ÉHES VAGYOK! – így kiált a nagy zöld doboz, de hiába!

„A dolgok sohasem mentek, és soha nem is mehetnek se jobban, se rosszabbul – az éhség, a szenvedés és a csalódás (…), az élet megváltozhatatlan törvényei.”

George Orwell gondolatai ezek.
Gondolatok, amik a mai délelőtt kellemesen hazug langymelegében jutottak az eszembe, amikor a doboz felé tévedtem.
Ősz van. Szeptember vége.
Elmúlásnak nevezik néhányan, pedig a dolgok valaha volt rendje szerint ez inkább a készület ideje kellene, hogy legyen. Jön valami zord, emberszívet megkeményítő idő, förgetegek, szelek és hideg, hideg, hideg… melyben a leginkább az éhező ember szenved fölöttébb! Vagy mégsem?

Aki mindig mindent hallott, most a megtorlást szenvedi.
Tehetetlenül, gyakorlatilag a külvilág minden rezdülésétől is elzárva. Csak mi tudjuk jól, hogy szenved: mert hónapok óta nem tehet semmit a rászorultakért!

Emlékezetemben ott él az a pillanat, amikor a doboz a helyére került, s ő elhelyezhette benne az első finom falatokat! Nem a megmaradt, már senkinek nem ízlő maradékot! Azt vitte oda, amit maga is szeretett! Mert tudta jól, hogy csak azzal szerezhet örömet! Neki ez volt a fontos!

A doboz ma üres volt.

Tegnap és tegnapelőtt is, de hetek óta figyelem, amint szomorú tekintetű megnyomorítottak felnyitják az ajtaját.
Mintha az ő reményük volna a világ legutolsó őszinte mozzanata. Két ember legőszintébb egymásra találása!
Ami feltételezi, feltételezheti a törődést.
Mely nem szűnhet meg, csak, ha a segítő meghal, megbetegszik, vagy éppen mozdulatlanul ül egy sötét cella mélyén…

Nem gondolom, hogy ez csak az ő dolga lehetne, volna!
Nem lehet, hogy ezárattatása után más ne gondoskodhatna a rászorultakról! De, hogy valami megváltozott Szombathelyen – végérvényesen – az biztos!

Évekkel ezelőtt ezt a megnyomorított települést a „segítés városának” neveztette egy ember. Abban az időben hetente ezrek nyalogathatták reanimációs babák ezreit. Készültünk azokra a helyzetekre, amikor rajtunk múlhat egy másik ember túlélési esélye… Ma ez már nem fontos. Ez sem. Minden a legnagyobb rendben megy, uszkve négy hónapja…

Nos, kedves szombathelyiek!
Leszerepeltünk.
Hőzönghetünk persze, vagdalkozhatunk dühünkben, mint a legtöbb dedós… Nyafoghatunk, mint jómagam, hogy magamnak sincs, mit adnom… ez kevés! Méltatlanná váltunk az Emberhez, akinek oly fontos volt, hogy Szombathelyen senki ne maradjon éhes! Aki a megyebál ünneplői előtt is ételt osztott, bár ez a hatalmasságoknak „gyomorforgató” volt…

No, de emlékszik még erre valaki?

Az a zöld doboz üres!!! Hetek óta!!!! Ennyi???

„Valami olyasmi… az idegesség, mint a szomjúság. Vagy, mintha fázik az ember, s nem tud sehol meleget találni. Vagy mint az álmatlanság. Vagy mint az éhség. Nem tudom. Néha napokra nem érzek semmit, mintha meglapulna valahol. Aztán, váratlanul, kitör.” (Márai Sándor)

Kampec dolores LVIII. – Beszökött

Amikor Béla rájött, hogy örök idők óta ott ül, és mindig is ott fog a Lélekellátó viaszosvászonnal borított asztala mellett, úgy vélte, hogy valami más elfoglaltság után kell néznie. Olyan után persze, amely helyben űzhető, otthoni munka mintegy. Így hallotta meg az idők szavát, és ennek örömére fröccsöt kért természetesen, meg egy mérőszalagot. A kocsmáros sok mindent látott már és átélt vele együtt, de ilyet még nem, de tudta, hogy nem érdemes kérdezni semmit, választ úgysem kap, de az az öröme megvolt, hogy biztos volt benne, a végén úgyis kiderül minden turpisság vagy minden kín, de az is, hogy semmi sincs véletlenül.

