Randalír

Most, hogy ’asoros már a rigókat is megvette kilóra, nem lehet nyugtunk egy percre sem. Egy közülük, aki terrorista kiképzést kapott, egy Boeinggel óhajtotta megkerülni amúgy mindent megállító kerítésünket. De nem a csomagtérben húzta meg magát, hanem a pilótafülkében akciózott, ott randalírozott, ami galádságra a személyzet nem volt felkészülve. Mint írják, “összerondította a pilóták ülését, és vadul csapkodott a szárnyaival”.

És nem volt ott egy Kövér Laca, hogy kitiltsa őtet, ezért törölni kellett a járatot, holott mindent megtettek, hogy ne erőszakolja meg a légikisasszonyokat. Bajba jutott madarak rögzített segélykiáltásait, segélycsipogásait játszották le neki, hogy megijedjen. A terv annyiban jó volt, hogy a madár megijedt, de nem szállt ki, hanem úgy elbújt, hogy sehol sem találták. A gépet emiatt végül nem merték elindítani.

„Állítsuk meg a rigót!” címmel nem indított akciót pártunk és kormányunk, mert elfogyott a pénze. Mint kiderült, azért, mert egy, a Fővárosi Vízművel közös projekttel 22 ezer euróval, vagyis 6,8 millió forinttal mozdítjuk elő egy szíreket befogadó menekülttábor vízellátási gondjainak megoldását. Az ENSZ szakosított szervezetei afrikai munkáját pedig 2012 óta – vagyis öt év alatt – 1,2 millió euróval, 374 millió forinttal támogattuk.

De ez is alig negyede annak a summának, amennyit a sajtóhírek szerint a két hónapja zajló nemzeti konzultáció „Állítsuk meg Brüsszelt”- plakátjaira költött a kormány, és kevesebb, mint tizenkettede annak, amennyibe a tavaly októberi menekültellenes kormányzati gyűlöletkampány hirdetései kerültek a közel egymilliárdos utólagos „tájékoztató kampány” nélkül.

Ilyen kiadások mellett, amikor az oroszoknak adjuk át a keményen dolgozó kisemberek hálószobatitkait, azt is megtudtuk, hogy miniszterelnök úrral kapcsolatban nem merült fel a nemzeti szuverenitást érintő biztonsági kockázat. Ez a nemzetbiztonsági bizottság ülésen derült ki, amit Gyurcsány miatt hívtak össze, de sem ő, sem a ’zorbán nem ment el reá.

Mindebből az következik, hogy tégedet, nyájas olvasó, valamint engemet is hülyének néznek. Annyit sem érünk a hatalom, és állítólagos ellenzéke szemében, mint a rigó a pilótafülkében. Ez szomorú dolog, de Isten segedelmével túléljük ezt is. A rigók jó fejek egyébként. Tavaly, amikor nyáron száz fok volt, egyikük a kertben ugrált fejest a vizes vödörbe, amely látomáson oly jól szórakoztam, mint egyetlen Gyurcsányon és Orbánon még sohasem. Csak a rigókban lehet bízni most már.

ADATEGYEZTESS BÁTRAN – a Blue Mobile-nál ez alig több, mint 2 perc!

Hihetetlenül jó ötlet volt a gaz migráncsok, meg a terroristák kiszűrésére kiagyalt legújabb kormányzati intézkedés!
Gy.k.:Ezek vagyunk, mi csóró magyarok!

Naná, hogy szükséges minden létező adatunk újbóli rögzítése, meg az ezzel járó izgalom, hogy vajon képesek lehetünk-e az adategyeztetésre a megadott határidőig! Ők szóltak!…

Előrebocsátom, hogy a bátorság, a kitartás, a türelem, a tolerancia, a humorérzék mind-mind kevés, ha valóban engedelmeskedni próbálunk! Míg a hatalmasságok lassan leáztatják az összes Brüsszelt megállító óriásplakátjukat, amivel nyilván nem érték el a céljukat, tehát atyaisteneink pofára estek az EU előtt, most mi jövünk, senkiházi alattvalók!

Most a piti bosszú fegyverét végre azok ellen lehet fordítani, akik a keveset is kuporgatva próbálnak életben maradni! Bizony, mi vagyunk a bluemobilosok, akik egy szép napon, a bevásárlás legvégén eldöntöttük, spórolt kis pénzünkből a Lidl hálózathoz fogunk tartozni. Blue Mobile kártyát vettünk, mely gyakorlatilag telekomos hívószám, de mégsem! Hihihihi!

Miután most minden létező sim kártyát adategyeztetésre hívnak, vagyis kiküldték a riadóláncot, meg az abban ordító határidőt, úgy gondoltuk, engedelmeskedünk. Rettegve a megszüntetés statáriumától – mert ez nem szankció, nem bünti, még csak nem is figyelmeztetés, de szimpla tény-tény-tény – utánaeredtünk, mi is a teendő!

