Kategória: Egyéb

VIDÉKI VAGY? – tudtad, hogy rühellik még a fajtádat is „odafent” ?

Alagút.
Persze, hogy az volna a legjobb, ha végre láthatnál valamit, mindabból, amit fénynek gondolnál!
Reménykedsz.
Sakkozol, érveket hallgatsz és magad is érvelsz, találgatsz, vajon mi volna a legjobb – menekülési lehetőség?

Összecuccolni, és útnak eredni, menni, az orrod után? Külföld… Pénz nélkül, nyelvtudás nélkül, ismerősök és ismeretség nélkül – mindegy! Ha elég nagy a fájdalom, talán még ez is belefér. Mert odakint nyilván, minden sokkal, sokkal jobb és könnyebb. Elvégre csak erről írnak, akiknek úgy alakult, hogy van hol és honnan írniuk! Jönnek a történetek a szerencséről, meg a „mindensokkaljobbról”.

A maradék Pestre vágyik. Na, az a másik Kánaán. Ahol mindenki sokkal, sokkal jobban él! Persze, persze. Abban a Pestben, ahol mindenki jobban él, talán neked és nekem is jut majd hely. Ugye, hogy semmi esélye az ellenérveknek? Destruktív és szinten aluli írásokat lehetne csak összeöklendezni arról a pokolról.

Még szerencse, hogy a hetek óta legfelkapottabb politikai csoportosulás, a Momentum azért nem szarozik!
Ugyan minden vidéki helyszínen megkapják, úgy tesznek, mintha meg sem született volna a nagy rühellő dolgozat!
Mécs János írta.
Az a Mécs János, aki nem mellesleg Mécs Imre fia.
Az a Mécs János, aki a Bibó Kollégiumban Orbán Viktor fiának cimborája.
Az a Mécs János, aki a minap párttá alakult Momentumnak átmenetileg nem lett vezetője, de tulajdonképpen mindig is az volt…

Íme, csak a tisztán látás végett egy kis önsanyargatás, nekünk, bunkó vidékieknek, Mécs János gondolatai, rühelményei, rólunk, a legidegesítőbb vidékiekről:

„Mécs János
Vidékiek
istenkém, hogy rühellem a vidékieket, pedig nem kellene szegényeket, mert liberális vagyok meg minden, szóval melegek,cigányok, hajléktalanok, meg egyébként mindenki okés, na de a vidékieket nem tudom megszokni.
ahogy jönnek a csütörtök tíztől megtartott szemináriumra és már messziről lehet hallani ahogy a gurulós bőröndjük kereke ugrál a járólapok illesztésénél, én már ilyenkor tudom, hogy ez a nap is el van baszva, jönnek a vidékiek, hömpölyögnek be a terembe, hujjongatva, az ember már a saját gondolatát se hallja.

sok idegesítő dolog van a vidékiekben, ha az ember számbaveszi nem is egyszerű a végére érni a sornak. először is, a vidékiek pestnek hívják budapestet. ez olyan, mintha a laptopot csak topnak hívnánk, vagy mondjuk new yorkot yorknak, ami ugye egészen mást jelent, és nem véletlenül lett 1872-ben, vagy fasztudja mikor budapest, mert így hívják, buda és pest. az ember ezen persze gyorsan túllendülne, mint mikor találkozik a barátnője egyik legjobb barátnőjével, akiről kiderül, hogy imádja a musicaleket, meg amúgy ő nem szeret olvasni, inkább megnézi ha van film is belőle, vagy ha valami elsőre jófejnek tűnő emberkéről kiderül, hogy jobboldali, hát van ilyen, az ember még se élhet elefántcsonttoronyban.

talán az egyik legidegesítőbb dolog az, hogy a vidékiek azt hiszik, hogy ha jól kiismerik budapestet, akkor majd “pestinek” tűnnek. hányszor volt, hogy kérdeztem a telefonban, hogy “na és hol vagy?” és a másik meg mondta, hogy jaja itt vagyok a “rottembíler utcában”. de az igazi budapesti pont arról ismerkszik meg, hogy nem ismeri budapestet. mi nem ismerjük ezt a várost. én szerintem tizedikes koromban voltam először a kálvinon, az egyetem első évéig azt se tudtam, hogy hol van az astoria, erre meg rottembíler utca, hát a faszom se tudja, hogy hol van. Moszkva tér, óra alatt. Vagy mondjuk margit híd, azt azért ismeri mindenki. na mindegy. egyébként ehhez kapcsolódik, hogy a vidékiek nem csak budapestet ismerik, hanem az egész országot. én egy borongós őszi napon feleltem katinéninél a megyeszékelyekből, de részemről az ország nem budapesthez tartozó részéről elmondtam amit tudni szeretnék, mert tényleg, húsz kilométerre félegyházától, na ezt most faszom se fogja végiggondolni, meg amúgy is csak egy dolog számít, hogy bkv visz oda vagy máv, aztán onnantól kurvamindegy. persze kivétel a balaton, de az nem is vidék tulajdonképpen, hanem budapest üdülő külterülete, mert persze vidékiek laknak ott, de budapestiek használják, tehát mintegy nagykövetségként idegen elemet képez a vidék testében.

itt el is érkeztünk a vidékiek legidegesítőbb tulajdonságához, mégpedig ahhoz, hogy folyton versenyeznek egymással, hogy melyikük otthonnak csúfolt porfészkében laknak többen. na de ennek mi értelme van? meg egyáltalán, ki a faszt érdekel? “Kecskeméten már 140 ezren laknak, de emelkedik, pár éven belül megelőzhetjük Pécset!” Hát de ki nem szarja le, hogy hányan nyomorognak a pusztába felhúzott panellakásban? Mexikóvárosban vagy tízszer annyian laknak mint budapesten, mégis előbbi a világ segglyuka, utóbbi meg budapest. nincs ennek semmi értelme. A másik meg, hogy kinél van nagyobb templom, kinél van magasabb ház, melyik a legrégebbi épület. szörnyű, tényleg, ilyenkor mindig magamat sajnálom a legjobban, ja meg igen, hogy van e mozgólépcső! mozgólépcső! parasztok. aztán ott vannak azok a kurva idegesítő kifejezések. “na ezen nagyot aszaltunk” aszaltunk? tényleg? meg sezlony, ezt máig se tudom, hogy mi a szart jelent, ja meg kecskecsöcs. ja meg “á, ő sokkal magasabb tőlem”, tényleg, recseg ropog szerencsétlen nyelv, szerencsére ezeket mindig elég hamar elfelejtem, isten áldjon ezért a tehetségemért, az ilyen faszságok gyorsan távoznak törékeny kis testembőlna mindegy, nem is folytatom, az ember csak felbassza magát ezeken a dolgokon, nincs mit tenni, a gazda bekeríti telkét, masszív tölgyfa ajtót kell venni, kicsit feltekerni a hangerőt, aztán az ember ázik kicsit a kádban és már el is felejtette, hogy mennyi vidéki van ebben az országban”

Mit is írhatnék mindezek után?

Köszi, Jani, de tényleg! Dereng az alagút vége! Valami csikk bűzölög arrafelé!

Maccabiah, nácifrász

Képzeljük el, drága polgártársak, midőn a Maccabiah, közkeletű nevén „Zsidó Olimpia” felemelő eredményhirdetésén, illetőleg az érmek átadása aktusa során a mi két, saját bejáratú nácink közül az egyik lesz kénytelen az űrkorszak-béli Jesse Owens nyakába illeszteni a rovásírással ékesített aranymedált. Ez maga az infarktus, valamint zárt osztály, az egészségi kimenetelek kérdése csupán a végső dudaszó elhangzása után diagnosztizálható.