Béla hörbölt egyet, és nekilátott szemlélni az idő folyását. Nem a falióra kattogását, amelyet száz évekkel ezelőtt lepusztult vasúti várók éji homályában szokott tenni, megtanulva a másodpercek lüktetését, mert tudta, hogy az csak hazugság, álca az emberi világ felé, hogy azt higgyék a szerencsétlenek, értenek valamit, de nem. Béla ugyanis ismerte az idő sajátos, kettős természetét, hogy úgy telik, ahogy neki tetszik, illetve azt is, hogy visszafelé is tud folyni. Így hát – és ezt nem tudta a fröccsök ura -, azért kellett az a rohadt szalag, hogy a térben ejtse foglyul ezt a mocsadékot, mert csak ott lehet, hacsak nem a szívben, de ilyen alkalmatosság most éppen Bélában nem működött.

Ivott még egy kortyot, majd odalépett a légyszaros ablakhoz, és hosszan nézte a kinti világot. Olyan ábrándos szemekkel, mint valami romlásra érő kamaszlány, és megállapította magában, hogy az ég másképpen kék. Fogta a mérőszalagját, és az üvegre helyezte, húzgálta és igazgatta szuszogva, a fröccsök ura pedig nem állhatta meg, és megkérdezte. – Te meg mi a francot csinálsz? – Mérem a Napot. – Ezt mondta Béla olyan természetességgel, amilyennel mindenre elszánt eszementek képesek csak, de a fröccsök ura nem lepődött, és főleg nem ijedt meg, mert jött is rögtön a magyarázat. – Nagyobb. Határozottan nagyobb. – Bővebb kifejtést Béla nem eszközölt, de nem várta senki sem, a kocsmáros pedig elhatározta, hogy nem zavarja meg az alkotás szabadságát.

Aztán Béla visszatért a bázisra, a székéhez, ivott egy kortyot, amitől a pohár kiürült, és miközben a fröccsök ura már sprickolta is a következőt, ő mélán az udvarra indult, de nem vitte a szalagját. Odakint ránézett a cseresznyefára, amelynek ágai közt igyekezett valaha megvilágosodni, de nem látott rajta semmi különöset. Csak a rigókon. Ők két hete még szalto mortálét játszottak a vizesvödörben, s bár most sem volt sokkal hűvösebb, eszükbe sem jutott fürdőzni, csak ültek ott bambán, mint dagadt és szemüveges óvodások. Fölnézett hát Béla újra az égre, és megállapította, hogy olyan bíborosan mélykék, és akkora csöndek vannak benne, ami egyből megmutatta a rigók melankóliájának okát, de hát, még ez sem volt elég bizonyíték.

Visszaballagott így az ivóba, és a fröccsök ura csak nézte, nézte, mert Bélában is zümmögött a magány, ezért nem szólt hozzá. Egy újabb, pohár-ürítő korty után fogta hát Béla a szalagját, kiment a térre, és elkezdte méregetni a bukszusok árnyékát, a Szentháromság szobor talapzatát, és kezéből szextánst alkotva a templomtornyot, hogy a két közmunkás álla leesett, és még jobban belemerevültek az anyaföldbe, mint eddig bármikor. És akkor lepődtek csak meg igazán, amikor Béla a lábuk elé térdepelt, mint a Szentatya, amikor koldusok lábát mossa, és megmérte őket is tetőtől talpig, széltében és hosszában. Egyikük szájából Béla fejére esett a staub nagy ámulatában, de a friss mérnököt, aki ekképp akarta foglyul ejteni az időt, ez nem zavarta egyáltalán, hanem csak elégedetten hümmögött, mert érezte már a bölcsek kövének eljövetelét.

Visszatérve a viaszosvászonhoz, ahol már várta a következő gyöngyözés, fölhajtotta azt is, és újra a térre révedt bizonyságok után kutatva. A szereplőket tanulmányozta ezúttal, a duplagyűrűsöket, akik szandálka helyett mamuszban nyammogták a világot, otthonkájuk alatt melegítőben, mintha sóhajtozó fiatalasszonyok volnának, a műanyag dömpereseket, akik nem surrogtak járgányaikkal, az olajos hajúakat, akikről nem csorgott már a felesek izzadsága, és a bádogbánost, akinek árnyéka olyan hosszúra nyúlt, hogy elért a Szentháromság szoborig. Amikor ezzel végzett, a fröccsök urához fordult, és úgy ejtette ki a kérlelhetetlenség szavait. – Beszökött. – A kocsmáros elképedt, és megkérdezte. – Mi szökött be? – Az ősz. – Felelte Béla a fröccsök határozottságával. – Hát persze, te ökör. Holnap október. – Válaszolta a kocsmáros, de ezzel Bélát nem ingatta meg. – Azt csak úgy hiszed. – Ezt mondta, és sokat sejtetően mosolygott.

SZEPTEMBER VÉGÉN – épp, mint négy éve…

Dermesztően hideg telünk lesz! Mondják… Már a gondolattól is fázósan húzódnak összébb az előző esztendő hideg hónapjainak gyötrelmeiből épp csak kilábalt szegények, azok, több, mint hat millióan, akiknek a nyár már évek óta csak a nyomorító tél kifizetetlen számláinak törlesztéséről szól.

