blogin.hu

A múlt heti játékunk helyes megfejtése: Gioachino Rossini volt.

Az Iseumi Szabadtéri Játékok két operajegyét és az Eszter Sütiműhely édes felajánlását, egy csomag házi kekszet

Mostoha sorsú zöldségünk a rebarbara. Sokan nem is ismerik és kevesen fogyasztják. Ez számomra egyébként meglepő, mert gyerekkoromban a legtermészetesebb dolgoknak tartottam, hogy a nagymamán tepsiszámra sütött vele pitét vagy főzte a kompótot hűsítő csemegének. Felnőttként jöttem rá, hogy a rebarbara egyáltalán nem olyan közismert és közkedvelt „gyümölcs” – mert még akkoriban úgy tudtam – mint ahogy én azt gondoltam. Szóval a rebarbara megér egy misét – jelen esetben egy cikket – és ráadásként egy receptet.

A rebarbara jópofa növény, olyan mintha a lapulevél hosszabb és piros szárral. A levelei egyébként mérgezőek, szóval ha magunk szedjük rögtön szabaduljunk is meg tőlük, csak a friss, üde szárakra van szükségünk.

Ha utánanézünk, miféle növényt dobunk majd az ételbe, olvashatunk róla, hogy a rebarbara Ázsiából származik, néhány faját orvosi célra is használták, gyógynövényként fogyasztották. Európában dísznövényként kezdet pályafutását, és csak a XVIII. századtól kezdték zöldségként termeszteni. Szerintem mindként funkcióját jól tölti be, mert nagyon jól mutatnak a kertben ezek a piros száron ringatózó hatalmas levelek. Az a legjobb benne, hogy roppant igénytelen növény, már kora tavasztól őszig szedhető, ráadásul tele van vitaminokkal és ásványi anyagokkal.

Vizelethajtó, salaktalanító hatása van, szóval tisztítókúrákhoz is ajánlják, persze csak mértékkel. A rebarbara iszonyúan savanyú zöldség, szóval mindenképp édesíteni kell a vele készült ételt, ergo nem fogyókúrázóknak való. Mindenki másnak viszont csak ajánlani tudom, ne habozzon: mostanság már a nagyobb élelmiszerboltokban is láttam, piacon is kapható, de legjobb néhány palántába beruházni. Tényleg nincs vele semmi meló és csak hozza-hozza-hozza a termést.

Szóval az én nagymamám pikk-pakk dobta belőle össze a kompótot, amikor nagyon rákívántunk valami édesre. Pucolás, cukros vízbe dobás és 5 perc főzés után kanalaztuk is a finomságot. Ennél több a munka a pitével, de megéri kipróbálni ezt az üde desszertet.

A rebarbarás pitének számtalan változatáról találni receptet a neten. Én a mamám szakácskönyvében találtam rá egy tésztára, amit el is neveztem rögtön Lusták pitéjének. Ugyanis ez is az a „a hozzávalókat összegyúrjuk” típusú recept, melyeket nagyon szeretek. Pofonegyszerűen összeállíthatók, nem kell keleszteni – ergo időt spórolunk – és a sütési idő is minimális. Íme:

Hozzávalók:

30 dkg liszt

15 dkg vaj

2 kanál cukor

1 egész tojás

1 kanál tejföl

csipetnyi só.

Töltelékhez:

15-20 szál rebarbara

ízlés szerint cukor

A hozzávalókat gyorsan összegyúrjuk, majd a tésztát elfelezzük és két lapot nyújtunk belőle. Egy tepsit alaposan kikenünk vajjal, majd az egyik lapot beleigazgatjuk. Jó ha némi peremet is tudunk kialakítani. Félretesszük míg elkészítjük a tölteléket.

A rebarbarát megmossuk, megtisztítjuk, majd kb 1 cm-es darabokra vágjuk. Egyes receptek így natúran szórják is már a tésztára, én kicsit előfőztem. Egy lábasba kevés vizet tettem és ehhez dobtam a rebarbaradarabokat illetve néhány kanál cukrot – a különlegesség jegyében én most nádcukrot használtam. A rebarbara elég savanyú, szóval egyéni ízlés, ki mennyire cukrozza meg.

