért ez a Jani, kisuvickolta és egészen a susnyás széléig kísérte, hogy biztosan hazataláljon.

Teréz persze elsírta magát, meg húzgálta a csőrét, de megbocsátott aztán, mert jó szíve volt, meg szerette is Kázmért azért. Nézegették a gyereket a megtalált boldogságban, olyan kis ütődött volt, bohókás kacsamajom, és nevet is adtak neki Kázmér nagyapja után. Tihamér lett a neve, illett is hozzá. Gyönyörű idők következtek, ha szűkösen is, de nevelgették Tihamért, és úgy elmerültek az örömükben, hogy észre sem vették, minden megváltozott a tavon, tele lett ludakkal és hattyúkkal, akik úgy úszkáltak ott mindent birtokba véve, mint valami nagyságos urak, és azok is voltak. Jachtokkal száguldoztak és kacsalábon forgó kastélyokat építettek.

Ez tette be aztán a kaput teljesen Tihamérnál, aki túl volt már a lázadó kamaszkoron, Trevornak szólíttatta magát annak ellenére, hogy haverjai nem voltak, egész nap olvasott, filozófiát és kacsatörténelmet, egyházatyákat, és elküldte az anyjába Tivadart, a plébánost. Ő különben is megváltozott, a ludak és hattyúk dicséretén kívül más el nem hagyta a csőrét, meghízott és fényes lett a tolla. S amikor szóba kerültek a kacsalábon forgó kastélyok, amelyek így a kacsatársadalom arcul csapása voltak, azt is megvédte Tivadar, és Tihamér immár Trevorságának minden öntudatával hajtotta el a picsába, és az anyja elé állt, hogy ő elmegy innen, mert itt élni nem lehet. Ezt kibírni nem lehet már.

Persze, hogy sírt, zokogott, kérlelt Teréz, de mindhiába, Trevor hajthatatlan volt. Indulás előtt még beszerzett egy használt számítógépet, beköttette a susnyásba, és kitanította a szüleit a szkájpolás művészetére, hogy majd úgy beszélgetnek, és nagy sírás-zokogás kíséretében útra is kelt, hogy aztán kerek egy hónapig hírt se halljon felőle Kázmér és Teréz. Odavolt a két öreg, mígnem egyszer csak zörgött ez a bűvös számítógép, és a képernyőn ott volt Trevor, napbarnítottan, már amennyire egy kacsa lebarnulhat, fején bészbólsapka félre csapva, a háttérben az óceán, lenyugvó nap, ilyen giccses képpel jelentkezett Trevor. Hogy mekkora volt az öröm, az el sem képzelhető egyáltalán.

Órákig beszélgettek, Trevor elmondta, hogy mosogat, viszont nagyon jól él, sehol egy hattyú vagy lúd, és olyan szabad, mint a madár. Ezt nem értette Teréz, mert itthon is madár volt, de nem volt kedve kötözködni a nagy örömben. Bemutatta a barátait is, egy kakast meg egy tyúkot, meg valami bennszülött madarat. Mindháromnak érhetetlen angol neve volt, de ez Terézt nem érdekelte, csak akkor szakadt meg majdnem a szíve, amikor az is kiderült, hogy Trevor valami Niue nevű szigeten van Új-Zéland mellett, s amikor megnézte a világatlaszban, hol is van az, akkor jött rá, hogy soha nem fogja viszontlátni egyetlen fiacskáját.

Így teltek a hetek, hónapok, visszahúzódva a susnyásba, olykor beszéltek Trevorral. A ludakkal, hattyúkkal nem foglalkoztak már, Kázmér szolidan iszogatott, Teréz kötögetett, amikor megint zörgött az a számítógép, de nem Trevor kedves arca tűnt fel rajta, hanem a bennszülött madáré, aki elmesélte tört magyarsággal, amennyire Trevortól megtanult, hogy meghalt a barátja, Kázmér és Teréz fia valami bandaháborúban véletlenül, rosszkor volt rossz helyen, és a kutyák átharapták a torkát. A bennszülött madár elsírta magát, sajnalom, így mondta, sajnalom, és kikapcsolta a gépét, amelynek ezen az oldalán csak a kilátástalan sercegés maradt.