Az örömteli pillanat 2019-ben örvendeztethet meg mindahányunkat, akkor rendezik meg Budapesten a dolgot, ami annyira nem újdonság, hogy Josef Jekutiel javaslata nyomán már 1932 óta van. Ezen a miénken közel kétezerötszáz sportoló részvétele várható, ezzel Magyarország legnagyobb sporteseménye lesz abban az évben. Viszont a Jobbik egyik tagozata – elnökük hiába fotózkodik Morzsa kutyákkal – aláírást gyűjt ellene, mert vérszemet kapott.

Úgy vélelmezik, hogy mindazok az indokok, amivel az olimpiai pályázatot megfúrták, itt is fennállnak. Illetve szerintük az a kétmilliárd, amit a kormány erre a célra szánt, hogy szalonképes maradjon Európában, egyenlő azzal az ezerrel, amibe egy igazi került volna. Ezért – és ez különösen édes – arra kérik a népeket, hogy akinek az nem tetszett, ezt is utálja. Különös házasság volna, másrészt meg, ha így mennek tovább a dolgok, a leendő új Népstadionban egyetlen ülőke fog ennyibe kerülni. S hogy valóban nem tudják, hol élnek, azt is írják: “Szeretném megkérni a nolimpia aláírásgyűjtőit és a momentumosokat, hogy segítsenek a gyűjtésben.” Röhej.

De, hogy ne legyen ennyire mókás a dolog, van más is a tarsolyban. Azt is írják, hogy a rendezvény nemzetbiztonsági kockázatot jelent, 2019. július 29 és augusztus 7 között a magyar fővárosba vonzhat szélsőséges terroristákat, öngyilkos merénylőket. És még a lovat is megfordítják saját maguk alatt, midőn a legvégső és legsúlyosabb vád is elhangzik: „A Maccabi Games, amely közkeletű nevén a zsidók európai olimpiája, súlyosan kirekesztő, fajgyűlölő rendezvény. Ellentétes az olimpiai eszmével, mert származási alapon különbözteti meg az embereket, csak zsidó sportolók részvételét teszi lehetővé.”

Ez nekem kiváltképp tetszik, hiszen épp a Jobbik volt az, amely tömörület erősen vizsgálta a származásokat, olyannyira, hogy például Gyöngyösi Márton nem is oly rég még a parlamenti képviselőket is listázni akarta „származási alapon”, igaz, később Szegedi Csanáddal együtt meglelték homlokukon a menórát. Ezért annak rendje és módja szerint a toleráns párt ki is okádta őket, viszont indulhatnak az olimpián. Amióta Vona báránybőrbe bújt, Jakab Péter, miskolci jobbikos önkormányzati képviselőről derült ki, hogy nem árja, ennek ellenére maradhatott, Vona meg shalomozik, ilyképp fröcsög is a szar a párt berkeiben.

Ám, hogy ne legyenek kétségeink, a tagság miként vélekedik erről, hallgassuk meg Csengeri Áront, aki a kitartás.net-en fejtette ki mézédes álláspontját: „A dekadens pártpolitika ismételten csődöt mondott. A demokráciába besimuló Jobbik a korrupció, politikai manipuláció, hazugság, félrevezetés mocsarába süllyedt. A Jobbik vezetői a magyarok nemzet és hazaszeretetén élősködve, a jó szándékú emberek munkáját kihasználva semmivel sem lett különb politikai alakulat, mint az MSZP, vagy akár a Demokratikus Koalíció. A Hungarista Mozgalom nem tűr meg sem zsidókat, sem cigányokat, sem a mozgalomban, sem a magyar élettérben. Ez egy olyan sziklaszilárd álláspont, amelyet sem a politika, sem az idő vasfoga nem tud megváltoztatni!”

Ez, ugyan mocsadék, de korrekt beszéd, bemutatja, mire lehet számítani, ha hatalomra kerülnek. Mondom, ezért lesz nagy móka a budapesti Maccabiah, amit megnyit majd az élettérről, illetve az etnikai homogenitásról omló álmokat szövő, ilyképp gondolatiságában Csengeri Áronhoz közelítő Orbán, rosszabb esetben cuki kutyával a kezében, viszont csahos falkával maga mögött Vona. Aztán úgy éreznek majd zsidó honfitársaink győzelmei okán, mint 1936-ban neves elődjük, Adolf, amikor Cleveland „Jesse” Owens négy aranyat nyert az ő földjén, aki nigger volt, így az ő világképében még csak nem is Untermensch, hanem egy másik faj szülötte.

Állnak majd ott, vagy a Vona vagy az Orbán, és két pofára tömik a seduxent xanax-szal kombinálva, hogy a műmosoly megmaradhasson álságos pofájukon. Saját vigasztalásunkra azonban elmesélem, hogy ilyen Csengeri Áron féle degeneráltak nem csak minálunk vannak. A távoli Amerikában létezik egy nagy létszámú csoport, amelynek tagjai arról vannak meggyőződve, hogy a dinoszauruszok földre szállt angyalok voltak, akiket a zsidók irtottak ki. És ez bármennyire is annak tűnik, mégsem vicc. Az a helyzeti előnyük azért megvan, hogy az effélék ott nem kerülnek a hatalom közelébe, míg minálunk erre reális esély mutatkozik. Na, ez a baj.

Taperoló busók

Ha egy menekülőnek – a természet törvényeinek engedelmeskedve – hajnali merevedése van, akkor abból a fölvásárolt média kilóra megvett orbánmunkásai balladát kreálnak zenei aláfestéssel.

Ha igazmagyar busók molesztálnak nőket és lányokat, arról nem ír drámát Pilhál, betűkkel foglalatoskodó ember szeretett kormányfőnk egyik kedvenc és kitartott nyomdaipari termékében, mint történt az alig pár napja, amikor madárijesztőnek küldte volna a kerítésekhez a faálarcosokat „Busókat a határra” címmel.

A busók viszont most tökön rúgták kéretlen szóvivőjüket, mert úgy éltek a vadvilágban, ahogyan azt a menekülőkről ábrándolják és terjesztik szeretett kormányfőnk orbánmunkásai. Olyat cselekedtek, amit nem lehet a nyuszira fogni, így tehát hallgatnak róla.

Pótlom tehát a hiátust. Egy apa nagyobb baráti társasággal vett részt a mohácsi busójáráson, és hiába voltak ott, a férfi tizenöt éves lányát fogdosták a beöltözött busók. A lány el is sírta magát, annyira megviselte, hogy intim testrészeit össze és vissza is tapogatták.

Megszólalt egy huszonéves fiatal nő is, aki szintén hasonlókat élt át Mohácson. Ahogy elmondta: “Minden nőnek vannak olyan részei a testén, amit – mondjuk – nem sok embernek enged megtapintani.” Ezeket a bájos busók egyáltalán nem tartották tiszteletben, ott is megfogdosták, ahol amúgy nem igazán örül neki, hacsak nem a kedvese teszi. A busók pedig nem mondhatók annak. Gyorsan történt minden, nem volt esélye kitépni magát a szorításból, hiába volt rajta hosszú kabát, az alá is benyomultak a busókezek.

