Nyakunkon a Márton nap, és vele együtt a libavacsora – mert a hagyomány, az hagyomány. Meg ugyebár aki ilyenkor nem eszik belőle, az egész évben koplal. De miért is esszük ilyenkor pont ezt a szárnyast olyan buzgón? Azért mert kiabáltak – bocs gágogtak – hogy szegény bujkáló Márton idebújt ám közéjük, pedig neki a püspöki székben a helye? Pedig nem is akart az lenni. Szóval megérdemlik a beste állatok.
Másrészt meg vicces, hogy épp a libák voltak sokáig a szent állatok Rómában, mert amikor a lusta kutyák aludtak, akkor is ők kezdtek el jó hangosan gágogni, hogy a lopakodó ellenségre felhívják a figyelmet, így menekült meg Róma a gallok támadásától. Szóval Mars hadisten vagy Szent Márton madara – ez a legenda. Egyszerűbb magyarázatnak tűnik, hogy a nyáron megszaporodott állományt amúgy is meg kellett tizedelni, így fejedelmi étel került a szegényebb portákon is az asztalra ezen az ünnepen. Ja és újbor.
Amikor hűek vagyunk a hagyományhoz sült libát eszünk. Bedobhatjuk egészben is az állatot a sütőbe, de leggyakrabban a combokat tálaljuk, persze sült krumplival és az elmaradhatatlan párolt káposztával. Nem kell különlegesebb tudás hozzá, egyszerűen készíthető és nagyon finom. Ám egy 1800-as szakácskönyvben különleges töltelékkel, fűszerezéssel szerepel e szárnyas, fantázia indítónak íme Szent Márton libája, melynek receptjét nem más, mint Alexandre Dumas osztott meg olvasóival. (Kevesen tudják, hogy a testőrökkel és Monte Cristo-val világhírűvé vált író valójában élete fő művének a konyhaművészetről szóló könyvét tartotta. Érdemes lapozgatni, két éve végre magyarul is lehet olvasni.)
Alexandre Dumas: Szent Márton libája
„ Csontozzon ki és töltsön meg egy szép hízott normandiai libát pecsenyezsírból és hagymából készített pürével, adja e töltelékhez szárnyasa apróra vágott máját, tizenkét chipolata kolbászkával, és negyven vagy ötven roston vagy nyárson sült gesztenyével, amiket alaposan megpucolt, és sóval valamint négyfűszerrel ízesített. Egy hosszú és széles pirított kenyéren adja fel, amit előzőleg jól átitatott a pecsenye levével és finoman fűszerezett nagy szemű borssal és citrommal.”
Ha valaki bátran nekiállna a különleges recept elkészítéséhez jó tudnia, hogy a négyfűszer itt gyömbér, szegfűszeg, szerecsendió és bors egyvelegét jelenti. A chipolata pedig egy hagyományos angol kolbászka, főleg sertés vagy sertés és marhahús keverékéből készítik, szerintem egy jobbfajta magyar kolbásszal nyugodtan helyettesítheti a vállalkozó kedvű szakács.
Nyakunkon a Márton nap, és vele együtt a libavacsora – mert a hagyomány, az hagyomány. Meg ugyebár aki ilyenkor nem eszik belőle, az egész évben koplal. De miért is esszük ilyenkor pont ezt a szárnyast olyan buzgón? Azért mert kiabáltak – bocs gágogtak – hogy szegény bujkáló Márton idebújt ám közéjük, pedig neki a püspöki székben a helye? Pedig nem is akart az lenni. Szóval megérdemlik a beste állatok.
Másrészt meg vicces, hogy épp a libák voltak sokáig a szent állatok Rómában, mert amikor a lusta kutyák aludtak, akkor is ők kezdtek el jó hangosan gágogni, hogy a lopakodó ellenségre felhívják a figyelmet, így menekült meg Róma a gallok támadásától. Szóval Mars hadisten vagy Szent Márton madara – ez a legenda. Egyszerűbb magyarázatnak tűnik, hogy a nyáron megszaporodott állományt amúgy is meg kellett tizedelni, így fejedelmi étel került a szegényebb portákon is az asztalra ezen az ünnepen. Ja és újbor.