Nos, a bluemobilosok számára egyetlen út létezik – a megadott mobilszám tárcsázása, aztán az ukázok alapján az adategyeztetés. Milyen egyszerű! – gondoltuk!
Ez történt kb. egy hete, s azóta minden nap, délelőtt, délután… tátcsázunk és várakozunk. Sikertelenül. Már fejből megy a kétszer egymás után nyomkodható 1-es gomb, így az udvariasan megalázó oktatószöveg eleje rövidíthető. De a java csak ezután jön! A liba, a gépliba mondja, mondja a magáét, s közben egyre ama két percet emlegeti, aminél több lehet a várakozás! Mert több! Tutira! Az elmúlt egy hétben uszkve napi nyolc-tíz percen át próbálkoztunk – hiába!

Ma hajnalban felhúztuk az ébresztő órát!
Mert velünk nem lehet kibabrálni!
Öt órától hétig a próbálkozásaink úgy nagyjából addig tartottak, míg a bevezető gondolatokat elzengte a nagy bevezető. Azután a vonal simán megszakadt!
Héttől nyolcig, tehát egy órán át már fokozzák az izgalmakat, ekkor a rendszer betessékel, hogy a némber, az idegesítő nyeknyek mellett harminc másodpercenként türelemre intsen, s beígérje a több mint két percet!

Reggel nyolckor csoda történt!
Akkor egy álmos élő operátorhang recsegve-ropogva megkérdezte, miben segíthet! Na végre! Egy emberrel van dolgunk a gép után!…

– Miben segíthetek?

Nyilván, ezt az agyalágyult szöveget kell kérdeznie, már, ha valaki ezt a kizárólag adategyeztetésre létesített számot hívta!

Nem, nem oktattuk ki, hogy ez a világ leghiábavalóbb kérdése, és nyilván semmit nem tud segíteni, visszapasszoltuk azzal, hogy mi bizony adategyeztetnénk, ha nem gond!

A cicuka erre azt felelte, hogy hamarosan belép a rendszerbe!

Mert nyilván váratlanul érte a hívás – ugye!

Sajnos ő nem tudhatta, hogy reggel öt óta másra sem készülünk, mint az ő bársonyos libaorgánumára, mást sem áhítottunk, csak, hogy engedelmesen újból megadjuk az adatainkat, amelyeket az aktivizáláskor már min-mind megadtunk! De sebaj, ez nyilván a nemzetbiztonság, meg a haza miatt fontossá vált! Nem tudhatta a libuska, hogy a hócipőnk többször és színültig megtelt hajnal óta, s amikor már képtelenek voltunk türtőztetni magunkat, s ajkunkat elhagyta egy bátortalan „kutyafáját”, ő kész volt azonnal hárítani, s megdorgálni, amiért háborogni merészelünk…

De mert az a fránya gép nem akart indulni odaát, még összeszedve a bátorságunkat, azt is meg merészeltük kérdezni, hogy, mivel egyszerre két telefon van a családunkban, esetleg lehetséges lesz-e a másik aktivizálása is. Na, ezt nem kellett volna! Jöttünk itt a durcival, aztán meg még telhetetlenek is vagyunk! Na, ennyi nem fért bele – és 8.05-kor minden előzetes udvariaskodás nélkül megszakították a vonalat… Hát, persze, hogy véletlenül!

Ez volt a technika ördöge – ugye?

Embertársak, sorstársaim! Ti, akik hozzánk hasonlóan még a tortúra előtt álltok! Ne habozzatok! Készítsetek bőséges hidegélelmet, vizet, kávét a telefon mellé, készüljetek fel a pár órányi sugárfertőzésre, tapadjatok a mobilokra és várakozzatok! Ha a sok-sok két perc lemegy, és lesz végre egy liba, aki felveszi, nem mocskolódjatok: semmi kutyafája, semmi másik szám, törekedjetek a sivár mondatfűzésekre. Ne akarjátok megtudni, mire kellenek sokadszor az adataitok! Ez van, a Zorbánnak ma ez kell – ettől lesz erősebb, ami erősödik!

Ja, azt majd elfeledtük leírni, hogy nekünk végül nem sikerült!
Itt állunk befürödve, a számunk még él, azután majd jól kikapcsolják!
Mert mocskosul cinikusak, számító, aljas egyedek vagyunk, s ezért jár a retorzió.
Engedelmesség polgártársak, igen, engedelmesség a négyzeten!
Ez a minimum, a tűrés, meg a mindenek megbánása!
Ezt várja tőlünk a gazdaállat!

Mi meg a bluemobiltól, hogy találja fel az ügyintézést, úgy, hogy célba érkezhessünk! A kutyafáját!

Más történetek

Tegye a szívére a mocskos mancsát az, aki határozottan állítja, ő pedig tudja, ki a rosseb az a Mocsár Gábor. Nekem szerencsém volt, az unokaöcsém még szaros korában elmajszolta egy könyv elülső borítóját – ennek már majd’ negyven éve -, és ami megmaradt belőle, az volt a Mocsár Gábor könyve Süli-bógni néven, illetőleg címmel. Hogy honnan került a fogai közé, azt máig sem tudom.

