Semjénség csóró nyugdíjasoknak

Én nem tudom, nem vagyok otthon ebben, de valószínűleg még nem kezdődött el a szarvasvadászati szezon, ezért a tesztoszteronjait a népekre eregeti Semjén elvtárs ezekben a napokban. Aktív, buzog, ilyképp kártékonysága nem lineárisan, hanem hatványozottan működik, hogy cseszné meg. Pár napja még azt tudtuk meg tőle, hogy a pártja voltaképp nem létezik, csak bokréta Orbán kalapján, szotyola a vezér zsebében, az elvadult eszmék hordozója csupán, és most is a falak mögött kajánkodva akar betenni a választópolgároknak, hogy ne lehessen nyugodásuk egy csepp sem.

A nyugdíjtörvényt írná át Semjén elvtárs, erről nyújtott be aljas javaslatot. Így közbevetőleg, kitetszik, hogy erre tartják őket, ezért kapják a kosztot és a kvártélyt, hogy az aljasságokat a nevükre vegyék, lévén, nem veszíthetnek így szavazatot, hiszen igazából amúgy sem kapnak egyet sem. Nos, ezúttal úgy tenné könnyebbé, jobbá és szebbé Semjén elvtárs a csóró nyugdíjasok életét, hogy egyszerűbb legyen elszedni a pénzüket. Ha adósok és tartozásuk van, a semjéni módosítás után gyorsabb és egyszerűbb lesz a nyugdíjas adósoktól a pénzbehajtás, mert a nyugdíjfolyósító járhatna el ezekben az ügyekben.

Lefordítom: a postás már ki se hozná azt a nyüves pénzt, központilag nyúlnák le. Ha még ez sem elég Semjén elvtárs szívbéli jóságának bemutatására, akkor azt is hozzáteszem, amit ez a görény javasol, hogyha a nyugdíjból nem, vagy csak lassan térülne meg a követelés, akkor a nyugdíjas keresetéből is levonható lesz a tartozás. Hadd hulljon az annyit is ér férgese. Az meg már csak hab a tortán, hogy a szülőtartásra bárki kötelezhető bíróságilag, akinek a családjában az egy főre jutó lóvé 71250 (hetvenegyezer kétszázötven) forint. Ideális esetben tehát a csóró, nyugdíjas szülőtől központilag nyúljuk le a lovettát, majd azzal a kölökkel tartatjuk el, aki önmagában is éhen hal.

Csinálok olykor meggondolatlan dolgokat. Most is, amint hírül vettem az újabb semjénséget, mondom, nézzük, mit mond erről az aljapárt honlapja, mégis csak első kézből jó az információ, hátha adnak valami ideológiát, magyarázatot arra, amire amúgy nem lehet. De nem fáradtak ilyesmivel, nyoma sem volt. Ellenben a nyitó oldalon az egyik bekezdésben szó szerint ez állt: “A szolidaritás jegyében felelősséget érzünk a társadalom leszakadó rétegei és eladósodott családjai iránt.” – úgy véltem ekkor, és ez most sem változott, hogyha van nekik istenük, amiben állítólag hisznek, akkor nagyon meg fogja verni őket. Ezt remélem legalábbis.

Viszont, ha lúd, legyen kövér alapon végignyálaztam az alapszabályuk paragrafusait és bekezdéseit is, mert úgy látszik, vannak bennem mazochista hajlamok. Arra jutottam az önsanyargatás után, ha az abból áradó ájtatosságot, valamint a Semjén, Harrach meg az összes többi jó elvtárs seggéből lengedező böjti szeleket kiiktatjuk, ezek még saját maguknak sem felelnek meg. Nálam valahogyan nem fér össze, hogy nemrégen harsonaszóval avattak új végrehajtókat, aztán ezek az új semjéni vágyálmok a nyugdíjasok kisemmizéséről azzal a mondattal, amit szintén ezeknél az istenteleneknél olvastam, hogy küzdenek az adósságcsapda és a végrehajtói visszaélések ellen.