Amikor hűek vagyunk a hagyományhoz sült libát eszünk. Bedobhatjuk egészben is az állatot a sütőbe, de leggyakrabban a combokat tálaljuk, persze sült krumplival és az elmaradhatatlan párolt káposztával. Nem kell különlegesebb tudás hozzá, egyszerűen készíthető és nagyon finom. Ám egy 1800-as szakácskönyvben különleges töltelékkel, fűszerezéssel szerepel e szárnyas, fantázia indítónak íme Szent Márton libája, melynek receptjét nem más, mint Alexandre Dumas osztott meg olvasóival. (Kevesen tudják, hogy a testőrökkel és Monte Cristo-val világhírűvé vált író valójában élete fő művének a konyhaművészetről szóló könyvét tartotta. Érdemes lapozgatni, két éve végre magyarul is lehet olvasni.)
Alexandre Dumas: Szent Márton libája
„ Csontozzon ki és töltsön meg egy szép hízott normandiai libát pecsenyezsírból és hagymából készített pürével, adja e töltelékhez szárnyasa apróra vágott máját, tizenkét chipolata kolbászkával, és negyven vagy ötven roston vagy nyárson sült gesztenyével, amiket alaposan megpucolt, és sóval valamint négyfűszerrel ízesített. Egy hosszú és széles pirított kenyéren adja fel, amit előzőleg jól átitatott a pecsenye levével és finoman fűszerezett nagy szemű borssal és citrommal.”
Ha valaki bátran nekiállna a különleges recept elkészítéséhez jó tudnia, hogy a négyfűszer itt gyömbér, szegfűszeg, szerecsendió és bors egyvelegét jelenti. A chipolata pedig egy hagyományos angol kolbászka, főleg sertés vagy sertés és marhahús keverékéből készítik, szerintem egy jobbfajta magyar kolbásszal nyugodtan helyettesítheti a vállalkozó kedvű szakács.
Mit ebédelt Ferenc József? – Tette fel kérdést Krúdy Gyula 83 évvel ezelőtt, talán épp egy hasonlóan ködös őszi hajnalon.
Tudjuk róla, elképesztően termékeny író volt, mintegy háromezer novellát, és közel hatvan regényt írt, közülük egyben szólt a császárról, Ferenc Józsefről, és fejedelminek nem mondható ebédjéről. Ráadásul nincs még egy olyan magyar szerző, aki úgy és annyit tudott volna étkekről, italokról, nagyevőkről, borisszákról, piacokról sztorizni, mint ő. Neki köszönhetjük az Eszterházy rostélyos, a Rácz ponty, de Újházi Ede húslevesének ízes leírását is, de erről majd máskor.
Ha történetesen nem sztorizik Ferenc József ebédjéről, talán ma már senki se tudná, mit neveztek múlt századi békeidőkben „bécsi csonthúsnak”. Mekkora kultusza volt ennek a levesből kihalászott főtt marhának, amit a császár úgy, de úgy szeretett, hogy a pénteki böjtnap kivételével csak ezt fogyasztotta délidőben.
Ferenc József életének utolsó 40–50 évében katonás napirendet tartott, írja róla Krúdy is. Nyáron hajnali négy, télen öt órakor kelt, megborotválkozott, majd elfogyasztotta szerény reggelijét, ami általában egy pohár tej volt, kuglóffal. Délig egyhuzamban dolgozott, ekkor megivott egy korsó sört, és többnyire tormás virslit hozatott az irodájától nem messzire eső kisvendéglőből. Az ominózus „Bécsi csonthúst” eztán, minden áldott nap egy és kettő óra között tálalták fel neki. (Krúdy Gyula ezt a történetet, írja a lábjegyzetben, Berzeviczy altábornagytól hallotta, aki Erzsébet királyné udvarmestere volt.)