Viszont, miután a kölök taknyát és nyálát letörölgettem, egészen kellemes olvasnivalót leltem benne, és nem is egyszer röhögtem végig az egészet, a „Kerek egymillió” címre hallgatót meg különösen. Az a történet arról szólt, hogyan, milyen küszködéssel szerez be egymillió forintot a vályogvetés kamu megsarcolásából a főhős, és ami lóvét a rendszer működése fel is emészt.

Ez az unokaöccs-rágta kötet azért zúgott bele pállott agyamba, mert pártunk győzedelmes jelentést adott közre, hogy átlépte az egymilliót az eddig visszaküldött nemzeti konzultációs kérdőívek száma. Én ennek teljes szívemből örülök, annak ellenére, hogy értelme csak annyi, mint a vályogvetési illetéknek hajdani olvasmányomban, tehát zérus.

Mocsár írásai a működő szocializmusról szóltak, és azt mesélték el, milyen értelmetlen és álságos a rendszer, amely annyiban mégis jobb volt, hogy bizonyos munkához kötötte a millió megszerzését. Máma ez nincs így. Korunkban még a kerek egymilliárd névre hallgató kisregény is anakronizmus volna, hiszen ez az összeg csak bagó, smafu, gázszerelő legyen a talpán, aki nem szed be havi tízet belőle, mert olyan szorgalmas és okos, mint az ugrifüles.

És az a röhej, hogy ebből az egészből, ami minket most körülölel, már kacagtató történetet sem lehet írni, mert nincs cselekmény. Nem kell Pannónia motoron szambázni falvakban, pecsétet hamisítani, se semmit, be kell adni egy pályázatot a magasságos hivatalnak, ahol Isten és a szotyihaver segedelmével nyerünk. Az Orbán rendszerről már humoreszket sem lehet írni, annyira egyértelmű a búgása, zakatolása.

Szürreális világ, amelyben manapság élnünk adatik. Ebben az ököljog uralkodik, a „vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül” kukoricajánosi egyszerűsége a réteken meg a mezőkön. Viszont ugyanaz van, hatványozottabban, mint Mocsár idejében, akiről azt érdemes tudni, hogy 1986-ban a Tiszatáj című folyóiratban engedélyezte Nagy Gáspár „A fiú naplójából” című versének kinyomtatását, amely az 1956-os forradalom harmincadik évfordulójára íródott, ezért az egész szerkesztőséget menesztették.

Ismerős történet, nemigaz? A mocsok körbefordult, és itt van nekünk megint. És azabaj, hogy azt sem tudom, ezt az egészet mért mesélem el, mert már röhögni sem nagyon lehet. Kínos, fogcsikorgatós idők vannak, meg öklök zuhogása. Nincs vállalati autó, amellyel a befagyott tavon elő lehetne adni a Süli-bógnit, amely amúgy műkorcsolyázós mutatvány. Most suttyomban közlekedő, páncélozott kisbusz van, és a szerkesztőségből nem kirúgják az embereket, hanem beszántják a lapot.

Viszont, ha már előkerült az agyam mélyiről Mocsár szerkesztő, azt javasolom, hogy az „Illetlenek” című kisregényt tessenek föltétlenül elolvasni. Amikor az unokaöcsém épp ezt rágicsálta, egypárszor behugyoztam rajta, illetve fölötte, ám be kell látni, az már rohadt régen volt. Akkor csak egymillió pénz dolgos ellopása volt az álombéli tét, és nem az egész országé, ami így kimondva csöppet sem röhejes. Lássuk be, vihogásért is a múltba kell menekülnünk, és ezabaj. Mostan Bözsi nénis történetek vannak, amelyek fölött csak sírva lehet vigadni.

Vakondon ott legyen a szemetek!

Tegnap Áder bajuszos-töltőtoll letette a második etapra vonatkozó köztársaság nélküli köztársasági elnöki esküjét, és az Úr kegyes volt hozzá, mert akkor sem szakadt le a mennybolt, és új vízözön sem árasztotta el a holt lelkek birodalmát, amikor megválasztották őt a kijelölt bólogatójánosok, akik nem voltak kantáros rajzfilmfigurák.

Az egész aktus szóra sem volna érdemes, ha nem lennének magamfajta vén hülyék, akik már akkor is éltek, amikor ’álamelnök úr 2.0 mezei képviselőként dirigálta annak a Sólyom Lászlónak a kijelölését, aki ma már maga is a francba kívánja akkori mentorát.