Mindez amúgy kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, amelyet magyarul így definiálnak: a szexuális zaklatás magában foglal minden nem kívánt szexuális közeledést, beleértve az érintést, sőt azt is, ha valaki szexuális természetű megjegyzéseket tesz.

Olyat én még nem hallottam, hogy a magyar királyságban ilyesmiből egyszer is dili támadt volna, igaz, feudális társadalmakban ez nincsen szokásban. Sőt, minden nőnemű egyed állva pisálhat afölötti felhőtlen örömében, hogy a „Ius primae noctis”-t nem foglalták bele az alapszarba, de még ezt is megérhetjük.

Bunkó férfiak mindenütt akadnak, menekülők, busók, de legfőképp a politikusok között. Számtalan példát lehetne felhozni arra, hogy választott képviselőink hogyan tekintik alantas lénynek a másik nemet, kettőt kiragadok azért, mintegy illusztrálásként.

Tasó László Fidesz-es barom egy alkalommal így oktatta Szabó Tímeát: „Mit pofázol bele, kisanyám.” Varga István ugyanabból az akolból meg így föstött bíztató képet a molesztált nők örömére: „Azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak”.

Vak komondortól sújtott országunk ilyen képet mutat, amely állapoton voltaképp egyáltalán nem kell meglepődnünk. Annyi tesztoszteron termelődik itt, hogy a férfinépek agya szinte tocsog benne, ami nem is csoda, hiszen már hetedik éve harcolnak legjobbjaink minden ellen, ami él és mozog.

A csatából megtérve otthonaikba pedig pihenésképp az a minimum, hogy az asszonyok odatartják hőseinknek a valagukat, majd jöhet a pörkütt. A busók bunkóságára is frappáns választ adott az esemény szervezője, szerinte az álarcosok munkaköri leírásában szerepel, hogy ölelgessék a lányokat.

Aztán, ha mindez a lábuk között történik, szóra sem érdemes. És ha ez nem tetszik a kemény tökű magyar huszároknak, akkor az ember gyereke buzi-köcsög, libsiállat. Hogy mennyire nem értenek ezek semmit sem, arra mutatok egy igen kézhez álló példát. Egyszer, nagyon hajdan, midőn egyik barlangból a másikba költöztem, egy Józsi névre hallgató kan vitte a dobozba rakosgatott és nagyon óvott bakelitjeimet, és volt szíves a lépcsőházban kiejteni a bamba kezéből.

A lemezek ugráltak és pattogtak, gurultak és sírtak, valamint én is. Józsi, akár a keze, olyan egyszerűséggel vígasztalt vállon veregetve: nincs ám semmi baj. Körülbelül így néz ki a férfi-nő viszony minálunk. A harcosok idegen pinákat fogdosnak, de nincsen semmi probléma, mert így rendelkezett a jóisten, minden más eshetőség macsótalan, Pride-os csökevény. Magyarország, így szeretnek ők tégedet. Egyébként meg Gyurcsány a hibás.

HALADÁS STADION – reménytelen várakozás porban, zajban, sárban

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny.
Egy idős asszony – ha falun élne, mamikának, esetleg anyókának neveznénk – egy nyugdíjas városlakó bámul maga elé. Szemléli a hatalmasra nyújtózkodó, hófehér szerkezetet, az egyre magasabbra törő falakat, a megszámlálhatatlan járművel át- meg-átjárt terepet, a néhai teniszpályák, meg csarnokok helyére álmodott sportlétesítmény gigantikus metamorfózisát.

Bámulja a széttöredezett utakat, a kerekek alatt széttaposott szikkadt, porló talajt, a tócsák mentén dagadó sarat, és hallgatja a hatalmas munkagépek dörgését, ahogy korábban egyetlen pillanatra sem nyugodhatott, míg a régmúlt betonelemeit porrá nem zúzták. Légkalapácsok, földhöz csapódó világítótestek, födémelemek robaja jelentette azoknak a hónapoknak a „melléktermékét”, azt a kötelezően elfogadandó jattot, amivel egy ilyen építkezés szükségszerűen együtt jár.

Értelmetlen volna feltenni azokat a kérdéseket, hogy vajon a hozzá hasonlóan itt élők mit tudhattak a rájuk váró megpróbáltatásokról, vajon kérte-e tőlük valaki a megértést, a türelmet, az elfogadást?

Nyilván az a dolga a Rohonci útra több évtizede költözött, ma már többnyire mozogni is alig bíró időseknek, hogy várakozzanak – örvendezzenek a jövő ajándékának, amiből ők már valószínűleg semmit nem fognak látni, megtapasztalni. A másoknak szánt élmények okán kell tűrni hónapokat porban, zajban, sárban…

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny.
Aztán a néni kitárja az erkélyajtót, nekilát a napjában többször is esedékessé váló munkájának.
Nagylapátnyi földet, homokot, építési törmeléket söpör össze, próbálja letisztogatni az ablakpárkányokat, az erkély peremét.
Biztosan legyintenie kellene, hagyni az egészet, s akkor a hosszú hónapok hordaléka után már az a kevéske út is használhatatlan volna, amit beteg lábaival naponta bejárhat…
Az a pár méter jelenti a még létező világot.

De hiszen, kit érdekelhet egy megöregedett ember, amikor Magyarország éppen nagyon erősödik – stadionok születnek az olimpiára éhes népnek, ahol a foci jelenti minden emberi értékrend valamennyi centijét… Kinek volna fontos, hogy a Rohonci úton élők, az ott megvénültek miként viselik a monumentum megvalósulásának szemetét?

Persze, hogy senki és semmi nem számít, míg az ott élők csendben nyelnek és takarítanak, tudomásul veszik, hogy otthonaik értéke a semmibe zuhan. A hajdanvolt „panoráma” helyébe egy méretes vászonburkolat, egy focipálya modern tetőszerkezete tolakszik majd – lehet nézni a nagy fehér semmit! Csak előbb meg kell szenvedni a készület minden napját, óráját!

Hetente tudósít, szinte minden média a fejlődésről. A képeken jól látszik, miféle csoda készül Szombathelyen! Lesz modern komplexum a megöregedett lakótelep idős lakói „örömére”. Kapják, s az ajándék törmelékeit tűrni kell – úgy tűnik! Nem szólunk a „vele járó” nehézségekről, gondokról, bajokról!

Még jó, hogy azok, akire tartozik a város „élhetősége”, rendre elégedetten dörzsölgetik a kezeiket. Megszámlálják a forintosítható gyarapodást, mint a rajzfilm Dagobert bácsija, leleplezik és felmutatják a lódításokat, a pazarlást – persze mindhiába. Mert ma csak ez a fontos. Az egymásra mutogatás, a bűnbak keresés! A korrupció, aztán a kiteregetés, a leleplezés. Ezekhez képest semmiség, amint tisztességben megőszült emberek tönkremennek a hónapok óta kényszerből bereteszelt ablakaik mögött.

Mindegy itt már, hogy tavasz, vagy nyár közeleg – vagy hermetikusan bezárkóznak, vagy nyelik a majdani csoda melléktermékeit… A szellőztetés, mosott ruháik kiteregetése csak emlék, ahogy a hajdani erkélyekhez köthető szomszédolás, a diskurzusok is feledhetőek.