A császár többnyire magában ebédelt, a királynő ugyanis hétköznap délidőben kilovagolt, Rudolf és Stefánia vizitekre és dezsönékre járt. De hogyan is készült az a szép darab marhahús, amit minden áldott nap a császár asztalára került?
Bécsben az udvarnál csak magyar marhát fogyasztottak, amit a Sáborszky és Társától gyulyaszámra vettek. Régi szokás szerint a gulyát egészen Bécsig, a Hortobágyról vagy a Nyírségből gyalog hajtatták fel. „A marha ugyan utazás közben leromlott, mégis hizlalt marhahús volt a neve, amikor a kereskedők forgalomba hozták” Krúdy szerint felére apadt a marha kiadóssága, de Ferenc Józsefnek így is ízlett. Ahogy írta, „a magyar marhának nincs párja a világon.”
Minden nap egy magyar ökröt főztek meg a császári konyhán, ennek a húsnak a legérdemesebb részét vitték Ferenc Józsefnek. De a császárnak felszolgált marhahúsból készült leves is, „amit pirosan, sáfrányosan, zöldségesen és hosszú laskával az inasok szobájába helyeztek asztalra, tizenkettő óra előtt öt perccel.”
Levest a császár nem fogyasztott, a hús alatt úgyis úszott mindig egy kis lé. Mellé szezonális zöldségeket (főtt karfiolt, répát, karalábét) szervíroztak, hozzájuk tálnyi ecetes hideg torma, nyers „fiatal hagyma”, forró paradicsomártás valamint kenyér dukált.
Mi volt a titka a Bécsi csonthúsnak?
Krúdy szerint nem is a hús, hanem maga a csont. „Igazi csonthús-barát, a színhúst levágja, és féloldalra helyezi mindaddig, amíg a csontokkal nem végzett. A csonthúsnak ugyanis a csontmelléki része izgató igazán. Már láttam olyan csonthús-barátot, aki a színhúst a tálban felejtette, de a csontokat simára tisztította.” Ferenc József, fokozza Krúdy, mint bölcs emberhez illik, váltakozva evett a színhúsból és a csontmelléki részekből.
A főtt hús mellé lecsúszott három deci fehérbor, olykor-olykor egy kis velős pirítóst is megengedett magának a szigorú uralkodó, „amit nem lehet minden nap enni, mert megterheli a gyomrot”. Csak péntekente változott a felséges úr programja, valamint vasárnaponként, amit ő is a családja körében szeretett tölteni.
Az idők, jegyezte fel Krúdy, 1933-ra megváltoztak, a csonthús is sokat vesztett jelentőségéből. „Az emberek már nem jártak el más városrészekbe, nem szálltak vonatra csak azért, hogy egy jót ebédeljenek bárhol, de még találni olyan vendéglőt, ahogy nagybetűvel írják: Bécsi csonthús” De már, jegyzi meg keserűen: „nem rajongunk és lelkesedünk érte, mint hajdanán. Más az íze a húsnak. A csontnak. Talán, mert nem tudjuk kellően megrágni.”
Na, de ki élt urasabban, a pesti író, Krúdy vagy a császár?
Az extravagáns Krúdyról az a hír járta, hogy ő bizony este hét órakor kelt, nyolckor reggelizett a New York kávéházban, majd gyalogosan átsétált a Tabánba, a törzshelyére. A kocsma a „mély pincéhez” volt címezve, itt várták hívei és barátai. Krúdy „ebédre” az éjszakában kizárólag pörköltet evett, fehér kenyérbéllel és vörösbort ivott hozzá. Az asztalánál sem irodalomról, sem politikáról, sem művészetekről nem lehetett beszélgetni, csak a nőkről. Hajnali 3-4 óráig volt a pincében, amikor is hívei fölkísérték, fölült a konflisra, amit a mindenkori pesti polgármester alanyi jogon biztosított számára. Hazahajtatott, kis kitérővel. Az Erzsébet tér környékén gyakorta talált magának egy-egy bolyongó szépséget. Délelőtt 10-ig írt, aztán feküdt le csak aludni.