Akkor, a hősi időkben Áder bajuszos kerti bányászokra vadászott ott, ahol ma Kövér a házmester, és mint volt szíves kifejteni, az ő pártja a sólyomi szavazás közben ki akarta deríteni, kik azok a képviselők, akik nem Sólyom Lászlóra, hanem Szili Katalinra szavaztak. “Ki akartuk ugrasztani a nyulat a bokorból, de helyette vakondokok ugrottak elő”

A vakondugrasztáskor a teremtő 2005-ik esztendejét írtuk itt, ahol a madár sem jár, és nem tudhattuk, hogy a jámbor, kertjeinkben bányászkodó rajzfilmhős mily fajsúlyos szerepet tölt majd be nyüves életünkben, mert ifjúi bohóságunkban nem ismertük még Bözsi nénit. Mentségünkre szóljon, hogy nagy valószínűséggel még ő sem tudott mai önmagáról, hogy báb lesz a színházban.

Ezt a létezésbéli hiátust oldotta fel a rajtunk gombaként megtelepedő rendszer, amely a listák mélyiről elővarázsolta a jobb sorsra érdemes idős asszonyt, hogy szeretett vezetőnk kampányolási céllal néki vakondoki tanácsokat adhasson. Mert ez is megvolt, ahogyan kiderült, midőn a váratlan utazás részletei fölbuktak az árból.

Mint a máma még nem titkosított jelentésekből megtudható, Nagygécen a mindenkori és örökös miniszterelnök arról is beszélt, hogy ő hogyan segített az apósának a birkáknál, ezen kívül tanácsokkal is ellátta arról, hogyan kell megvédeni a vályogházat az egerektől és a vakondoktól, ami bölcsességtől Bözsi néni padlót fogott, és nem találja már a disznait sem a hidasban.

A kedves vezető elmondta a matrónának, neki is van egy vályogháza, amit tévedésből országnak neveznek, és Áder et. 2005-ös tapasztalatai alapján az egész kócerájt nagy hatékonysággal védik meg a vakondoktól. Ilyen teremtmények ma már nincsenek is, helyettük olyan alakok töltik ki az összes teret, mint Németh Rezsi, vagy soha nem feledhetően Bayer Tagkönyv.

Ez a Tagkönyv máma az élharcosa a permanens küzdelemnek, amelyet a velem hasonlatos giliszták ellen folytatnak. Ezért vérdíjul meg is plecsnizték, hogy olyanokat mondjon a szaros szájával, amilyeneket voltaképp kedves vezetőnk gondol, csak az ő fogai közül nem lenne komilfó hallani dohos, elbaszott rendszerének leglényegét, amely ilyen kedélyesen hangzik:

“Ha még egyszer ezek vagy ilyenek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön. Ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat.”

Értve vagyunk. Azok az idők jöttek el újra, mint amikor Dezsőnek meg kellett halnia, és a nevezetes gátőr olyan szavakkal hagyta oda népes családját, hogy ürgén, vakondon ott legyen a szemetek! A mindent ismerő tapasztalat mondatta vele a rezignált intést, hiszen nem tudhatta, hogy a maradék fogait veri-e ki a rendszer hóhéra, avagy csupán kedélyesen fölköti.

Az ilyen bayeri fölkoncolásra buzdító szavak egyébként már az ország házától sem idegenek, hiszen épp azon a napon, tehát tegnap, amikor 2.0 ’álamelnök úr nem talált vakondot a tiszteletlen ház padsorai közt, fölvette a házi tollnok tempóját egy másik fasiszta is.

Szilágyi György vizslasimogatós képviselő utcai harcra szólított egy államtitkárt, e szavakkal: „Gyere ki, úgy nyakon baszlak, hogy leszáll a fejed.” Mindez nem rendszeridegen, miniszterelnök et. is minduntalan férfias küzdelmekről álmodik, mint azt Goodfriend amerikai ügyvivő-vakondnak címzett szavaiból is kiderült, amikor ő volt terítéken, és nem a Soros.

Szilágyi manust minden bizonnyal fel fogják négyelni, miután kiderítették, hogy az üknagynénje soroshitlerbérenc kommunista volt, ő maga pedig buzi, ellenben a Bayert meg kitüntetik újra. Ő a jeles eseményre véres taknyon, térden csúszva érkezik meg a t. házba, ahol Bözsi néni zsugorított feje mosolyog majd a vitrinekben. Hogy most Hieronymus Bosch lettem, az nem az én bűnöm. Ilyenné tett a kor, amelyben nappal vér folyik, éjjel meg bor.

TAKNYUKON ÉS VÉRÜKÖN – új morális mélypont született

Van még vagy egy esztendő, egy teljes év mindaddig, amíg akadhatnak, bizony akadhatnak, akik megpróbálják túlszárnyalni az elképzelhetőt.

A közülük valók, –„ezek”, ahogy hajdanán a magunkfajtákat nevezte – isszák és piszkosul élvezik szavaikat; fürdenek a kizárólag nekik törvényesített és megengedett szabadságban. Az írástudók egy része persze most is inkább bambul, s játszik a porban önmagával – mintha bizony az égvilágon semmi, de semmi nem történt volna! Játszik a porban, s a mulatságain kuncog, poénokat kerget, megoszt és jelölget – mintha ugyan ennyi volna, amiért enni, inni kap!