Míg egyesek utazni, nyaralni, pihenni készülnek, tervezik a tengerparti napokat, a szegény emberek egyre népesebb közössége kérvények és egyezkedések után szeptember végén is a korábbi időszakok terheit nyögi. Kiváltsággá vált a többszobás lakások minden helyiségének gondos felfűtése, lehetetlenné a mindennapos tisztálkodás, a hálózatokból büntetésből kirekesztettek tízezreinek pedig csak múló remény az egyszer mégis visszakapcsolható villanyáram, vagy a gáz, bár ezek hiányában a lakások télvíz idején elviselhetetlenül hidegek.

001

Akadnak, akiket a csoki mikulások, vagy éppen a csoki nyuszikból télapókká öltöztetett októberi rémek jelenései idegesítenek; morgolódnak a szokás szerint előre hozott bolti kampányokon – bár meglehet, fogalmuk sincs, milyen érzés lehet ócska morgolódások helyett rettegni a közelgő téltől. Milyen számlálgatni, vajon, hány nap még az élet, mikor tör ránk a tél, amikor éjszakánként attól kell félni, vajon megérhetjük-e a reggelt?

A huszonegyedik század, a modern technika és kommunikáció valamennyi vívmánya ellenére, korunk millióinak mindennapos félelme lehet a fagyhalál, amikor a testhőmérséklet visszafordíthatatlanul lecsökken, s már menthetetlenné válik az emberi élet.

003

Mi, akik évtizedeken át izgalommal vártuk a földből kibúvó lakótelepek pazar kényelmét, a központi fűtés, meg a gázzal működtetett konvektorok kínálta nyugalmat, most sóvárogva gondolunk – a panellakások közepén persze üzembe helyezhetetlen – szenes kályhácskákra, melyekről nagyanyáink meséltek, mint a letűnt korok remekbe szabott fűtő eszközeiről. Elképzeljük a sparheltek és cserépkályhák duruzsoló melegét, ott, ahol a jéghideg radiátorok meredeznek.

Tudjuk jól, Szombathelyen is jócskán élnek nehéz sorsú emberek. Olyanok, akiknek a kevés is csak ritkán jut, s, ha kopogtat a tél, összerezzennek. Félnek, mert nem lesz miből tüzelőt vásárolni. Ha éppen csak annyit esznek, isznak, mint a meleg hónapokban, ha éppen csak annyit költenek ruházkodásra, utazásra, orvosságokra, mint nyaranta, a nyomorítóan kevéske pénzből nem jut majd tüzelőre. A semmin nem segít a cifra „rezsicsökkentés”!

004

Mondhat bárki, bármit, ezek az emberek, egyre többen, már nem gondolnak örömmel a Mikulásra, vagy a karácsonyi ajándékozásra! Az egész tél, minden egykori szépségével elillant, nem kellenek már a hóförgetegről faragott mesés rímek! Szombathelyen is lehetnek, lesznek fagyhalottak, meg előtte szép számmal lefülelt bűnözők, akik a település menti erdők fáit elorozva próbálnak meleget lopni jeges otthonaikba.

Mégis van valami – látszólag apróság -, amitől egy kevéskét bízhatunk! Többek lehetünk, mint az előző évben, meg azelőtt! Melegség járhatja át szívünket, ha arra gondolunk, hogy a szegények közt egy kevés ajándék tűzifával járó – szokás szerint csak a baloldalról érkező – adakozó, támogató után, az idén már nem sündörögnek, szitkaikkal nem köpködnek majd össze-vissza, pökhendi, csahos kutyák. Vagy, ahogy ők, magukat nevezik, a „fiatal demokraták”, a jól fűtött limuzinjaikból, vagy kastélyaikból, ahol kandallóik mellett valahogy mégsem sül le a bőr…

005

Kopogtat a tél! Fogadjuk el végre, hogy bármi történt is a közelmúltban, valahol mégis akadnak rólunk gondolkodók… meg elkoptathatatlan és felülmúlhatatlan, biztató szavaink. A lelkünk mélyén.

Olyanok, mint az összefogás, meg a szolidaritás!

SÚLYOS BETEGEN – Orbán és Tsa. már szenved, rendesen!

Hallottál már a kormányközeli pocak mizériáról, vagy ahogy a tudomány erről rebeg, a centrális elhízásról?

Igen, ez a sörhas!

Sörhas, ami sajnos elég sok vezérünket érint. De mi is ez a pontosan, mitől és hogyan alakul ki?
És hogy lehet megszabadulni tőle?

(Vagy esetleg tőlük?)

