Dermesztően hideg telünk lesz! Mondják… Már a gondolattól is fázósan húzódnak összébb az előző esztendő hideg hónapjainak gyötrelmeiből épp csak kilábalt szegények, azok, több, mint hat millióan, akiknek a nyár már évek óta csak a nyomorító tél kifizetetlen számláinak törlesztéséről szól.
Míg egyesek utazni, nyaralni, pihenni készülnek, tervezik a tengerparti napokat, a szegény emberek egyre népesebb közössége kérvények és egyezkedések után szeptember végén is a korábbi időszakok terheit nyögi. Kiváltsággá vált a többszobás lakások minden helyiségének gondos felfűtése, lehetetlenné a mindennapos tisztálkodás, a hálózatokból büntetésből kirekesztettek tízezreinek pedig csak múló remény az egyszer mégis visszakapcsolható villanyáram, vagy a gáz, bár ezek hiányában a lakások télvíz idején elviselhetetlenül hidegek.
Akadnak, akiket a csoki mikulások, vagy éppen a csoki nyuszikból télapókká öltöztetett októberi rémek jelenései idegesítenek; morgolódnak a szokás szerint előre hozott bolti kampányokon – bár meglehet, fogalmuk sincs, milyen érzés lehet ócska morgolódások helyett rettegni a közelgő téltől. Milyen számlálgatni, vajon, hány nap még az élet, mikor tör ránk a tél, amikor éjszakánként attól kell félni, vajon megérhetjük-e a reggelt?
A huszonegyedik század, a modern technika és kommunikáció valamennyi vívmánya ellenére, korunk millióinak mindennapos félelme lehet a fagyhalál, amikor a testhőmérséklet visszafordíthatatlanul lecsökken, s már menthetetlenné válik az emberi élet.
Mi, akik évtizedeken át izgalommal vártuk a földből kibúvó lakótelepek pazar kényelmét, a központi fűtés, meg a gázzal működtetett konvektorok kínálta nyugalmat, most sóvárogva gondolunk – a panellakások közepén persze üzembe helyezhetetlen – szenes kályhácskákra, melyekről nagyanyáink meséltek, mint a letűnt korok remekbe szabott fűtő eszközeiről. Elképzeljük a sparheltek és cserépkályhák duruzsoló melegét, ott, ahol a jéghideg radiátorok meredeznek.
Tudjuk jól, Szombathelyen is jócskán élnek nehéz sorsú emberek. Olyanok, akiknek a kevés is csak ritkán jut, s, ha kopogtat a tél, összerezzennek. Félnek, mert nem lesz miből tüzelőt vásárolni. Ha éppen csak annyit esznek, isznak, mint a meleg hónapokban, ha éppen csak annyit költenek ruházkodásra, utazásra, orvosságokra, mint nyaranta, a nyomorítóan kevéske pénzből nem jut majd tüzelőre. A semmin nem segít a cifra „rezsicsökkentés”!
Mondhat bárki, bármit, ezek az emberek, egyre többen, már nem gondolnak örömmel a Mikulásra, vagy a karácsonyi ajándékozásra! Az egész tél, minden egykori szépségével elillant, nem kellenek már a hóförgetegről faragott mesés rímek! Szombathelyen is lehetnek, lesznek fagyhalottak, meg előtte szép számmal lefülelt bűnözők, akik a település menti erdők fáit elorozva próbálnak meleget lopni jeges otthonaikba.
Mégis van valami – látszólag apróság -, amitől egy kevéskét bízhatunk! Többek lehetünk, mint az előző évben, meg azelőtt! Melegség járhatja át szívünket, ha arra gondolunk, hogy a szegények közt egy kevés ajándék tűzifával járó – szokás szerint csak a baloldalról érkező – adakozó, támogató után, az idén már nem sündörögnek, szitkaikkal nem köpködnek majd össze-vissza, pökhendi, csahos kutyák. Vagy, ahogy ők, magukat nevezik, a „fiatal demokraták”, a jól fűtött limuzinjaikból, vagy kastélyaikból, ahol kandallóik mellett valahogy mégsem sül le a bőr…
Kopogtat a tél! Fogadjuk el végre, hogy bármi történt is a közelmúltban, valahol mégis akadnak rólunk gondolkodók… meg elkoptathatatlan és felülmúlhatatlan, biztató szavaink. A lelkünk mélyén.
Olyanok, mint az összefogás, meg a szolidaritás!
„Párizs, 1903. febr. 17.
Amilyen barmokkal van tele ez az ország, egészen véletlenül még baja is eshet a hármaknak valami sötét sikátorban, mint a felcsúti juhászembernek. Isten és a Sátán – ha már – útjai kifürkészhetetlenek. Viszont ez sem volt igazán elég, mert annyira óhajtják ezek a mi ajatollahjaink a belengetett őszi zavargásokat.
Ez is olyan szép legalább, mint a koton kiátkozása a feszület alatt, viszont semmi sincsen véletlenül. Spontán módon nem ennyire hülye az ember Szegeden sem, kiderült ugyanis, hogy a Mária-napi zarándoklatot Dobák Lászlóné hirdette meg, aki 2014-ben a Fidesz-KDNP Csongrád megyei listáján szerepelt, de nem jutott be a közgyűlésbe. Ő a Szent Rókus templomkertben mondott beszédet, kifejtve: a megbocsájtás és az ítélkezés Isten dolga, de ők nem felejtenek.