Mióta volt itthon szárított levendulánk és levendulás baracklekvárunk Orfűről, azóta kívánkozott valami különleges édesség az asztalunkra. Végül az ihletet Limara levendulás citromkrémmel töltött linzerszívei adták.
A tésztához a jól bevált linzerkoszorúm receptjét használtam, azzal a különbséggel, hogy tettem bele egy teáskanál szárított levendulát. A krémhez Limara receptjét vettem alapul, azzal a módosítással, hogy mivel nekem nem volt itthon levendulaszirupom, a levendulás baracklekvárból tettem bele egy evőkanállal. Azt gondolom, ezen apró finomságok nélkül is megállja a helyét a recept, de azért mégis ezekkel a levendulás trükkökkel lett tökéletes ez az aprósütemény.
Először a krémet készítettem el, mert annak a hűtőben dermednie kellett.
Lereszeltem a citrom héját.
Kifacsartam a citrom levét.
Apró darabokra szeltem a vajat.
A krémhez a cukrot, a tojások sárgáját és a citromlevet jól elkevertem, közepes hőfokon felmelegítettem. Amikor már gyöngyözött, darabonként hozzá tettem a vajat. Mindig csak egyet kevertem el benne, hogy ne hűtse le a hideg vaj a krémet. Állandó keverés mellett besűrítettem.
Hozzátettem a citromhéjat és a levendulás baracklekvárt, és jól elkevertem a krémben.
Vártam, hogy lehűljön, utána a hűtőbe tettem dermedni.
Ezután következett a linzertészta.
Először a száraz hozzávalókat összekevertem: a lisztet, a cukrot, a sütőport, a sót, és a szárított levendulát.
Elmorzsoltam benne a vajat. Egy morzsalékos, darabos tésztát kaptam.
Hozzátettem a tojást, alaposan összegyúrtam a tésztát. Addig dolgoztam, amíg egyenletes masszát kaptam, ami már elvált az edény oldalától. Nem szabad túlgyúrni, különben túlságosan felmelegszik benne a vaj. Ha mégis ez történik, a hűtőbe téve szilárdítható a massza.
Előmelegítettem a sütőt 180 °C fokra.
Lisztezett, sima felületre helyeztem a tésztát.
Kinyújtottam 4-5 mm vastagságúra.
Kiszúrtam a darabokat, melyhez egy csillagformát használtam.
Sütőpapírral lefedett tepsibe helyeztem az aprósütiket. Majdnem 2 tepsinyi adag jött ki belőle, 52 db csillagocska.
A tepsit a sütőbe helyeztem, 180 °C fokon, légkeveréses üzemmódban készre sütöttem a sütiket. Nálam 8 perc elég volt, de ez függ a tészta vastagságától.
Megvártam, míg kihűltek. Közben a krém is megdermedt a hűtőben.
A kihűlt csillagokat összeragasztottam a krémmel. Pont 26 db jött ki belőle.
Nagy őszi kedvenc a cékla. Egészségügyi hatása miatt feltétlenül érdemes az asztalra tenni, akár egész évben fogyasztani. Jótékonyan hat a magas vérnyomásra, és az állóképességet is javítja. Magas A-, B- és C vitamin tartalma és kálcium-, foszfor- valamin vastartalma is jelentős. Leginkább gyökerét használjuk, de a levele is felhasználható zöldturmixban, akár spenót helyettesítőjeként fokhagymával párolva, vagy pesztóként felhasználva . Néha a piacon belefutok sárga változatába, ami enyhébben “céklaízű”.Rendkívül sokszínűen el lehet készíteni, akár annyira észrevétlenül is belecsempészhető ételekbe, hogy még az is megeszi, akinek amúgy hidegrázása van tőle. (pl. céklatorta) Erjesztési technikával finom savanyúság is készíthető belőle. (erről itt olvashatsz)
Az én kedvencem egyértelműen a sült változat…csak legyen aki elkészíti, mivel hámozni, felvágni kimondottan utálom. A megoldás az egyben sütés!