Ebben a cikkben ezekre a kérdésekre adunk választ.
Na persze…

„A sörhas önmagában nem a sör ivásától alakul ki. Nem csak zsírszövetből áll a sörhas. 30 éves korod felett elkezdenek kitágulni a beleid. A bél, egy kb. 7-8 méter hosszúságú csőrendszer, ami tágulékony és az idő előrehaladtával veszít a rugalmasságából. Ez főleg a finomított ételek, a fehér kenyér, a fehér liszt, és a cukros ételek hatására történik és egyre inkább petyhüdt lesz a bél.

Ha most ehhez sört iszol vagy valamilyen szénsavas italt, főleg evés után, ami amúgy is tágítja a gyomrot és a beleket, akkor szépen lassan és persze látható módon elkezd a hasfalad tágulni. A hasfalad is tágulékony és ha nem tolja vissza az elülső és oldalsó hasizom, akkor is elkezd tágulni a hasfal, ha egyébként feszes. Tehát a sörhasú férfinak nincs zsírhasa, a nagy has, nem a zsírtól van. A kötőszövetek és bélrendszer elernyedt a sok szénsavtól. A sörben sok a B-vitamin, valamint komló, árpa és maláta található benne, amik lazítják a beleket és tulajdonképpen így jön létre a sörhas.

Az ellazult, elernyedt, petyhüdt kötőszövetek és bél hatására kitágul az egész hasűri rész. Ha belenéznél egy sörhasba, akkor nem csak zsírt látnál, hanem vizenyőt, nagy mennyiségű kötőszövetet, valamennyi zsiger zsírt és nagyon tág beleket. A szénsav egy része távozik a gyomorból (felbüfögöd ) másik része oldva a belekben felszabadul. A sör egyébként gyorsan felszívódó szénhidrátokat is tartalmaz, kitágítja a beleket és építi be szépen a zsigerek közé a zsírt…”

Ha valakit bővebben is érdekel a téma, itt folytatódik az eszmefuttatás…

Amúgy a képek önmagukért beszélnek!

A következmények: sörhas a javából!

GYURI BÁCSI – az én hazámban nem nevethet bárki a végén?


Hamarosan új ukáz érkezik.
Megint a hatalmas kékség, ordító vakfehér szöveggel, s talán egy újabb pocsék kép, hogy könnyebb legyen gyűlölni.
Róla!
Róla, akiről szinte alig tudunk valamit.
Csak a riogatások sablonjain keresztül jöhetnek át gondolatok, valahol a „minden magyar nőt megerőszakoló” migráncsokon túl.

Nyilván maga a szókapcsolás is felháborító – volna: Gyuri bácsi.

Felénk, ha erre vetemedem, nyilván magam vagyok az ellenforradalom, a ránk zuhanó csőd, a szuperjó NER ellensége, ha ezt a számomra tökéletesen ismeretlen bácsit, öregurat simán „legyuribácsizom”.
De tényleg nem tudom, miért is kellene őt utálnom?
Nem utálom a szomszédban lakó szájszagú bácsit, amikor hajnali ötkor beordítja a kapunk alatt a szokásos „aggyistent”, nem utálom az Irénke nénit, amikor tüzet rak a nappalink előtt és persze nem utálom, nem utálhatom Tibor bácsit sem, aki rendszeresen elagyabugyálta a számára oly idegesítő proligyerekeket, míg a menzára vártunk…

Valahogy úgy érintett engem a nevelés, szüleim és tanítóim minden erőfeszítése, hogy kimaradt a gyűlölet minden formája!

Ha kellene sem tudom véghezvinni ezt a legeslegújabb programot!
Már előre félek, képtelen leszek arra koncentrálni, nehogy ő nevessen majd a végén! Sőt, ha jobban belegondolok, azt sem tudom, minek a végén nem szabad majd nevetni, e derék Gyuri bácsinak!

Mert sajnos nem tudom kellő gyűlölettel sercegni a nevét, fogaim közt sziszegni valami átkozottul lekezelően ezt a fránya Soros nevet!

Még jó, hogy a probléma mindennél jóval nyilvánvalóbb!
Nem az a lényeg, hogy ő vigyorog, vagy sem, hiszen naponta tolnak a képünkbe millió vénembert, bárgyú vigyorral.
Nem az a lényeg, hogy ő nevethet, vagy sem a végén! A lényeg, hogy az én hazámban nem nevethet „bárki” a végén. Igen, ez a „bárki” a lényeg, mert itt bizony már csak a kiáltságosék nevethetnek, a nevetés maga csak nekik adatik. Akik a tűz közelében élnek, akik nyakig benne vannak a pikszisben, akik minimum Alcsútdobozon születtek – na jó, lehetnek felcsútiak is, de ez határeset! Ez a világ nem lehet jó mindenkinek, de mindenkinek, aki egyívású, azonos fizimiskájú az Orbánékkal, jó kell, hogy legyen. Mert ez a világ, mely minden világok legjobbika lehetett volna, immár az Orbánoké, csakis az övék, hogy mosolyoghassanak, vigyoroghassanak, nevethessenek a legvégén.
Elvégre kész röhej, mi itt van!