Teréz nem sírt, nem tudott, túl nagy volt ahhoz a bánat és hiány, csak a tojáshéjat forgatta, amelyből Trevor kikelt, és eltette emlékbe, Kázmér pedig végképp az italba menekült. Így ülte meg a gyász a susnyást, amely nem látszott véget érni soha, és nem is ért. Teréz végső kétségbe esésében levelet írt a rókának, és fölajánlotta magát vacsorául, de a róka visszaírt, hogy öreg már ahhoz, ő a friss, hamvas kacsahúst szereti, nem az ilyen vén, rágós püspökfalatját. Ekkor megpróbálta vízbe ölni magát, de az sem ment, mert Isten arra ítélte, hogy szenvednie kell. Szenvedett is, együtt ivott az urával, mígnem egy libajárőr le nem tartóztatta őket, mint homlesszkacsákat, a susnyást pedig fölégették, mert zavarta a hattyúk kényes orrát. Így veszett el minden, és így ért véget a történelem.

Bús kacsasors

Élt, éldegélt Neria egyik félreeső szegletében egy kis tavon Kázmér, a kacsa és Teréz, a kacsalány nagy és hatalmas boldogságban, hogy úgy hitték, míg a világ és még két nap. De rosszul gondolták persze. Összebeszélte a fejüket Tivadar, a kacsaplébános, mindenféle kacsamennyországról hadovált nekik, amikor összeadta őket a fűzfakápolna árnyában, hogy abban a mennyországban langyos vizű tavacskában úszkálnak az idők végezetéig, nyugdíjasok ülnek majd a tavacska partján és szórják, csak szórják szünet nélkül a kenyérhajat elébük, mindig süt majd a nap, tél sose lesz, örök lesz a világosság, amely fényeskedik nekik, ilyenek.

Ehhöz képest nászútra sem tudtak elmenni, csak a szomszéd kis patakig. De vissza is fordultak, mert tele volt mocsokkal, minden volt benne kerékgumitól rohadt bicikliig, hogy Teréz, a kacsalány öklendezett, hányt, sugárban jött belőle zúzájának bizonytalan tartalma. Viszont, mint aztán kiderült, nem a trutymó okozta a bajt, hanem, hogy Teréz terhes volt már most, mert Kázmér nem tudott vigyázni, hiába is kérlelte őt a neje, csak vitte az a féktelen kacsavére. És most itt álltak, illetve lebegtek a tavon, se egy nyamvadt lakás, se egy kis hajó, kétütemű, még evezős csónak sem. Most jöttek rá, hogy prolikacsák ők, semmijük sincs és annyit is érnek, viszont a gyerekeket valahogy föl kellett volna nevelni.

Találtak egy félreeső susnyást, oda tette a tojásokat – hatot – Teréz. Nehéz szülés volt, de állta keményen, és aztán felváltva ültek a tojásokon Kázmérral, beosztották az időt, mígnem beütött a ménkő. Kázmér volt a soros, s ahogy ott ücsörgött a gyerekeken, arra úszkált az egyik cimbora, Jani, és inni hívta, csak egy gyors felesre, ki se hűlnek addig a tojások, Teréz meg sem tudja, így csábította őt ez a Jani. Nem kellett sokat kérlelni, mentek, ittak, ám, ahogy Kázmér jött haza a kocsmából, egy rókát látott a susnyásban, aki a tojásokat falta. Csillogott a bajsza a tojásoktól, aztán Kázmér kacsaéletének minden keservével el is űzte, ámde a dúlás ott maradt, és csak az maradt. Illetve egyetlen ép tojás a hatból.

Most nem mesélem el, mit művelt Teréz, mikor hazaért, viszont képzelhetik, röpködtek a kacsatollak, ment a kurvaanyázás, sírás, ordítás, ahogyan az kell ilyen esetekben. Kázmér egy hétig a susnyás közelébe sem merészkedett, s ahogyan az ilyenkor szokás, egy hétig részeg volt, kétszer majdnem bele is fulladt a tóba, teljesen lezüllött és elvadult, rendezetlen, koszos volt a tolla, ott aludt, ahol érte, mindenféle sarkaiban a tónak. Kész volt a kacsa teljesen, és ekkor mutatkozott meg, hogy Jani igaz kacsabarát, mert hozta a hírt, hogy kikelt a maradék tojás, fiú lett. Ráncba szedte Kázmért ez a Jani, kisuvickolta és egészen a susnyás széléig kísérte, hogy biztosan hazataláljon.

Teréz persze elsírta magát, meg húzgálta a csőrét, de megbocsátott aztán, mert jó szíve volt, meg szerette is Kázmért azért. Nézegették a gyereket a megtalált boldogságban, olyan kis ütődött volt, bohókás kacsamajom, és nevet is adtak neki Kázmér nagyapja után. Tihamér lett a neve, illett is hozzá. Gyönyörű idők következtek, ha szűkösen is, de nevelgették Tihamért, és úgy elmerültek az örömükben, hogy észre sem vették, minden megváltozott a tavon, tele lett ludakkal és hattyúkkal, akik úgy úszkáltak ott mindent birtokba véve, mint valami nagyságos urak, és azok is voltak. Jachtokkal száguldoztak és kacsalábon forgó kastélyokat építettek.