Az egészben sütéssel elkerülhető a maszatolós, fröcskölős hámozás, és az azt követő konyhatakarítás. Alufóliára teszem a megmosott céklát, sózom, kevés olivaolajat csugatok rá, majd szorosan becsomagolom. 200 fokon, mérettől függően kb 40 perc-1 óra alatt puha lesz. A héja könnyen, akár kézzel lehúzható.
A megsütött cékla jópár napig eláll a hűtőben és sokféleképpen felhasználható: köretnek, salátának. Pürésítve 6 hónapos babáknak is adható (akár almával keverve).
Én legutóbb salátát dobtam össze a felkockázott sült céklából: fetasajtot, diót adtam hozzá, sóztam és kevés olivaolajjal meglocsoltam.
A gyerekeknek mártogatóst készítettem hozzá. Tejfölt összekevertem fetasajttal, összenyomott fokhagymával és sóval, borssal, kevés pirospaprikával ízesítettem. Sült krumplit, édeskrumplit és céklát mártogattak bele.
Figyelem, a cékla fogyasztása utáni pirosas vizelet teljesen normális…egyszer rám a frászt hozta :)
Hallottatok már a krémalmáról? Nem, ez nem egy sütemény, hanem egy egzotikus gyümölcs neve. Valaki magyarította a cherimoyáról, gondolom a formája nyomán jött az alma, a belsejének a textúrája után pedig a krém. Pedig az almától olyan messze van, mint Makó … izé … szóval nem hasonlít rá.
Én is csak most találkoztam vele az egyik áruházban [ott, ahol “minden jót, jó áron” vehetünk ;) ], bár először még a táblára kiírt nevet sem nagyon tudtam összepárosítani a termékkel, annyira ismeretlen volt számomra. Meg is kérdeztem az egyik eladót, hogy ez mi fán terem. :) Elmondta, hogy ők is megkóstoltak egyet, de csak akkor jó, ha puha. No, akkor megpróbálom én is – gondoltam, még ha kicsit borsos is az ára. Találtam egy egész puhának mondhatót, azt hazavittem.
Itthon kettévágtam, akkor láttam meg a rengeteg fekete magot. Mást lehet, hogy ez elriasztott volna, én viszont imádok kísérletezgetni, nemcsak az ételekben, a kertészkedésben is. (Sikerült már komoly avokádófácskát nevelnem – már több, mint 10 éves, csak sajnos teremni nem akar; ültettem licsimagot és a mangófám is egész szépen alakul.) A magok könnyedén elválaszthatók a gyümölcshústól, egy részüket már nedves törlőkendőre téve csíráztatom is.
A gyümölcshúst megkóstolva nekem a vaníliás tejsodó ugrott be elsőre – kicsit talán túl édes is, de csak önmagában tűnik annak. Egyik felét a gyerek reggeli köleskásájába kanalaztam, mondhatom, nagyon feldobta! A másik felét gyümölcspürébe tettem (alma, mangó, banán és a krémalma) – és egy egyszerű, fenséges desszert lett belőle.
Akit nem fél az újdonságokat kipróbálni, bátran vásároljon belőle! Nem bánja meg! :)
Az esőnek ritkán lehet örülni. Kivéve, ha az ember szereti a gombát és ráadásul ismeri a tuti lelőhelyeket. Na én nem. De vannak jó barátok, akik igen. Ha hozzák, rotyog is belőle a pörkölt, a leves vagy egy egyszerű rántottás egyveleg. Amikor meg nincs friss, nyúlunk a konzervért vagy a hűtőpultos csomagért esetleg a műanyag dobozba porciózott darabokért.
Ősanyáink eme lehetőségek híján maguk tették el télire az őszi gombát. A módszer követhető, bár némi leleményességet igényel. Íme, egy recept 1860-ból.