Számolatlanul születnek a dolgozatok arról, ezek mennyire keresztények, és mindig megállapítást nyer, hogy semennyire. Én ezt jóváhagyólag aláírom azzal a toldással, hogy szavazásra bocsátom, ezek mennyire gazemberek. Alja-söpredék módon, vagy csupán mezei-egyszerűen. Hogy a döntést segítsem, elmesélem azt is, hogy az új semjénség lehetővé tenné, ha úgy vélik, valakinek rosszul állapították meg a nyugdíját, akkor visszamenőleg is elvehetnék. Ez is cuki dolog, ez is azt segíti elő, hogy a népek soha ne nyugodhassanak meg, még öregen és betegen se, hogy mindig utolérhesse őket a már mindent beszövő fasiszta állam. Hogy csak a halál maradjon, mint menedék ezek elől.

Mindeközben persze Kósa elvtárs nyolcvan éves anyukája zavartalanul motorozik, a Szijjártó szülők százmilliókkal stafírozzák ki a kölküket, Orbán apuka bányái pedig térkövekkel borítják be az egész ország összes terét, és lassan már az erdőket is. Ebből is látszik, hogy gondoskodnak ezek az öregekről, főleg, ha az övék. A többi ott fordul fel tőlük, ahol csak akar. A legszebb az egészben pedig az lesz, ha ez a semjénség megvalósul, és a nyugdíjastól végrehajtásilag szedik el a pénzét, kifacsarják, mint egy rossz citromot, akkor karácsony táján, ha kap Bözsit tízezerért, ínszakadva rohan kezet csókolni a vezérnek. Mert ilyen egy elcseszett világ ez, benne a megvezetett, ostoba emberekkel.

Édes hazánk

Vészesen gyorsul az idő. Ahogyan kinéz az ember az ablakon, röpködnek a percek, az órák, a napok, mindjárt ősz van, és a tél is közelít. A NER, ez a tébolyult, részeg és debilis őrmester felvette ezt a ritmust, és úgy tűnik, mindent el akar végezni, mire leesik az első hó.

Azt írja az újság, hogy felpörögtek a kilakoltatások, a második negyedévben 1355 ilyen cuki kis színes történt a bulvárok címlapjaira kívánkozva, de még ők sem bírják az iramot.

Gondoljunk csak bele, egy negyedév az kilencven nap, osztunk és szorzunk duci vagy szálkás, göcsörtös ujjainkon a hátunk megett, és azt adja ki a művelet, hogy átlagosan naponta tizenöt családot szórtak ki az utcára. De nem kerülhet mindenki bele az újságba, nem mindenki lesz híres, Warhol is cseszheti a bölcsességét, na, ugye.

Meg különben is, az átlag csalfa egy dolog, mert eszerint minden egyes magyarnak, a csecsemőkig bezárólag van négymillió megtakarítása. Így a hajléktalanná vált négytagú családnak van tizenhat misije, csupán titkolják, ott van a hónuk alatt, csak fejre állítva meg kéne őket rázni. De ezek direkt rakatják ki magukat az utca kövére, hogy rossz színben tüntessék fel a rendszert, áskálódnak, hazaáruló libsi bitangok, sorosbérencek, akik megérdemlik a sorsot, amelyet számukra a király kínál.

Viszont ez egyáltalán nem ilyen mókás. Sőt, egyenesen tragikus és gyalázatos, főleg, ha belegondolunk abba, még hányan várnak ilyen életre. Hogy az utcára hajigálódó ipar nem bírja az iramot, abból is kitűnik, az Origo nagy örömökkel számolt be arról, harminc új bírósági végrehajtót nevezett ki a miniszter, akik 27-én letették az esküt.

Ebből is látszik, hogy a hatalom nem szarozik, nem cicózik, nála van a slukker, és nem fél használni. Ám megnyugodhatunk, hiszen az új hóhérok magasan képzettek, és prominens vendégek részvétele mellett fogadtak hűséget, csak utána indultak vadászatra. Így nem hagyja az út szélén az alattvalókat az állam, ez a válasza a bajokra, hogy buldogokat nevez még ki a vérontáshoz.

Viszont, ha belegondolunk, a maga módján a kilakoltatottakkal még kegyes is. Egy metszéssel vágja át a torkukat, egyértelművé téve, hogy megfeledkezett róluk, sőt, eztán üldözni is fogja az utcára került állampolgárait. Ahogy eljön az ősz ugyanis, élesedik a hajléktalanokat vegzáló törvény. Mehet mindenki a levesbe tehát, illetve a fogdára, vagy Sopronkőhidára gusztus szerint, vagy, ahol még nincs teltház.