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny. Egy idős asszony – ha falun élne, mamikának, esetleg anyókának neveznénk – egy nyugdíjas városlakó bámul maga elé. Az anyám… Szomorúan és egykedvűen – tehetetlenül… ÉPÜL A HALADÁS STADION – neki, és nekik csak reménytelen várakozás porban, zajban, sárban. Örökkévalóság!

A segítés városában, meg abban az országban, ahol senkit nem hagynak az utak szélén… na persze!

Csak a szex, csak a szipu

A Fidesz&Co. körmendi lerakata közleményt adott ki hajdanvolt alpolgármesteréről, aki nem tudott parancsolni lingamjának, és kétes viszonyba keveredett egy gyereklánnyal. A lerakat szerint ez nem történt meg, holott az alpolgármester lemondott, és az is hírlik, hogy nőül venné a kölyöklányt. Szerintük viszont nem ő a vétkes, hanem, akik ezt szóba hozták.

Azt mondják: „Elkeserítő, hogy ez az ügy már a kezdetektől fogva nem arról szól, amiről valójában szólnia kellene. Nem az igazságról, nem arról, hogy mi is történt valójában, hanem arról, hogy magukat civilnek nevező liberális körök minél nagyobb botrányt tudjanak kreálni.” A helyi betanított fideszmunkásoknak tehát nem tetszik, hogy napvilágra került a – volt – alpolgármester boxeralsójának kellemetlen tartalma.

Szar ügy, és ha most az óvoda homokozójában volnánk – mint ahogy voltaképp tényleg ott vagyunk -, akkor kantáros rövidnadrágban és lehorzsolt térddel járulnának Erzsi néni elé szipogva és ujjal mutogatva, hogy ő kezdte.

Nem a civilek, az hétszentség. A Fidesz&Co. látott neki egy időben úgy viselkedni, mint akit beszippantott a huszonegyedik század, túl sok pornót néztek a neten, és annyira megemelkedett a kefélni vágyó ingerküszöbük, hogy csak a szex jár a fejükben, mint Brian-nek állítólag.

Mint az közkeletű, az ő jó édesanyja, miután egy ’lómai tiszttel tartott fenn üzekedős kapcsolatat, aminek áldása voltaképp Brian maga, s amikor a szerencsétlen gyermek az élet értelmét keresi, az anya „Csak a szex, csak a szipu” felkiáltással rója meg az akkori idők fiatalságát, mert annyira nem érti a korát, mint ma minálunk a Fidesz&Co. és számtalan lerakatai szerte az országban.

Egyébiránt, ha már a homokozóban járunk, akkor azt mondjuk el Erzsi néninek, hogy a Fidesz&Co. a hunyó a taknyos orrával, amire okot és indokot a vak komondor szolgáltatott, aki elgáncsolta és meggyakta a narancsbőrű polgármester hites asszonyát. Nos, azóta szabadult el a pokol szex ügyben, és nincsen megállás.

Azidőtájt kezdtek a narancsosok és ájtatos társaik a nők bugyijában matatni egészen obszcén módon, és meg is szülték a saját bejáratú világnézetüket ezzel kapcsolatban, kifejtve, hogy a nő dolga a húsok klopfolása, valamint, hogy engedelmesen tárják szét combjaikat házi főzésű pálinkától bűzlő uruk számára, és akkor vak komondoros baj nem érheti őket.

Ezután következett a Jobbik, nem sorolva föl itt a Vona, Volner és Kulcsár urak ellen fölhozottakat. Viszont kitetszett, immár nem elégszenek meg a névtelen nők vénuszdombjával, már nevesített férfiak szerszámja is téma, mert túl nagyra nőttek. Nem a szerszámok, hanem a Jobbik-fiúk. Úgy jártak, mint Röhm bácsi a „Hosszú kések éjszakája” akció során 1934-ben. Ő köztudottan volt meleg, de nem ezért kellett vesznie, hanem, mert az SA-ja túlméretessé vált.

A Jobbik-fiúkkal ellentétben viszont a Fidesz&Co. jámbor alakjai megfogadták Órigenész exegéta és Tertullianus intését, valamint Siricius pápa parancsát, és cölibátusban élnek. Ők maguk, gyermekeik és unokáik pedig szeplőtelenül fogantak, ám mindenki más a perverzió mocskában fetreng. A migráncsok is egyfolytában csak tosznak, nincs olyan nap, hogy három erőszakos aktus ne kerülne szóba a médiájukban, ami olyan lesz lassan, mint egy pornócsatorna.

Hogy Brian anyjának teljesen igaza legyen, arról meg Juhász Péter gondoskodik szerintük, viszont szó sem esik Deutsch Beléptető Rendszerről, Habony porairól meg egyáltalán. Egy dolog biztos csak ebben a kuplerájban, hogy mindenről Gyurcsány jut az eszükbe, a körmendi lerakatnak is a volt alpolgármester farkáról.

Azt mondják a helyi háborgó civilekről: „Tagjaik között pedig olyan személyeket találunk, akik a mai napig helyi szekértolói Gyurcsány Ferencnek, valamint a különböző balliberális törpepártoknak.” Hát nem csodálatos ez az élet? Már-már Satchmo rekedt hangjára való.

Egy dolog azonban teljesen bizonyos ezek után, a Fidesz&Co. kommunikációja valahol azon a szinten jár, mint amilyet Brian tapasztalt egy önjelölt prófétától a ’lómaiak elől menekülve, kezében az ő tökével.

„És azt fogják majd rebesgetni, hogy eltűntek a dolgok. És hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok. És senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a fura kis izé… raf… raffiakötőállvány, amihez hozzá voltak erősítve. És akkor majd a barát elveszíti a barátja kalapácsát, és a fiatal nem fogja tudni, hogy hol vannak… már azok a dolgok, amiket apáik birtokoltak, mert apáik csak előző este rakták oda este nyolc körül.”

Hát, így valahogy.

CIRKUSZT AZ ÉHEZŐKNEK – kenyeret az artistáknak!

Egy héten át kellő intenzitással zuhogott az eső. Különös kegyelemnek tetszett a napos délután, mely a házasságkötő terembe terelte a násznépet. A felszalagozott anyakönyvvezető búgó gerlehangon körbezengte az ifjú párt, eljutott a tetőfokig, és már csak a „boldogító igen” volt hátra, amikor a furmányos „akarod-e” kérdés után az ara, alaposan megfontolva, mindössze így szólott: nemigen! Látszólag ennyi történt! A döbbenettől ájuldozó örömszülők fájó rettenetére.

Mielőtt milliónyi szeppent kis szív a miértre csodálkozhatott volna, a tanult leányzó rövid körmondattal magyarázta tettét: „Vásárlónk soha nem a terméket veszi meg, hanem azt az érzést, amit elképzel, hogy érezni fog, annak használata közben!” E mondat szilánkokra törve az idilli állapot nemes tükrét, végérvényesen szétfoszlatta a nászéjszaka eredményét epedve váró bagázs álmait, beismerő vallomásként taglalta a kipróbált lehetőség sajnálatos hátrányait.

A boldogságra ítélt ara tehát kommentált és okfejtett, de leginkább ócska és felesleges illúziót rombolt, aztán csokrát a nagymama ölébe helyezve, fátylát a pulpitusra terítve angolosan távozott.

Azóta sem látta senki, csak hírlik, hogy egy idegen országba költözik, ahol boldogan él, míg meg nem hal.

