„A dolgok sohasem mentek, és soha nem is mehetnek se jobban, se rosszabbul – az éhség, a szenvedés és a csalódás (…), az élet megváltozhatatlan törvényei.”
George Orwell gondolatai ezek.
Gondolatok, amik a mai délelőtt kellemesen hazug langymelegében jutottak az eszembe, amikor a doboz felé tévedtem.
Ősz van. Szeptember vége.
Elmúlásnak nevezik néhányan, pedig a dolgok valaha volt rendje szerint ez inkább a készület ideje kellene, hogy legyen. Jön valami zord, emberszívet megkeményítő idő, förgetegek, szelek és hideg, hideg, hideg… melyben a leginkább az éhező ember szenved fölöttébb! Vagy mégsem?
Aki mindig mindent hallott, most a megtorlást szenvedi.
Tehetetlenül, gyakorlatilag a külvilág minden rezdülésétől is elzárva. Csak mi tudjuk jól, hogy szenved: mert hónapok óta nem tehet semmit a rászorultakért!
Emlékezetemben ott él az a pillanat, amikor a doboz a helyére került, s ő elhelyezhette benne az első finom falatokat! Nem a megmaradt, már senkinek nem ízlő maradékot! Azt vitte oda, amit maga is szeretett! Mert tudta jól, hogy csak azzal szerezhet örömet! Neki ez volt a fontos!
A doboz ma üres volt.
Tegnap és tegnapelőtt is, de hetek óta figyelem, amint szomorú tekintetű megnyomorítottak felnyitják az ajtaját.
Mintha az ő reményük volna a világ legutolsó őszinte mozzanata. Két ember legőszintébb egymásra találása!
Ami feltételezi, feltételezheti a törődést.
Mely nem szűnhet meg, csak, ha a segítő meghal, megbetegszik, vagy éppen mozdulatlanul ül egy sötét cella mélyén…
Nem gondolom, hogy ez csak az ő dolga lehetne, volna!
Nem lehet, hogy ezárattatása után más ne gondoskodhatna a rászorultakról! De, hogy valami megváltozott Szombathelyen – végérvényesen – az biztos!
Évekkel ezelőtt ezt a megnyomorított települést a „segítés városának” neveztette egy ember. Abban az időben hetente ezrek nyalogathatták reanimációs babák ezreit. Készültünk azokra a helyzetekre, amikor rajtunk múlhat egy másik ember túlélési esélye… Ma ez már nem fontos. Ez sem. Minden a legnagyobb rendben megy, uszkve négy hónapja…
Nos, kedves szombathelyiek!
Leszerepeltünk.
Hőzönghetünk persze, vagdalkozhatunk dühünkben, mint a legtöbb dedós… Nyafoghatunk, mint jómagam, hogy magamnak sincs, mit adnom… ez kevés! Méltatlanná váltunk az Emberhez, akinek oly fontos volt, hogy Szombathelyen senki ne maradjon éhes! Aki a megyebál ünneplői előtt is ételt osztott, bár ez a hatalmasságoknak „gyomorforgató” volt…
No, de emlékszik még erre valaki?
Az a zöld doboz üres!!! Hetek óta!!!! Ennyi???
„Valami olyasmi… az idegesség, mint a szomjúság. Vagy, mintha fázik az ember, s nem tud sehol meleget találni. Vagy mint az álmatlanság. Vagy mint az éhség. Nem tudom. Néha napokra nem érzek semmit, mintha meglapulna valahol. Aztán, váratlanul, kitör.” (Márai Sándor)