Ez tette be aztán a kaput teljesen Tihamérnál, aki túl volt már a lázadó kamaszkoron, Trevornak szólíttatta magát annak ellenére, hogy haverjai nem voltak, egész nap olvasott, filozófiát és kacsatörténelmet, egyházatyákat, és elküldte az anyjába Tivadart, a plébánost. Ő különben is megváltozott, a ludak és hattyúk dicséretén kívül más el nem hagyta a csőrét, meghízott és fényes lett a tolla. S amikor szóba kerültek a kacsalábon forgó kastélyok, amelyek így a kacsatársadalom arcul csapása voltak, azt is megvédte Tivadar, és Tihamér immár Trevorságának minden öntudatával hajtotta el a picsába, és az anyja elé állt, hogy ő elmegy innen, mert itt élni nem lehet. Ezt kibírni nem lehet már.

Persze, hogy sírt, zokogott, kérlelt Teréz, de mindhiába, Trevor hajthatatlan volt. Indulás előtt még beszerzett egy használt számítógépet, beköttette a susnyásba, és kitanította a szüleit a szkájpolás művészetére, hogy majd úgy beszélgetnek, és nagy sírás-zokogás kíséretében útra is kelt, hogy aztán kerek egy hónapig hírt se halljon felőle Kázmér és Teréz. Odavolt a két öreg, mígnem egyszer csak zörgött ez a bűvös számítógép, és a képernyőn ott volt Trevor, napbarnítottan, már amennyire egy kacsa lebarnulhat, fején bészbólsapka félre csapva, a háttérben az óceán, lenyugvó nap, ilyen giccses képpel jelentkezett Trevor. Hogy mekkora volt az öröm, az el sem képzelhető egyáltalán.

Órákig beszélgettek, Trevor elmondta, hogy mosogat, viszont nagyon jól él, sehol egy hattyú vagy lúd, és olyan szabad, mint a madár. Ezt nem értette Teréz, mert itthon is madár volt, de nem volt kedve kötözködni a nagy örömben. Bemutatta a barátait is, egy kakast meg egy tyúkot, meg valami bennszülött madarat. Mindháromnak érhetetlen angol neve volt, de ez Terézt nem érdekelte, csak akkor szakadt meg majdnem a szíve, amikor az is kiderült, hogy Trevor valami Niue nevű szigeten van Új-Zéland mellett, s amikor megnézte a világatlaszban, hol is van az, akkor jött rá, hogy soha nem fogja viszontlátni egyetlen fiacskáját.

Így teltek a hetek, hónapok, visszahúzódva a susnyásba, olykor beszéltek Trevorral. A ludakkal, hattyúkkal nem foglalkoztak már, Kázmér szolidan iszogatott, Teréz kötögetett, amikor megint zörgött az a számítógép, de nem Trevor kedves arca tűnt fel rajta, hanem a bennszülött madáré, aki elmesélte tört magyarsággal, amennyire Trevortól megtanult, hogy meghalt a barátja, Kázmér és Teréz fia valami bandaháborúban véletlenül, rosszkor volt rossz helyen, és a kutyák átharapták a torkát. A bennszülött madár elsírta magát, sajnalom, így mondta, sajnalom, és kikapcsolta a gépét, amelynek ezen az oldalán csak a kilátástalan sercegés maradt.

Teréz nem sírt, nem tudott, túl nagy volt ahhoz a bánat és hiány, csak a tojáshéjat forgatta, amelyből Trevor kikelt, és eltette emlékbe, Kázmér pedig végképp az italba menekült. Így ülte meg a gyász a susnyást, amely nem látszott véget érni soha, és nem is ért. Teréz végső kétségbe esésében levelet írt a rókának, és fölajánlotta magát vacsorául, de a róka visszaírt, hogy öreg már ahhoz, ő a friss, hamvas kacsahúst szereti, nem az ilyen vén, rágós püspökfalatját. Ekkor megpróbálta vízbe ölni magát, de az sem ment, mert Isten arra ítélte, hogy szenvednie kell. Szenvedett is, együtt ivott az urával, mígnem egy libajárőr le nem tartóztatta őket, mint homlesszkacsákat, a susnyást pedig fölégették, mert zavarta a hattyúk kényes orrát. Így veszett el minden, és így ért véget a történelem.