Gyuri bácsi… a Gyuri bácsik meg könnyezhetnek! S velük könnyezhetünk mind, akik egy pillanatra felkenődünk majd a nagy kék semmire, a vakfehér betűtenger mellé. Ez van, ezt kell szeretni! Aki pedig ellenáll – nos, annak ott a szép kis megtorlás.

De mi van, ha ez nekem nem jó? Ha neked és még sokaknak nem frankó így? Szóval, mi van, ha ezt a végtelen mocskot már nem bírjuk benyelni? Ha okádni van kedvünk és ordítani, miközben szájon rúgják a magunk féléket? Mi van, ha mi szeretni szeretnénk Gyuri bácsit, megköszönni amit értünk tett és tenni fog…?

HUNGARIKUM – te is dudorászva kufircolsz?

Olykor a legutolsó illúzióim is elillannak, ha pártunk és kormányunk jeles képviselőit vagyok kénytelen hallgatni, nézni!
Ezek a nyakunkra halmozott agyelszívottak már-már arra is képtelenek, hogy legalább elszámoljanak háromig, mielőtt megszólalnak.

Még csak pár napja örvendezhetünk, hogy végre megszabadultunk minden idők legnyomorékabb szövegládájától, Kósa Lajostól, (mert talán kevesebbszer érzi majd szükségét annak, hogy nagy tömeg előtt karattyoljon, s inkább utódjára hagyja a szellemeskedést) – itt az újabb fideszes bájgúnár, a segglelkész Balog, akinek sikerült felülmúlni a szexről alkotott eddigi elképzeléseinket.

Az emberminiszter nem kevesebbet állít az itt nézhető videóban, mint, hogy a magyarok java bizony nótázva kufircol, a párocskák egy-egy élesjárata közben akár egy egész operaelőadás is lezavarható. Ez a legújabb hungarikum! A nagy duett – avagy így készül a következő generáció, nótázva, dudorászva, olykor jelentős vokalistákat megszégyenítő módon!

http://rtl.hu/rtlklub/hirek/minden-nap-tanulhatnak-zenet

Eddig arról voltunk különlegesek a nagyvilág szemében, hogy jelentős magyar zeneszerzők, bizonyos Kodály Zoltán, meg Bartók Béla felmutattak egy igazán egyetemes zenei nyelvet – mely gyakorlatilag a világ összes nemzetségének ugyanúgy értelmezhető… Most itt a világújdonság! Lehet vehemens rohammal, lehet lágyan andalogva, forrón, szinte levegőt sem véve, lüktetve órákon át – a lényeg a közben előtörő muzikalitáson van! Magyar manusz a magyar nővel csakis nótázgatva egyesül!

Kíváncsian várjuk, mi jöhet még?
Ez az agyalágyult főmufti nagyon elemében van, képes elájulni saját, végtelen hülyeségein, s ami a legszebb, ő, mint Orbán udvari lelkésze, nyilán gazdájával együtt lesz halhatatlan, még vagy harminc évig!
De vajon mikor lesz végre hallhatatlan?

VASÁRNAP – miképpen mi is megbocsátunk

Az első igazi őszi hétvége zajlott.
Esett…
Akadtak, akik avart füstöltek, fát fűrészeltek, mások boltokba rohantak aznap is.
Esett…
Mint mindig.

A gonosz szolga történetét azok hallgatták, akik a templomokban ülve várták a vasárnapi ige beteljesedését…

„Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?”
Jézus így válaszolt: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is. Ezért hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki számadást akart tartani szolgáival. Amikor hozzákezdett, vittek eléje egy szolgát, aki tízezer talentummal volt adósa. Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és fizessen. A szolga erre leborult előtte, és így esedezett: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked. Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát. Amikor azonban eltávozott az a szolga, összetalálkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol! Szolgatársa ekkor leborult előtte, és így kérlelte: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked. De az nem engedett, hanem elmenve börtönbe vettette őt, amíg meg nem fizeti tartozását. Amikor szolgatársai látták, hogy mi történt, nagyon felháborodtak. Elmentek, és jelentették uruknak mindazt, ami történt. Akkor magához hívatta őt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna-e neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad? Ekkor haragra lobbant ura, és átadta őt a hóhéroknak, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást. Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyjafiának.”

A modern kor embere aktualizál, értelmezni próbál, és persze minősít. Korrekt ez a történet – ma különösen is az.
Gázszerelők mértékével mérhető, már, ha tisztába lehetünk bizonyos értékekkel. Hogy is vannak ezek a váltószámok?