A helyzet az, hogy egy ideje már nem töprengünk, morfondírozunk. Nem, mintha nem volna rá okunk, csak éppen az elvárásoknak megfelelően elkényelmesedtünk, és ahogy a készételt elfogadja legyengült emésztőrendszerünk, úgy a megfontolandó hírek helyett is a valakik kimódolt igazságába kapaszkodunk.

Mintha bizony a dogmák jelenthetnék az esélyeinket! Láttak önök mostanában valódi kételyekkel küzdő, őrlődő egyéneket?

No, nem a tébolydákról szóló filmek hőseiről blablázok! Azokról nem volna miért értekeznünk! De jó lenne tudni, hogy  akadnak még mindig büntit vállalni képes bátrak, akik merészelnek kíváncsiskodni, és nem érik be a szimpla beetetéssel! Akikből olykor előbukkan a kétkedés. Olyankor előmerészkednek a vackaikból, és előhozakodnak azzal az unalomig ismert profán kérdéssel: de mi van, ha tévedni tetszenek?

Olyan ez, mint a valódi skandináv szauna. Odabent izzasztó forróság, kint a kunyhó előtt a tóba vágott lék, és a jeges víz, ahová artikulátlan hangú üvöltéssel merítkezik a bátornak tűnő kliens. Azok, ott tudni vélik, hogy a végtelenhosszú élet alapélménye e két véglet találkozásában rejlik – jeges és tűzforró, pusztán a miheztartás végett!

Felénk éppen a „langyos” regnál egy ideje!

Idealizált világunkban a kimódoltak és szürkék viselik a palástot, meg a többi koronaékszert, tudományuk megmásíthatatlan, jövőjük helyett ott a predesztináció, melyet a haverság kötözött gúzsba, s az egyformaság emelt a mindenhatóság magaslatába. Csak nagyon kevesen vállalhatják a szólás ódiumát, olyankor, mintha védőrácsot bontanának a porond körül, reszketni kezdenek a vérszomjas fenevadak. Már nem védi álmaikat a kordon!!!

Ők, kevesen, a kegyvesztettek, olykor végkiárusítást rendeznek relikviáikból. Portékáik megtapogathatóak, kipróbálhatóak, mindenki saját felelősségére! Eladó pár Árpád sávos lobogó, némi Mein Kampf, a Kárpátia összes lemeze stb. stb. stb.

Ahogy akkor, a korábbi uralom éveiben, most is levetették rongyaikat a forradalmárok. Íróasztalok mögött zengnek drámai eposzokat a szabadságharcosok, számonkérésről vizionálnak szimpla megélhetési kujtorgók, és a mögöttük kullogók. Mint Micimackóval a kezében a rámenős Róbert Gida, minden lépcsőfokba belecsapkodják hálómackóik buksiját. Medveczki Medvéék pedig sokan vannak! Mint a mester csapatai, a körök – napról napra, egyre többen.

Közülük való a legeslegújabb, a príma kötőanyagokból gyúrt gyarló gólem, aki nyilvánvalónak vélve igazát, felkeltette a legfőbb hatalmasság figyelmét. Milyen kicsinyes vakság kell ehhez a végtelen kényelemhez! Elfogadni az odavetett koncot, ráharapni és nem ereszteni, soha már! És mekkora arcátlanság kell ahhoz, hogy ezek után valaki ilyen aljas módon verje át az övéit! Pedig aki közülük való, egy ideje mind pénznyelő véglényként szaporázza stílustalan lépteit.

Mert szerintük ez a rövidnadrág, ebben a többszörösen túlméretezett zakóban már maga az élet. Az ít-élet! A rend nélkül való jövő ideológiájának csontváza. A legrosszabbik lehetőség… a vég. A fárasztóan unalmas taigetoszi lökdösődés maradéka. Aki olykor megszemélyesülve íme eljön közénk! Szájtátva bámulói, meg rettentően haragvói közé. És mindenki tüntet. Ez a dolguk.

Azt mondják, a demokratikus berendezkedésű országokban a választások célja, hogy a néppé, tömeggé aljasított emberek színt vallhassanak. Ez a hely, a cirkusz, a fórum, hogy elmondhassák gondjaikat a meghallgatóknak, akik kegyesen, nekik ingyen magvakat osztva, méltán várják majd aratáskor az önkéntes beszolgáltatást. Azt is mondják, hogy felénk a választás következménye és célja a nagy felvirágzás, tehát az össznépi jólét, a társas mutyi, mely, mint vetésforgó pulzál a hatalmat gyakorlók és aktuálisan ellenzéki szerepben éldegélők között.

Csak éppen azt nem mondják el, hogy mi lesz az érzéssel, amit a vásárló elképzelt, a majdani használat közben!  A tömeg. A nyáj…

Vagy, ahogy a tanító mondja: Egyszer volt, hol nem volt egy ember…

Faluvégi házban lakott. Ahol az országút keresztezi a síneket, ahová hajnalonta legelőször tör be fényével a Nap, ahonnan jól látszottak a messzi gyár kéménye fölé nehezedő tejfehér fellegek. Az út menti bokrokat még tavasszal kiirtották a serény gazdák, a dölyfös hóförgeteg percek alatt maga alá temette megjárt utjait, s alig látta, inkább csak érezte, amint az őzek árnyai riadtan suhantak a hajnali ködben…ez a faluvégi csönd, a rá méretett világvégi tétovaság őrizte évek óta már.

Felénk úgy tartják, boldog, kit kerül a lárma, füstjét is csak egyszer látja, s az utcai fények ritka vendégek a portáján. Ő mégis úgy érezte, ez az a fészek, melynek akaratlanul lett a foglya. A hatalmas ház, a befűthetetlen szobáival! A falakba már novemberben beköltözött a hideg, s a január jéggel töltötte fel a repedéseket. A vaskályha hajnalra elfelejtette a tegnapi pattogó tűz melegét, a sietve felfalt hasábokat. Tűztere egyre többször volt üres, az ember egyre többet fázott…Az ember, aki egy volt a rengetegből, akit kifosztott és becsapott a teremtett rend, mely csak az ígéreteivel volt barát, a megtermelt dicsőségből és a hálából, mindent visszatartott.

Éveken át várt, várakozott. Nap, nap után úgy dolgozott, hogy nem érdekelte, miféle javak válhatnának – persze önző módon -, az ő kincseivé, dolgát téve másokért ébredt, még mielőtt a hajnali harangszó emlékezhetett volna a hajdanvolt alkalmazotti munkák kezdetére. Tudta jól, mindaz, amire feljogosította az évtizedek alatt megszerzett tudás és tapasztalat, csak újabb évtizedek múltán lesz képes termőre fordítani javait. Vetett és várakozott, adott, szinte mindenkinek, akinek csak adhatott, mert a mindenek feletti jó ígéretét megtalálva reménnyel telt szívvel élt.

Telt, múlt az idő. Az ember szorgalmasan tette a dolgát. Így ismerte meg a legöregebb, néhai hírmondót. Az öregembert, akit elzavart a kétségbeesés, de visszahívott a remény, aki nagybetegen épített templomot és iskolát, házat az emlékezetnek. Aki éppen azon a napon halt meg, hogy bevégezte a legeslegutolsó feladatát. Az övéire hagyva titkait, örökét, a kincset, a szikrát, mely mindaddig szunnyad, míg nem akad a jó hírt meghallókra, akik lángra lobbanthatják a kihunyt tüzeket…

Akire azóta, hogy meghalt, mindegyre lehet hivatkozni! Mert nem válaszol. Halott.