A bayer meg kigondolja, elmondja, vagy éppen harsogja az éteren át, aminek kimondásáról és elmondásáról pontosan tudja, hogy azt csak neki szabad!


Ez ma a nettó szabadság, ez ma a közélet, egy pár szavas mondat, mondatfüzér, mely elmondatott és később a nyomaték kedvéért még leírattatott! A bayertől!

A publicista egy vasárnapi rádióműsorban beszélt a civil törvény ellen a Parlamentben tiltakozó aktivistákról. Így: “Ha még egyszer ezek vagy ilyennek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön. (…) Ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat.”

Most akkor tessék már végre megérteni a helyzetünket!
Nem kell a kertelés, a mellébeszélés!
Te és én, mi és ti, akik napról napra élve „ezek” mocskolódásait viseljük, hamarosan a fent vizionált helyzettel leszünk kénytelenek találkozni.

Úgy kell valamennyiünket kivágni, mint a macskát szarni.

Taknyunkon és vérünkön leszünk kirángatva.

Szanaszét fogják verni a pofánkat.

Bayer szerint ma ez a dolgunk, a sorsunk, a jövőnk.
Ha pedig ezt Bayer így gondolja és mondja, akkor ugyanezt gondolja és mondja rólunk a legjobb barátja, hazánk miniszterelnöke, meg a másik haverja, tisztelt Kövér házelnök úr, a köztársasági elnök, a megyénk és városaink elkötelezett vezetői, valamennyien. Ne legyenek kétségeink, ők nem fognak széthúzni! Nincs és soha nem is volt más véleményük, soha nem fognak másként gondolkodni.

Úgy kell valamennyiünket kivágni, mint a macskát szarni.

Taknyunkon és vérünkön leszünk kirángatva.

Szanaszét fogják verni a pofánkat.

A pontosság kedvéért érdemes megjegyezni, hogy ezt a legsimábban is fasizmusnak neveznék a világ bármely részén.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy Magyarországon is ez a fasizmus lényege.

HERNYÓ – egy gerinctelen lény legújabb ámokfutása

Ritkán tehetem meg, hogy a szombathelyi belvárost járva elidőzzek, mások lényét, különös gesztusait figyelve.
Ahogy az ember érik, korosodik, egyre többször fordul elő, hogy elbámészkodik…
Azon kapom magam, hogy mélázok, talán, mert ifjan megszoktam, hogy a lüktető tér mindig rejtett valami különlegeset, meg, mert mások háborgása felett oly jó eltökélni a csöndet!

Az én városom nem sokat változott. Azoké romlott meg végtelenül, akik kiskertnek vélik a térséget, s e kiskertben hagyják tombolni hernyóikat…

A hernyó, mint tudjuk igen kártékony állat.
Nagy Lajos, a Képtelen természetrajz zseniális megalkotója bizonyára soká időzött volna gondos leírásán.
Ez a mi hernyónk, emlékszem jól, kártékony állat volt, már az öreg suliban is, ócska, fakeretes ókulájával és feledhetetlenül bárgyú tekintetével.
Az a fajta, aki örökké képes volt sértődött és unott képpel mások lesajnálását nem titkolva bámészkodni.

Emlékeim szerint alig akadt, aki barátkozott volna vele. Aztán elmúltak az évek, évtizedek, s lám, most ott gesztikulált az üvegfal előtt, hadonászott bénán a mancsaival.
Nyomta a talán épp a megrendelői által elvárt, begyakorolt szöveget, s közben képes volt olyan megrendülten maga elé bámulni, mintha bizony ostoba mondandója mindezt megkövetelné.
Nem hallottam, s azt hiszem, nem is érdekelt, miről papolt éppen.
Mert nyilván, mint minden eddigi mondókája, értéktelen, silány hazugság volt ez is.

Míg elvonultam előtte, minden igyekezetemmel azon voltam, nehogy észrevegyen. Pedig nyilván, nem is lehetett volna oly kedves, hogy megismerjen, nem méltatott volna üdvözlésem fogadására… Mert hernyó nagy emberek között jár.

Nagy nem lett, nem lehetett, az az ő habitusától távol áll, kisszerűsége, pitiánersége eleve arra predesztinálja, hogy jobbágy legyen. Milyen fura! Most épp egy jobbágy jobbágyaként tekeri a verklit! A verklit, ami annyira illik hozzá…

Aztán ma, hogy kinyitottam az újságot, végre megtudhattam, mi végre kapkodott levegő után, ott a placcon, ez a derék ember. Sajnálnom kellene érte? Hmmmmm.
Igen, azt hiszem, mégis ez volna a legpontosabb megközelítés; sajnálnom kéne, hiszen nyilván, annyi mindent tehetett volna, mást, míg a tűző napon gesztikulált.