Mindenesetre, az a pár tíz- vagy százezer ember, aki utcára kerül, már minden reményét elveszti. Megszűnik a bizonytalanság tehát, mint amikor a gyilkos is megnyugszik, ha kimondják a halálos ítéletet. A görög tragédiák tempója ez, vagy Shakespeare-é. De vannak itt másféle alakok is, akik meg Ibsen után kiáltanak a permanens szenvedésükkel. Ártunk és ormányunk ugyan nincs nagyon otthon a drámairodalomban, mégis a lehető legváltozatosabb módon, szakmányban gyártja a színpad számára a tragikus hősöket.

Magyarországon 2017-ben a lakosság harminc százaléka élt olyan háztartásban, ahol a családi jövedelem nem érte el a létminimum szintjét, de létminimum alatt élőnek számított a gyermeket nevelő családokban élők negyvenkét százaléka. – Ezt is az újság írja. – Ez kétmillió ember, hétszázezer gyerek.

Ők kapták meg most a mézesmadzagot, amikor a Novák nevű államtitkár, mint valami jótéteményt, adta elő, hogy ezen a héten kézhez vehetik a családi pótlékot. Nagy ügy, szeptemberen meg nem kapnak, és az újság azt is írja, hogy ez a kétmilliós réteg az, aki most színes ceruzákra költi a pénzt, szeptemberben emiatt meg enni nem tud. Ördögi kör ez és gyalázatos.

Nem tudom, a nyájas olvasó leledzett-e már olyan igazi pénzhiányban, kilátások nélkül, remegve. Az ilyen létállapot megeszi a lelket, beszűkíti a tudatot, és persze, hogy jótevőként néz így arra, aki odalök neki egy zsák krumplit. Az emberhez méltatlan élet emberhez nem méltó tudatokat gyárt, és kész is a szavazóbázis, még csak különösebben hülyíteni sem kell. A hajléktalanná tett százezrek meg lakcím híján nem szavazhatnak. Íme, hölgyeim és uraim, a hatalom foglalata kifulladásig.

Eddig tán hihettük azt nagy naivan, hogy nincs idő és erő odafigyelésre, hogy a rendszer nem eredendően gonosz, de látható, hogy de, bizony, az, ez egy ördögi terv része. A határon lévők éheztetése is mutatja, hogy ezekben irgalom nincsen, még a szikrája sem, és módszeresen, semmit nem kímélve építik maguknak a birodalmat, egyelőre még passzív eutanáziával, de, ha kell, előkerül a macsete is, efelől ne legyen kétségünk.

Új szakaszba léptünk tehát, a hatalom belakta magát, és a tisztogatás aprómunkáját végzi. Innentől életre-halálra mennek a dolgok, és, csak idő kérdése, hogy mikor vágják át a te torkodat is. – Íme, polgártársak, ezzé lett édes, magyar hazánk, szeressük őt tehát nagyon.

Aki szegény, az a legszegényebb – Mihály bácsi 2.0

Miközben a nagyszínpadon élénk ütemben zajlik az élet olyan királydrámákat előadva, mint Brüsszel meg CEU, az igazi tragédiák tulajdonképpen a színfalak mögött játszódnak, ahol a gépezet külön-külön darálja le az út szélén bóklászó embereket, mint most Mihály bácsit is készül, aki egy Vas megyei idősotthon lakója.

Még a fagyos február során irkáltam róla először (Ki szereti Mihály bácsit? – 2017. 02. 14.), mikor is összetűzésbe keveredett a hatalommal, amely értelemszerűen az otthon vezetőjében öltött emberi alakot, és a csörte arról szólt, hogy ki látogathatja a jámbor öreget, illetőleg ki nem. Végül is, az az egyetlen ember, aki törődött vele.

Második felvonásunk pedig azt példázza, milyen kalamajkákba keveredhet Isten báránya, ha egyáltalán nem figyel rá, akinek az lenne a dolga. Voltaképp Mihály bácsi Kierkegaard istenbizonyítékának ékes példája: „Démoszthenész, hát hiszesz te Istent? – Hiszek. – S mi a bizonyságod reá? – Tulajdon engem vert meg, de nagyon.”