Elgondolni is szörnyű, mi lesz, ha egy szép nap kiderül az igazság! – gondolta az, ott, a falu végén. De látva ezt a szélhámos színjátékot, már nem kért az egészből. Nem kérhetett és nem kaphatott!!! Most jött el az ideje, hogy bevégezze a végtelen-hosszú átdidergett és végigéhezett napok, hónapok sorát… Mert éppen ma értette meg, hogy mostanáig csak egyetlen dolga lehetett: hallgatni! Hogy soha többé ne tudja meg, mit érezhetne…a megérdemelt javak használata közben!

Mert rettenetesen félnek azok, ott a gondolataitól!

Utóhang: Minden gyönyörűséges arából vénasszony lesz, házsártos hárpia, akivel egy bosszúittas éj után messze vágtat a Szent Mihály lova.

(…)

Írásunk napra pontosan négy éve született…

Viszonylagos diktatúra

Edvin Marton, lánykori nevén Csűry Lajos hegedér Észak-Koreában haknizott, és fölöttébb elégedetten tért vissza az övéihez. Edvin Marton annyira ostoba, hogy hamarosan konzul lesz valahol, a világlátása az megvan hozzá, már csak futsálozni kell megtanulnia, és készen is áll a feladatra.

A messzi vidékről összegezte tapasztalatait, ekképp: „Vannak problémáik, de erről nem tehetnek. Barátságosak és vendégszeretőek, kaszinótól kezdve minden van ott, sőt, nagyobb kaszinószabadság van, mint itthon. Igaz, nem működik az ember telefonja, nincs internet, wifi. A diktátorság nézőpont kérdése, máshogy működnek, de nincs ezzel semmi baj!”

Nem érdemelne ez az egész elmezüllés egy lukas „a” betűt sem, ha nem volna tele kies országunk rengeteg Csűry Lajossal, aminek nagyon rossz vége lehet, mint arra utaló jelek már dögivel vannak. Bár minálunk egyelőre még működik az internet, és fényképezni is lehet, de a mi kedves vezetőnk már rajta van az úton életterekről és etnikai homogenitásról álmodozva.

Azt is be kell látnunk azonban, hogy Csűry prímás nem egyedüli jelenség. Pár éve Dennis Rodmantől volt hangos a világ, a Chicago Bulls hajdani baszketbálosától, aki öröbarija lett Kim Dzsongunnak, őt azonban fölmenti az, hogy amúgy sem volt normális, ezen kívül vagy talajrészeg, ennek hiányában meg be van tépve.

Elég csak elolvasni önéletírását, amely „A féreg” felemelő címet viseli magára utalva. Ebben egészen megkapó az a jelenet, mikor plasztikusan ábrázolja, hogyan ücsörgött a chicagoi éjszakában az autójában dollármilliókkal a zsebében Pearl Jamet hallgatva, és azon morfondírozott, hogy golyót röpítsen-e a saját piercingektől ékes fejébe, avagy sem. Összefoglalva: eleve terhelt a manus, viszont győzött az életösztöne, ami egészen Phenjanig röpítette.

Csűry hegedérnek bizonyára nincsenek ilyen dilemmái, ő csupán egyszerű lélek. És még azt a mentséget is megengedem neki, hogy másra is emlékezek. Például 1933-ban, a hatmilliós áldozatot követelő ukrajnai éhínség idején rávették Edouard Herriot-t, hogy tanúsítsa, Ukrajnában minden rendben van. G. B. Shaw pedig még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy egyenesen azt nyilatkozza, soha olyan bőséget és jólétet nem látott, mint amikor Ukrajnában járt. 1935-ben Romain Rolland, a francia sikeríró pedig a Sztálinnal folytatott magánbeszélgetés alapján megrajzolta a humanista, felvilágosult bolsevik „uralkodó” képét.

De van más is. Andre Gide például Moszkvából való visszatérése után útirajzában messianisztikus sorokkal így foglalta össze, hogy mit is jelentett számára a Szovjetunió: „Több volt, mint választott hazánk: példakép volt, vezetőnk. Amiről álmodoztunk, amit alig mertünk remélni is, de ami felé minden erőnk és minden akaratunk feszült, az valósult meg ott, azon a földön, ahol egy utópia van beteljesülőben.”

Mindebből kitetszik, hogy nagyon könnyű megtévedni, amire hazai példát is mutatok. Illyés Gyula és Nagy Lajos 1934-ben jártak a Szovjetunióban, amiből az előző megírta az „Oroszország 1934”, az utóbbi pedig a „Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén” névre hallgató úti leírásokat, amelyekben szintén vannak lelkesültségek. Illyés később megérkezik az „Egy mondat a zsarnokságról”-ig, amivel helyre billenti a szellem rendjét.

A hazánkban megbúvó számtalan Edvin Marton azonban soha nem fog eljutni a megvilágosodásig. Gondolataikban ez a világ a lehetők legjobbika, mert kusza ujjaikon számolgatva mutatják, hogy ezt is lehet még itten meg azt is, föl sem fogva azt, hogy már mit nem. S ami miatt minderről elmélkedni kezdtem, az a tagmondat, hogy „a diktátorság nézőpont kérdése”, minden viszonylagos tehát.

Pogány Süttőfia Süttő is, miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták, ekképp vélekedett: „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.”

Ilyen a magyar választópolgár tudata is. Tegnap Szombathelyen szegődött hozzánk a gyalázat, ahol annak ellenére, hogy a fél világ kiállt Jordán Tamás mellett, s miközben a városháza előtt a nép erősen hallatta a hangját, mégsem választották újra színházigazgatónak, mert a fölsőbb hatalmak így óhajtották. Ez is a az őrület egy apró köröcskéje.

A diktatúra tehát minálunk viszonylagos, hogy filozófiai szakkifejezéssé emeljük a hülye hegedűs kijelentését. Csak az a baj, hogy amíg ő azt sem tudja, mit beszél, mások ennek tartalmával igen alaposan tisztában vannak. Helyzetünk így, ha nem is Barbie-színű, mégis egészen kilátástalan, aminek ábrázolásához újra Örkény Süttőjét hívom segítségül:

„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig. Feleim, szántsatok, vessetek, és este mécsvilágnál pogány dalaitokat bátran énekeljétek! Ímhol én most is tervezek, remélek, és keresek megvételre, esetleg abádszalóki házhely cserelehetőséggel, jó állapotban levő férfi pézsmapocok bundát, zömök alakra, háromnegyedest. Pedig már megyek széjjelfele!”

Romain Rolland agyrémére visszatérve, aki Sztálint humanista, felvilágosult bolsevik uralkodónak rajzolta meg, vizsgáljuk meg ezt a miénket. Még ebben az összevetésben is vesztes, mert nem felvilágosult, nem humanista, viszont nagyon bolsevik.

Felcsúti zarándoklat

Egy szegedi utazási iroda megtalálta a piaci rést, és egynapos felcsúti utazást hirdetett meg légkondicionált busszal potom áron, mindösszesen hétezerkilencszáz forintért, ami a hülyének is megéri – elsősorban annak -, bár ebben a kisvasúton történő zakatolás jegye még nincsen benne, ami a feledhetetlen nap egyik kiemelt attrakciójának ígérkezik.