Valamiért mégis, képtelen vagyok még megvetni is!
Annyira nyilvánvaló, hogy semmit nem változott az évek alatt!
S lám, milyen fura az emlékezet!
Eszembe jutott az a nyár, amikor elég volt egyetlen óra, hogy a legjobb barátom elszeresse a kemény hónapok munkájával becserkészett „kedvesét”! Hernyó…a szájhős, lángvörös képpel ordított, rúgott és kapálódzott, annyira nehezen viselte bukását. Heteken, hónapokon át kereste az alkalmat, hogy megbosszulja veszteségeit. Ahol tudott, keresztbe tett a riválisának, de igyekezett megkeseríteni korábbi párja életét is. Ez volt ő, hernyó, aki aztán eltűnt egy szempillantás alatt.

Eltűnt és soha senkinek nem hiányzott…

Fura, hogy újabban ezek a sértődött, eltűnt és elkergetett lények szivárognak, özönlenek visszafelé! Ők úgy mondják, hazatérnek! Felidézik az itt töltött idő kellemes emlékeit, elmesélik rendre, a soha nem múló élményeiket. Csak azokról nem rebegnek, amik miatt szinte menekülniük kellett, meg azokról, ami miatt éveken át legalább hálásnak próbáltak mutatkozni. Képesek voltak átírni mindent a múltjukból, csak, hogy bőven hulló garasaik és tallérjaik helyébe kényelmesen élvezhessék a bankók kötegeinek huppanását.

Azt mondják hazatérnek, s közben a legfontosabbról megfeledkeznek: a hazavárókról, akiknek hiányozhattak volna! Az őket üdvözlők valamennyien idegen szívűek, akik teremtésnek mondják, ha mindenünket elrabolják… megváltoztatják.

Az én városom, a mi városunk nem sokat változott. Azoké romlott meg végtelenül, akik kiskertnek vélik a térséget, s e kiskertben hagyják tombolni hernyóikat… A hernyófélék pedig szaporodnak egyre. Sérelmeikért vélt igazukról papolva, jobbágyként szolgálják uraikat. Kár, hogy ritka sétáim egyikén éppen őt kellett látnom. Hernyó teszi a dolgát, egy másik csúszómászó világgá kürtöli. Ennyi.

Csak én tudom, csak mi tudjuk, milyen senkik ők, nyomot sem igen hagyva majd maguk mögött…

Bódottá

Zakatol a mindent maga alá gyűrő happy a Kárpátok alatt, hogy talpaink is egymásra lépnek, és most, hogy Bözsi néni is megkapta a maga csokrát a jótevőtől két disznósimogatás közben, május első vasárnapján az édesanyák tudhatták meg, hogy a világ, amelyben élni szerencséjük adatik, a lehetők legjobbika, mert Pártunk annyi gondoskodással önti nyakon őket, hogy szinte fulladoznak az örömöktől, ahogyan a csulát törölgetik a képükről.

Miközben azt tudhatjuk meg az ünnepi Befehlből, hogy a baloldal a narancsszabadság előtt módszeresen irtotta a népet, de legfőképp a zsenge asszonyokat, mert akkoriban „a megszorítások célpontjai a gyermekes családok és az édesanyák voltak”, míg ellenben most Pártunk, akárcsak Uljanov csak érettük ééél…, annyi pénzt, szolgáltatást, törődést, figyelmet kapnak, hogy alig is tudnak választani közülük.

Ebből fakadhat az az anakronizmus, hogy mintegy ötvenezer kölök éhezik a mézeskalács házikóban, ami azért történhet bizonyára, mert aki őket a világ színére bocsátotta méhiből, az mindennek nevezhető, csak anyának nem. Nem tartja oda a valagát az urának szaporodási céllal minden maligános estén, nem jár misére foltos mackónadrágban, és nem klopfol vasárnaponként karajt.

Aki elvált, özvegy vagy lányanya, annak helye nincs a munkaalapú társadalomban, mert a szent családban nem tudja megfelelően közvetíteni a nemi szerepeket a kölkének, aki amellett, hogy éhezik, fölcseperedve minimum szipus, kokós – a piás rendben van – buzi lesz, rosszabb esetben bölcsész. Ideális körülmények között kamasz közmunkás, akit az életkori sajátosságokat figyelembe véve kényszerítéssel, gátláskiválással, fenyegetéssel buzdítanak a Párt imádatára.

A komilfó édesanya dolgozik a szalag mellett, nagy gyakorisággal szaporodik, hogy elkerülje a konfliktust a vak komondorral, ebből fakadóan szép lehet, de okos nem, amikor ura meccsre indul, szotyolát csomagol néki kis zacskóba, feltörli az embere rókázását, és mindig mosolyog. Örül, amikor a kölök csokiért hisztizik, boldog, mert jobban teljesít az ország, nem kérdez fölöslegesen, nem beszél, púderrel takarja zöld foltjait, csendre inti az aprónépet, ha a hímje szendereg, csillámló napfényben libikókáztatja a visító gyereket.