Ekképp mókázott a dán, s ezen merengne Mihály bácsi is, ha volna rá érkezése, ami viszont nincs. Ő egyelőre csodálkozva szemléli a világ folyását, amelynek értelmezésében az az ember igyekszik neki segíteni, akitől annak idején eltiltották, aki nem mehet be az otthonba, mint arra az első felvonásból emlékezhetünk.

Minden egy levéllel kezdődött, amikor is N. M. (Mihály bácsi) levelet kapott egy magasságos végrehajtói irodától, aki intézmények olyan cápák a mi kies országukban, hogy menekülni előlük kilátástalan igyekezet, mint most is. Az öregotthon lakója úgy keveredett slamasztikába, mint Pilátus a krédóba, de erről jobb, ha az ő levele mesél.

„2016 novemberében nevemre érkezett egy végzés, melyben meglepődve olvastam, letiltást fognak foganatosítani a nyugdíjamból. Levelemben jelezném, hogy én banktól hitelt nem vettem fel, kezes sem voltam magánszemélynek, és kárt sem okoztam semmiben sem. A kézhezvétel másnapján a végzést bemutattam az intézmény vezetőjének, jeleztem, hogy én ezt nem értem, miről van szó, mert ahogy a fentiekben is leírtam, semmiféle hitelt/kölcsönt nem vettem fel. Kértem az intézményvezető és munkatársai segítségét, de csak egy vállrándítást kaptam, és azt válaszolták, hogy ezt ők sem értik.”

Ez volt az origó, midőn Mihály bácsi kézhez vette a mindösszesen 1.647.842 forintról szóló bájos fizetési felszólítást, és csak nézett szemre és fejre, egészen addig, míg az amúgy az ő látogatásától eltiltott I. I. észre nem vette, hogy nemigen van pénze az öregnek, és mint kiderült azért, mert a nyugdíja már letiltás közben duruzsol.

Így hát a tettek rónaságára léptek, N. M. meghatalmazta I. I.-t, hogy helyette hivatalos és magánügyeiben eljárjon, amely aktus március másodikán, – mint a folyományokból kiderül, későn – történt meg, mert a beadott fellebbezés persze, hogy elkésett. Ezért a tekintetes bíróság április 12-én kelt levelében azt annak rendje és módja szerint elutasította, nyitva hagyva ugyanakkor a további fellebbezés lehetőségét, amellyel Mihály bácsi immár I. I. segítségével határidőn belül élt is.

Itt tart most N. M. kalandozása a törvény labirintusában, és ezek a kettők, mármint N. M. és I. I. bíznak az igazságban. Elsősorban abban, hogy kiderül, honnan akasztottak Mihály bácsi nyakába olyan tartozást, amit nem szedett össze, valamint aztán később abban is, hogy nem szedik el ok nélkül nyugdíjának jelentős részét. Mindez a távoli jövő zenéje, hiszen nem dobált meg semmit festékkel a delikvens, hogy rögtönítélő bíróság elé állítsák.

ÁRTATLAN VAGYOK! Így sikoltott fel csupa kurzívval Mihály bácsi a bírósághoz írt levelében, ami szép forma, csak semmit sem ér. A darálógép szuszog, de voltaképp Mihály bácsi szerencséje az, ami tragédiája is egyben.

Ha saját otthonban lakna, akkor már rég elárverezték volna a feje fölül azt, viszont, ha így lett volna, lehet, időben intézkedik, aminek a folyományait már soha nem tudjuk meg. A mi lett volna, ha lett volna sajátos dilemmája ez, amely abból ered, hogy az idősotthon munkatársai a vállukat vonogatták, amikor az öreg segítségre szorult.

A baj megtörtént, ezen már az sem segít, hogy a Vas megyei intézmények élére új igazgató került, mert visszafelé törvénykezni csakis a kormánypártok kiváltsága minálunk, ilyképp most a bíróságnál a labda. Elfogadja-e ezt a második fellebbezést, esélyt nyitva arra, hogy kiderüljön, mi ez a rejtélyes tartozás, s legfőképp, mi lesz annak s sorsa.

Hosszú meccs lesz bizonyára, csak abba gondol bele borzongva az ember, hány ilyen Mihály bácsi lehet az országban, akiknek a nyakába különös tartozások szakadnak, és emiatt az Isten szent ege alatt találják magukat. És ez a tízezres kérdés minálunk, nem a pártok különös kínjai.