Az elteendő gombát, főleg a vereseket és zöldeseket ősszel kell szedni. „ha széttöretnek, tejnemű nedvességet bocsátanak magukból, ha ez csipős, nem kell használni, mivel ezek károsak.” Az eltevéshez jó nagy darabokat ajánl, azokat alaposan át kell mosni és felnégyelni, a kisebbeket azonban hagyhatjuk egyben. A gombát aztán egy tiszta fazékba kell tenni, kevés sóval és köménymaggal behinteni. A nehézség itt kezdődik, anno ugyanis esővizet kellett használni a további lépésekben. Az esővizet töltik a gombára, ebben főzik puhára. Amikor a gomba puha, leszűrik róla a vizet, majd átpakolják másik edénybe s meghintik borssal. Közben a jó háziasszony már forralja is a borecetet szerecsendióhéjjal. „s miután a gomba szintúgy mint az ugorka elrakatik, az eczettel hidegen leöntetik s hüvös helyre tétetik.” – fejeződik be a recept.
Mostanság sok eső esik, begyűjteni nem jelent nehézséget. A lágy vizet pedig rendszeresen használták őseink, főleg mosásra, mosogatásra, öntözésre. A szűretlen fogyasztásáról is készültek kutatások, káros hatását nem tudták kimutatni. Ebben a receptben pedig amúgy is csak a gombát főzzük benne. Lehet, hogy érdemes kipróbálni? :)
Sógornőmtől kaptam 3 kg háztáji almát, amiből egy édesség kívánkozott. Végül a 100 legjobb almás recept című receptgyűjteményben a K betűig jutottam el, mire rátaláltam erre az ígéretesnek tűnő receptre. Szerencsére minden volt hozzá itthon, és nem is tűnt nehéznek. Így ez lett másnap a vacsora utáni desszert.
Krémes almarakottas hozzávalói
1 kg alma
20 dkg babapiskóta
1 M-es tojás
4 evőkanál nádcukor
2 evőkanál búzadara
2 evőkanál rum
1 kiskanál őrölt fahéj
1 zacskó vaníliaízű pudingpor (opcionális)
díszítéshez mazsola (opcionális)
Krémes almarakottas elkészítése
Az almát megmossuk, meghámozzuk, a magházat eltávolítjuk, és kis kockákra vágjuk.
Az almát kevés vízben (amennyi éppen ellepi) a cukorral és a fahéjjal ízesítve puhára főzzük. Nekem ez a forrástól számítva 5 perc volt.
Közben egy magas falú edénybe beletördeljük a babapiskótát, és a rummal meglocsoljuk.
Amikor már puha az alma, a főzőléből egy decinyit kiveszünk, kissé lehűtjük, elkeverjük benne a búzadarát és a tojást, majd a kompótba visszaöntjük, és az egészet kevergetve sűrűre főzzük. Vigyázzunk, mert könnyen leég. Mivel nekem nem akart sűrűsödni, belekevertem még egy zacskó pudingport, ez pont úgy viselkedett, mint az étkezési keményítő, besűrítette a levet.
A babapiskótát befedjük a sűrűre főzött darás kompóttal, és éjszakára behűtjük.
A hideg őszi-téli napokon, az utcán sétálgatni nem nagy élmény, de ha az ember a katlan mellett álldogáló árusnál egy zacskó forró gesztenyét vásárol, jelentősen javíthatja a közérzetét. Melegszik tőle keze-lelke. Gesztenyét ropogtatni nagyon jó. S mellesleg egészséges is, szóval együnk belőle minél többet. Hogy miért?
Kezdjük ott, hogy a gesztenye is antioxidáns hatású, szóval a sejtjeinket kényeztethetjük vele. Természetesen az ábécé betűiből itt is számos felsorolható, amikor a benne levő vitaminokról beszélünk. Jó C-vitamin forrás – így télen ebben a vírusos időszakban erre különösen nagy szükségünk van – de van benne sok B1, B2 és B6 vitamin, valamint E vitamin bombaként is emlegetik.