Amikor pedig megtörli a purdé taknyos orrát, arra gondol, milyen jó, hogy a migráncsok nem, csak az ura erőszakolgatja őtet. Bimbózó lelkében a hála különös érzése kicsírázik, arcát a közelben lévő óriásplakát felé fordítja, és látja, amint virágos otthonkában nekifeszül Brüsszelnek és megállítja azt, ekkor, mint Abadonna, sistergősen materializálódik az ő hokedliján az ember, aki tényleg csak érette él. Mancsában mezei csokor, ott lopta a téren, és az édesanya ekkor a jótevő kezére hajlik, csókkal illeti azt, akárha ájult nyugdíjas rajongó, és fölsóhajt: bódottá. Így, pöszén, mert a fogát kiverte a férje még tegnap.

A nagygéci vendég

O. V. emberszerű organizmusnak a jól kiszámítható működésébe olykor zavarok csúsznak, és hirtelen-váratlan egészen különleges helyeken jelenik meg, mint most is, amikor megnézte, mennyit ér a velszi tartomány, és eközben özv. Csúcs Imréné, Bözsi néni hokedlijén materializálódott, hogy jót beszélgessen az idős asszonnyal.

Hogy mért éppen Nagygéc, arra épeszű magyarázat nincsen, hacsak nem az, a már falunak sem nevezhető településen, közvetlenül a román határ mellett mindösszesen hatan laknak, így kicsi volt az esélye annak, hogy spontán tömegtüntetés alakuljon ki. Csak a páncélozott kisbuszba többen férnek, de leginkább azt kellene megnézni, Bözsi néni melyik kopasz neve mellett szerepel a kubatovi listán.

Arról nem szól az életszerű történet, az öregasszony megkínálta-e a neves vendéget zöldes mandulalikőrrel, ilyeneket szoktak otthon tartani az éltes matrónák, hogy a tárolás évtizedei alatt az üveg szélére kiül a cukor. Vagy egy tálka szotyolával, igaz, ilyen csemegét öregasszonyok nem tartanak otthon, bár a spontán látogatás előtti bombakeresők még vihettek volna.

A kedélyes, baráti beszélgetés a nyugdíjról folyt természetszerűleg, mi másról, azt nem kérdezhette a vendég, hogy Bözsi néninek fáj-e a bütyke, és hűsítő, kámforos kenőccsel sem kenegette meg a sajgó ízületeit. Viszont ehelyett azt mondta a messziről jött látogató, hogy „ha úgy vannak a számok” novemberben emeli a nyugdíjat. Így, egyes szám első személyű értelemben.

Úgy lesznek a számok, ha előbb nem, akkor kora tavasz táján mindenképp, csak, hogy ezt mért a világ végén kellett felböfögni, arra nagyon nehéz magyarázatot találni. Tán, hogy a hokedli a távozása után búcsújáró hellyé alakuljon, vagy gyakorlatiasabb okokból, és Bözsi néni szédítése csak elterelő hadművelet volt.

Tudjuk, hogy egyetlenünk milyen erős vonzódással bír vidéki kastélyocskák és házikók irányában, és innen nem messze, a kisgéci pusztán van egy kúria, amelyet a Majláth-kastélyból építtetett át 1852-ben nem más, mint br. Haynau, a bersciai hiéna, aki erre költötte kétszázezer forintos vérdíját. Egyik nap majd Mészáros Lőrinc arra ébred, hogy ezt is megvette.

Egyébként marha nagy mázlija van a spontán látogatás szervezőjének, hogy ez a Nagygéc nem úgy viselkedik a toldalékolás közben, mintha úgynevezett hangzónyújtó tő volna, és a kéz-kezet analógiájára működne. Tessenek elképzelni, milyen klafa simicskai áthallású lenne a címbéli helységmegjelölés, miféle látogató válna akkor hősünkből. Viszont ilyen unikumokat csak a részeges bölcsészek tanulnak romkocsmák mélyén, és effajta tudásra meg nincsen szükség a munka alapú társadalomban.

Szarezígy

Most pedig bemegyünk a műhelyembe, és megnézzük, hogyan készül a lecsó. Ránéztem valami véletlen miatt az oldalam számlálójára, és meglepve tapasztaltam, három éve sincs, hogy útjára indult a rezedavilága, és mindjárt ott tart az ezredik dolgozatnál. Hinnye, mondtam volna magamban, ha arra lett volna érkezésem, de nem volt rá módom. Nyakon öntött a valóság ugyanis.

Én úgy vagyok már százezer éve, hogy egészen elvetemült módon nézgelődök a világban. Ez az aljas szándék működik bennem, amikor leszegett fejjel hajnalonta a boltba osonok, és ott tanulmányozom a színjáték szereplőit, mondatfoszlányokból következtetek, és látom, miképp zakkan meg mindenki körülem, még a szomszéd Józsi is.

Nem vagyok se Istene se magamnak, sem senkinek. Albérleti szuterénban élve tőlem semmit nem vehetnek el, a drága kis szigemet három éve elveszítettem, és senki nem szólt, hogy hiányozna neki. Nekem meg pláne. Kint vagyok az életből, így nézem alulról a világot, és a napjaim azzal telnek, hogy mivel újságíró volnék, vagy mi a rosseb, hogy gyűjtögetem az anyagot, amely majd materializálódik kósza billentyűkön.