„Az eredetileg a sumérek által bevezetett mértékegység (i.e. 3000 körül) mai fogalmaink szerint 43,65 kg-ot jelentett, de később, például a Jézus korabeli Palesztinában ez már 58,93 kg volt. Ha fizetőeszközként használták, akkor ezüstöt értettek alatta, tehát a Jézus által említett 1 talentum valószínűleg egy 58,93 kg-os ezüsttömböt jelentett. Ma az ezüst árfolyama 150 Ft/g körül mozog. Egy kis matematikával (ha 58930 g-ot megszorozzuk 150-nel) kiszámolhatjuk, hogy az az 1 talentum mai fizetőeszközre átszámolva 8.839.500 Ft, majdnem 9 millió Ft.”

Tízezer talentum a mai értéken 10.000 x 9 millió forint. Tehát uszkve 90.000.000.000 forintról van szó a fenti idézetben. Már, ha jól számoltunk! Ez az az összeg, amiről egy átlagember gondolkodni is képtelen. Amolyan EU-s pénz mértékű summa. Ez aránylik száz dénárhoz, mely ma kb. 400.000 forintnak felelne meg. Ez állítólag két mezei magyar havi bére.

Ugyan, ki volna ma a gonosz szolga, az az ember, aki nem volna képes észrevenni egy ilyen kicsinységgel bíbelődőt?

Aki ne akarná elengedni a tengődő tartozását?

A helyes megfejtéseket ezúttal nem kérjük beküldeni!
Hja, hogy ezért kár volt a templomig baktatni?
No comment…

KÖZÉLET – százezrek ünnepeltek együtt Szombathelyen!

Boldogult töri-tanárnőm tolmácsolásában hallgathattam anno az „állampolgári ismeretek” című tantárgyat. A fontos leckék egyike azt taglalta, hogy az ember alapvetően közösségi lény, s életminőségét nagyban meghatározza a közéletben betöltött szerepe. Hja, mi ott a múlt században még bifláztunk csacskaságokat! Nemcsak bemagoltuk e veretes mondatokat, de olykor megpróbáltunk a definíciók szerint élni, elvárásokat fogalmaztunk meg önmagunkkal szemben és gondosan elhelyezkedtünk a magunk kis „közéletében”.

Emlékeimben élnek azok a boldog pillanatok, amikor a szolidaritásról, a másokért való szerepvállalásról kezdtünk gondolkozni. Meghatároztuk, miféle társadalmi folyamatok vezetnek az egyén boldogulásához, mi kell a jobb pozíciók eléréséhez, hogy leszünk hasznos tagja a közösségünknek!
Na igen, akkor még etethetőek voltunk a „tanulni, tanulni, tanulni” demagógiájával! Persze, az is igaz, hogy az akkori történetek közt nem bukkanhatott volna fel a gázszerelő, aki pár év alatt multi milliárdossá izmosodik! Az efféle lények csak a rothadó kapitalizmus melléktermékeként létezhettek, fényévnyire, épülő hazánktól.

Akkoriban akadt a kezembe egy könyv, arról a nagyszabású ünnepségről, mely százezrek közös ünnepéről tudósított. A város – mely még csak alig heverte ki a háború borzalmas pusztításait, képes volt az összefogásra: lakói összeadták a változtatásokhoz szükséges pénzt – persze leginkább egy-két forintjával! -, kubikoltak és lapátoltak, ha kellett, s a környékbeli falvak lakói is ott segítettek, ahol az a leginkább fontos lehetett. Nem jött EU-s pénz sehonnan…

1947-et írtak! 1947.augusztus 31. – A kékcédulás választások, amelyet csalással a Magyar Kommunista Párt nyer…

Mielőtt bárki másra gondol – Szombathelyről regélek, Szombathely ünnepe 1947. szeptember 7-8 között zajlott, s a történetről Toronyi Németh István írta emlékezetes könyvét, mely máig az egyik féltett kincsem! Hogy hetven év távlatából miért nem volt fontos felidézni e jelentős eseményt, sem az egyháznak, sem a városvezetésnek, arról sejtelmem sincs, de nem gondolom, hogy ne volna pótolható egy jelentős ünnepség, persze rengeteg szalag átvagdosásával!De lehet, hogy ez már smafu?

Szólnék, tehát…Ez viszont meglehetősen távol esik egy nem-pajti-blogger lehetőségeitől!

Százezrek Szombathelyen?

Ma milliókért újulnak meg a templomok, melyekben még vasárnapokon is csak alig-alig lézengenek, milliárdokba kerülnek sportkomplexumok, melyekben minden valószínűség szerint hatalmas sportesemények zajlanak majd, több tízezer ember részvételével… (Azt írom, „minden valószínűség szerint”, hiszen a kormány már nagyon szorgalmazza a népszaporulatunk belódulását!)
Átadási ünnepségekkel üdvözlünk minden zebrát, bicikli utat és rövidke utcácskák elkészült burkolatát, ahol rendre megjelennek azok, akiket ünnepelnünk kellene – csak éppen az ünneplők hiányoznak! Egyre-másra születnek jól fotózott tudósítások, mindenféle bensőséges előadásokról, ahol meghitt hangulatban, mintegy tizenketten hallgatják az előadót, bizonyos őrvidéki emberek…

Ez ma a közélet – Szombathelyen!