Eredetileg egy túrát terveztek a ma ismert világ közepére, de annyi hívő akadt, hogy már háromnál tartanak. Mindebből kiteszik, ha a magyar nép szellemi fejlődése kellőképpen hatványozódik, akkor szeretett vezetőnk elhalálozása után, midőn viasz-hasonmása a Kossuth téren lévő mauzóleumban nyugszik majd, és ott kígyóznak a sorok, koporsója pedig büntetésként a Mohamedé mellett lebeg, akkor életében egyszer minden orbanistának el kell zarándokolnia a szent hellyé avanzsált Pancho szarba, különben elkárhozik.

Egyébként ezt a Mohamed koporsója ingást a keresztény fundamentalisták találták ki, hogy borsot törjenek a muszlimok orra alá. De az Orbáné akkor is lebegni fog, erről majd Széles Gábor és találmányai gondoskodnak, midőn a gravitációt is legyőzik mindenféle cellákkal.

A túra egyébként az alábbi örömöket kínálja: meg lehet lesni a már fölemlegetett Pancho Arénát, de nem csak úgy kívülről csodálva, hanem az NB II-es csapat öltözőjében leborulva, ahová különben élő ember be nem teheti a lábát. Aztán a díszpáholyát neki, ahol a szerencsések még szotyola maradékokat is fellelhetnek, amely a szentséges pofák közül hullott le a jó édes anyaföldre.

Én nem akarnék tippeket adni, de ilyen köpet-héjakat árulni is lehetne. Ez nem saját ötlet, hanem a kölökkoromból hozom. Egészen élénken emlékszem arra, hogy amikor engemet a kereszt imádatára próbáltak idomítani, a körülöttem kerengő vernyogó öregasszonyok mindenikének volt olyan szentképe, amelynek a hátuljára egy darab fa volt ragasztva abból a keresztből, amelyen Krisztus urunk kilehelte a lelkét. A barlangjában meg visszaszívta, de ez más kérdés. Annyi ilyen keringhet a világban, hogy emiatt pusztult ki pár amazóniai erdő, erre fölhívnám például Sting becses figyelmét.

Az üres stadionok látványa egyébként elég lehangoló bír lenni. Mondom ezt tapasztalatból, hiszen a Camp Nou is – amely építmény valóban szentély – bizarr volt ott jártamkor, mert nem őrjöngött benne százezer ember Messit csodálva. A Montjuïc hegyi Anilla Olimpica meg azt mutatta, hogy a játékok múltával még Barcelonában sem érdekli a lószerszámot sem az építmény, hogy az athéniról ne is beszéljünk, amely egészen letaglózó látványnak mutatkozott. A ma már nem létező Népstadion is ellenszenves volt üresen, és ráadásul azért, mert a lépcsőin a belemet is kihajtották, de ez egy másik mise. Mindenesetre a magyar futballszurkoló ismeri az üres stadion nyomasztó érzését, főleg akkor, ha még meccs is van benne.

De csak kalandozok itt. A fergeteges nap miniszterelnök urunk helybéli dácsájának megtekintésével folytatódik, aztán jön a zakatolás, és az alcsúti arborétum csodálata, amelyet egyébiránt a helybéli futball akadémia kezel és irányít, ilyképp Mészáros Lőrinc, aki a minapi kijelentése szerint öribarija a jelenkori fenségnek, de ő tudja, Simicska is az volt, míg el nem folyósodott az egész.

A kirándulás záró aktusa pedig a budatétényi szoborpark megtekintése, ahol – ugye – a komcsi műalkotások pihennek, és ez sehogyan sem illik a sormintába. Ekkor döbbenünk rá, hogy itt az folyik, amit a néhai Lékai László bíboros-prímás így fogalmazott meg még Kádár tévéjében, hogy az ő hitét a szemináriumban tudományosan megalapozták, ami akkora baromság, hogy épp illik korunkhoz is. Kádár bíborosának egyébként az volt a jelmondata, mintegy mottója, hogy „a megnyesett fa kizöldül”. Ezzel egyházának elnyomatására utalt az akkori diktátor tévéjében, és ez is annyira szép, hogy ezt pedig a mostani keresztényüldözési hivatalnak ajánlanánk forró felgondolásokkal.

Két fő dolgot azonban nem néznek meg a kirándulók Felcsúton. Szúnyogpusztát, amely csak kőhajításnyira van az arénától, és ott tojásokat gyártanak dögivel. Ez is érdekes, de az Endresz György emlékmű még inkább, de ezt sem mutatja meg a túra, ezért mesélek róla.

A „Justice for Hungary” névre keresztelt gép 1931. július 15-én startolt az új-foundlandi Harbour Grace repülőteréről Endresz György pilótával és Magyar Sándor navigátorral a fedélzetén. A tökéletesen működő motor és a profi páros már a táv első felén rekordot döntött: 13 óra 50 perc alatt érték el az ír partokat, azonban a kényszerű manőverezés és a viharzónák kerülgetése miatt meghiúsult a Mátyásföldre tervezett landolás, elfogyott az üzemanyag, így siklórepülésben közelítették meg a talajt, és 1931. július 16-án délután Bicskétől nem messze, Felcsút határában, egy kukoricatáblában kényszerleszállást hajtottak végre. A Harbour Grace-től Felcsútig megtett 5770 km-es utat a két magyar óceánrepülő pontosan 25 óra 20 perc alatt teljesítette, gyorsabban, mint addig bárki.

Lám, ilyen sztorija is van Felcsútnak, aztán meg Orbánra büszke. Nonszensz ez, de leginkább szomorú.

A bennünk rejlő Foster

Michael Douglas az Összeomlásban – mint William Foster – az autópálya dugójában állva, s mert zavarták a hülye legyek meg a dudálás, egyszer csak bekattant, kiszállt a gépjárműből, hogy gyalog érje el célját, ami a lánya születésnapja volt.

Zarándokútja során romba döntötte fél Los Angelest, kinyírt néhány manust, hogy megnézhesse a családi videót, majd annak rendje és módja szerint lelőtték. Alapmű ez a film az emberi lélek sötét titkairól, ha még nem volt meg, tessenek megtekinteni. Mi ugyan Magyarország vagyunk, de nekünk is van Fosterünk. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.

Egy névtelen magyarszentmiklósi közmunkásból egyszer csak előbukkant a vadállat még az őszön. Vele sem volt semmi baj addig, de valami miatt megtagadta a munkát, a polgármestertől kapott utasítást, aztán elgyalogolt a kultúrba, ott lemondásra szólította fel a falu első emberét, pofán vágta, és megtépte a ruházatát.

Senki nem érti azóta sem a megborulás okát és indokát. Ám mielőtt még erre keresnénk a magyarázatot, somolyogjunk jót azon, hogy az ügyészség vádat emelt ellene, és a közmunkásra közérdekű munka kiszabását kérte büntetésként. Ez is mutatja, milyen abszurd világban élünk, ahol minden előfordulhat, az is, hogy hirtelen-váratlan elmegy az ember esze.

A V4-ek komoly tanácskozásba fognak hamarosan arról, hogy az a rohadt Unió minekünk mért küld szarabb minőségű kólát, mint mondjuk a köpetnyire lévő osztrákoknak. Az elsődleges magyarázat erre az, hogy csak ily módon tudják annyiért adni, hogy a magyar közmunkás is ezt szopogathassa a kannás bor helyett.

Már csak ez az egy apróság, no meg számtalan más statisztika is azt mutatja, hogy minálunk fecseg a felszín, és hallgat a mély. Miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, pár millió potenciális Foster permanensen azon görcsöl, hogy a villanyszámlát fizesse be, vagy tyúklábat vegyen, és ez elég frusztráló tud lenni.