A matéria volnának az írások, amelyek arról szólnak, mi a gondolatom a köröttem zúgó életről. Nem akarok én megváltani, se nem utat mutatni, csak fölskiccelem, egy sokat megélt manus szemével, hogy mi folyik itt. Az egész napom a világ figyelésével telik, hogy aztán nagy általánosságban olyan éjjel egykor- kettőkor odaüljek a géphez, és kifolyjon belőlem a massza.

Dokumentumaim vannak, amelyek a gondolatcsírákat tartalmazzák, különféle munkaneveken, hogy Béla, Józsi, Jenő, képek, etc., ahová a dologtalan nappalokon beírom, hogy mi történt a világban, hogy minek kell utána nézni, hogy az éjszaka csodás magányában megszülessen az aznapi mise, amely hol hallelúját, hol meg azt hozza magával, hogy menjek én a picsába.

Így ment ez eddig, amikor a napközbeni begyűjtés során és nyomán arra nem bukkantam, hogy egy kollégát bántalmaztak, akadályoztak abbéli igyekezetében, hogy megmutassa a mocskot, amiben élünk, azoknak, akik még kíváncsiak rá. Szarezígy, ezzel a tempóval vált érdektelenné a „Józsi” munkacímen futó feljegyzés Steven Segal ukrajnai kitiltásáról, és a „Béla” fedőnevű, más örömökről.

Így jutottam el ide, hogy elmeséljem, illetve föltegyem azt a kérdést magamnak, amit neked kellene, nyájas olvasó, hogy mi a búbánatos értelme van így az életemnek, amely arról szól, hogy lefössem neked, amiben úgyis egyetértünk. Így mi közösen megerősítjük egymásban a frankót, odakint meg, a szuterénen túl megagyalják a frontvonalon lévőket. Más idők vannak tehát, más örömök. Mondhatni, élesbe fordult a dolog, és így a magam notórius mantrázását tök fölöslegesnek érzem. Szarezígy, és öreg vagyok én már ehhez.

SZÓLOK, MERT ELFELEJTED – jön május első vasárnapja!

Hálás dolog élni, a ma emberének! Mert szólnak…
Négy esztendővel a választások előtt, – már akkor, igen, közvetlenül az előző voks lezajlása után emlékeztettek – hamarosan újra kezdődik minden az elejéről! Szólnak azóta is hetente, naponta, üzenik, vajon, hogy állnak azok, akik általam lehetnek újra hatalmasságok! Egyetlen dolgom, hogy megyek, voksolok, ahogy ígéreteiket sorolva kérnek. Azután simán elfelejthetnének, de lám! Ma már egyvégtében kampány van!

Hálás dolog, hogy élhetek a fizetésnaptól majd egy héttel a fizetésnap előttig. Majd megszenvedem azt a böjti hetet, kéthetet…
Amint megszenvedi mind, ki bérből-fizetésből tengeti életét.
Persze, szólnak időben, nehogy elfelejtsem, hogy még a fizetésem érkezése előtt fizetnem kell! Meg persze szólnak a tűrés napjairól, no meg a bünti, a szankciók kezdetéről is!

Hálás dolog ma élni, mivel szólnak, ha adót kell bevallanom, szólnak, ha okmányokat kell megújítanom, szólnak, ha lejár a biztosításom és persze szólnak, ha a szabadságom korlátozása kedvéért új jogszabályt alkottak… megüzenik, mivel idomulhatok!

Már szeptemberben szólnak, hogy ideje felkészülnöm a karácsonyra. A képembe tolják a csokimikulásokat, roskadásig telnek a polcok szaloncukrokkal. Aztán január elején a mikulások nyúllá öltöznek, szólnak tehát, hogy iparkodjak a húsvéti bevásárlással…

A mai embernek szánt jóistenek mindig időben szólnak!
Ma már a születésnapom privát örömét is elrabolják – akkor kell okmányokat cserélnem! Az intim zónámba türemkednek, s nem azért, hogy felköszöntsenek, hanem, hogy azt az egyetlen általam megjegyezhető dátumot elorozhassák!

„Mocskos idők….szeretnem kéne? A jövő itt van…de sosem lesz vége?”

Milyen szerencse, hogy a helyettem nagyon pontosan fontoskodók soha nem emlékeztetnek május első vasárnapjára!

Az anyám napját meghagyják nekem – nekünk!
Ugyan, ki a fenének volna fontos ez a nyomorúságos alkalom?
A virágárusoknak ott a ballagás, jóval jobb kasza holmi anyák napjánál!

Ha valakivel mégis sikerül jót tennem, s írásom felkelti az érdeklődését, csak csendben, mondhatni, suttogva szólnék: most, vasárnap aktuális a köszöntés, a vers, az apró figyelmesség, az ölelés!

Valahogy úgy, ahogy erre Mécs László emlékeztet:

A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.