De nyugi, micsoda mázli, hogy bárhová elutazhatunk e kies hazában, a helyzet mindenhol ugyanez! Mert lehet, hogy valakiknek éppen ez volt a célja! Maradj otthon, zárkózz a négy fal közé, ne tűnődj túl sokat!

Talán még ezek a mocskos vasárnapi esők is ellenünk esnek!

Nem kell ide közéletben betöltött szerep, nem kell társadalmi együttlét! Megy mindenki haza, rágyújt mindenki egy frankó szappanoperára, elolvassa a napi agymenéseket az ismerősök oldalán, lájkol és hozzászól, aztán lehet szundizni!

Hmmmm! Méghogy százezer ember Szombathelyen! De hiszen, tavaly is annyira készültünk az emlékmű tövében…ugye?

Két százas

Van még remény.

„Párizs, 1903. febr. 17.

Igen tisztelt uram

„…Csak néhány nappal ezelőtt ért el hozzám levele. Köszönöm ezt a nagy és jóleső bizalmat. Többet aligha tehetek. Nem boncolgathatom verseinek jellegét, tőlem ugyanis minden bíráló szándék a lehető legtávolabb áll. Közel férkőzni egy műalkotáshoz a kritika szavaival jóformán nem is lehet, ebből mindig többé-kevésbé szerencsés félreértések adódnak. A dolgokat nem ragadhatjuk meg annyira, s ki sem mondhatjuk úgy, ahogy azt többnyire el szeretnénk hitetni róluk, az események java része elmondhatatlan, olyan térben játszódik le, ahová a szó még soha nem ért el, s mindennél kimondhatatlanabbak a műremekek, e titokzatos tényezők, mert míg a mi életünk elmúlik, az övék maradandó…”

Ezeket egy bizonyos Rainer Maria Rilke íródta, s hogy lágyságát kellőképp megérthessük, el kéne olvasni Musil tulajdonságok nélkülijét is a vonagló monarchiáról Trianonhoz képest. Bár sokat akarok, mert tudvalévő, hogy a bajuszos Adolf is ebbe hülyült bele a Kampfja előtt, a bécsi életbe. Viszont egyáltalán nem erről kívánkozok most mesélni nektek kedves proletárok.

Volt egy nap, amikor összesűrűsödött az élet itt Szombathelyen. Azzal kezdődött el minden a végén, hogy a bejáratott koldusom végre megtalált egészen, és sikerült megvennem tőle a versét, amit már évmilliók óta a pocakjára simítva árul, azt hiszem, reménytelenül.

Egy százast kóstált az alkotás:

„Ha majd egyik nap valaki megkopogtatja szívednek kapuját, s te kitekintve meghallod egy koldus bocsánatkérő alázatát, adjál neki a szeretetből néhány morzsányi szemet, mert lehet, hogy ez a koldus én leszek. Ki asztalt terítesz az égi madárnak, teríts asztalt szegény árvának. Nyújtsd ki atyám, nyújtsd ki jóságos kezedet, adjál a hajléktalanoknak tápláló kenyeret. Ételből, italból bőven legyen részük, gondviselő atyám, könyörögve kérünk.”

Ilyeneket árult ez a jóember, és megvettem, mert mért ne, ugye. Megkaptam a stencilt is hozzá, csak azt nem tudom, ha végleg úgy hozza a zélet, én is kiállhatok-e a bolt elé, hogy ezek a saját verseim, és levesre, kenyérre, meg fröccsre gyűjtök, hogy csináljak ricsajt.

Azonban, hogy kerek legyen a világ, visszairamlok ehhez a Rilkéhez. Ezt a jóembert hajnali ájultamban láttam meg a pénztár előtt, összehányva a selejtes, leértékelt dolgokkal, mint boci csoki és ízfokozó műanyag delikát, ilyenek. Egy százas volt ez is, kemény borítójú, kádárkori darab, csak a gerince nem illik a bőrkötésű sorba.

Szóval, hogy teljesen elmeséljem az életemet, egy nap alatt két darab százasért beszereztem két műalkotást. Az egyikért jobbra kellett mennem, a másikért meg balra. De ezt így szó szerint, ne gondoljunk már mindenbe rezsit meg Sorosot.