A malac érési ideje, meg a repülő maki

Miután Szijjártó külügyes kisdobos lejattolt Rodrigo Dutertével, aki tudjuk, milyen áldott lélek, legott megszületett a győzelmi jelentés a Fülöp-szigetekről, mert anélkül nem megy.

A csatából csakis azzal térhetett meg a visszafelé nyilazó tarajos, és kékszegélyű kistányéron – akárha Osztap Bender – nyújtotta át szeretett vezetőnknek, valamint az ő népének a tutit, hogy ezentúl özönölhet a magyar malachús a trópusokra, mert van még hová fejlődni.

S lám, mit ád Isten, máris 2001-be röpített bennünket az időgép, mert megboldogult Torgyán bohóc volt képes ekkora hatalmas sikerekre és baromságokra, mikor is elmesélte a magyar gazdáknak, hogy a dél-chilei cseresznyefák nem ütik meg magyar fajtársaik színvonalát, így hatalmas lehetőségek vannak a két ország éghajlatbeli különbségeinek kiaknázására. Például amikor Magyarországon érik a cseresznye, Chilében nem, és fordítva. Az ilyen különbségek ésszerű kihasználása folyamatos cseresznyeellátást biztosítana mindkét ország számára. – Ábrándolt a doktor.

Azóta ezt már tanítják, és valóban, minden magyar és chilei polgártárs másfél évtizede egész évben két pofára tömi a cseresznyét. Ahogyan a hajdanvolt kisgazda a thaiföldi király titkos tanácsadójával arról is megállapodott, hogy paprikát, zöldséget és dísznövényeket vesznek tőlünk, libafarmot létesítünk a távoli országban, és beszállunk a thai krokodilbőr-feldolgozásba is. Ezek az álmok is zakatolnak, ugye.

Ilyesmi tárgyalásokat folytat a jelenben szerte távoli földrészeken Szijjártó et., aki a mai hülyeségről gondoskodik, viszont Torgyán legalább szórakoztató volt, Szijjártón viszont nem lehet röhögni.

Ő a Hitlerjugend konok elszántságával hajtja végre, amit parancsba kap. Most ugye például, hogy a magyar malac más ütemben érik, mint a ’szigeteki, elsősorban az éghajlati különbségek miatt, és az együttműködés okán mindkét országban egész évben biztosított lesz a húsellátás, ilyesmi.

Viszont egészen másról van szó. Házi kedvencük, az Eximbank ugyanis egyből kijelentette, hogy ötszáztíz millió eurós hitelkeretet nyit meg az együttműködés támogatására, ami azért is felettébb érdekes, mert az eddigi export-import kétszáz millió dollár volt a ’szigetekkel, a hitelkeret tehát többszöröse a jelenlegi forgalomnak. Ugyanezt eljátszották már Új-Zélanddal is, hogy legyen mit osztani a havereknek, azért.

Ugyanis ez az az erszény, amelyből került a TV2 megvásárlására Andy Vajna filmügyi kormányhülyének, több mint hatmilliárd forint, ugye, és jutott a miniszterelnök közeli barátjának, Garancsi Istvánnak is tizenhat milliárd a kopaszi-gáti építkezésre. Egyik beruházásnak sincs köze exporttevékenységhez, és emiatt már az Európai Unió statisztikai hivatala is vizsgálódik, a rohadék.

Fölteszem, ahogyan Andy a tévéjére, most meg a Mészáros házipénztáros kap majd dellát a mangalicáira, meg még akinek kell, eleddig ismeretlen alakok. Ilyesmikről szólnak a nagy távoli utak és még nagyobb szerződések, nem egyébről.

A ’szigetek mezőgazdasága ugyanis meglehetősen fejlett – magunk közt szólván -, és sok más egzotikum mellett a szarvasmarha, bivaly, ló, szamár, sertés, kecske, juh tenyésztése is kiemelkedő, a magyar paraszt viszont ezt nem tudja, sőt azt sem tudja, hogy a ’szigeteket eszik oder isszák, így lehet őtet vakítani a Szijjártó-féle csodákkal.

Abban a távoli világban, ott, és csakis ott őshonos a repülő maki, amely exportja az elkövetkező időben jelentősen megugrik majd. Hogy ez hülyeség? Bizony, hogy az, legalább akkora, minthogy a magyar húsexport ettől a hókuszpókusztól növekedni fog, és Duterte naponta magyar malacot vacsorál. Dehogy, erre ott vannak neki a helyi polgártársak, szájukban almával. Nekünk meg marad a lopás. Illetve nekik, már meg vagyok zavarodva teljesen.