A gyomor sajátos görcsei, amelyek a szorongást kísérik, úgy rakódnak egymásra, mint a guano, keményen, vastagon. Ha mondjuk nem okoznak fekélyt, akkor sajátos robbanást idézhetnek elő bármikor, és ha nem a polgármestert, akkor a szomszédot üti ki az ember a lépcsőházban, mert. És ez az ismeretlen „mert” a lényeg.

Vizsgálhatjuk ezt a dialektika szemszögéből, kalapot emelve Hegelnek, akitől tudjuk, hogy a fokozatos mennyiségi változások felhalmozódása szükségszerűen lényeges, gyökeres minőségi változásokhoz vezet, amelynek során a régi minőség ugrásszerűen egy új minőségbe csap át.

Kormányzó erőink java része jogász volna, bár már régen elveszítették a meg sem szerzett tudást. Hegel bácsiról fingjuk sincs magunk közt szólván, így azzal sem számolnak, hogy a társadalom apró köreiben megbúvó egyéni elégedetlenségek és kínok mikor összegződnek, s lesz belőlük Etna, amely tegnap tök váratlanul elkezdett füstöt meg minden szart okádni.

De a megmagyarázhatatlan cselekedetek megfejtéséhez Camus-höz is fordulhatunk, aki az alább közreadott gondolatokat az öngyilkosság megfejtésére pazarolta, ámde ugyanígy illik a magyarszentmiklósi közmunkás látszólag indokolatlan polgármester-ruházó felhorgadására is.

„Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség.”

Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata. Mindebből kitetszik, hogy a jövőnk ugyan determinált, mégis egészen elképesztő váratlanságok bukhatnak föl az árból. Például, hogy Floridában, egy saratosai strandon a helyi tiszteletbeli magyar konzul a farkát mutogatja.

Vagy a miskolci buszsofőr, aki, miután hosszas kérlelés után sikerült rábeszélnie egy illuminált polgártársat, hogy hagyja el a gépet, és ő ezt meg is tette, valami ismeretlen erőtől vezérelve utána ment, és valagba rúgta. És innentől fogva az is megjósolhatatlan, hogy mondjuk Orbán Viktort mikor, ki és hogyan illeti lábközön és heréileg. Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek.

Tóbiás, medvék, emberek

Tegnap megérkezett mihozzánk Tóbiás, ráadásul kopogtatás nélkül. Zaklatott élete során látták már őt a fáraók földjén, egy időben a Siratófalnál lébecolt, most pedig hazatért Gemencre, és ennek mindenki fölöttébb örült. Nem nevezték őt hűtelensége okán sorosbérencnek, sem hazaárulónak, de még libsibolsinak se, migráncsnak meg pláne.

Tóbiás tizennyolc éves, és fekete gólya képében járja Isten hülye világát. Mégis, jöttének csak tudós doktorok örültek, és nem tudható, hogy épp aznap hány óvodában zúztak bele a kis szarosok a „Gólya, gólya gilice…” kezdetű örökbecsű ovimetálba, egy történés azonban jól dokumentált: egy erdélyi településen migráncsos pörformanszt adtak elő a gyerekek, de ennek is megleljük az okát mindjárt.

Ugyanezen a megátalkodott hétfőn tartották a nemzetközi jegesmedve-napot, amivel a panelproli ivadéka nem sokat tud kezdeni. Az ő világában a jegesmackó maximum kólát szopogat fején fülhallgatóval, barna rokonáról is annyit tud csupán, hogy szereti a mézet, lazacról egy szó sem esik. Sőt, Micimackó is rég feledésbe merült a népnemzeti utódtenyésztés programjában.

A jegesmedve mindazonáltal egy vadbarom, aki cuki fókakölyköket vacsorál, de ezt hibául neki fölróni nem lehet. Ha van Isten, akkor ilyennek teremtette őt, ha meg nem, akkor a nagyszakállú Darwin bácsi. Ezen majd lehet vitatkozni a kötelező hittan órán, ami mindjárt itt lesz, alig is kell párat aludni odáig.

A jegesmedvét azért siratja most a Janus-arcú emberiség, mert fogy a világa, a globális hőhullám miatt egyre kevesebb a jég, ahol ő kényelmesen haraphatja át a fókakölykök torkát, a szárazföldön viszont nagy bajban van. Csak bóklászik a partokon, és helyi hajléktalan módján mindenféle szart megeszik, és nincs ott egy karakán Tarlós, hogy kitiltsa az aluljáróból.

Mindezek ellenére, ahogyan azt megtudhattuk a jegesmedve-sirató napon, „környezetének változásához nagyban hozzájárulnak az emberi tevékenységek”, ezért az álságos sapiens veri a tamtamot, hogy énédesjóistenem, mi lesz a mackókkal?

Afrika északi részén meg emberek bóklásznak, az ő világuk is fogy, mert környezetük változásához szintén nagyban hozzájárulnak emberi tevékenységek, úgymint bombázás, kalasnyikovozás, lefejezés és más elmesélhetetlen örömök. A jegesmedve, ha arra jár egy kósza jégtábla, rátelepszik, és jóízűen tutajozik egyet rajta. A fogyó világú emberek is gyakorta vízre szállnak otthonuk gőzei alól, aztán vagy odavesznek a vad hullámokon, vagy nem.

A magyar televízió híradója szerint a Földközi tenger habjai a tavasz beálltával elnyugodtak, így élőhelyük elvesztése miatt újra útra kelnek majd az emberek. Nekik azonban nincsen világnapjuk, sőt, élcelődnek rajtuk gyermeki előadásban, és ennek is oka van, mégpedig Orbán Viktor, a lokális felmelegedés kiváltója.

Tehát, és mindenesetre az erdélyi lurkók farsangoltak, egy kislány migráns nőnek öltözött be csecsemővel a karján, a kisfiúból rendőr lett kezeiben géppisztollyal. A történet rövid volt és velős, megvesztegetéssel zárult, a végén pedig mindenki vidám táncba kezdett. Tavaly is volt már ilyen, és minden bizonnyal lesz is még, mert az okádás kedvenc időtöltése fajunknak.

Hogy az így dresszírozott kölkökből aztán milyen suhanc, majd pedig felnőtt válik, arra példa László Petra, aki ilyképp megelőzte korát rugdosódásával. Viszont, mire ezek a vidám gyermekek – akik ma bájos előadásukkal mosolyt varázsolnak az idióták arcára -, majd bajuszt növesztenek meg csöcsöket, más szóval igazmagyarrá válnak, akkor a menekülő ember bízvást behelyettesíthető lesz cigánnyal, zsidóval, meleggel, vagy bárkivel, akinek nem tetszik a pofája.

Az ilyen mókákhoz muníciót kormányunk bőséggel biztosít. Most is, Bakondi, az árvízi hajós, aki mostanság a nemzetet óvja, figyelmeztet, és ezt is tegnap. Mint volt szíves kifejteni, nyolcvanezer ember áll sorban – nem jegesmedve és nem Tóbiás -, hogy megrohamozza sokat szenvedett hazánkat. „Idén is arra kell készülni, hogy elhúzódó és tartós ostrom alatt lesz a déli határ.” – Fejtegette igen bölcsen, következésképp: nincsen mese, mindmeghalunk.