Márpedig utóbbi elengedhetetlenül fontos szervezetünk működéséhez, felsorolhatatlanul sok jótékony hatása van, és akinek ez fontos: lassítja az öregedést és a ráncok kialakulását is. Azt mondják, hogy 10 dkg gesztenyével már egy napi E vitamin szükségletünket kipipálhatjuk!
Ráadásul a fogyókúrázóknak is hasznos az őszi gyümölcs, ugyanis alacsony energia és zsírtartalma van, ugyanakkor az élelmirost-tartalma kiváló.
Szóval: ha gesztenyét eszel jóllakottnak érzed magad és ez az érzés sokáig el is tart, az elhízás megelőzésében tehát sokat segíthet. Akár a durván hizlaló források is kikerülhetőek vele, hiszen a mindennapi kenyeret is lehet gesztenyelisztből sütni, sőt régen a krumpli helyett is ezt ették.
Sorolhatjuk az ásványi anyagokat is, ami tovább szépíti a gesztenye értékét: van benne vas, réz, magnézium, kálium és foszfor is. És nyilván ezt ősanyáink is tudták, hisz a nép gyógyászatban már évszázadok óta használják. Segíti a görcsoldást, hasmenés ellen is jó, a hurutos megbetegedések leküzdésében is segít. A „gyógyszer” pedig nem csak a termésben van, a fa leveléből, kérgéből készült főzetek jótékony hatásúak, a gesztenyemézről nem is szólva. Sőt napozószert, arclemosót, viszérpanaszokat orvosló szereket is készítenek belőle.
Igaz, a gesztenye nem olcsó gyümölcs. De itt, a kőszegi hegyekben van a legnagyobb állománya – úgy olvastam, errefelé több száz éves fák is növesztik ezt az egészségbombát. Szóval lehet szedni, meg aztán a becsületkasszások is árulják a kis falvakban. És fontos tudni, hogy a gesztenye fagyasztott változata – a püré – ami tényleg mindenhol kapható megfizethető áron, ugyanúgy tartalmazza az említett vitaminokat.
S végül álljon itt egy izgalmas recept a múlt század elejéről. A bécsiek hideg és meleg pudingot is készítettek ebből az őszi terményből.
A meleg változatban 6 dkg vajat kell 6 tojássárgájával, 10 dkg cukorral, 2 dkg finomra vagdalt czitronáddal , cukorban főtt naranccsal és kevés citromhéjjal habosra keverni. Közben 40 dkg leforrázott, hámozott gesztenyét 2.5 dl tejben meg kell főzni, összetörni, majd a keverékbe önteni. Végül a 6 tojás fehérjét habbá verve kell beleforgatni és formákba öntve egy órán keresztül gőzölni.
A hideg változatban 25 dkg meghámozott gesztenyét cukorral és vízzel puhára párolják, tejszínnel összetörik, majd szitán átnyomják. Közben 20 dkg cukrot egy kis darabka vaníliával vízben sűrűre főznek, ebbe 2 dkg mazsolát tesznek. Ezt a keveréket aztán a gesztenyével és 15 gramm oldott zselatinnal összevegyítik, majd ízesítik 3 dl tejszín habjával, 10 dkg vékonyra szelt birsalmasajttal és 2 kanál ”maraschino-likőrrel”. Az egész masszát aztán kúp alakban fagyasztják meg.
Szóval, ha már unjuk a püré-torta-kifli hármasát, érdemes kísérletezgetni a gesztenyével.
Rákot enni ma már nem nagy szám, aki szereti, hozzá tud jutni idehaza is, nem kell feltétlenül tengerparti útra kelni – igaz, az ottani tengeri herkentyűknek azért nincs párja. Na de rákot, enni látni, az már különleges dolog, nem? Vagy mondjuk megnézni, hogyan készít magának „fészket”? Hogyan „fut” hátrafelé? Na, ilyent ki látott? Én igen :).