Néhány percnyi rotyogás elég, mert a darabkákat könnyű szétfőzni, és azért jó, ha kicsit darabosan is került a tésztára. A levet leszűrjük és lecsöpögtetjük alaposan. Mielőtt a tésztára simítanánk, a tészta tetejét érdemes zsemlemorzsával megszórni, ami kissé felveszi majd a rebarbara levét. Van aki darát használ, én diót szórtam rá – utóbbinál vigyázzunk, ne sokalljuk el, nehogy elnyomja a dió a rebarbara ízét.

Szóval a morzsa- vagy diórétegre simítjuk a zöldséget, amit aztán a másik tésztalappal befedünk. Tojással megkenjük, kicsit villával megszurkáljuk és már mehet is a sütőbe. Közepes hőfokon sütöttem kb 20-25 percig.

Amikor először készítettem, kis adaggal indítottam, mert úgy véltem, a rebarbara különleges ízét nem fogja díjazni a család. Nagyon tévedtem. :) Kísérletező kedvűeknek üzenem, a rebarbara kiválóan párosítható más édes gyümölccsel, például csodás kísérője az eper vagy az alma – lehet őket házasítani akár egy-egy pitén belül is.

Amikor az ember gyereket nevel, elméletben mindent nagyon bölcsen tud. Mert sokat olvas, hallgat szaktekintélyeket, meg persze szegény nagyobbik gyereken már jól kigyakorolja magát. Mint én. Csakhogy a sok bölcsességgel élni a gyakorlatban, az már nem olyan könnyű dolog. A szakirodalmat mostanság is fel kellett ütnöm, hogy utána nézzek, vajon jól oldom-e meg a legfrissebb „problémát”.

Kisebbik lányomat, a 4 évest egy ideje különös téma foglalkoztatja. A halálról érdeklődik, naponta teszi fel a kérdéseit, kínos pillanatokat okozva ezzel. (A nagyobbiknál mintha kimaradt volna ez. Vagy csak rosszul emlékszem?) A téma megjelenése azért is lepett meg, mert a családban még nem történt haláleset, szerencsére még nem gyászoltunk senkit.

Sajnos néhány közeli-távoli ismerőst elvesztettünk mostanában, de velük a kislány még csak nem is találkozott. A felnőttek beszélgetését persze el-elkapja, de nem gondolnám, hogy ez indította meg a kérdésözönt. „Anya mikor halunk meg?” „Anya mindenki meghal?” „Anya én is meghalok?” „Én mikor halok meg?” „Anya Gazsi és Lili (kutyák) is meghal?” „Anya én nem akarok meghalni!” „Anya milyen érzés meghalni?” „Anya utána mik leszünk?”

Csupa-csupa kérdés, melyek némelyikére még én magam sem tudom a választ, hogyan adjam meg tehát egy négyévesnek. Arról azért gyorsan meggyőződtem, hogy, ahogyan sejtettem, az ez irányú érdeklődés teljesen természetes, életkori sajátosság. Mint ahogy kisebb korban a születés foglalkoztatja őket, eljutnak oda, hogy a végpont iránt is érdeklődnek. Teljesen jogosan.. Csak hát mit is válaszoljon a szülő?

Mondják a szakemberek, hogy mint minden esetben, gyerekésszel válaszoljunk. Ne terheljük a kis buksikat komoly információözönnel, de ne is hazudjunk neki. Ha kérdez, akkor már kész a válaszra is. Egyszóval a kis négyévesem már tudja, hogy bizony ő is meg fog halni, de sok-sok idő van még hátra addig, mert általában öregen halnak meg az emberek.

Bizony a kutyusok is itt hagynak majd minket valamikor, persze ez is nagyon soká lesz még, van idő bőven hancúrozni velük. Hogy hogyan leszünk utána? Hát elárultam neki, hogy fogalmam sincs, de sokan hisznek a mennyországban és sokan abban, hogy új „testben” élünk tovább. A növényeket szerető kislány a virág opcióval tökéletesen megelégedett.

A kérdés viszont, hogy milyen érzés meghalni, tényleg fejtörést okozott. Töprengtem, meséljek-e neki a halálközeli élményt megélt emberek beszámolóiról, de úgy gondoltam csak magammal tolok ki. Mert aztán meg jönne az újabb kérdés, hogy akkor ők most meg is haltak, meg nem is? Jogosan. Szóval végül széttártam a kezem és azt mondtam: „Fogalmam sincs, de remélem, hogy jó. Amúgy meg kérdezd most már apádat.” :)