Rilke, na, ő már nem sokat húz abból a százasból, amibe került, a szerencsétlenem a koldusom, ha még kettőt elad, egy fröccsöt talán. Ez egy nap volt csupán a nyomorult életemből, és éppen az, amikor képgalériák jelentek meg szerte a szájberben arról, hogy ezüstösen csillogó autókkal érkeznek meg a soksok gecik Velencére, illetve be. Nem akarnék most ujjal mutogatni, de azért mégis.

Sőt, ha még abba is belegondolok, hogy a spicli még az alföldi papucs idején azt vonyította, hogy nála mindig két forint a dal, akkor egyáltalán nincs miről mesélnem. A kétforintos egyébként Orbánnal együtt focizott, egy csapatban. Tudom, játszottam ellenük. Körmenden.

Fatva

A dolgok nem most kezdődtek el, avagy minden már volt egyszer. Salman Rushdie megírta a Sátáni verseket, amikor a mi egyetlenünk még csak fing volt valami szaros gatyában, és azóta bujdokol. Ruholláh Khomeini ajatollah egy pénteki napon az iráni Kossuth rádióban ugyanis ilyeneket mondott 1989. február 14-én:

„Értesítem a büszke muszlimokat, hogy a Sátáni versek szerzőjét és mindenkit, aki részt vett a könyv kiadásában, bár ismerte a tartalmát, mivel a könyv az iszlám, a Próféta és a Korán ellen való, halálra ítélem.”

És a Föld még most is vígan forog, a Nap pedig vidáman süt a temetéseken. Ezt a fönti őrületet nevezik egyébként fatvának – vagy fetva, gusztus szerint -, amely emelkedettség az iszlámban vallásjogi döntést jelent olyan esetben, mikor egy konkrét hitelméleti vagy vallásgyakorlati kérdésre nincs válasz sem a Koránban, sem a hadíszokban, sem a muszlim tudósok közmegegyezésében, az idzsmában.

Ilyen latin-görög-muszlim tudós minálunk a Németh Szilárd, aki szintén megnevezett három embert – Vágó Gábor, Gulyás Márton, Schilling Árpád -, akik nemzetbiztonsági kockázatok, tehát megszületett a kilövési engedély, úgymond.

Ez nem igazán komilfó. Schilling el is mondta a véleményét: „Nem nyilvánítunk senkit a haza ellenségévé mindenféle bizonyíték nélkül. Leginkább azért nem, mert ez uszítás, és a következményei beláthatatlanok!” Ám ettől sem neki, sem nekünk nem lesz jobb egy fikarcnyival sem. Illetve inkább.

Amilyen barmokkal van tele ez az ország, egészen véletlenül még baja is eshet a hármaknak valami sötét sikátorban, mint a felcsúti juhászembernek. Isten és a Sátán – ha már – útjai kifürkészhetetlenek. Viszont ez sem volt igazán elég, mert annyira óhajtják ezek a mi ajatollahjaink a belengetett őszi zavargásokat.

A gimnazisták is ellenség, mint azt a 888, pestisrácok, hirado.hu szentháromság – ja, meg az origo -, szóval ezek így együtt megmondták nekünk. Egyenesen úgy, hogy asoros a gyerekekkel végezteti el a piszkos munkát. Ezt olvastam az origóban:

„A 888.hu írta meg, hogy a „Független Diákparlament” gimnazistái péntekre terveznek egy meglehetősen agresszív megmozdulást, aminek keretében blokád alá vennék az Emberi Erőforrások Minisztériumát. Az akció lelepleződött, a szervezők és a résztvevők névsora nyilvánosságra került. A Független Diákparlamentet 2014-ben alapították meg, és nagyon úgy néz ki, hogy ennek a szervezetnek az álcája mögé bújva ágyaznak meg az őszi baloldali tüntetéshullámnak. A szervezetet jellemzően elit iskolák diákjai alkotják. Eszközként felhasználva őket, első akciójukat szeptember 15-én készülnek megtartani az EMMI és a kormány ellen. Ragasztóanyaggal, cipősdobozzal és Pink Floyd-al mennének neki az EMMI-nek.”

Aztán még volt mindenféle összeesküvés-elmélet egészen Bajnaiig, de nem is ez a lényeg. Most nem tudom, hogy a gimnazisták cipősdobozoznak-e vagy sem, viszont ez újra felhívás volt a savas bácsiknak a haza megmentésére. Másrészt pedig újabb fatva az értelem ellen, mert, hogy el ne feledjem, nem győzik hangsúlyozni, hogy ebben az elit gimnáziumok vesznek részt, amelyek a munka alapú társadalom ősi ellenségei, mint az tudvalévő.

Cezúrához érkeztünk minden jel szerint tehát, a rezsim elért az „ez a harc lesz a vééégső” stádiumába, ahonnan már egyáltalán nincs visszaút. Viszont most kell résen lenni, mert semmit sem várnak jobban, mint, hogy elpattanjon egy húr, és ezért mindent meg is tesznek. Langsam, elvtársak, csak langsam!