A dolog úgy kezdődött, hogy a jó fej tanító néni környezetből gyűjtőmunkára inspirálta a gyerekeket – némi kisötöst azért kilátásba helyezve – és az én természetbúvár lányom nekiállt keresgélni. Első körben a kiszáradó pocsolyából megmentett, nálunk nevelkedő ebihalakat vitte be az iskolába. A sikeren felbuzdulva pedig újabb kutatómunkára adta a fejét, másodszorra vízi növényeket ígért a tanító néninek, így aztán megfűzte az apját, nézzenek körül a Perint partján. Gumicsizma, nylonzacskó és indult a csapat vadászatra. Az eredmény egy szétázott bakancs és egy jelző rák lett.
Mit rák, RÁK a javából, jó arasznyi darab, aki a keresztségben a Jeremos nevet kapta. Meg első körben az elsősorban kovászos uborkámat érlelő hatalmas dunsztosüveget. Bele némi Perint víz még került, de félő volt, hogy kevés lesz, így aztán a Szentkirályiak vize lett megtisztelve az életmentéssel. Mert hát azért víz kell a ráknak. Meg oxigén is, íme a másik feladat, hogyan szerezzünk irtó gyorsan valami célszerszámot. Apa akvarista múltja jól jött, a régi szerelést előásva és beizzítva Jeremos már szabadon lélegezhetett.
Azért drukkolunk erősen, hogy megérje a másnapot, bár a lány kifejtette, hogy döglötten is beviszi az iskolába, végül is szemléltető funkcióját úgyis betölti. Szerencsére Jeremos kíváncsi volt a világra, így másnap oktatási anyagként kirándulhatott. Bemutattuk őt az ovisoknak, hadd büszkélkedjen a kisebbik is, ott aztán mindjárt lehetett lábat számolni, megtudni mit eszik, sőt az is kiderült, mi a fenét keresnek szegény rokonok a Metro hűtőpultján. (Nem, nem háziállatnak viszik haza. :) )
Az iskolában is nagy népszerűségnek örvendett Jeremos. Jó fej tanító néni több osztályban is megmutogatta, aztán beszélgetett a srácokkal mindenféléről, a rákocska kapcsán. Valahogy így kellene kinéznie az oktatásnak, nem?
A nagy utazások után Jeremos sorsa kérdésessé vált, a nagyobbik lány megszerette őt, egyelőre nem akarta szabadon bocsájtani, úgyhogy ismét feladat elé került a család. Pontosabban apuka és lánya, akik nagy hátizsákkal felszerelkezve, ismét kilátogattak a Perint partra, ezúttal köveket és patakvizet gyűjteni. A régi akváriumban kényelmes otthont teremtettek Jeremosnak, aki láthatóan élvezte új házát a dunsztosüveg után.
Alighanem éhes is, sütötte ki a család, csak hát a hentesáru valószínűleg nem lett volna ínyére, szóval töprengtünk, aztán végül a mélyhűtőből került elő némi csirkemell, abból farigcsáltunk Jeremosnak. És körbeállva az akváriumot, néztük, tetszik-e a vacsora uraságának. Mit mondjak, nem sokat teketóriázott, a másodperc töredéke alatt repült és falt.
Éjszaka viszont építkezni támadt kedve és némi zajjal járt, ahogy a köveket görgette, hogy kuckót készítsen, amiben aztán másnap egész délelőtt nyugodtan pihengetett. Mindenesetre jobbnak láttuk őt szabadon bocsájtani, bár erről a nagylányt nehéz volt meggyőzni. Jeremos tehát ismét útra kelt és belecsusszant a patakvízbe az üvegből. Állítólag nem rohant el, kényelmesen elfeküdt, így jelezte, hogy részéről minden oké.
Mindenesetre, e kaland után aligha fogok rákot választani az étlapokról, Jeremosnak sikerült megfosztani eme gasztronómiai élvezettől. :)
A jelzőrákról, és arról, hogy egyre több példány fordul elő a Vas megyei patakokban, itt olvashatsz…